FÜSTÖSS LÁSZLÓ

Parafizika = patafizika?
(azaz hol van a lóláb?)

Egely György nyolc évvel ezelõtt gyûjtõmunkáról számolt be “A titokzatos gömbvillám” c. könyvében. Szemtanúkat idézett, hihetõket és fantáziadúsakat, rendszerezte és kommentálta a visszaemlékezéseket, azt a benyomást alakítva ki az olvasóban, hogy a majdnem mindennapi jelenségek leírása, megmagyarázása sem könnyû dolog. A könyv végén van egy utalás, mely szeirnt egy negyedik térdimenzió figyelembe vétele megkönnyíthetné a gömbvillámok egyes tulajdonságainak értelmezését, de ebbõl még kevesen sejtették azt, ami bekövetkezett: a tércehnológia elburjánzását.

 Egely legújabb könyve, a “Kitörés a jövõbõl” képzett tértechnológust állít elénk, aki alapvetõ problémákhoz szól hozzá egy olyan ember szemszögébõl, aki sok mindent elolvas a fizikai közleményekbõl, de láthatóan nem hisz bennük. Azt bizonyára tudja, hogy az alapvetõ törvények a fizikai érvelés hivatkozási alapjai, és talán éppen ezért jelenti ki olyan utánozhatatlan egykedvûséggel egyikrõl is, másikról is, hogy nem érvényesek. Mindjárt a könyv elején felbukkan egy pörgettyû, amelynél a reakcióerõ merõleges a hatóerõre. Valahogy úgy, mint amikor függõlegesen lefelé meghúzom a vészféket, a vonat vízszintes irányban fékezni kezd, nyilvánvaló ellentmondásban Newton III. axiómájával.

 A könyv egésze olyan, mint maga az élet: nem világos a célja. Mert ha a fizikusok példás megbüntetéseként a fizikát akarja érvényteleníteni, akkor minden egyéb felesleges, hiszen egy alapigazságaitól megfosztott tudomány érvrendszerével magyarázni hiteltelen. Amennyiben a könyv kiáltvány a sok pénzzel, de kevés kritikai érzékkel rendelkezõ mecénásokhoz örökmozgó-összeszerelõ szakkörök istápolására, akkor a matematikai apparátus túlméretezett. Az összfdeoglalás alapján egy technokrata “Keresztapa” is szóba jöhet a könyv mûfajaként (az eltûnt feltalálók száma, valamint az eltüntetés módozatai erre utalnak) ez esetben viszont a mû egészét egy öngyilkosjelölt végsõ eligazításának kell tekintenünk.

 Könnyû meghatározni azoknak a körét, akikhez a könyv nem szól: mindazokhoz, akik nem estek át legalább egy mûegyetemi matematika szigorlaton, vagy átestek, de azután a praxis során mindent elfelejtettek. Nem szól a fizikusokhoz sem, kivéve azt a néhány mazochistát, aki élvezi, ha bosszantják. Marad tehát olvasóközönségnek a matematika, a fizika iránt fogékony mérnökök köre, akik kedvéért a matematikai formulák segítik megérteni, hogy milyen vaskalapos, haszontalan fizikát tanultak, tehát itt az ideje a korszerû, mûszakilag produktív fizika elsajátításának.

 A bevezetõ fejezet megállapítja a fizika haszontalanságát a mûszaki praxis szempontjából; reménysugarat csak a fehér foltok, a fizika nem kellõ szélességben és mélységben kutatott területei jelentik. Elsõ példaként a mechanika területérõl választ egy fehér foltot: olyan szerkezeteket vizsgál, amelyek megkerülik az impulzus megmaradás elvét és a harmadik Newton-axiómát. A szabadalmi leírásokból átvett meglehetõsen bonyolult árak olyan szerkezet megalkotására vonatkoznak, amelyek közvetítõ közeg nélkül kívánják a forgómozgást haladó mozgássá átalakítani.

 A következõ fejezet címe szerint a vákuum kontinensnyi fehér folt. Amirõl szó van, az itt is a fizika lejáratása. Ez esetben az elektrodinamika és a kvantummechanika sztochasztikus elektrodinamikára történõ kicserélésére vonatkozóan olvasható javaslat azzal a megjegyzéssel, hogy bizonyos esetekben használhatjuk a kvantummechanika modelljeit, de az igazi átfogó elmélet a random elektrodinamika. Az idézett irodalom szerzõje, Goedecke ennél jóval szerényebb, õ csupán a harmonikus oszcillátor tárgyalásához dolgozott ki egy formalizmust, egy interpretációs lehetõséget.

 Irodalmi hivatkozás sok van, gyakran jó színvonalú folyóiratokból, és az irodalomjegyzékek a fejezetek végén pontosak. Ám a felhasználás igénye ritkán van arányban a hivatkozott irodalom mondanivalójával. Ahogy, mondjuk, kiváló mûveket lehet idézni a keltõ és eltüntetõ operátorok szerepérõl, mégis furcsa lenne, ha valaki megróná a fizikusokat, hogy miért nem alkalmazzák az eltüntetõ operátort repülõgépre, mert akkor õk lehetnének David Copperfield.

 Külön fejezet szól a mágneses monopólusokról, észben azért, mert a maxwelli elektrodinamikában ilyen nincs, részben pedig a tértechnológia elõkészítéseként. A modern kozmológia negyenergiás standard modelljében elõforduló monopólusok ezeken az oldalakon a mindennapok fizikájában kapnak szerepet. Bár a fejezet végén az derül ki, hogy a hipertéri ugrás szükséges feltétele a mágneses töltések jelenléte, de tudjuk, hogy a hitertér lehetõvé teszi tárgyak eltûnését és elõkerülését. Miért ne lehetnének ezek a tárgyak éppen a mágneses töltések? Gömbvillám, fémhajlítás, mindenféle parajelenségek elõjönnek a hipertérbõl. Ki gondolná, hogy csupán olyan hasznosítás kínálkozik, mint a páncélszekrények kiürítése? Ez valószínûleg már kidolgozott módszer, mert a szerzõ kijelenti, hogy “...ilyen lehetõségek feltárása nem célja ennek a tanulmánynak...”, és törvénytisztelõ polgárként áttér a gazdaságilag hasznos megoldások ismertetését a következõ fejezetekben.

 A “Néhány új gondolat” c. fejezetben társszerzõk is jelentkeznek. Egy három oldalas leírásból az derült ki, hogy alkalmasan felhasznált villamos tér csökkenti a gravitációt. A miért és a hogyan nincs leírva, de az írás optimizmusa azt sugallja, hogy a megvalósítás egyszerû, a hatás pedig jelentõs.

 Ezután hosszas fejtegetések a Maxwell-egyenletek megreformálását javasolják. A nagy matematikai apparátus bizonyára sokakat elriaszt, és néha a fogalmak is ijesztõek (bár ki tudja, a hipertérben “a görbére vett térfogati integrál” is jelenthet valamit, hiszen ott a fém is görbére vehetõ). Végeredményben csak az a cél, hogy a mágneses töltések is polgárjogot kapjanak.

 Békéltetõ oldalak következnek, amelyeknek az a tudománypolitikai üzenete, hogy a hivatalos tudomány foglalkozzon a hiedelmekkel, varázslással, ufókkal is, mert különben a nagyközönség netán a babona pártjára áll.

 “Az egypólusú generátor” c. írás célkitûzése csak gyanítható, mert a szabadenergia fogalomról csak apránként derül ki, hogy valami energianyereség lehet. Maga az unipoláris dinamó már vagy száz éve a legközönségesebb tananyag, igaz, eddig még másnak nem jutott eszébe, hogy az energiamegmaradással szemben ellenpéldaként tárgyalja.

 Egyetlen vaskos fejezetet alkot a könyv másik fele, a “Tértechnológia dióhéjban”. A fejezet egy tragikus helyzet látlelete: az egyik oldalon hatalmas elméleti apparátus és kimutathatatlanul csekély effektusok, míg a mûszaki gyakorlat oldalán ragyogó technikai megoldások háttérbe szorított, megvásárolt, sõt eltüntetett feltalálók szellemi tulajdonaként; középen a szerzõ, aki érti az elméletet, ismeri a gyakorlatot, és hisz benne, hogy a kettõnek köze van egymáshoz. Az energiaforrás a vákuum, a kiaknázás kulcsponti fogalma a Casimir-effektus, ez a majd ötven éves kvatumelektrodinamikai felismerés, hogy a vákuum-fluktuációhoz olyan erõ kapcsolható, amely kellõ kísérleti ügyességgel kimutatható. Szó van ezekrõl az eljárásokról, hogy hogyan sikerül a korszerû kísérleti lehetõségek kihasználásával az effektus létét valószínûsíteni, majd egy nagyvonalú gondolatmenet arról tudósít, hogy buborékok mozgásánál is szerepet kaphat a Casimir-effektus. Ebbõl már adódik, hogy a Casimir-effektus segítségével nemcsak bontják a vizet, hanem az egészet autóba illesztve, a gépkocsi 100 kilométeren 4 liter vizet fogyasztott. Még az sem bizonyos, hogy tiszta víz kell hozzá, hiszen a szabadalmi eljárás alatt részletek nem szivárogtathatók ki. Ebbõl azonnal következik, hogy “...lakótelepek fûtése, hõerõmûvek egyaránt megoldható ezzel az elvvel”. A helyzet komolyságát mutatja, hogy magyar kapcsolat is van, hiszen a hetvenes években már mûködött a Horváth-féle vízautó. Milyen kár, hogy a feltaláló eladta találmányát, a konspiráció miatt nem lehet tudni, hogy kinek adta el, csupán azt, hogy egy olajcégnek.

 A Davies-Unruh-effektusnál gyorsuló testek érnek el hõmérséklet növekedést a vákuumenergia jóvoltából. Igaz 1 °C hõmérsékletnövekedéshez kb. 10²⁰ m/s² gyorsulás kell, ami még elektronnál sem mindennapos. Egypólusú generátorban forgatással érni el ilyen gyorsulást nem látszik egyszerûnek, pedig az elektromos energia elõállításának hatásfoka máris meghaladja a száz százalékot. Egyébként a gyorsításos rendszerekre az igen jó, pl. 1000 százalékos hatásfokok jellemzõek, meg hogy a részleteket szabadalmi okokból nem lehet tudni, a szabadalom megadása után a feltalálók pedig többnyire eltûnnek.

 Szimmetria, invariancia, megmaradás címen elmélkedõ fejezet következik a szimmetriák és a megmaradó mennyiségek kapcsolatáról. Az elmélkedések célja a mágneses töltés bevezetése, sõt a mágneses töltéshez kapcsolódó idõanomáliák is megjelennek: “Ha a szervezet valóban dolgozik... mágneses árammal, akkor az eddigiek alapján várhatjuk, hogy idõeltolási anomáliák is megfigyelhetõk az emberi szervezet mûködése során. Ez valóban így van, a parajelenségek között régóta ismeretesek idõeltolási anomáliák, amelyek prekogníció, vagy posztkogníció néven lettek kategorizálva, azzal amikor valakinek pl. beugrik olyan információ, ami csak késõbb fog keletkezni.”

 Ezután még szó van Tesla néhány elfelejtett kísérletérõl, amelyekben már megjelentek a mágneses töltések. A Coler-féle mágneses energia-kicsatolónak jók lehettek a paraméterei, mert a szerzõ szerint a németek a negyvenes években ennek segítségével függetleníthették volna magukat egyéb energiaforrásuktól. Végül a disszipatív, nemlineáris, önszervezõ rendszerek gondjai is szóba kerülnek, ha már minden divatos fizikai fogalom felvonult, a káosz sem maradhatott ki.

 Utószó helyett a tértechnológia potenciális és feltételezhetõ mártírjainak rövid esetleírásai szerepelnek, majd a Magyar Pszichotrónikai Alapítvány bankszámlaszáma.

 A bankszámlaszámtól visszafelé haladva ugyanarra a következtetésre juthatunk, mint a bevezetéstõl: egy nem kevés munkával összeállított propagandaanyagot, mûszaki toborzót tartunk a kezünkben. A szerzõ lemondott a fizikusokról, vegyészekrõl; ez a könyv a normál tudománnyal történõ szakítást megerõsítõ írás. Miközben fizikai érvelést használ, egyidejûleg hatálytalanítja is a fizikát. Hogyan is szól Karinthy vallomása a grafológiáról (amit késõbb Joseph Heller a huszonkettes csapdája formulájával tett világhírûvé)? "...én azt llítottam, hgoy én igenis hiszek a grafológiában, tehát a grafológus rosszul találta el, hogy én nem hiszek a grafológiban, de miután rosszul találta el, csak azért találta el rosszul, mert az egész grafológia nem ér egy fabatkát sem, tehát nem hiszek a grafológiában, tehát igaza van a grafológusnak."

 Egelynek is igaza van, amikor új csapatot verbuvál. Az 1000 százalékos hatásfokú gépeket nem bízhatja konzervatív szkeptikusokra. Viszont ilyen hatásfok mellett rövidesen gyõzni fog, és az utolsó szkeptikus is jelentkezik ufónak, hogy a Földrõl indulva az egész Univerzumban terjessze az új tant.