Gondolkozzunk, ha már vagyunk!
BECK MIHÁLY akadémikussal beszélget BENCZE GYULA

Beck Mihály akadémikus, a fizikai kémia és a reakciókinetika kiemelkedő nemzetközi szaktekintélye, több külföldi tudományos akadémia tagja, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem professzora, számos magas kitüntetés birtokosa. Beck professzor az Akadémiai Kiadó gondozásában 1977-ben megjelent Tudomány–áltudomány c. könyv szerzője és az áltudományok természetének egyik legjobb hazai ismerője.
 
 

Bencze Gyula	Beck Mihály

– A Tudomány-áltudomány című könyv az első és a mai napig az egyetlen magyar nyelven megjelent mű, amely megismerteti az olvasót az áltudományok természetrajzával. A könyv első kiadásának időpontja, 1977 óta változott-e a helyzet ezen a téren?

 – A helyzet állandóan változik, hiszen már az 1978-as második kiadásba is rengeteg újdonságot kellett bevennem, és ha ma írnám meg – mint ahogy tervezem is az újabb kiadást –, az terjedelmében legalább a kétszerese lenne az 1977-es változatnak. Sajnos az elmúlt két évtizedben az áltudományos tendenciák nagyon felerősödtek különböző okok, köztük bizonyos félreértések miatt is. Sokan úgy érezték, hogy az újonnan megszerzett szabadság mindenre feljogosít. Korábban hazánkban nem lehetett áltudományokat népszerűsíteni, mert erre az illetékesek nagy gonddal ügyeltek – nem tudományos, hanem ideológiai okokból. Ugyanakkor a Szovjetunióban és a többi ún. szocialista országban nagyon intenzíven művelték az áltudományok különböző műfajait. Érdekes módon nálunk jelentkezett ez a tendencia a legkevésbé. Bulgáriában azonban ott volt Lozanov, Szlovákiában Jonás, és Csehországban is működött számos  bioenergetikus. Azért persze nálunk is volt belőlük bőven. Azóta aztán óriási a  fejlődés ezen a téren; talán úgy lehet jellemezni a helyzetet, hogy elszabadult a pokol.

– Hogy az aktualitásokról is szóljunk, az eddig elmondottaknak kiváló példája a TV-híradó tudósításából országszerte megismert  rákellenes könnyű víz!

 – Ez nem egyszerű kérdés, hiszen lehetséges, hogy a dologban van valami igazság. Elképzelhető, hogy a rákos sejtek valóban nem állják a deutériumot, tehát a hatás képes differenciálni az egészséges és rákos sejtek között. A feltételezés nem áll ellentétben természeti törvényekkel, mondjuk a termodinamika első, második vagy harmadik főtételével, tehát éppen lehet igaz is! Csakhogy az állítás nem bizonyított, annyira nem az, hogy nem is lett volna szabad erről a nyilvánosság előtt beszélni és ezzel az emberekben indokolatlan reményeket kelteni. Ez itt az alapkérdés. Sajnos nem először fordul elő a világon, sőt Magyarországon sem, hogy potenciálisan nagy jelentőségű kérdésekről elhamarkodottan beszélnek a legszélesebb nyilvánosság előtt – sőt termékeket is árusítanak – anélkül, hogy a feltevések és állítások helyességét, vagy a termékek hatását az erre illetékes szakemberek a tudomány legkorszerűbb módszereivel ellenőrizni tudták volna. Tehát azt nem mondhatom, hogy ez a  könnyű vizes elmélet biztosan rossz, bár rendkívül gyanús, és rengeteg körülmény szól amellett, hogy az állítások nem helytállóak. Vannak benne ugyanis képtelenségek. Ha már erről esik szó, vegyünk mondjuk egy 70 kg-os embert, akinek a testében kb. 7 kg hidrogén van. Feltéve, bár meg nem engedve, hogy a rákos sejtek nagyon érzékenyek a deutérium-koncentráció csökkenésére, ahhoz, hogy ez a koncentráció lényegesen csökkenjen emberünkben – ebben a vízkészítményben a feltaláló szerint a deutérium-koncentráció 20%-kal kevesebb –, hónapokig kell neki szorgosan innia a  könnyű vizet, és közben nem szabad lélegzetet vennie, nem szabad ennie, mert ezek során olyan víz, illetve hidrogénvegyületek kerülnek be a szervezetbe, amelyekben nyilvánvalóan jelen van a deutérium, mégpedig a természetben előforduló koncentrációnak megfelelő mennyiségben. Az alapvető elképzelés gyakorlati megvalósítása tehát a legjobb szándék mellett is rendkívüli nehézségeket támaszt. Ezért a magam részéről fokozottan valószínűtlennek tartom, hogy ennek a  csodavíznek bármiféle gyakorlati haszna lenne (a feltaláló anyagi hasznától eltekintve).

– A szenzációs találmányok és a nagy jelentőségű felfedezések között mindig azok keltik fel a legnagyobb figyelmet, amelyek az embereket fenyegető betegségekkel foglalkoznak. Ha úgy tetszik, az emberek ezen a téren vannak a leginkább kiszolgáltatva a rosszhiszeműségnek. Miután a rák az emberiség egyik legfélelmetesebb betegsége, nem véletlen, hogy a beteg emberek hajlamosak arra, hogy a felajánlott legkisebb reménybe is belekapaszkodjanak. A rákgyógyászatnak nyilván az áltudományok körében is hosszú története van.

 – Ez valóban így van. Mivel  nem vagyok orvos, ezért erről csupán amatőr tudományszociológusként beszélhetek. Tanult mesterségem a vegyészet, azonban elég sokat és eléggé alaposan foglalkoztam a tudomány társadalmi vonatkozásaival, hogy e problémáról némi kompetenciával nyilváníthassak véleményt. Többek között nagyon is tudatában vagyok annak, hogy a rák gyógyításában mennyi sarlatánság fordult elő és létezik ma is, sajnálatos módon. Magyarországon maradva, az 50-es években voltak a Vajda-cseppek, amelyek hatóanyaga formaldehid polimerizátum volt. Ebben a szerben egyesek odafenn annyira hittek, hogy  titkát állítólag az ăVH őrizte, nehogy az imperialista rákbetegek is meggyógyulhassanak! Azután jött sorban a többi magyar csodagyógyszer. Érdekes módon a Béres-cseppekről ma már hál' isten senki nem mondja, hogy rákgyógyszer. Egyetlen reklám sem állítja többé, hogy a szer gyógyhatású, nyilván a feltaláló jól tudja ezt, és nem erőlteti tovább az elismerést. Volt és létezik még a Celladam, bár a nyilvánosság előtt a mai napig nem ismeretes a hatására vonatkozó bármiféle igazi tudományos vizsgálat eredménye.

 Persze rákellenes csodaszerek mindig is voltak, és hiszékeny embereket is mindig találtak. Az Egyesült ăllamokban 1910-ben szenzáció volt Johnson doktor híres rákellenes gyógyszere, amelynél a gyógyhatás bizonyítéka az volt, hogy többen meggyógyultak azok közül, akik beszedték. Egy bizonyos dr. Chamle 1930-ban 1000 dollár jutalmat ajánlott fel annak, aki bebizonyítja gyógyítási módszere hatástalanságát. A feltalálóknak a nevére csak a tudománytörténészek emlékeznek már, akik azonban a maguk idejében alaposan megtömték a zsebüket a szerencsétlen betegek pénzével. Az amerikai Koch például azt állította, hogy a rákot egy, a szifilisz kórokozójához hasonló mikroba okozza, amely ellen kifejlesztette a glyoxylide nevű csodaszert, ami valójában desztillált víz volt, és ampulláját 100 dollárért árulta. Fénykorában naponta több mint 40 ezer dollár folyt be a kasszájába. Két évtizedes pályafutása alatt becslések szerint 50 millió (!) dollárt keresett ezzel a sarlatánsággal. Ott volt aztán Harry Hoxsey, Norman Baker és a két Durovic, a csalók hosszú sora, akik jó része a bíróság előtt felelt a csalásért, de jócskán voltak olyanok is, akik meggazdagodtak más emberek nyomorúságából. Hadd hivatkozzam itt egy könyvre, a címe: Quackery: A Ten Billion Dollar Business, amelyet az Egyesült ăllamok szenátusa adott ki 1984-ben. Ez a mű a sarlatánsággal, amely a quackery szó magyar megfelelője, általánosságban foglalkozik, melyben a terjedelem jelentős részét a rákgyógyítás terén elkövetett csalásoknak szentelték. Miután ebben a  szakmában rengeteg pénz van, e felsorolást a végtelenségig lehetne folytatni!

– Beck professzor említett egyszer egy, a Múzeum körút egyik hirdetőoszlopán látott, kézzel írt reklámot, amelyet le is fényképezett. A csodagyógyász nem kevesebbet ígért, mint  mindenféle rák gyógyítását 100% garanciával.

 – Igen, valóban volt ilyen. Ez különlegesen felháborító eset volt, véleményem szerint már inkább rendőri ügy, de amennyire tudom, nem lett belőle semmi. Azt hiszem, ennek a módszernek nem lett nagy keletje, legalábbis nem lehetett róla hallani. Persze az is lehetséges, hogy az illető azért meggazdagodott rajta.

– Manapság nemcsak külföldön, hanem feltehetően Magyarországon is nagy pénzek vannak ebben az  iparágban. Egyre-másra nyílnak a különböző rendelőintézetek, magánvállalkozások, és egyre többen reklámozzák különféle  gyógyító tevékenységüket.

 – Ami a nagy pénzeket illeti, a fokozott aktivitás érthetően a lehetőségekhez alkalmazkodik. A természetgyógyászati tevékenység sommás minősítésével azonban óvatosnak kell lenni. A szó valódi értelmében vett természetgyógyászat semmiképpen nem elítélendő. Minél kevésbé drasztikus gyógymóddal sikerül a betegséget gyógyítani, annál jobb a beteg számára. Ha valamit gyógyteával meg lehet gyógyítani, akkor azt inkább azzal gyógyítsák, ne pedig műtéttel, ha pedig valamit a masszázs meg tud gyógyítani, akkor azt kell alkalmazni. Fontos azonban tudatában lenni annak, hogy ezeknek a sok esetben ősi gyógymódoknak megvannak a maguk korlátai. Az a nagy baj, hogy ezeket a korlátokat nem veszik figyelembe. Én pártolója vagyok a tisztességes, a korlátaikat ismerő természetgyógyászoknak, viszont elítélem azokat a sarlatánokat, akik mindent teával, talpmasszázzsal, bioenergia-átadással  gyógyítanak. Sajnos ez utóbbiak vannak többségben. Ezekben az esetekben a magam részéről a legerélyesebb fellépést tartom szükségesnek. Azt hiszem, hogy ez a tisztességes természetgyógyászok érdeke is, hiszen a csodagyógyászok az egész szakmát lejáratják.

– A természetgyógyászatban ma az egyik divatos irányzat az íriszdiagnosztika. Talán azt sem árt megemlíteni, hogy a Magyar Rádió hivatalos lapja, a Rádió- és Televízióújság hetente fizetett hirdetésként közöl egy-egy  Hihetetlen történetet, amelynek lényege az, hogy egy bizonyos megnevezett természetgyógyászati klinika az íriszdiagnosztika és személyre szabott kezelés segítségével olyan eseteket is sikeresen tud gyógyítani, amelyek előtt a  hivatalos orvostudomány tehetetlenül áll!

 – Az íriszdiagnosztikáról van némi ismeretem. Talán nem véletlen, hogy ezt a módszert is egy hazánkfia, nevezetesen Péczely Ignác, vagy ahogyan akkor mondták, Ignatz von Péczely találta fel 1866-ban és írta le az először Pesten kiadott német nyelvű könyvében, amely alapműnek számít ezen a téren. Elég sokat olvastam ebben a témakörben, és amennyire tudom, az orvostudomány véleménye egyértelmű: az írisz vizsgálatából semmiféle diagnosztikai megállapítást nem lehet tenni! Pénzes betegek nem létező betegségeit azonban pompásan fel lehet vele fedezni, és a nem létező betegségeket ugyanolyan eredményesen lehet is vele gyógyítani! Azt hiszem, ezeknek a mesterkedéseknek e két mondat fejezi ki legjobban a lényegét.

 Ami a  hivatalos tudományt illeti, ilyen egyszerűen nem létezik. Van intézményes tudomány, amely a tudományos közösség szerveződésének eredménye, de a tudomány senkinek nem tulajdona, így természetesen nincs senkinek joga megállapítani, mi a  hivatalos és mi nem az! A tudományban a felismerések és felfedezések értékét a független ellenőrzés, a bizonyítás és a tudományos ismeretek rendszerébe való beilleszkedés szabja meg. Az áltudományos mesterkedéseknél éppen ez a független ellenőrzés, az állítások kielégítő és tudományos igényű bizonyítása hiányzik.

– A természetgyógyász-hirdetések ügye érdekes etikai problémát vet fel. Tudomásom szerint az orvosoknál az etikai szabályok tiltják tevékenységük reklámozását, nem is beszélve mások tevékenységének nem hízelgő minősítéséről vagy becsmérléséről. Mi erről Beck professzor véleménye, aki hosszú ideig a Magyar Tudományos Akadémia tudományos etikai bizottságának elnöke volt?

 – Ez természetesen nem tudományetikai probléma, hiszen az eddigiekből következően az említett tevékenység nem tartozik a tudomány körébe. Ugyanakkor valóban súlyos etikai probléma, nem beszélve arról, hogy az ilyesfajta reklámtevékenység esetenként a jó ízlés határait is túllépi. Itt csupán azt az érdekes ellentmondást kell megemlíteni, hogy míg az  alternatív gyógyászat képviselői számot tartanak a tudomány elismerésére, sőt részeivé akarnak válni az intézményes tudománynak, ugyanakkor szemmel láthatóan nem hajlandók magukra nézve kötelezőnek elfogadni azokat az erkölcsi normákat, amelyek a tudomány több évszázados fejlődésének eredményeként alakultak ki, és váltak a tudományos élet sarkkövévé.

 Az áltudományok népszerűsítését illetően feltétlenül szóvá kell tennem, milyen borzasztó volt látni a Nulladik típusú találkozások c. tv-műsort, amelyet az általam igen tisztelt és nagyra tartott Déri János indított el. Déri kiváló és minden tekintetben kiemelkedő tv-személyiség volt, aki nagy tehetségét és népszerűségét rossz célok érdekében is felhasználta. Ez a műsora butaságok és képtelenségek iránt keltette fel a nézők figyelmét, és ezáltal közvetve megakadályozta az igazi tudományos ismeretek eljutását, illetve az ilyen ismeretek iránti igény kialakulását a társadalom széles rétegeiben.

– Manapság sok szó esik arról, hogy az állami rádiónak, tv-nek  közszolgálatinak kell lennie. A valódi tudomány eredményeinek megismertetése terén hogyan kellene értelmezni a szónak a valódi értelmében vett közszolgálatot?

 – Nos, nem vagyok a tömegkommunikáció szakembere, de tapasztalataim szerint az Egyesült ăllamokban ha a PBS, a Public Broadcasting Service mutat be tudományos eredményeket vagy népszerűsíti a tudományt, azt mindig kiválóan és megbízhatóan teszi. Ezzel szemben a nagy tv-hálózatok, mint az ABC, a CBS vagy az NBC korántsem ilyen igényesek. Tudományos műsoraikban jócskán található olcsó szenzációhajhászás, felületesség vagy egyszerűen ostobaság. Tehát ennek alapján úgy tűnik, hogy a  közszolgálat a fejlett Nyugaton nem engedi meg az intézményes tudomány által még nem ellenőrzött eredmények és  találmányok népszerűsítését, vagyis nem engedheti meg magának, hogy  felsőfokon butítson, ahogyan azt Csaba György professzor fogalmazta meg igen találóan nemrég a Természet Világa hasábjain (1993. évi 12. füzet, 124. évf. 570. lap – a szerk.).

– Mit tehet, vagy mit kell tennie az intézményes tudománynak az áltudományos nézetek, az irracionalizmus társadalmi méretű burjánzása láttán, amely lassan már a tudomány rendeltetésszerű működését is veszélyezteti?

 – Azt hiszem, az egyetlen lehetőség az, hogy minden alkalmat meg kell ragadni az igazi tudományos ismeretterjesztésre a lehetőségek keretein belül, sőt keresni is kell ezeket a lehetőségeket. Persze ez nagyon nehéz dolog. Nagyon kevés embernek adatott meg az a képesség, hogy nehéz tudományos kérdésekről a nagyközönség számára érthetően és érdekesen tudjon beszélni. Meg kell azonban keresni ezeket az egyéniségeket, akik bizonyára közöttünk élnek, csak még nem volt alkalmuk tudományos munkájuk mellett a széles nyilvánosság elé lépni és ilyen irányú képességeiknek a tudatára ébredni. Ilyen kiváló előadó volt régebben Benedek István vagy Öveges József, ilyen volt a nemrég elhunyt Szentágothai János professzor, és ugyanilyen nagyszerű tudománynépszerűsítő még a sokak által ismert Sas Elemér is. Minél több ilyen emberre van szükség. Külföldön számos kiemelkedő egyéniség működik napjainkban, nem is beszélve arról, hogy tömegével találhatóak a könyvesboltokban a nagyszerű és szórakoztató népszerű tudományos művek.

– Nálunk ezzel szemben szinte minden utcai könyvárusnál az asztalon vannak Däniken és a hasonszőrűek művei viszonylag olcsón, papírkötésben.

 – Sajnos, ez valóban nagy baj. Annak idején a Gondolat Kiadó csodálatosan értékes munkát végzett, amikor a nagyközönség számára is érthető tudományos könyvek légióját adta ki. Ilyenek most nincsenek, pedig nagyon nagy szükség lenne rájuk!

– Mi a legnagyobb probléma a tudomány-áltudomány ellentét terén?

 – Így gondolom, a dolog lényege abban áll, hogy a sarlatánok súlyos problémák könnyű megoldását ígérik, miközben elmarasztalják az általuk  hivatalosnak minősített – de valójában, ahogyan már mondtuk, intézményes – tudományt, mert nem foglalkozik e kérdésekkel, sőt még akadályozza is az  alternatív tudomány elismertetését. Ez persze nem igaz. Ki akadályozza meg például a perpetuum mobile megvalósítását? Persze a  paratudósok ezt nem így hívják, hanem a negyedik dimenzióból a nullpont-energia elvonásának. Tessék, ha tudják, csinálják meg és mutassák be a működő készüléket! Talán négy vagy öt évvel ezelőtt Debrecenben hallottunk egy előadást az egyetem előtt. Az ismert  időfizikus előadó kijelentette, hogy Nyugat-Németországban – akkor még volt Nyugat-Németország – 10 20000 márkáért lehet kapni olyan berendezést, amely jóval több energiát termel, mint amennyit bele kell táplálni. Én akkor bejelentettem, hajlandó vagyok erre ennyi pénzt áldozni, és akarok venni egyet ebből a készülékből, kérem a gyártó címét. Erre az  időfizikus gyorsan helyesbített, és azt állította, hogy a termék egyelőre nem kapható a kereskedelmi forgalomban. Nos, könnyen kitalálható, hogy azóta is várom ezt a csodaberendezést! A dologban persze nincs semmi meglepő, perpetuum mobiléket az elmúlt századokban is feltaláltak, mindössze egy baj volt velük: nem működtek! A tudomány teljes biztonsággal állíthatja, hogy a perpetuum mobile soha nem is fog működni! Ugyanakkor az is ugyanilyen biztos, hogy a jövőben is születnek olyan emberek, akik  feltalálók lesznek, tovább próbálkozva e lehetetlen feladatok megoldásával, és közülük az ügyesebbek esetleg szép pénzeket is kicsalnak majd hiszékeny embertársaiktól!

 Engem az egészben csak az zavar, hogy ezek az  alternatív szakemberek, miközben elmarasztalják és nevetségessé akarják tenni az intézményes tudományt, magukat professzornak nyilvánítják, pedig még felsőfokú végzettségük sincs. Milyen alapon professzorok az ilyenfélék? És főleg miért jó az nekik, hogy a kigúnyolt szakma címeivel akarnak ékeskedni? Talán még megmaradt valami a professzori cím tekintélyéből, és a világmegváltás mellett erre is igényt tartanak?

– Ez akár remek végszó is lehet, mert emlékeztet George Orwell  Állatfarm című művére, amelyben a kizsákmányoló embert elűző állatok vezetői, a disznók, a szabadság kivívása után kétlábra állva utánozni kezdik a gyűlölt ellenséget!