Bánffy Eszter az MTA Régészeti Intézetének tudományos tanácsadója, a Tudományos Osztály vezetője. Szakterülete a neolitikus és rézkori régészet, a korai vallások története. Az utóbbi években az újkőkor európai kialakulását, az élelemtermelésre való áttérés folyamatát vizsgálja.

- Hogyan definiálja magát a régészet: természet- vagy társadalomtudomány?

- A régészet kezdetei a műgyűjtésben gyökereznek. A műgyűjtők, a művészettörténészek, az antikvitás iránt érdeklődő amatőrök kezdtek el azon tűnődni, hogy egy-egy lelet, kincs vagy szép tárgy milyen korú lehet. Ebből az indíttatásból alakult ki a XIX. század derekára egy nagyon rendszerező, pozitivista szemlélet, amely a tudományossághoz a „skatulyázást” rendelte: mi fiatalabb, mi idősebb, mi mivel egykorú. Ennek a felfogásnak a megvalósításában a német tudósok jártak élen, mert nekik eleve nagy affinitásuk van a rendszerezéshez. A régészet kicsit poroszos tudományággá nőtte ki magát a XX. század első harmadára. Az ősrégészetben - az én szakterületemen -, ahol nincsenek írásos források, kialakult egyfajta relatív kronológia (mi volt előbb, milyen kapcsolatok jöttek létre, milyen alfázisok voltak, mi hova fejlődött stb.). Akkoriban azt mondták, a régészet a történelem segédtudománya, mert azt a történelmi szegmenst kutatja, amely a föld alatt van. 

Ez a fajta szemlélet a XX. század közepére gyökeresen megváltozott. Az ősrégészetnek egy fizikai-kémiai módszer adta az egyik nagy lökést. A középkori vagy antik időpontokat évtizedes pontossággal meg tudják állapítani az írásos források alapján, de az ősrégészetnek fogalma sem volt arról, hogy - mondjuk - a bronzkor előtti időszakban mindaz, amit relatív kronológiai szempontból elrendeztek, hova tehető abszolút időben. Egyfajta közmegegyezés volt arról például, hogy a rézkor vége Kr. e. 2000 körül van, a neolitikum pedig Kr. e. 4000 körül kezdődött. 

A C14-izotópos mérések után azonban az időben „visszafelé haladva” - a rézkor, a neolitikum (újkőkor), a mezolitikum (átmeneti kőkor) és a paleolitikum (őskőkor) felé - egyre nagyobb volt a diskrepancia a hagyományos régészeti úton és az izotópos mérésekkel megállapított időpontok között. (Ma a Kárpát-medencei újkőkor kezdetét szinte évtizedes pontossággal keltezhetjük Kr. e. 5550 körülre, a rézkor kezdetét pedig Kr. e. 4400 körülre tesszük!)

Másrészt - s ez talán még fontosabb - korábban azt gondolták, hogy minden délkelet-európai civilizáció Mezopotámiából jött, és minél északnyugatabbról való egy lelet, annál későbbre datálható. Ez az elképzelés megdőlt, mert kiderült, hogy azok a leletek, amelyeket korábban például a Kr. e. III. évezred végi mezopotámiai tárgyakkal véltek egykorúnak, itt 1500 évvel előbb megjelentek. 

A zűrzavarnak az lett a következménye, hogy a természettudományok egyre tágabb teret kaptak a régészetben. Elsősorban angolszász régészek kezdeményezésére kialakult az a fajta szemlélet, hogy a régészetben minden mérhető: stratigráfiai - rétegtani, geológiai - módszerrel meg tudjuk mérni egy lelet relatív idejét, meg tudjuk határozni az egykori vízszintet, természettudományos módszerekkel számszerűsíthetjük egy őskori lelet összes jellemzőjét, és ha ezek megvannak, akkor már mindent tudunk, elértük a célunkat. Ebből természetszerűleg adódott a föltételezés, hogy a régészet nem is társadalomtudomány, hanem a természettudománynak egy kicsit „béna” és eddig cselekvőképtelen ága.

- Miért éppen az angolszász régészektől származik a természettudományos szemlélet?

- Egyrészt nekik volt nagyon sok pénzük, másrészt nekik volt nagyon kevés leletük. Egy dániai, dél-angliai, írországi, hollandiai lelőhelyen, ahol eleve később keletkezett a neolitikus civilizáció, néhány kőeszközt, cserépdarabot, egy-két háznyomot tudtak csak felmutatni. Mondok egy példát, méghozzá nem is északnyugatról, hanem Olaszországból, amely úgy él az emlékezetünkben, mint a leggazdagabb régészeti lelőhelyek vidéke. A neolitikumban azonban Itália kimaradt a főáramból. Egy hónapig ástam ott, és ezalatt összesen 300 darab, néhány centiméteres kis kerámia került csak elő. Egy kora neolitikus dél-alföldi lelőhelyen egy gödörből 60 000 nagyobb cserepet is ki tudunk ásni, és ez még nem a lelőhely maga, hanem csak egy gödör. El lehet gondolni, mekkora munkát jelent egy bolgár, szerb vagy akár alföldi régésznek, amíg ezeket csak a XIX. századi tipológiai, relatív kronológiai módszerrel rendszerezi, feldolgozza, közli. Nyilvánvaló, hogy a természettudományos vizsgálatok igénye ott merült föl először, ahol nagyon kevés volt az információ, de megvolt arra a financiális lehetőség, hogy a kutatók intellektuális éhségét kielégítsék. Ennek a „new archaeology” - "újrégészet" - mozgalomnak Észak-Amerikában Lewis Binford, Angliában Grahame Clark volt a vezéralakja. Ma inkább a „processzuális régészet” kifejezést használják az irányzat megnevezésére. 

- A mérési folyamatot akarják ezzel hangsúlyozni?

- Inkább azt, hogy a folyamatnak van egy végeredménye, és azt hiszik, hogy ez egyben a régészeti kutatás végeredménye is. Óriási tévedés. Tegyük föl, hogy tanulmányozok egy települést: megtudom, milyen technikával építették a házaikat, hogyan készítették a textíliáikat, csonteszközeiket, kőeszközeiket, kerámiáikat. Embertanilag is megvizsgálom őket, ismerem a mortalitást, a betegségeiket. Az entomológusok megvizsgálják, milyen volt a széljárás, és a háznak - nem szerettek takarítani - melyik sarkában milyen gabonakártevők éltek, ebből pedig ki lehet következtetni, hogy milyen gabonát tároltak ott. A pollenprofil alapján feltérképezhető az egykori vegetáció, a makrobotanikusok el tudják mondani, milyen gyomnövények nőttek, miket ettek közülük esetleg. Ha találunk hajszálakat, meg tudják állapítani a hiánybetegségeket és így tovább. A processzuális régészek pedig azt gondolják, hogy ez az, amit kerestünk - ez az, amit a régészet hozzá tud adni az emberi gondolkodás fejlődésének kutatásához. 

 A régész munkája azonban éppen itt kezdődik, mert a régésznek az a feladata, hogy ezekből az adatokból és - nem szabad elfelejteni - a hagyományos úton nyert régészeti, tipológiai, relatív kronológiai anyagfeldolgozásból együttesen próbáljon meg történelmet írni. Tehát tulajdonképpen a gondolkodás, az absztrakciós munka ott kezdődik és nem ott végződik, amikor minden adatunk megvan. 

Ezeket a lépéseket természetesen Nyugat-Európában is végiggondolták, és a processzuális régészetre válaszul megjelent a posztmodern vagy posztprocesszuális régészet. Ennek az irányzatnak a képviselői nem mondták ugyan ki, hogy nem kellene a vizsgálatokat elvégezni - bár néhányan ide is eljutottak -, de azt állították, ennél sokkal fontosabb, hogy az ásató régész vagy őstörténész lélektanilag bele tudja érezni magát a vizsgált szituációba: egyfajta empátia alakuljon ki a régi korok társadalma és - mondjuk - a gondolkodási folyamatok iránt. A gondolkodást azért hangsúlyoztam, mert a két felfogás szintéziséből, vagy inkább a processzuális régészet revíziójából kialakult a "kognitív régészet", amely a gondolkodási folyamatokat helyezi előtérbe. Átvesz valamit a posztmodern gondolatból is, de nem veti el a természettudományos mérések fontosságát. Ezt nagyon jónak tartom. Azt gondolom, hogy a régészet egyértelműen társadalomtudomány, történettudomány; s arról a korszakról, amivel én foglalkozom, szeretnék minden adatot fölhasználva, a józan ész segítségével, jó és érvényes megállapításokat tenni. 

De mi "a jó és érvényes megállapítás" - amikor egyrészt nincs kontrollcsoportom, nem mehetek vissza egy laborba, nem ismételhetem meg a kísérletet, másrészt csak a leleteimre támaszkodhatok, miután semmi más forrás nem áll rendelkezésre. Erre azt tudom válaszolni, hogy jó és érvényes az, ami a saját rendszerén belül megáll, nem támaszt belső ellentmondást. Ettől még lehet, hogy az egész gondolati konstrukció tévedés, de ha már nagyon sok adat, sokféle úton nyert eredmény egy irányba mutat, akkor lassan ott tartok, mintha megismételném a kísérletet a laborban.

Az eredeti kérdésre végül is az a válaszom, hogy a régészet társadalomtudomány, de nagyon nagy szüksége van arra, hogy a természettudományos úton nyert megállapítások eredményét fölhasználja, beépítse, és nem szabad, hogy ellentmondás legyen a gondolati úton fölépített rendszerben. Persze, ez is előfordul, de akkor azt kell mondani, hogy az adott kérdésben most nem tudok előbbre jutni. 

- A régészet talán azért is különleges ága a társadalomtudománynak, mert az őstörténet kutatása az utóbbi évtizedekben lendült fel. 

- Ahhoz képest, hogy mit tudtunk 15 vagy 20 évvel ezelőtt, nagyon sok mindent tudunk ma már. A C14-es vizsgálatok első eredményei sokkhatásként érték a szakmát. Egy rövid - egy-két éves - időszakban el kellett azon gondolkozni, hogy az izotópos módszerrel korábbra datált adatok, vagy a hagyományos úton meghatározott időpontok a helyesek. Mára olyan adatok - inkább úgy mondom, hogy olyan adatsorok - állnak a rendelkezésünkre, ahol gyakorlatilag kiküszöbölhető a nagyobb tévedés. Most már évtizedekről, generációkról beszélünk! Egyáltalán nem mindegy, hogy Kr. e. 5500 vagy 5530!

Természetesen még sok mindent szeretnénk megtudni. Például a csontokon végzett stronciumizotópos vizsgálatokból meg lehet állapítani, hogy egy újkőkori településen eltemetett ember helyben született-e, vagy bevándorolt. Gyerekkorában a helyi környezetből beépült a csontozatába egyfajta izotóparány, és ha ez ugyanaz, mint a temetkezési helyen mért érték, akkor helyben született. Ha nem, akkor bevándorló volt. Persze nem a szomszéd faluról beszélünk, hanem nagyobb, több mint ötven kilométeres távolságról. Itt is adódhat hiba, mert például az árvizet és a vízszintingadozást is figyelembe kell venni. De ezzel együtt szignifikáns különbségek vannak. Ez azért fontos, mert a bevándorlás az élelemtermelésre való áttérés egyik legnagyobb kérdése.

- Körülbelül tíz éve az őrségi Szentgyörgyvölgy-Pityerdombon újkőkori falut tárt fel: az első, földművelést is folytató népesség nyomára bukkant a vidéken. Hogyan válik egy átlagos ásatás kincskereséssé?

- Ez nem átlagos, hanem nagyon vacak ásatás volt. Sokkal rosszabbul indult, mint egy átlagos ásatás. De kezdjük az elején. Az újkőkori kutatások során a Nagykanizsa és Zalaegerszeg között elterülő észak-déli völgyet vizsgáltuk, a Hahót-völgyet. Ott a legkorábbi újkőkori lelőhely késő neolitikus volt. Azt gondoltuk, hogy ezen a nyugati vidéken kedvezőtlen a klíma: sokat esik, télen nagy a hó, a talaj nem termékeny, ezért nem települtek meg a kora újkőkorban az emberek. De még nyugatabbra mentünk, egészen a szlovén-osztrák határra, a Kerka folyó völgyébe, ott van ez a Pityerdomb, Szentgyörgyvölgyön. Természetesnek vettem, hogy késő neolitikumi és rézkori leleteket találok majd, mert korábbi leletek már keletebbre sem fordultak elő; határvonalát a Balaton közelében húzhatjuk meg. A Kis-Balaton vidékén ugyanis még találtak, attól nyugatra nem találtak a közép-európai újkőkori kultúrára jellemző vonaldíszes kerámiát. A még korábbi kultúrának - a balkáni Körös-Starčevo civilizációnak - a Balaton, a Dél-Dunántúl szabott határt, legalábbis úgy tudtuk. Az ásatást valójában büntető feladatnak tartottam. 

Égetett agyag állatszobor Szentgyörgyvölgy-Pityerdombról

Az első terepbejárási napon - amikor fölszedünk minden cserepet, és meg kell állapítanunk három-négy darabka alapján, hogy lelőhelyen járunk-e vagy sem - nem találtunk semmit. Estefelé azt javasoltam a kolléganőmnek, hogy vágjunk át egy dombon, mert mögötte áll a kocsim, az országúton. Fölmentünk erre a kis dombra, lehajoltunk - és rövid idő alatt összegyűjtöttünk két zacskó cserepet. Ez már lelőhely volt! De miután eszembe sem jutott, hogy a késői neolitikumnál korábbról származhatnak, nem is igen néztem meg őket. Otthon, a fürdőszobában azért még aznap este megmostam a leleteket, és kiderült, hogy sokkal korábbi ak, mint amire számítottam. A korukra azonban akkor még nem jöttem rá. Azt láttam, hogy pelyvás soványításúak.

- Ez mit jelent?

- Az agyagot azért kell "soványítani", hogy ne durranjon szét a kemencében. A pelyvával való, tehát a termésanyaggal való "hígítás" csak a korai és a középső neolitikum elején fordul elő itt a Kárpát-medencében.

- A pelyva megmarad?

- A pelyvának a nyoma marad meg. A kiégetett anyagban látható a lenyomata. Nagy megdöbbenésemre egy-két vonaldíszt is észrevettem. Nem akartam hinni a szememnek. De ez még semmi! Azt gondoltam: milyen pechem van, világéletemben viszolyogtam a vonaldíszes civilizációtól, mert azt tanultam az egyetemen, hogy ezzel kapcsolatban minden meg van oldva, dögunalom az egész, nincs egy kérdés, amit föl lehetne tenni: a kerámia tipológiáját meghatározták, a településeket feltárták, Nyugat-Európában vannak hosszú házak, Magyarországon nincsenek. Zárójelben jegyzem meg, a legnagyobb, ötvennél több hosszú házat tartalmazó település Balatonszárszóról került elő azóta. Tehát minden megdőlt, amit mi axiómaként tanultunk az egyetemen.

- A hosszú ház is a vonaldíszes kultúra ismertetőjegye?

- Igen, a házak hossza akár a harminc métert is elérte. Előbb Németországban találtak ilyen épületeket, azután Ausztriában, de Magyarországon nem. Kiderült, hogy csak azért nem, mert "lyukakat" ástak. Az autópályás feltárások során, amikor egybenyitottak két hektárt, azonnal a felszínre elkerültek a házak. A balatonszárszói telep Európa egyik legnagyobb települése. 

Újkőkori ház rekonstrukciós rajza
(Belényesi és munkatársai, in: Gördülő idő)

Szóval nyögvenyelősen elkezdtem az ásatást, és már az első napokban felötlött, hogy ilyen vonaldíszes kerámiákról nem tanultam. A szakirodalomhoz fordultam, és kiderült, hogy noha vannak vonaldíszek ezen a kerámián, leginkább arra hasonlítanak, amit mi körös-starčevóinak nevezünk és a Balkánról érkezett hozzánk. Ez aztán végképp nem fért a fejembe. Utánanéztem azoknak a lelőhelyeknek, amelyeket felszíni gyűjtések alapján publikáltak - lelőhelyenként egy-két tárgy leírásával -, hogy valami fogódzót találjak. És amikor már tudtam, mit keresek, kiderült, hogy hatvan lelőhely van ebből a korszakból, de miután senki sem gondolt arra, hogy így kezdődik itt a neolitikum, a kerámiákat vagy a Körös-Starcevo-kultúrába sorolták, vagy pedig azt mondták, hogy lekopott a felületük. Kell egy jó prekoncepció, hogy az ember tudja, mit keres, és akkor meg is találja... 

- Gyönyörű történet a tudomány "működéséről"!

- Mindennap "aha-élményekkel" gazdagodva tértem haza, és egyre izgalmasabbá vált a kutatás, mert nem támaszkodhattam senkire és semmire, egyedül kellett kitalálnom, hogy mibe botlottam. Aztán még egy óriási szerencse ért. 

1997-98-ban százezer forint volt az évi kutatási keretem, ennek több mint a fele benzinpénz. Egyetemistákat hívtam az ásatásra, akik ingyen dolgoztak, én etettem őket, és az volt a fizetség, hogy esténként, amikor mostuk a cserepeket, egy-egy régészeti témáról beszélgettünk. Egyvalaki nem mosott cserepet, ő jegyzetelt. Utólag lemásolták ezeket a jegyzeteket, úgyhogy több maradandó emléke is lett ennek a nagyszerű „táborozásnak”. Arra végképp nem is mertem volna gondolni, hogy annyi pénzt összegyűjtsek, amennyi elegendő lenne a radiokarbon-kormeghatározásra. Azért eltettem néhány faszénmintát, és a második évad után azzal keresett meg egy bécsi kollégám, hogy nyert egy pályázati összeget az izotópos vizsgálatokra: ha lennének mintáim, ingyen megvizsgáltatná őket. Így aztán az én tizennyolc mintám lett az első, pontos adatokat szolgáltató sorozat Magyarországon ebből az időszakból.

- A Kr. e. 5500-5400-as évekről beszélünk?

- Kr. e. 5480 körül alakult ki ez a település és kb. 5380-ig vagy 5360-ig állt fönn. Mindenki nagyon későinek tartotta ezt a dátumot, mert a német kollégák 5700-as adatokról beszélnek: náluk akkor kezdődött a neolitikum. Melyik dátum az "igazi"? Mert abban senki nem kételkedett, hogy - leegyszerűsítve - a Dunántúlról "megy" Németországba a neolitikum. De akkor hogyan lehetett ott korábban? Rettenetes ellentmondásba ütköztük. Most már rájöttünk, hogy a kalibrációs görbe1 hibája az egész. A megoldás az egyik tanítványomtól származik, és most fogjuk közölni egy kötetben. Oross Krisztián azt találta, hogy a neolitikumi leletek korára kapott adatok vagy 5600, vagy 5480 körül csoportosulnak. Tehát olyan évszámunk nemigen van, ami a kettő közé esne. Krisztián rájött, hogy a kalibrációs görbe "szórja szét" az adatokat. ezért elképzelhető, hogy valójában csak egy húszéves időintervallumról van szó. Igen valószínű, hogy a nagyon korai, német, 5700-as adatok hamisak. Ezt a feltevésünket előadtuk egy konferencián - iszonyú nagy botrány kerekedett belőle.
 
 

A dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájának edénytöredéke (Balatonszárszó)	A vonaldíszes kerámai kultúrájának edénytöredkée (Vaihingen, Németország)

- Miért a német adatok a hamisak?

- Mert az összes többi információ beilleszthető egy rendszerbe. Az ő adataik "lógnak ki", azok az érthetetlenek, és ezt ők is elismerték. 

Ha a munkánk megjelenik, azt remélem, hogy még szélesebb körben igazat adnak nekünk. Roppant izgalmas kérdéshez érkeztünk el. Részben azért, mert új eredmények születtek, részben pedig azért, mert a természettudományos segítség itt tudja kifejteni a legnagyobb hatását. Hiszen érdekes ugyan, hogy például a római korban hol bányászták azt a márványt, amiből egy szobor készült, de ez csak adalék ahhoz, hogy melyik útvonalat használták. Arra nem ad választ, hogy kik éltek egy adott vidéken és első telepesek voltak-e. Itt sokkal nagyobb horderejű kérdések megválaszolásában segíthetnek a természettudományos eszközök, és azt hiszem, a neolitizáció ezért vált ilyen borzasztó érdekes, központi problémává. 

- Bizonyára az írásos emlékek hiánya is felértékeli a méréseket. Miről tudósítanak a vizsgálatok?

- Egy nagyon érdekes és fontos megállapítást például a botanikának köszönhetünk. Korábban azt gondoltuk, hogy amikor ideérkeztek az első földművesek, rögtön "nagyüzemi termelésbe" kezdtek, ezért a termékeny löszvidékeket foglalták el. Szinte úgy képzeltük el, mint egy franchise rendszert, amelyben minden előre ki van találva.

- Honnan jöttek a földművesek?

- Délkelet-Európából. Tehát azt hittük, hogy idejöttek a Közép-Balkánról, megkeresték a termékeny löszmezőket, és azonnal házépítésbe, kerámiaégetésbe, szövésbe, fonásba, gabonatermesztésbe fogtak, s háziasított juhot, kecskét is hoztak magukkal. Ennek az elképzelésnek minden eleme megdőlt. A pityerdombi telep alapján össze tudtam gyűjteni az összes többi településre érvényes botanikai adatot is, és a következő megdöbbentő dolog derült ki. Először is nem települtek meg olyan helyen, amely alkalmas mezőgazdaságra. A pityerdombi telep például nem ilyen. A Balaton környéki települések, az a hatvan lelőhely, amiről beszéltem, nem ilyenek: itt nem lehet hatékony mezőgazdasági termelést folytatni. A mocsár szélén, a folyó alluviális területein nem lehet nagy gabonaföldeket fölszántani. A botanikusok pedig azt erősítették meg bennem, hogy bár nagyon sok háziasított gabonafajtát ismertek ezek az emberek, mindegyikből rendkívül keveset termesztettek. Azt gondolnánk, hogy ha a házban kiömlött a búza, akkor legalább egy marékkal előkerül. Egy-egy szemet találtunk csak! 

Ezzel szemben egyéb bioelemzések, amelyeket a szegedi kollégáim végeztek, arról tanúskodtak, hogy az itt lakók még vadásztak, tehát tulajdonképpen egy korábbi, mezolit életmódú közösséget kell elképzelnünk. A neolitikus vívmányokat csak befogadták, de nem tértek át egyik pillanatról a másikra az ún. élelemtermelő életmódra, hanem a gyűjtögetés, a vadászat, a halászat, a kagylógyűjtés továbbra is nagy szerepet játszott az életükben. Tehát azt találtam - és ehhez Oross Krisztiántól nagyon nagy segítséget kaptam -, hogy volt egy kb. 100-120 éves átmeneti állapot, amelyet "formatív vonaldíszes kultúrának" neveztünk el. Vagyis a neolitikum legelején nem vezényszóra kezdtek élelemtermelésbe, hanem a helyi vadász-halász-gyűjtögető közösségek valószínűleg presztízsokoknál fogva - nyilván csere- és gazdasági okokból is - befogadták ugyan az újdonságokat, de csak beemelték őket a saját kertgazdaságukba. Mindent ismertek, de nem tudtak belőle megélni, mert sem a tudásuk, sem a környezeti feltételek nem voltak ehhez adottak. Arra, hogy az élelemtermelésből el tudják látni a családot, az egész falut, kb. 5300-5250-ben kezdtek ráébredni. Ez az az idő, amikor a mocsarakban, a vízparton vagy a víztől távol, de szubalpin körülmények között letelepedett kis csoportokat hirtelen a löszvidékeken találjuk. Akkor van a "nagy bumm2, akkor keletkeznek a nagy telepek, a harminc méter hosszú házak. A Marcal völgye például hirtelen benépesül a Dunántúlon, tízesével, húszasával találjuk az ebből a fázisból való falvakat. Ezek már a löszön települnek meg, sokkal népesebbek, sokkal nagyobbak, és lakóikat már igazi neolitikus közösségnek tartjuk. 

Tehát volt egy átmeneti állapot, amelyről eddig még senki sem tudott. Ennek a felderítéséhez adta meg a kezdő lökést a pityerdombi ásatás, s elindult egy olyanfajta tudományos diskurzus, amelynek során minden megkérdőjeleződött, amit axiómának gondoltunk, de szerencsére már néhány új válaszunk is van.
 

A kutatás egy másik aspektusáról l.: A táj régészete

---

Természet Világa,

139. évfolyam, 5. szám, 2008. május http://www.termvil.hu/archiv/  http://www.chemonet.hu/TermVil/