Elôzô rész

A nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján az Aluterv–FKI érdekelt volt egy iráni timföldgyár telepítésben. A szakértõi tevékenységet döntõen az UNIDO finanszírozta, az anyagvizsgálatok, technológiai kísérletek hazai laboratóriumban folytak. A megvalósíthatósági tanulmányhoz természetesen kellett földtani szakértés a rendelkezésre álló készletek mennyiségére, minõségére, kutatások megbízhatóságára vonatkozóan, és kellett reprezentatív minta is a technológiai kísérletekhez. Ennek kapcsán három kiküldetésem volt.

  A bauxittelep az Alborz (Elbursz) hegységben a Kaszpi-tengertõl keletre egy közel K–Ny-i irányú paleozoós-mezozoós vonulatban egy Jajarm nevû bájos falucska mellett található. A perzsák által végzett kutatás színvonala jó, azonban elégtelen a részletes bányatervek elkészítéséhez, ezért további részletezõ és felderítõ kutatásokat javasoltunk.

  Egy iszlám köztársaságban a mintavétel nem egyszerû feladat, ehhez robbantani kellett, a robbantást pedig az Iszlám Gárda ellenõrzi. A Gárda meglehetõsen marcona, borotválatlan fiatalemberekbõl álló együttes, állig felfegyverkezve meg is jelent az étkezõnkben, hol mi a földön “perzsaülésben” fogyasztottuk a nant kefirrel és vereshagymával. Mondom Katirai kollegának: (mûszaki szakember, hosszú éveken át az USA-ban fagylaltárus) “szólj nekik, hogy mielõtt lelõnek, várják már meg, hogy a falatot lenyeljem”. Ne hülyéskedj – súgta vissza –, ezek nem tréfálnak, egy pillanat alatt lelõnek. Mosolyszünet.

  Aztán 40 tonna bauxit három teherautón Anatólián keresztül megérkezett Magyarországra. Ezt nem tudtam megvárni (mert közben Kelet-Afrikába mentem), a mintatörést a timföldtechnológusok a rudabányai vasércbánya törõüzemére bízták, aminek az lett a vége, hogy a törõmalmok tisztítása nélkül ledarált bauxit átlagos vastartalma kis híján megkétszerezõdött. Így a minta minden lett, csak nem reprezentatív, s ha igen, akkor nem a jajarmi bauxitra. A botrány külföldrõl való megérkezésem után tetõzött, majd egy vegyészmérnök kolléganõ mélyen a szemembe nézett és elmesélte, hogyan kell reprezentatív mintát venni. Ez jogos volt, mert már sok bauxitot látott, fõleg laboratóriumban. Azért a kísérletek elkészültek, az elemi összetételbõl adódó eltéréseket számításokkal “korrigálták”. Hogy a matematika mi mindenre jó, az ész megáll. Szerintem minta nem is kellett volna. Lényeg az, hogy a mûszaki tanulmányt a perzsák ennek ellenére elfogadták, ami egy csoda volt, és ékes bizonyítéka annak, hogy valamilyen megfejthetetlen okból kifolyólag nagyon szerettek minket.

  A Gárda egyszer tényleg kis híján lelõtt. De megúsztam, pedig már felemelt kézzel álltam a rendõrség épületében arccal a falnak. Ilyenkor az ember már nem ura gondolatainak, legföljebb annyi jut csak eszébe, hogy “könnyû neked, Gyurka” (már megint). Szerencsémre azért az egyiknek mégis eszébe jutott, hogy meg kellene nézni mi is az fémszerû tárgy, amit nadrágom övébe csúsztattam. Egy hanukia volt, amit a teheráni bazárban vettem. Ezzel a zsidó kegytárggyal ugyan nagy fiú nem lettem, de legalább mégsem pisztoly volt, ahogy én sem amerikai kém, amint azt elfogóim hitték.

A nyolcvanas évek második fele elég mozgalmas volt. UNIDO-színekben még eljutottam a dél-vietnami bauxitterületre (Bao Loc-Tan Rai) is, melyet elõzõleg magyar, a Szabó Elemér-féle expedíció kutatott. Az UNIDO-nak készített tanulmányunk azt a célt szolgálta volna, hogy finanszírozási forráshoz lehessen juttatni a vietnamiakat. No ez nem sikerült (legalábbis eddig). Az alapvetõ gond az, hogy ugyanennyi beruházási költséggel, kisebb kockázattal lényegesen jobb bauxithoz lehet jutni a világban. Próbálkozások azért még vannak.

  1989-ben az ALCAN (Alumínium Canada) Niel Bliss fõgeológus vezetésével körbejárta a világ néhány fontosabb bauxitterületét abból a célból, hogy a cég esetleges jövõbeni nyersanyagforrásairól pontos képet kapjanak. Ebbe beletartozott a készletek auditálása, az infrastruktúra felmérése mellett az összes lényeges gazdasági kérdés tisztázása és a saját laboratóriumukban elvégzett technológiai, adott esetben dúsítási kísérletek elvégzése is. Ez már csak azért is briliáns ötlet, mert a cég számára egy olyan adatbázis áll rendelkezésre, mely adatok azonos feltétel mellett keletkeztek, tehát megbízhatóan összehasonlíthatók. Így került sor a dél-vietnami terület Bao-Loc elõfordulására. Ehhez kértek szakértõ gyanánt. Qué barátom – akivel másfél évtizeddel korábban még a Tam-Lung-i rizsföldeken és a Ma Meo szikláin kapaszkodtunk – rettenetesen megdöbbent, hogy négy kanadait várt a repülõtéren, aztán én érkeztem. Összeborultunk és valami volt a sírás és nevetés között, szegény kanadaiak nem tudták, mi bajunk. Már Ho Si Minh-városban (Saigon) a nyitó tárgyalások után megkérdezte Bliss úr, van-e valami ötletem a reprezentatív mintavétel ügyében. A rendelkezésre álló térképek és adatok alapján bemutattam, mit akarok csinálni. Meghallgatott és csak annyit mondott: csinálja. Hivatalos álláspontról szó sem esett.

1988-ban a SADECC (Dél-Afrika Fejlesztését Koordináló Gyûlés) határozatot hozott, hogy tagállamai (közép- és kelet-afrikai államok) energia- és nyersanyagforrásait a jövõben jobban hasznosítsa az importterhek csökkentése céljából. Ennek kapcsán tendert írtak ki egyebek mellett egyes kelet-afrikai országok (Zimbabwe és Malawi) ismert bauxit-elõfordulásainak gazdasági felülvizsgálatára és további esetleges potenciál felmérésére. A tendert az AUSTROPLAN (Ausztria–Bécs) consulting iroda nyerte meg. Szakembere nem volt, legalább is nem mindenre, ezért Magyarországhoz fordult segítségért.

  Penalonga telepek a Zimbabwe és Mozambik határán húzódó hegyvonulatban találhatók. Földtanilag ez egy roppant érdekes terület, a lateritesedés a kõzetek sokféleségét érintette. Ennek megfelelõen nagy tisztaságú kaolin-gibbsitit komplex telepek keletkeztek, kíséretében pedig bauxitos indikációk találhatók. A nagy tisztaságú kaolinit és óriási, szinte tiszta gibbsitit tömböket tartalmazó kaolinit csak anortóziton található, a bauxit pedig mindenütt elõfordul. Egy korábbi UNDP (United Nation Development Project – New York) ugyan 6 millió tonnányi bauxitkészletet számított, ebbõl azonban csak legfeljebb a tizede elégíti ki az ipari kritériumokat. A 70-es években Grubb amerikai geológus által felfedezett Nyanga környéki indikációkat viszont alaposabban meg kellene kutatni.

  Harareben lehetett találkozni Széchenyi Lajos “bácsival”. Elbûvölõen barátságos ember, francia feleségével (úgy látszik, ebben a családban ez már hagyomány). Megrázó találkozásom volt a magyar nagykövettel, aki elmesélte, hogy õ szovjet katonai akadémiát végzett. Komlóssy elvtárs, mondta, “mi a 21. század technikáját tanultuk, én magyar egyenruhát magamra se vennék”. Istenem, éppen de jónak mondta. Túl sokra aztán nem mehetett ezzel a technikával, mert néhány hét múlva romokban heverve közölte: Komlóssy elvtárs, baj van. Csak nem? De igen, elvesztettem a busszolámat. Már vettem elõ a sajátom, hogy e kiváló magyarnak adjam, amikor kiderült, hogy egy ideje már nem kap a külügytõl tájékoztatást arra nézve, ha két fekete összeverekszik a kocsmában, melyiknek van igaza. Ehhez kellett volna egy iránytû.

  A térség legértékesebb bauxitterülete Malawiban a Mulanje-hegyen található (kvarc szieniten). Itt is ellenõrzõ kutatásokat kellett végezni és mintát venni timföld-technológiai kísérletekhez. A Mulanje-hegy egy óriási elszigetelt blokk (Kelet-Afrikára, és általában a riftesedõ területeke jellemzõ gyûrûszerkezet egyik legszebb példája, mely 3000 m-t meghaladó magasságban emelkedik ki a 800 m körüli környezetbõl. Egy óriási hepehupás felületû, meredek falú dóm, melynek tetején fiatal bauxittelepek vannak.

  A mintavételezéshez expedíciót kellett szervezni, szerszámokkal (fúró, lapát, csákány, ágyakkal, takarókkal és vagy tíznapi élelemmel. A hordárokat a faluban lehetett összeszedni. Kemény alku után húsz hordárral és üres kézzel útnak indultunk. Egy hordár 20 kilót vitt és kb. hat óra alatt tette meg az utat. Mi, Nagy István bányamérnök kollégával (fõnököm, Aluterv–FKI irodavezetõ, akivel korábban már Iránt is megjártuk) ballagtunk, lihegtünk, szuszogtunk, míg 8–10 óra alatt felértünk. Gyerekek már régen jöttek vihogva velünk szembe, amikor Nagy Pista ott tartott, hogy éppen összeesett. “Hafez, már nem tudok tovább menni”. Cukorbajos volt és persze egy szem csokoládé nem volt nálunk, ami ilyen esetben életmentõ. Velünk volt viszont Jacky. Jackyt még a faluban szedtem fel. Egy harmincegynéhány éves kanadai sífutó lány volt, aki Botswanában a fekete gyerekeket angolra tanította egy kunyhóban, három évig még villanylámpát sem látott. Kértem, jöjjön fel velünk segíteni mintát gyûjteni. Feljött. Kettejüket elhagytam, elõre mentem némi fekete segítségért. Mielõtt visszatérhettem volna a segítséggel, édes kettesben megérkeztek.

  Egy turista faházban éltünk jó néhány napig. Éjjel borzalmas hideg volt. Egész éjszaka égett a tûz a kandallóban, ehhez persze folyton rakni kellett lehetõleg cédrusfával, mert csak az volt. Kellemes illatát ma is õrzi a dzsungelkés, melyet tûzpiszkálónak használtunk. Aztán persze megvettük a mintákat is; korábbi – vegyi összetételében ismert – aknák mellett ásattuk ki az újakat. Meg kell jegyezzem, a Lonhro (dél-afrikai bánya- és kutatóvállalat) elég jó munkát végzett, mind a hét-nyolc akna anyaga igazolta a korábbit (nem úgy mint Dél-Vietnamban).

  Amikor a tanzán ipari miniszter a SADECC-központtól magtudta, hogy egy geológus Malawiban dolgozik, mindjárt meg is hívott magához. Elmentem Dar es Salaamba (ahol utcát 1961-ben söpörtek utoljára). Pondaga úr fogadott és megkért, hogy keressek neki is bauxitot. Ehhez adott egy land-rovert meg összesen hat napot. Egy ilyen ajánlatot nem lehetett visszautasítani, kaptam egy térképet, azon volt geológia meg topográfia. Másnap elindultam Dodoma felé. Ezt az utat még Vilmos császár építette, az angol vacak aszfalttal kb. 50 éve lekente, de már nagyobb felületen bukkant elõ a régi kockakõ, mint az új aszfalt. Átkutattam az Usamburu-hegységet Morongoronál, melyet gránátos gneisz épít fel (lényegében ugyanaz a kõzet, ami a Keleti-Ghatokat, ahol világklasszis bauxitlelõhelyek vannak). Volt is ott valami vörös föld, leginkább teaültetvény. Szereztem néhány feketét (az egyik albínó volt, ennél nincs szörnyûbb látvány) lemélyítettünk öt-hat aknát, azt megmintáztam. Hazafelé volt egy “szállodám” Tangában. Késõ este érkeztem, egyedül voltam, fáradt, szomjas, és iszonyatosan éhes. A szoba még nálam is büdösebb volt, az ájulás környékezett, lepedõm az elõttem alvók nagylábujjának pontos rajzolatával. Megizzadt testemet a szúnyogok úgy megrohanták, mint a prérifarkas a vadnyulat. Végül hajnal felé a “szálloda” elõtti fantönkre borulva tudtam néhány órát aludni. Másnap komppal átmentem Zanzibárra, ott végigrohantam (bauxitot sehol nem láttam), majd újabb komppal, a megszedett mintákkal és egy gyönyörû maszáj lándzsával megérkeztem Dar es Salaamba. A mintákat itthon kielemeztük, és Pondaga úr kapott egy jelentést, hogyan lehetne egy felderítõ kutatást egy 1 millió négyzetkilométernyi területen csinálni két év alatt és ez mennyibe kerül. Erre még nem kaptam választ.

  Hazafelé jövet Mekka repülõterén leszállt a gép. Telefonon felhívtam már idõsödõ anyámat (ha emlékeznek még rá, az erõst, a fakanalast). Honnan beszélsz, fiam? Itt vagyok Mekkában. Hát te már tiszta bolond vagy, fiam – és letette a kagylót.

A Központi Földtani Hivatal egyetlen választott és történetének utolsó elnökét Latorcai miniszter úr 1993. augusztus 2-án menesztette. Úgy tûnt, a sorba állás nem sikerült. És én mentem³. Vissza az Arany János utcába. Egy óra volt. Fél kettõkor fax érkezett Kanadából, hogy vegyek részt egy nemzetközi szakértõ csoportban. Augusztus 9-én Londonba érkeztem. Aztán gyorsan vissza Pestre. Úgy alakult, hogy el kellett kéredzkedni. Idõs anyám a kórházban utolsó heteit élte. Tudtam, mire visszajövök, késõ. De akkor itthonról nagyon el kellett menni, valami rettenetesen nem sikerült. No jó, gondoltam, ezt el kell mondani, õ majd megérti. Kuszált, vizes haja, sovány gyermekfeje odahajolt a mellemre, és értette, és büszke volt a fiára. Még valakinek szüksége volt rám, csak éppen nem itthon, mint rendszerint. Kértem, várjon meg, megígérte és elengedett, de azért hozzátette, “az igazolást majd én megírom, fiam – mint régen is mindig, amikor kitavaszodván biciklire ültél és napokra eltûntél az iskolából. Emlékszel? Egyszer apád még szíjjal is elvert”. Nem várt meg. De az igazolást – azóta jól tudom – megírta.

  A feladat egy olyan terv végrehajtása volt, mely egy nagy nemzetközi cég Ausztráliában, Suriname-ban, Brazíliában és Guineában lévõ alumíniumipari részesedésének értékbecslését (auditálását) volt hivatva elvégezni. A rám esõ feladat a kutatások és a vagyonbecslés megbízhatóságának igazolása volt és a készletek további bõvítési lehetõségének tisztázása. Ez egy ún. “due diligence study”. Annyit lehetett érteni belõle, hogy nagyon szorgalmasnak kell lenni, és a munkaidõ egy nap nem lehet több 24 óránál. (Elõre jelzem, ne aggódjon senki, dolgoztunk, de azért meg nem szakadtunk). Idõ viszont arra, hogy további kutatási lehetõségeket tisztázni lehessen, nem volt, megelégedtek azzal, amit az ember szinte fejbõl hasalt. A csoport 10–12 fõbõl állt, én voltam az egyedüli “exkommunista”.

  Ausztráliában a Darling Range vonulatában található Worsley-telepek kerültek elõször terítékre. Igen jól szervezett, rendkívül produktív bánya, bár az érc alumíniumtartalma kicsi, de a kis szennyezõanyag-tartalom, a rendkívül kedvezõ bányászati feltételek miatt olcsó timföldgyári alapanyag. Említésre méltó, hogy a bányavállalat nem alkalmazott geológust. Ez meg is látszott a fúrások telepítésén, melynek során nem vették figyelembe azt az alapvetõ tényt, hogy a morfológia és a bauxitképzõdés szoros összefüggésben van. Ezt szóvá is tettem az igazgatónak. “Miért, ön szerint hány fúrást lehetne megtakarítani, ha szakszerûen telepítenék a fúrásokat?”. Mondtam, legalább a 15%-át. Na látja, ezért nekünk nem kell geológus, majd gyorsan kiszámította és bebizonyította, hogy fúrni mennyivel olcsóbb, mint geológust tartani. Hát igen, ilyen is van, ehhez persze olyan bauxittelepek is kellenek, amilyenek nekik vannak.

  Ausztráliából Brazíliába utaztunk, ahol az Amazonas völgyében a Trombetas folyó mentén lévõ (Trombetas) bauxittelepek kerültek górcsõ alá. Ma a világ egyik számottevõ bányája. A legjobban szervezett iparvidék, amivel találkoztam. A bauxitot a 70-es években légifotó-értékelés alapján egy kanadai geológus találta. Racionális kutatás – bányászat során alkalmazott igen pontos minõségellenõrzés –, magas technikai szinten kiépített dúsítás, deponálás, szállítás. Ugyanez a magas mûszaki szinten mûködõ timföldgyár. Természetes a nyereséges ipar. Egy ún. fejlõdõ ország, de tanult ipari vezetõ gárdával és tanult, fegyelmezett munkásokkal. A brazil egyébként is valamilyen genetikai okból kifolyólag kiváló bányász.

  A Billiton Suriname-ban csapnivaló kutatást végzett. Elég, ha annyit mondok, hogy a kutatott és bányászott termék minõségében olyan nagy volt az eltérés, hogy a hozzá telepített timföldgyárban évi 10 millió dollárral került többe a timföldgyártás, mint ahogy annak a kutatási eredmények alapján lennie kellett volna. Ennek a költségnek a törtrészébõl újra lehetett volna kutatni az egészet, de nem. Legyen geostatisztika. És lett. Csak az volt a baj, hogy a geostatisztika nem helyettesítheti a megbízható kutatási adatokat. A készleteket elfogadni nem lehetett Elõször csak a holland bányavállalatnak, majd a zürichi banknak gyûlt meg a baja velem. Végül nem engedtem, mint késõbb kiderült, milyen jó volt.

  Az egész projekt alatt legközelebbi munkatársam Michael Lewis bányamérnök volt. Lewis úr is életének jó részét a harmadik világban vitézkedte végig, és úgy tudtunk egy húron pendülni, mintha évtizedek óta együtt dolgoztunk volna. Jellemzõ módon sem õ, sem én nem olvastuk végig azt a szerzõdést, amivel minket még Londonban munkára fogtak. Mindkettõnk számára túl hosszúnak tûnt. Suriname-ban nincs újság – könyv se nagyon –, nem volt mit olvasni. Ott olvastam el a szerzõdésemet, akkor derült ki – bár hónapok óta együtt dolgozunk –, hogy õ volt a közvetlen fõnököm. Úgy is lehet fõnök-beosztott viszony, hogy egyik sem tud róla, a munka valahogy mégis megy. Ezen mindketten jót nevettünk, és ment minden tovább, ahogy addig.

  A Suriname Accaribó külfejtés lehet vagy néhány kilométerre az Egyenlítõtõl északra. Október lévén elméletileg délben északról süt a nap, de azért nem annyira, hogy lenne árnyék. A gödörben megállt a levegõ, a bauxit fedõjében a fehér homok (White Sand Formation), a forróságban úgy érzi az ember, felrobban az agya, látni szinte semmit nem lehet, a sós izzadság marja a szemet, mire az egyikbõl kitörli, megtelik a másik. Szóval már megint könnyû volt, amikor Don Donaldson (amerikai timföldvegyész) odaszól: Mit hallok, mi voltál te George, elnök? Hm, hát igen, egy darabig. No jó, és akkor ott ültél egy nagy szobában, támlás fotelben pipáztál és a titkárnõ hozta be az aláírandó postát. Hm, hát igen, válaszoltam, de már szégyenkezve. Halljátok gyerekek, ez elnök volt. Mindenki nevetett. Mi a fenének voltál te elnök, amikor szakemberként is lehet használni? Este elmeséltem, hogy minek, attól kezdve senki sem nevetett.

  Aztán Kanadában elkészült a jelentés. Gondoltam, befejeztük. Két hónap múlva jön egy telefon, mennék-e Guineába. Mennék, de mi lesz, ha a készleteket nem hagyom jóvá? Mit bánom én, mit csinálsz, gyere, hétfõn 8-kor tárgyalás Conakryban az Intercontinental Szállóban. A Magyar Bányászati Hivatalnál fõgeológus fõtanácsadónak és a miniszter tanácsadójának egy terepi kiszállás körül kavarodott vitája miatt éppen megvonták a vezetõi beosztásomat. Így mentem Conakryba, de elõször még március 1-jével felmondtam. Úgy éreztem, visszaköszönt a múlt, no, már nem voltam 27 éves, még akkor sem toleráltam (nagyon).

  Guineában Bokéban a 60-as években Balkay kollégánk dolgozott. Amikor elhagyta az alumíniumipart, minden bauxitos dokumentációját megörököltem, volt is mibõl Guineára felkészülni. Mi tagadás, ez is elég vacak gyarmat volt, de a bauxitja fantasztikus, különösen a Sangaredi, ahová aztán hivatalosak voltunk. A kutatásokat itt a kisebbségi tulajdonos, az ALCAN fõgeológusa, Bliss úr dirigálta Kanadából és újra találkoztam Tony Porterrel, akivel már Vietnamban együtt dolgoztunk. Hiába, a szûkebb szakma nem tud egymástól elválni. A Sangaredi a világ legjobb minõségû és nagy tartalékkal rendelkezõ telepe, egy unikum, egy földtani csoda. Jellemzõ módon a bauxit olyan jó minõségû, hogy amikor a timföldgyárba szállítják, ahhoz, hogy a kémiai reakció beinduljon, esetenként szennyezõ komponenst kell adagolni.

  Eztán március végén elkészült a jelentés Hallban (kelet-angliai város), letettem a tollat és pénteken délután állás nélkül maradtam. Már megint éppen nagyon könnyû volt. Aztán másnap délután egy órakor lett. Igaz, már nem bauxit, de tisztességes munka.

  Múlt hónapban a cégemtõl (Rio Tinto Mining and Exploration Ltd – Bristol) jön egy telefon: George, keress nekünk még egy Sangaredit. Az lehetetlen, mondom, olyan, mintha azt mondanátok, keressek nektek mégy egy Lady Dianát. Lehetetlen, de azért próbáljuk meg. Mi kell hozzá? Egy helikopter, légi fotó, meg egy kalapács, ja és még a nagykövet busszolája. Most itt tartunk.

  Józsi, Gyuri – anyánk pontosan betartotta a patriarchális sorrendet –, gyertek fel vacsorázni, kiáltott le anyánk esténként a Bernáth Géza térre. Hadd játsszak még egy kicsit, kiáltottam vissza mindig. Már nincs kinek, ezért most csak nektek kiáltom, barátaim, “hadd játsszak még egy kicsit!”.

3. "A KFH utolsó elnöke" voltam címû történetet a Magyarhoni Földtani Társulat megalapításának 175. évfordulójára kívánom megírni. Ha még lesz, aki felkér erre.

Vissza a tartalomjegyzékhez