GÁBOR ZSUZSA
Hippokratész kereszttűzben
Suprema lex: a legfőbb törvény
„Salus aegroti, suprema lex esto" - a beteg java a legfőbb törvény - és „Primum non nocere" - nem ártani. Lehámozva a szövegről a költői sallangokat és a kifejezetten korfüggő kitételeket: előttünk áll az orvosi hivatás alaptörvénye, mely a lényegét tekintve az individuáletika fogalomkörébe tartozik(Ganzler). Középpontjában (s ebben osztozik a keleti iskolákkal) a gyógyításra szoruló beteg ember és a gyógyítója állnak. A gyógyítókkal szembeni legfőbb követelmény az egyediségében megismételhetetlen emberi élet feltétlen tisztelete. Ennek a mindenekfelettiségnek az elve a hippokratészi eskü méltó utódjának, egyenes ági leszármazottjának tekinthető szövegben, a Majmonidész-(nek tulajdonított) imában részletesebben is kifejtésre kerül: „…segíteni a jón, a rosszon, a gazdagon, a szegényen, a baráton, az ellenségen. Hogy benne mindenkor csakis a szenvedő embert lássam…" (Rosner). Individualista abban az értelemben is, hogy a gyógyító legfőbb kötelmeként a rászoruló kiszolgáltatottságával való visszaélés tilalmait fogalmazza meg. (Modern kifejezéssel a személyiségi jogok tiszteletben tartásáról beszélhetnénk.) Az orvossal szemben támasztott további követelmény a legnemesebb értelemben vett alázat. Minden személyes, testi, anyagi, szellemi ambíciójának alárendelése a beteg gyógyítása érdekében. S ami ebből egyenesen következik - a tudomány, legjobb képességei szerint - mind teljesebb elsajátításának, a tanulásnak (és tanításnak), a többi gyógyítóval, és főként a tanítómesterekkel szembeni tiszteletteljes magatartásnak az igénye.Revizionizmus és tradicionalizmus
Mennyiben őrizhető meg az ősi tradíció - és főleg: mi a tétje a hűségnek - hagyománytiszteletéről nem különösebben nevezetes, tabudöntögetésre hajlamos korunkban?
Megkérdőjelezhető maga a szerzőség és kétségbevonható a szöveg hitelessége is. Ez azonban a szellemén, az eskü tartalmán mit sem változtat, legfeljebb a tényközlés pontosságára kényes történettudomány számára fontos. Ugyancsak nem érintik a lényeget, az ethosz klasszikus mivoltát, univerzalitását, a különböző korok szakmai környezetének a befogadókészségét firtató feltételezések. Legutóbb L. Edelstein (id. Pence) értekezett arról, hogy Hippokratésznek - leszámítva néhány tanítványát és az iskoláját továbbvivő fiait - mennyire nem volt respektusa a kortársai között. Az azonban különösebb történeti felkészültség nélkül is ellenvetésre késztet, hogy aligha csupán a történelem pusztító viharainak, vagy vétkes feledékenységnek köszönhető, ha ezeknek a kortársaknak a nevét nem is őrizte meg az utókor.
Tényleges felülvizsgálatra és éppen a hippokratészi hagyományhoz való ragaszkodás jegyében: a tudományosság szellemében, csupán a mitologikus, és a kor ismereteinek szintjén megfogalmazódott magyarázatok, konkrét gyógyeljárási utalások szorulnak.
Revízió helyett knock-out
A gyógyítás történetének szégyenletes lapjai azok, amelyeken a hippokratészi törvény megszegésének a krónikái szerepelnek. Lelkiismeretlenség, nagyravágyás vagy egyenesen bűnös szándék vezette azokat, akik cserbenhagyták a segítségre szorulót, visszaéltek a tudásuknak köszönhető kiváltságos helyzetükkel (Pence). Ennél is súlyosabb bűnök származtak abból - amire még a század utolsó évtizedeiben is akadtak botrányos példák -, ha alapvetően az orvosláson kívül eső hatalmi (gazdasági, katonai, politikai) érdekek szolgálatában orvosikutatói műhelyek tették zárójelbe orvosi esküjüket(Advisory Committee report).
A sötét históriának igazi mélypontja azonban a hitleri Harmadik Birodalom orvoslásának a története, amikor (miközben nem átallottak a kószi mesterre hivatkozni) a klasszikus ethosz helyét teljes egészében a politika ihlette torz eszmerendszer vette át. Ez pedig az orvosi tudomány első és legfőbb feladatává az egyén gyógyítása helyett a „nemzetgyógyítást", a „faji" alapokon nyugvó nemzetállam felépítését, az abban való tevékeny közreműködést tette.
A kiteljesedett biokrácia
A Harmadik Birodalomban a salus aegrotihelyét hosszú időre a salus nationis bitorolta el. A gyógyításra szoruló emberét a nemesítendő „Volk", a homo sapiens speciesnek önkényes, tudománytalan - mert társadalmi alakulatot biológiai alapon jellemző - szempontok szerint kiszemelt csoportja. Ráadásul a salus fogalma is más, ugyancsak tudománytalan értelmezést nyert. A genetikailag tiszta, árja, germán fajnak a lehető legtöbb előnyös tulajdonsággal rendelkező egyedeiből álló nemzet eszményét értették alatta.
Mindez persze nem volt előzmények nélküli. Ám a szociáldarwinizmus* szószólóinak, a korai örökléstudomány eugenetikus** vadhajtása híveinek (szórványos, elszigetelt és többnyire botrányba fulladt kísérletektől eltekintve) korábban nemigen volt módjuk rá, hogy szembesüljenek az intellektuális „kaland" következményeivel, s hogy kitegyék a gyakorlat próbájának a kezdetektől fogva baljóslatú vonásokkal terhes elméleteiket. A hitleri birodalom jól szervezett bürokráciájára és erőszakszervezeteire volt szükség ahhoz, hogy államrezonná emelkedhessék, és elképesztően rövid idő alatt a szó szoros értelmében is véres valósággá váljon a hamisan értelmezett darwini létért való küzdelem, az uralomra termett „felsőbbrendű" faj mítosza (Lifton).
Százezernél többre teszik - a mindjárt a hatalomátvétel évében hozott sterilizációs törvény nyomán - az „eugenika" program keretében kényszersterilizált, örökletes (vagy annak tartott) betegségben szenvedő németek számát. A gyilkos következetesség továbbvezetett. Az eufemisztikusan „eutanáziaprogram"- nak titulált akció keretében már a harmincas évek második felében legitim eljárássá vált a modern Taigetosz, a sérült, fogyatékos gyermekek elpusztítása. Az úgynevezett T4-akció keretében pedig, a háborús megszorítások szükségességére hivatkozva, átültették a gyakorlatba a régóta hangoztatott tételt, miszerint a munkaképtelen, semmiféle gazdasági hasznot nem hajtó, genetikailag sem hibátlan életek feleslegesek. A legóvatosabb becslések szerint is a több százezerre rúgó népesség kiirtása 1940-ben vette kezdetét.
Arról, hogy az irányelvek kidolgozásán túl a kötelező jelentések, a „betegmozgatás", a nyilvántartások, a halálesetek adminisztrációja, és a nyomok eltüntetése - nem beszélve magáról a végrehajtásról: az úgymond leggazdaságosabb módszerek kidolgozásáról és alkalmazásáról - orvosokkal az élen milyen népes szakszemélyzetet vett igénybe, becslés sincsen.
Az eleve (genetikai alapon) kártékonynak minősített népcsoportok, a zsidók és a cigányság mintegy ötmillió áldozatot követelő, iparszerű kiirtása tetőzte be a folyamatot.
Az orvosgárda, amelyik mindebben közreműködött (a legkevesebben a tényleges hóhérmunkát végzők voltak) - ki szándékoltan, ki csak az eseményekkel sodródva - megcsúfolta a tudásnak, a mestereknek és a tanítványoknak kijáró tisztelet követelményét is. A politika diktátumának engedelmeskedve, faji és világnézeti alapon megtisztította sorait a nürnbergi törvények szerint nem árjának minősített zsidóktól, a politikai ellenfelektől, és mindazoktól, akik nem voltak hajlandók megtagadni a hippokratészi esküjüket (Proctor).
A holokauszt népirtásának hírhedt fehér köpenyes gyilkosai végül is kiválasztottai voltak (azok is néhányan) ennek az - élet szentségének a primátusát megtagadó - ethosznak a teremtményei közül. Hatályon kívül helyezve a nil nocere elvét, élő embereken kísérleteztek, szelektálták az elpusztítandó foglyokat, vagy - jól ismerve a forrást, ám „tisztakezűségüket" megőrizve - a halottakból készült legkülönfélébb preparátumokat „tudományos" vizsgálataikhoz használták fel.
A továbbélő múlt
A Harmadik Birodalom bukása korántsem jelenti a történet végét. Mert láthatóan önáltatás azt hinni, hogy a kegyetlen, és a tömegében minden elképzelhető mértéket felülmúló emberirtásban bűnrészes orvosok néhány tucat deviáns gondolkodású, netán szadista pszichopaták lettek volna, akik javarészt elnyerték méltó büntetésüket. A háborús bűnösök nürnbergi perének húsz orvos vádlottjából tizenötöt találtak bűnösnek, hetüket ítéltek halálra. (A leghírhedtebb, Mengele, nem volt közöttük. Máig csak szóbeszédek vannak arról, hol és hogyan sikerült kijátszania a felelősségre vonást). A náci éra vezető orvostekintélyei közül viszont számosan fényes karriert futottak be a háború után, nemcsak hazájukban, hanem a nemzetközi szervezetekben is (Seidelmann).Megtévesztő, bár tagadhatatlanul kényelmes az a felfogás is, mintha mindez az egészében bűnös német orvostársadalom és legfeljebb még az áldozatok ügye lenne. Ha másért nem, azért, mert a biológiai „nemzetalakítás" feladatában tevékeny részt vállaltak például a Harmadik Birodalomhoz csatolt Ausztria orvosai (Ernst). Saját fajvédő törvényeik, azok szolgálatkész teljesítése, időnként túlteljesítése révén pedig (lásd a szakmai kamarák aktív közreműködését a zsidó orvosok diszkriminációjában, illetve ellehetetlenítésében [Kovács M. Mária]) - noha a germán „tökélyig" csak az okkupáció után, a birodalmi apparátus közreműködésével jutottak el - jócskán belekeveredett a csatlós államok orvostársadalma is. Ugyancsak beszennyeződtek jó néhányan az áldozatok közül, akik durva kényszer hatására, a túlélés reményében szakértelmüket az embertelen mechanizmus szolgálatába állították (Proctor).A história napjainkig, és azon is túlnyúló sötét árnyéka azonban nemcsak az idővel gyérülő számú (mindkét oldali) túlélőre, az utódaikra, vagy az emlékezőkre vetül. Személyében is érintettnek, leszármazottnak tekinthető bárki, aki az orvosi hivatást választja, hiszen a máig népszerű tankönyvek ábráin, egyetemi és kutatóintézetek gyűjteményeiben százával szembesülhet a meggyilkoltakból készült legkülönfélébb preparátumokkal. Nehezen megkerülhetők a hivatkozások az embertelen kísérletek tapasztalataira a lehűlés, az éhezés, a különféle fertőzések, a kimerülés tudományos elemzése kapcsán (Moe).A politikai, lélektani okok egyaránt ludasok abban, hogy mégis évtizedekig váratott magára a terhes örökség felvállalása. A félelem a megtorlástól, a kegyelet, vagy egyszerűen az elborzadás a sötét múlttól, a feledés vágya - máig ható visszatartó erők. Az sem lehet véletlen, hogy az elszámolás kegyetlen, mert gyógyíthatatlan sebekben vájkáló folyamata azokban az angolszász államokban indult meg, amelyeknek a társadalma az antifasiszta szerepvállalás és politika révén a legkevésbé érezheti ezekben a bűnökben kompromittáltnak magát. (Pross)Kísértetjárás és új démonok
Iszonyú árat kellett fizetni azért, hogy újfent bebizonyosodjék: Hippokratész erkölcsi tanai örök érvényűek, hogy a tanítás fundamentumát adó megbonthatatlan hármas egység: az élet, a betegségén kívül minden más attribútumától megfosztott ember, és a tudomány önzetlen szolgálata vezérlő elve nélkül a hivatás tőle idegen hatalmak szabad prédájává válik. Évszázadokig elegendő volt a lelkiismeret szavára, a belső parancs erejére hagyatkozni. A huszadik század nagyléptékű tudományos fejlődése, a soha nem látott hatékonyságú gyógyító fegyverek tették szükségessé, hogy - kezdetben a nemzeti szakmai szervezetek, majd (épp a világháborús tapasztalatok nyomán) a nemzetközi egyezmények - törvénybe foglalják az orvostudományi kutatás, a gyógyító célú kísérletezés szigorú szabályait (Volmann).A számvetés a történelem dicstelen fejezetével nem kerülhető meg, ha sikerrel akarunk megküzdeni a múlt kísértő, időről időre feltámadó démonaival. Nem kisebb kihívást jelent az sem, hogy a genetikai manipulációk, a szervátültetések, a mesterséges megtermékenyítés és a születésszabályozás különféle módozatai, nem beszélve a társadalom igényéről a kegyes halál intézményére, félelmetes természetalakító hatalommal ruházták fel az orvostudományt. A modern tudomány és technika, a gazdasági, politikai kényszerek útvesztőiben pedig csakis a hagyományhoz való hűség, a folytonosan megújítva megőrzött hippokratészi örökség segíthet tévelygés nélkül eligazodni. Mert a tanítás majd két és fél ezer éves, különösen pedig legújabb kori története arra figyelmeztet, hogy ez a hagyomány nem kezdhető ki, nem kérdőjelezhető meg a bűnbeesés veszélye nélkül.
JEGYZETEK
* Az eugenika elnevezés (az eu görög jó, előnyös előtag és a genetika szavak összevonásából) Galton, angol természettudós, Darwin közeli rokona nevéhez fűződik (1883). Az alapelvet azután, hogy tudniillik, az előnyös örökletes tulajdonsággal bíró egyedek szaporodásának az elősegítésével (pozitív eugenika), ill. a hátrányos tulajdonságokat hordozók szaporodásának a megakadályozásával (negatív eugenika) az emberi faj „feljavítható", a haszonállatoknál és a növénynemesítésben szerzett tapasztalatok nyomán és a darwini, majd a mendeli tanok ihletésére Davenport amerikai biológus fejlesztette tovább. A Genetika kislexikon (Mohay Jolán, Natura, 1986) szerint az örökletes emberi betegségek elterjedésének a megakadályozására szolgáló tudományterület. Az Encyklopedia Britannica hozzáfűzi, hogy már a század elején, meglehetősen vitatható vizsgálatokkal próbálták igazolni Davenport és követői a fehér rassz, az angol szellemi elit, vagy az arisztokrácia kedvezőbb örökletes sajátságait, és más, alsóbb népcsoportok, egyes bevándorlók, a bűnözők, alkoholisták stb. genetikai terheltségét. Ezek szolgáltatták a szociáldarwinizmus ideológiája, majd a náci és a vele rokon modern kori fajelméletek számára az elméleti muníciót. Az eugenika társadalmi mozgalommá szélesedve elérte, hogy az Egyesült Államokban mindjárt a század első éveiben, ha nem is elsőre, de sikerült sterilizációs törvényeket elfogadtatni (1907-ben Indianában, 1931-re további 27 államban). Ezeket a második világháború után kezdték fokozatosan felszámolni. Ugyancsak eugenikai megfontolások ihlették a bevándorlási törvénynek azt az 1965-ig élt passzusát, amelyik kizáró oknak minősítette pl. az epilepsziát, a skizofréniát, ill. ha a felmenők között ilyen betegség fordult elő. Sterilizációs törvények születtek, és több mint egy évtizeddel a holokauszt után is érvényben volt a skandináv államokban és Kanadában is. Manapság a prenatális genetikai diagnosztika és a humán genom (HUGO) program kapcsán lángolt fel ismét a vita. A fejlődési hibás, genetikailag károsodott magzatok kiszűrését és elpusztítását sok bioetikus a náci genocídiumhoz hasonlítja.
** A bűnös náci orvosi kísérletek a kezdet kezdetén a tömeges emberölés leggazdaságosabb (gyors, viszonylag higiénikus és kevéssé költségigényes) technikáinak kidolgozására irányultak. A módszertani eszköztár a gyermekek kiéheztetésétől az intrakardiális (szívbe adott) kámfor- vagy benzininjekción át a zárt teherautó rakterébe vezetett kipufogógázig, majd a Birkenauban bevetett cyklon-B gázig terjedt. A koncentrációs táborok halálra szánt foglyait gyakorlatilag kísérleti állatok gyanánt használták. Az SS-orvosok egyéni ambícióiknak megfelelően műtéti technikákat próbáltak ki, ill. gyakoroltak rajtuk. Nagyobb, ún. kutatási programok keretében különféle fertőzések (tífusz, lépfene, gangraenák) lefolyását, és a vakcinakészítés módozatait vizsgálták. Tömegesen sterilizáltak asszonyokat sebészi úton, ill. besugárzással, hogy az egyes metódusok hatékonyságát, gazdaságosságát összehasonlíthassák. Művileg ejtett és befertőzött sebeken próbálták az újabban kifejlesztett szulfakészítményeket. A kezeletlenül hagyott kontrollcsoportra a biztos pusztulás várt. Az oroszországi háború és a tengeralattjáró-hadviselés céljait szolgálták a lehűléssel kapcsolatos vizsgálatok, amelyek során százával tették ki lassú fagyhalálnak az áldozatokat. Külön kategóriát képeztek azok a „kutatói vénával" megáldott ún. tudósok (nemritkán jól képzett, nemzetközi tekintélynek örvendő szakemberek), akik sajátos érdeklődési körüknek megfelelő vizsgálati objektumok nyerésére használták fel a táborok emberanyagát. Mengele ikervizsgálatai és különös érdeklődése a különféle torzszülöttek iránt közismertek. Nemrégiben derült fény arra, hogy a világszerte közkézen forgó, számos kiadást megért kiváló tájanatómia, az ún. Pernkopf-atlasz (a szerző a bécsi egyetem anatómiaprofesszora, majd az Anschluss után rektora, buzgó náci volt) ábráinak tetemes hányada a rezsim áldozatainak holttestéről készült. A strasbourgi egyetem anatómiai intézetének professzora, az ígéretes sejtbiológusként indult Hirt, a különféle rasszok antropológiai sajátosságainak tanulmányozására 165 darabos kollekciót állított össze. A demonstrációs alanyokat egy közeli koncentrációs tábor foglyaiból válogatta, akikből az in vivo elvégzett morfológiai és élettani vizsgálatok, majd a szakszerű megölésük után anatómiai preparátum készült.
A menet közben született szakközlemények ott találhatók a könyvtárakban, a kísérleti feljegyzések, jegyzőkönyvek többsége nem semmisült meg, a győztes hatalmak archívumaiban minden nehézség nélkül hozzáférhetők. Ahogyan a kutatások résztvevői közül is jó néhányan kaptak - más tudományterületek művelőihez hasonlóan - menedéket a győztesek (elsősorban hadi jellegű) kutatóintézeteiben, hogy ott kamatoztassák valóban egyedülálló, és remélhetőleg megismételhetetlen tapasztalataikat. A szalonképtelen források sokszor tetten érhetők, noha ritkán szerepelnek a hivatkozások között. A hírhedt kísérleti adatok, a felhasználásuk, egyáltalán a tudományos megbízhatóságuk időről időre fellángoló etikai és szakmai viták tárgya. Kevésbé ismert, hogy ugyancsak a második világháború idején, a japánok által fenntartott táborokban is végeztek hadifoglyokon kegyetlen emberkísérleteket. A hitleri birodalom itt felsorolt bűneit az teszi egyedülállóvá (a minden képzeletet felülmúló méretei mellett), hogy az elkövetésük nem tekinthető egyedi visszaélésnek, hanem a rendszer lényegéből fakadt, annak természetes velejárója és egyenes következménye volt.
IRODALOM[ 1] Blasszauer Béla: Orvosi etika. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest,1999.
[ 2] Ernst, E. t: Leading medical school seriously damaged. Vienna, 1938 Ann. Intern. Med. 1995. 122: 789-92
[ 3] Final report of the president's advisory committee. Ethics of human subjects research: a historical perspective. Oxford University Press, 1996.
[ 4] Ganzler Gyula: A bioetika alapkérdései. Magyar Bioetikai Alapítvány, Budapest, 1997.
[ 5] Kovács M. Mária: Aesculapius militans. Valóság, 1986. (8); 69-82
[ 6] Lifton, R. J.: Náci orvosok. Az orvosi eszközökkel történő emberölés és fajirtás lélektana. Alexandra, Pécs 1999.
[ 7] Moe, K: Should the Nazi research data be cited? Hastings Center Rep. 1984. 14; 5-7
[ 8] Pence, G. E.: Classic cases in medical ethtics McGrow Hill Inc. 1990.
[ 9] Proctor, R: K Racial hygiene. Medicine under the nazis. Harvard University Press, 1988.
[10] Pross, Ch.: Breaking through the postwar coverup of Nazi doctors in Germany Journal of Medical Ethics, 1991, 17 suppl. pp. 13-16
[11] Rosner F. The physician's prayer attributed to Moses Maimonides Bull Hist Med, 1967. 41(5); 44-54
[12] Vollmann J., Winau R.: Informed consent in human experimentation before the Nurenberg code Brit Med, J 1996. 313: dec. 6.