|
Murphy törvényének metafizikája Egy régi tv-sqrozat visszatérõ jelenetében, az egyik, sok balszerencsétõl elkínzott szereplõ, akárcsak Jób, felkiáltott: „Miért éppen én? Miért mindig én?" Erre. a fájdalmas kérdésre sokféle választ adtak, amelyek között a legutóbbi és legmulatságosabb Murphy törvénye: "rAmi el tud romlani, az el is romlik." Egyrészt a dolog „törvényként" való megfogalmazása humoros, mivel nem hisszük komolyan, hogy bosszantó napi kellemetlenségeink mögött determinizmus rejtõzik. Másrészt azonban a találóan tréfás megfogalmazás azt sejteti, hogy kaján kis ördögök állnak állandóan készen arra, hogy „beakasszanak" nekünk. Gondoljunk csak arra, milyen gyakran kiáltunk fel dühödten: „Hát nem megmondtam?" Más szóval tudni lehetett volna, ez pedig egy törvényszerûség jelenlétére utal. Murphy törvényén kissé idegesen nevetünk, úgy, mint amikor a sötétben fütyülünk attól való félelmünkben, hogy egy kozmikus méretû összeesküvés áldozatai vagyunk. Vizsgáljuk meg ezért Murphy törvényét és néhányat számtalan következménye közül. Mit is ír le Murphy? Valójában a Murphy törvényének esernyõje alá összezsúfolt mondások a megfigyelések legalább három csoportjára oszthatók fel. Elõször is vannak közmondások, melyek az emberi természetrõl szólnak. Ezek elsõ látásra úgy tûnnek, mintha a sors kegyetlenségét állapítanák meg, azonban jobban megvizsgálva kiderül, hogy egyszerûen csak az emberi gyarlóságra vonatkozó megfigyelések. Egy kis átfogalmazás azonnal megmutatja ezt. Vegyük például Finagle második törvényét: "Akármilyen eredményre számítasz, mindig lesz valaki, aki alig várja, hogy (1) félreértelmezze, (2) meghamisítsa, (3) saját kedvenc elmélete beigazolódását lássa benne." Itt a kozmikus kártyacsomag nincs cinkelve, egyszerûen csak azt kell figyelembe venni, annyi kisstílû, önzõ és irigy ember van, hogy ritkán lehet elkerülni a rosszindulatú ellenkezést. Vagy vegyük Chisholm harmadik törvényének elsõ korolláriu-mát: „Ha valamit olyan érthetõen magyarázol el, hogy senki sem értheti félre, valaki biztosan félreérti." Mindez csupán azt jelenti, vannak reménytelenül ostoba emberek, és éppen elegen ahhoz, hogy legalább egyikük a hallgatóságod között legyen. A lényeg nagyjából ugyanaz Murphy törvényének nyolcadik következményénél is: „Semmit sem lehet a kétbalkezesek ellen bebiztosítani, mert a kétbalkezesek rendkívül találékonyak." Az elsõ következmény csupán azt jelzi, hajlamosak vagyunk elhamarkodott ítéletekre: „Semmi sem olyan egyszerû, mint amilyennek látszik." A második csoport az entrópia fogalmával, a termodinamika második törvényével foglalkozik, amely szerint minden zárt rendszer az energia minimuma és a legnagyobb mértékû rendezetlenség felé törekszik. Ennek csupán újrafogalmazása Simon törvénye: „Amit az ember összerakott, az elõbb-utóbb szétesik." Murphy ötödik korolláriuma ugyanazt fejezi ki: „Külsõ hatások híján a dolgok rosz-szabbodnak." Issawi bajmegmaradási törvénye nagyon mélyértelmûen összegzi a modern társadalmi reformtörekvések entrópiadilemmáját, figyelembe véve az élet végességét és sokoldalúságát: „Bármely rendszer bajmennyisége állandó. Ilyenformán a bajok bizonyos irányban való mérséklése - pl. a szegénység vagy munkanélküliség csökkentése -egy másik irányban növekedéssel, pl. a bûnözés vagy a levegõszennyezõdés fokozódásával jár." Nincs ebben semmi titokzatos, bármennyire sajnálatos is. A lényeghez a harmadik kategóriánál jutunk el, az Olyan mondásoknál, amelyek azzal foglalkoznak, amit negatív szinkronicitásnak nevezhetünk. Az elnevezés Carl Gustav Jung elméletébõl származik, amelyrõl a késõbbiekben többet mondunk. Itt most elegendõ annyi, hogy a negatív szink-ronicitás a kellemetlenségek egy rendszerét tételezi fel. Itt aztán valóban ellenünk, szegény pancserek ellen van a sors! Murphy törvénye ezt eleve feltételezi: "Ami el tud romlani, az el is romlik." A harmadik következmény szerint: Ha többféle dolog is elromolhat, biztos, hogy az romlik el közülük, amelyik a legnagyobb kárt okozza. A következõ törvények is kozmikus összeesküvésre utalnak. Johnson harmadik törvénye: „Ha elmulasztod egy folyóirat valamelyik számát, éppen abban lesz az a cikk, elbeszélés vagy regény folytatás, amelyet a leginkább el szerettél volna olvasni." Atwood 14. korolláriuma : "Annak esélye, hogy a kenyér a megvajazott oldalára esik, egyenesen arányos a szõnyeg értékével." A fenti balszerencsék egyikét sem lehet az entrópiának tulajdonítani; bár mindegyikük rendezetlenséget eredményez, ez azonban csak a mi kívánságunkhoz képest az. Másképpen fogalmazva, az a „rend", amely itt megsemmisül, az emberi konvenció terméke. A szõnyegnek mindegy, hogy a kenyér melyik oldalával esik rá, csak nekünk nem mindegy. Ez a felismerés azt sejteti, hogy a mi harmadik kategóriánk tulajdonképpen az elsõnek a része. Nem csupán az emberi természetre vonatkoznak, ebben az esetben a mi gyenge felfogóképességünkre? Lehet, hogy a „szelektív gravitáció" törvénye csak más megfogalmazása a „szelektív memória" törvényének? Nem arról van itt mindössze szó, hogy nincs okunk arra emlékezni, hányszor nem vajazta össze kenyerünk a szõnyeget? Ha ez így van, akkor csupán látszat, hogy a rossz dolgok kellemetlen rendszerességgel következnek be. Csak az egyik oldal pontjait számoljuk. Ha megpróbáljuk tárgyilagosan visszaidézni, nem emlékszünk pontosan arra, hányszor fordult elõ, hogy a szõnyeg nem szennyezõdött be, pedig megvolt rá a lehetõség. Ha itt a balszerencsét negatív szinkronicitásnak nevezzük, akkor talán segíteni fog, ha egy pillantást vetünk Jung eredeti elméletére. Szinkronicitás és paranoia A Jung által vizsgált számos kérdés közül a legérdekesebb az „akauzális elv" feltételezése, amely megmagyarázna néhány jelentõségteljes egybeesést, mint pl. a dolgok megálmodását, a meghallgatott imádságokat, a kézrátevéses gyógyítást, telepátiát stb. Jung ezeket a jelenségeket igen komolyan vette, de általában elvetette a magyarázatukra felhozott mágikus okokat. Ehelyett ezekre a meghökkentõ eseményekre racionális magyarázatot keresett. A kíváncsiságát személyes élmények is kiváltották, mint például a következõ: „Egy fiatal nõ, akit kezeltem, kritikus pillanatban olyan álmot látott, amelyben egy arany szkarabeuszt kapott ajándékba. Miközben ezt mesélte nekem,... hirtelen zajt hallottam a hátam mögött, egyfajta halk kopogtatást. Hátrafordulva láttam, hogy egy bogár csapódik neki kívülrõl az ablaknak. ..ami szélességi fokunkon ez volt a leghasonlóbb az arany szkarabeuszhoz, egy szkarabeusszerû rovar. " Jung elismerte, hogy ezek az események egybeesések voltak abban az értelemben, hogy egyik sem volt a másik oka, azt azonban tagadta, hogy véletlenek lettek volna. Nem, a jelentõségük tagadhatatlan volt. Ilyen jelenségek vezették õt a szinkronicitas törvényének a megfogalmazásához. Megjegyezte, hogy „a kifejezés önmagában semmit nem magyaráz meg; csupán megfogalmazza a jelentõségteljes egybeesések létét, amelyek önmagukban véletlenek, azonban any-nyira valószínûtlenek, hogy valamilyen törvényszerûséget kell feltételeznünk, vagy az empirikus világ valami-lyen tulajdonságát". Meg is próbálta magyarázni, hogy mûködik az elv. Szerinte a régi gondolkodóknak igazuk volt abban, hogy hittek a belsõ (pszichikus) és külsõ (fizikai) világ egységében vagy harmóniájában. Jung hitte, hogy e két világ, a mikrokozmosz és a makrokozmosz, az „archetípusokon" keresztül kapcsolódik össze. Ezek azonban, akár Platón „formái", nem korlátozódnak az emberi agyra, hanem azon túllépve a világegyetemben is léteznek. (Ennek egyik eredménye az, hogy nemcsak egyszerûen jelentõséget tulajdonítunk a világnak, hanem maga a világ rendelkezik jelentõséggel.) A szinkronicitas tehát az a „hipotézis, hogy ugyanaz a (transzcendentális) jelentõség manifesztálódhat egyidejûleg az emberi pszichében és a külsõ független események elrendezésében". A lelki éberség bizonyos pillanataiban az archetípusos jelentõségstruktúra láthatóvá válik, ez pedig a „jelentõségteljes egybeesés" alakjában történik. Az egyik esemény nem oka a másiknak, de a világegyetem szerkezete megmutatkozik az események kongruenciájában. Ira Progoff apologetikus erõfeszítései ellenére Jung elméletét senki sem veszi komolyan, kivéve a legelvakul-tabb okkultistákat. Valószínûleg ez a dolog volt az, ami Freudot arra indította, hogy a régi szép napok után vágyódjon, amikor Jung még csak pszichoanalitikus volt és nem akart próféta lenni..." Itt nem áll szándékunkban Jung szinkronicitási elvét se megerõsíteni, se ledorongolni, csupán illusztratív célokat kívántunk vele szolgálni. Ennyit a szinkronicitásról. Mi van akkor a negatív szinkronicitással? Ha a Murphy-törvény által leírt dühítõ jelenségeket Jung szinkronicitása fényében vizsgáljuk, hová jutunk? Nem túl örömteli eredményhez, mivel Murphy törvénye, mint metafizikai törvény, egy, az emberrel szemben ellenséges, kozmikus balszerencse-struktúra létezését vonja maga után. Ha az ember az ilyen doktrínában való hit következményeit látni akarja, vannak „igazi hívõk". Kik is azok, akik azt hiszik, hogy a világ „ki akarja nyírni õket"? Egyszerûen a paranoid skizofréniások! Az õ pszichózisuknak a megnyilvánulásai közé tartozik a nagyság érzete és annak egyenes következményeképpen az üldözési mánia is. A paranoiás személy olyan fontosnak képzeli magát, hogy mindenkit azzal gyanúsít, ellene esküszik össze, esetleg életére tör. Murphy törvénye a negatív szinkronicitással ötvözve univerzális paranoiát jelentene, amely pontosan a paranoid személyiség világnézete. Szerencsére van egy fontos különbség Murphy törvénye és Jung elmélete között, ezért nem lehet azokat egy kategóriába sorolni. Míg Jung elmélete az egyén számára jelentõségteljes egybeeséseket akar magyarázni, addig Murphy törvénye abszurd eseményekkel, azaz éppen olyanokkal foglalkozik, amelyeknek nincs jelentõsége. Ha a vajas kenyér összekeni a szõnyeget, ha az eltûnt tárgy ott van, ahol éppen legutoljára keressük, ha a kalapács a legnehezebben megközelíthetõ helyre esik be, az a jelentõség struktúráját megcsúfolja. Murphy törvényénél a „jelentõség rendszere" éppen a rendszer teljes hiánya. Rendszer az õrületben Végre eljutottunk ahhoz a ponthoz, hogy megtaláljuk a kulcsot Murphy törvényéhez. Az antropológusok és pszichológusok már felhívták a figyelmet arra, hogy az emberek milyen kétségbeesetten keresnek kiszámíthatóságot bizonytalan világunkban. Gustav Jahoda példákat idéz, amelyek azt mutatják, hogy az emberek, akármilyen gyakran is csalódnak, mégis ragaszkodnak a megszokott, a jövõt elõrejelzõ sémáikhoz. Mivel a sikerhányad igen rossz, az emberek csupán az idõleges biztonságérzet miatt ragaszkodnak hozzá. Ha egy jóslás csupán csak 50%-ra sikeres is, mégis megkönnyebbülés a 100% tudatlansághoz képest. De mi van a másik 50%-kal? Nem kellene valahogy megmagyarázni, hogy miért ilyen magas a sikertelenség aránya? Nyilván nem egyszerûen csak „nem mûködött". Kell hogy legyen valami rosszindulatú ellenerõ. Ez a gondolatmenet az alapja a boszorkányságban, a fekete mágiában való hitnek, amelyek ellenséges erõk és ellenünk dolgoznak. Igen jó példa arra, hogy mire vezet ez az elképzelés, a mitológiai Erisz, a véletlen és a rendezetlenség istennõje. Egy istennõ, aki a rendezetlenséget rendezi! A dolog lényege az, hogy nem vagyunk képesek szembenézni a világegyetemben uralkodó radikális többértelmûséggel és véletlenséggel, ezért inkább a rendbe is rendezetlenséget vezetünk be! Murphy törvénye a mi Erisz istennõnk. Valószínûleg inkább azon kellene meglepõdnünk, hogy a dolgok ilyen jól alakulnak! Ehelyett a saját elképzelt és kívánt rendünket kivetítjük a világra, és arra keresünk magyarázatot, miért „fordulnak rosszra a dolgok"? Ez ugyan semmit sem fog megváltoztatni, de legalább a tudatlanság okozta borzasztó bizonytalanságot azzal hessegetjük el, hogy rendszert viszünk az õrültségbe. Murphy törvénye ezt a módszert összegzi. (A Sceptical Inquirer 1989. évi õszi számából fordította: BENCZE GYULA) Irodalom 1.
Arthur Bloch, Murphy's Law and Other Reasons Why Things Go Wrong!, magyarul
Murphy törvénykönyve (Budapest, Gondolat, 1985)
|
||