Viktor Weisskopf
(1908–2002)

Viktor Weisskopf, a népszerű „Viki”, ahogy barátai nevezték, 2002. április 21-én hunyt el 93 éves korában. Amint gyakran mondogatta, „boldog életet élt egy borzasztó évszázadban”. Ebben bizonyára sokan egyetértenek vele, hiszen a század sok borzalma ellenére a fizika egyik legizgalmasabb korszakának volt aktív és fontos szereplője, bár neve sajnálatos módon hiányzik számos tekintélyes (és szinte minden hazai) lexikonból és enciklopédiából.

 A bécsi születésű Weisskopf 1928-ban Göttingenbe ment fizikát tanulni, amely akkoriban a világ kiemelkedő fizikusainak találkozóhelye volt. Itt ismerkedett meg a gyorsan fejlődő kvantummechanika rejtelmeivel. Különösen a megszületőben lévő kvantumelektrodinamika érdekelte. Huszonkét éves korában Wigner Jenővel közösen kidolgozta a spektrumvonalak természetes vonalszélességének kvantumelméletét, amivel igen hamar nevet szerzett magának. Heisenberg, Schrödinger, Pauli és Niels Bohr mellett dolgozhatott a Dirac-féle kvantumelmélet által felvetett alapvető divergenciaproblémák vizsgálatában. 1934-ben Pauli azzal a nem triviális feladattal bízta meg, hogy számolja ki az elektron (korábbi számítások szerint végtelen) sajátenergiáját, aminél figyelembe kellett vennie a saját elektromágneses térrel való kölcsönhatást is. Természetesen így is divergens eredményt kapott, amelyről azonban később Wendell Furry segítségével sikerült kimutatni, hogy csak igen gyenge, logaritmikus divergencia.
 A nácizmus uralomra jutása után 1937-ben az Egyesült Államokba emigrált, ahol a Rochester Egyetemen kapott oktatói állást, és az atommagok fizikájának kutatásába kezdett. E sokéves munkájának eredménye a John Blattal közösen írt „Elméleti magfizika” című, 1952-ben megjelent könyv, amely évtizedekig a magfizikusok bibliájának szerepét töltötte be. Magfizikai munkásságának természetes következménye volt, hogy a Manhattan projekt résztvevőjeként Los Alamosba került, ahol az elméleti osztály vezetője, Hans Bethe helyettese lett.

 A háború befejeztével a híres Massachussets Institute of Technology (MIT) ajánlott fel neki professzori állást Cambridge-ben. Ismét örömmel vetette bele magát a kvantumelektrodinamika divergenciáinak vizsgálatába. Igen közel járt ahhoz, hogy elsőként dolgozza ki a Lamb-féle eltolódás pontos elméletét. Az MIT professzoraként nagy örömét lelte az oktatásban, és számos kiemelkedő tanítványt adott a fizikának.
Magyar vonatkozásként feltétlenül megemlítendő, hogy egyik legjobb tanítványa Kuti Gyula volt, akivel kidolgozta a proton összetett szerkezetének sokat idézett „Kuti–Weisskopf-féle modelljét”. Kuti Gyula, aki 1975-ben Állami díjban részesült, jelenleg a Kalifornia Egyetem, San Diego (UCSD) professzora, Akadémiánk külső tagja.

 Weisskopfot különösen az izgatta, hogy a „finomstruktúra állandó” értéke (nagyon jó közelítéssel) miért éppen 1/137. A feljegyzések szerint egyszer találkozott Gershom Scholemmel, a zsidó miszticizmus híres kutatójával, aki elmondta, hogy a kabbala szerint minden héber szónak egy szám felel meg, s ennek jelentését meg lehet fejteni. Weisskopf azonnal megemlítette a titokzatos 137 számot, mire Gershom Scholem izgalomba jött: „Tudja, hogy a 137 szám éppen a kabbala megfelelője?” Attól az időtől kezdve Weisskopf sajátos humorral ezt a kijelentést nevezte a kérdésére adott addigi legértelmesebb magyarázatnak.

 Az atombomba pusztító hatásának ismeretében Weisskopf elkötelezett híve lett a nukleáris leszerelésnek, alapító tagja az Amerikai Tudósok Szövetségének, valamint az Aggódó Tudósok Uniójának (Union of Concerned Scientists), és a szovjetekkel való tárgyalást szorgalmazta minden lehetséges fórumon. Tagjává választotta a vatikáni Pápai Tudományos Akadémia (Pontificial Academy) is. Többen az ő hatásának tulajdonítják, hogy megválasztása után II. János Pál pápa erőteljesen fellépett a fegyverkezési verseny ellen.
 Weisskopf mindvégig megtartotta európai kapcsolatait, és 1961-ben örömmel fogadta el a genfi CERN főigazgatói posztját. Többek között az ő érdeme, hogy a CERN ma a részecskefizika egyik nagyhatalma.

 Közép-európai műveltségének köszönhetően „Viki” kiválóan zongorázott, rendszeresen játszott otthon kamarazenét, és tanítványai kiválasztásánál jó pontnak számított, ha az illető tudott hegedülni vagy csellózni. Imádta a tréfát, és mindig jókedvet árasztott annak ellenére, hogy „borzasztó évszázadban” élt. Eltávoztával egy kiváló tudóssal és egy reneszánsz emberrel lett szegényebb az emberiség.