A folyóirat múlt év májusi és júniusi számaiban a Kárpát-medence területén élő Boleráz-Baden kultúrákat mutattam be írásaimban, amelyek egymásra épülő, feltehetően rokon származású, területileg és időben részben egymást átfedő emberi civilizációk voltak. Földműveléssel csekély mértékben kiegészített külterjes nagyállattartást folytattak, és vízfolyások mentén vándorolva településhálózatokat létesítettek. Bár alapvetően a késő rézkorban éltek, bizonyos csoportjaik megérték a kora bronzkor időszakát is. Kialakulásuk elsődleges centrumának a Felső-Duna vidékét tartjuk, onnan terjedtek szét Nyugat-Európa területén a Duna és a belé ágazó kisebb folyók folyásirányát követve.

Bár a Boleráz kultúra Kr.e. 3600-tól gyéren, a Baden Kr.e. 3400-tól sűrűbben benépesítette a magyar Alföld területét, velük egy időben ugyanezen a területen egy másik, tőlük teljesen idegen származású nép is elfoglalta a vidéket. A keleti sztyeppéről származó, halmok, illetve szláv kifejezéssel kurgánok alá temetkező nomád népek nem hagytak mást hátra, csak a temetkezési halmokat. Nincsenek települések, sem ideiglenes szállások, és valójában az ehhez az életformához kapcsolódó hétköznapi jelenségek, tárgyak, tehát a kerámiaedények, csont- és kőeszközök, fegyverek, és lakóépületek, munkaterületek, tehát a letelepültség jelei is hiányoznak. Csak a túlvilágukról alkothatunk képet a ránk maradt leletek alapján. Ez pedig gyakran csak egy földből készült temetkezési halomra, és a benne nyugvó halott maradványaira korlátozódik. A hitbéli elképzeléseket tekintve pedig a túlvilágkép vagy ugyanolyan, esetleg még „paradicsomibb”, mint a földi, vagy éppenséggel pont a fordítottja annak. Hogy ez esetben melyik lehet igaz, az nem derül ki a földi, hiányzó kép miatt.

Az elmúlt 12 év során egyszerre dolgoztam egy Boleráz-Baden település (Balatonőszöd) és egy kurgán (Hajdúnánás–Tedej-Lyukashalom) feltárásán, majd feldolgozásán és értékelésén. Bár a két lelőhely a késő rézkorban élő meghatározó kultúrák egy-egy reprezentatív lelőhelye, ásatásuk és további feldolgozásuk szinte semmiben nem hasonlít egymásra. Míg Balatonőszödön két ásatási évadban kb. egy évet dolgoztunk megfeszített tempóban, nagy munkáslétszámmal, és az M7 autópálya ezzel párhuzamosan történő építése miatt állandóan módosított határidőknek és retorzióknak kitéve, Hajdúnánáson egy földrablás bejelentése után a kutatásokat saját tempónkban végeztük. Balatonőszöddel ellentétben – ahol egy olyan települést tártunk fel, amelyből sok hasonlónak a részletét megásták ugyan, de ekkora részét még sosem, és ezért mind mérete, mind más paraméterei elborzasztónak és hihetetlennek tűntek még első kézből szerzett tapasztalatok mellett is – itt nagyjából tudtuk, hogy mire számíthatunk, ezért megpróbáltunk rá felkészülni.

Legalább 30, de lehet, hogy 40 éves vákuum mutatkozott a magyar kurgánkutatásban, amit valahogy át kellett hidalnunk, vagyis a mai kutatási szintre felhoznunk. Jellemző módon a halom ásatásának kezdeményezése sem régészeti oldalról merült fel és szerveződött: a Gödöllői Egyetem Tájökológiai Tanszékéről indult ki, és a régészet kapcsolódott be utoljára, leginkább kötelező jellegűen, mivel Magyarország területén feltárást csak régész vezethet.

Ahhoz, hogy modern ásatást tudjunk végezni, az orosz sztyeppekutatás elmúlt 40 évben történt eredményeinek orosz nyelvű és hatalmas mennyiségű irodalmán kellett átrágnunk magunkat, és levonni, majd átültetni hazai talajba a megfelelő tanulságokat. Elszigetelt és magányos feladat volt, mivel az egyetemen csak a saját kutatásainkat tanították, amelyek az elmúlt évtizedekben teljesen leálltak, ez tehát igen sovány kiindulási támpontot szolgáltatott. Senki nem követte azóta a keleti szomszédaink területén történő változásokat. Ráadásul az orosz kutatási irodalom az 1990-es évek óta nem áramlik már az országba automatikusan, tehát külön erőfeszítéseket kellett tenni a megszerzésére, az idegenné vált nyelv megértésére, és a megatonnányi mennyiségből a kurrens és használható, vezető irodalom kiválogatására.

Nyilvánvaló volt, hogy ásatástechnikailag és az értékelés szempontjából is a temetkezési halom fő tömege, vagyis a föld jelenti a legfontosabb információs bázist. Az is egyértelmű volt, hogy éppen ez az anyagtípus az, aminek vizsgálatához egyáltalán nem értünk: soha nem tudtunk belőle semmit kihozni. Bár a kutatócsoportban az eddigi felállásoktól eltérően már voltak talajtanos kollégák, ilyen feladattal még ők sem szembesültek, ezért az első lépésünk az volt, hogy az orosz kutatásokban megszokott és igen magas szinten űzött paleopedológus kollégákat környékeztük meg, és építettünk ki velük együttműködést. Ez igen szerencsésen alakult kapcsolat lett, tekintve, hogy az orosz kutatók eddig egyetlen nemzettel sem építettek ki hasonló együttműködést, bár német, amerikai és angol nagynevű kutatók is keresték már őket ez ügyben. Miután a híd felépült, az orosz kollégákkal együtt a magyar és az orosz helyszíneken kidolgoztuk a főbb stratégiát.

Az őskori földhalmok egyik jellemzője, hogy bár a zárt és nagy mennyiségű földtömeg esetenként kiváló konzerválódási lehetőségeket nyújt bizonyos anyagtípusoknak, a szerves anyagok kevéssé maradnak meg benne: átalakulnak, szikesedés és egyéb kémiai folyamatok következményeképp szinte átkövesednek. Emiatt nehéz még kis men.nyiségben is radiokarbonmérésre alkalmas szerves mintát találni, vagyis kormeghatározást végezni egy kurgánon. A növényi maradványok fennmaradó, de átkövesedett típusát képviselik az ún. fitolitok, amelyek olyan kovasejt-maradványok, amelyek minden növényfajra sajátosan jellemzőek, miként az emberi ujjlenyomat, ezért meghatározhatóak, és segítségükkel paleokörnyezeti és paleoklíma-rekonstrukciók készíthetők. Ennek az anyagtípusnak a kutatási alapismereteit adták át orosz kollégáink kutatócsoportunk egyik fiatal tagjának, Pető Ákosnak, aki többszöri vendéglátogatás alatt sajátította el ezt a Magyarországon azelőtt még nem alkalmazott új módszert. Segítségével nemcsak a kurgán építésének egykori környezetét tudtuk felrajzolni, hanem a temetkezés időpontjának pontos évszakát is.

A másik égető problémánk a földrétegek keltezése volt. Mivel a régészeti rétegtan túlságosan tág keletezési lehetőségeket biztosít, és nem számíthattunk minden rétegből szerves maradvány előkerülésére, ezért a mintavétel típusán próbáltunk változtatni. A radiokarbon módszer mintapreparálása és felhasználása lehetővé teszi talajok szervesanyag-tartalmának mérését is, és ilyet elsőként végeztünk sikeresen Magyarország területén a Debreceni Atomki laboratóriumában Molnár Mihály kollégánk segítségével.

A régészeti irodalom áttanulmányozása után döbbenten szembesültünk az orosz területen történt kutatások áttörő és lényegi változásairól, amelyről eddig még senki nem adott hírt hazánkban. A legfontosabb előrelépések az alábbi pontokon történtek:

Marija Gimbutas a Gödörsíros és Katakombasíros kultúrákat Kurgánkultúra néven egységesítette. Az orosz kutatók soha nem nevezték sem a Gödörsíros, sem a Katakombasíros régészeti művelődéseket kultúrának, mivel e hatalmas elterjedési területen mindig is egy egységes sztyeppei anyagi és szellemi kultúrával rendelkező, de területileg igenis finom különbségeket mutató, eltérő népességeket láttak. Az újabb kutatások rávilágítottak arra, hogy a két régészeti művelődés részben területileg és időben is átfedi egymást, ezért nem lehet egymást követő rokon vagy utódcivilizációkként értelmezni őket.

A Gimbutas által felvázolt három egymást követő kurgánhullám (Gödörsíros, Katakombasíros, Gerendaváz-síros) megfelelt az orosz korai, középső és késő bronzkor időszakának. Hazánk területén a szinkronizáció azonban a késő rézkor, korai majd középső bronzkor időszakát ölelte fel. Az eddigi vélekedésektől eltérően ma már biztosak vagyunk abban, hogy sem a Katakomba-, sem a Gerendaváz-síros hullámok nem jutottak el a Kárpát-medencéig (1. ábra).

1. ábra. A vizsgált földrajzi terület: az eurázsiai sztyeppzóna a tanulmányban említett fontosabb régészeti kultúrákkal és földrajzi nevekkel (kék: Cucuteni-Tripolje, sárga: Gödörsíros kurgánok, lila: Katakombasíros kurgánok)

Gimbutas és az ő nyomában számos kutató a kurgánkultúrák nyugati irányú előrenyomulásában az indoeurópai népek elterjedését látták. Az első példát a keleti expanzió irányában az Urál keleti oldalára átlépő Andronovo/Afanaszijevo-kultúrák szolgáltatták, akikben a kínai civilizáció kialakulásának egyik elemét, a későbbi, Han- krónikákban is felbukkanó Xinjiang, mára kihalt tokhár nyelvű népcsoportot azonosították (akiknek akár a hunok, türkök kialakulásához is köze lehetett). A Poltavka- és Szintashta-kultúrákban több kutató az első indoiráni nyelvcsoportok őseit véli felismerni. A nyugati migráció különböző hullámait a Kárpát-medencében pre-itáliai és pre-kelta, a Gödörsírosok és a Zsinegdíszes edények népének interakcióit az indogermán, míg a balkáni Gödörsíros lelőhelyeket a pre-görög népcsoportok terjedésével azonosítják. Valójában e nagy ívű elképzeléseknek a hátterében sem régészeti, sem nyelvészeti vagy egyéb tudományos bizonyítékok nem állnak.

2. ábra. Az elsődleges kialakulási centrum (Fekete-tenger vidéke) a Dnyeszter vonalától nyugatra fekvő Gödörsíros elterjedési területtel

Jelenleg úgy látjuk, hogy bár a Gödörsíros néphullámok nyugati irányú terjeszkedése (2. ábra) kétségtelenül (antropológiai és régészeti értelemben is) idegen, az itt élő őshonos lakosoktól gyökeresen eltérő volt, tehát valóban bevándorlásról (migrációról) beszélhetünk, ez igen hosszú, kb. ezeréves folyamat volt, és kulturálisan nem egységes, tehát eleve többféle néptöredékből állt. A halmok száma alapján nem valószínű, hogy nagyarányú bevándorlásról, népességcseréről, vagy hódításról, kolonizációról beszélhetünk, inkább csak beszivárgásról van szó. Az idegenség azonban oly mértékű lehetett, hogy az őshonosokra valóban nagy hatást gyakorolhatott: több elemét átvették a sztyeppei kultúrának (ennek látjuk a különböző régészeti lenyomatait, pl. a balatonőszödi badeni maszkban). Ugyanakkor ez a sztyeppei kultúra szinte semmiben nem volt hajlandó változni, ezért lassan, de biztosan beolvadt az itt élő őslakosok közé, akik viszont folyamatosan változtak (a vizsgált késő rézkor és kora bronzkor időszakában a területen a Boleráz, Baden, Makó, Nyírség őshonos kultúrák megjelenése és eltűnése önmagában ezt bizonyítja). Ily módon migráció helyett infiltrációról beszélhetünk: kicsi, de döntő, speciális ökológiai vagy társadalmi élettérrel (ún. niche-vel) rendelkező népcsoportok beszivárgásáról más alapnépesség(ek) közé. Esetleg szóba jöhet még az ún. leapfrog/bakugrás kolonizáció: ez kis népcsoportok szelektív kolonizációját jelenti, akik célja optimális élőterületek felfedezése, ami idegen enklávé-k létrejöttét eredményezi a bennszülött (native) lakosok között. Az idegenek és az őslakosok között kialakuló kapcsolatok formáját az elit dominancia behatolással vagy beolvadással (penetration) érte el.

A másik alapos változás a lóháziasítás terén játszódott le. A Szrednyij Sztog-kultúra egyik fontos lelőhelyén, Gyereivkán nagy mennyiségű lócsontot tártak fel, és ez vezette Gimbutast és a többi kutatót arra, hogy a kurgánkultúrákat lovon ülő, rétegzett, harcos és nomád jellegű indoeurópai férfitársadalmakként mutassa be. A lelőhely revíziója során kiderült, hogy a lócsontok vaskori, szkíta rétegből származnak. A korai Okkersíros horizont egyik karakteres, elterjedését is jól jelző lelettípusáról, az ún. lófejes jogarokról (ezeket insigniák-nak, vagyis méltóságjelzőknek tartják) ma már senki nem gondolja, hogy lófejet ábrázolnának: sematikusságukban megformálhatnak bármilyen más nagyobb testű emlőst, pl. kutyát vagy akár medvét. A zablapálcaként meghatározott csonttárgyakról pedig az egyre alaposabb orosz feltárások in situ megfigyelései bebizonyították, hogy mellékszerek részei. További ellenérv, hogy a korai kurgánok alatt soha nem került elő lócsont semmilyen összefüggésben: sem csontvázas temetkezésként, sem a temetkezési lakoma részeként egyes csontok formájában. Mi hát az igazság a ló háziasítása, és ezzel összefüggésben a kerék és a kocsi feltalálásának kérdésében? Vajon a sztyeppén, a kurgánkultúrák háziasították ezt az ember számára oly kedves és hasznos állatot, vagy máshol történt meg? A legkorábbi, lócsontokat is feltáró települések a sztyeppén nem öregebbek Kr.e. 3600-nál, és nem mutatják a lovaglás jeleit, pedig a zabla- és nyeregviselet egyértelmű elváltozásokat okoz a csontokon. Háziasítás jeleit mutatják, de valószínűleg hús- és tejhasznosításon kívül nem volt más szerepük. A legkorábbi ismert kerék- és kocsimaradványok nem idősebbek Kr.e. 3100/3000-nél. Persze nem biztos, hogy a feltárt leletek közt megtalálható a legidősebb lelet: talán majd később kerül elő. Most azonban a helyzet az, hogy Nyugat-Európa tóparti településein a feltárt fa kerékleletek öregebbek a sztyeppe leleteinél néhány száz évvel.

Ezt sikerült tehát kinyomoznunk és megszerveznünk 2004 őszére, amikor a saját feltárásunkat elkezdhettük. Célunk a mintegy 1500 m3 hiányzó, rablott földtömeg mentén feltáruló, a halom középvonalában húzódó vonal teljes átvágása és megtisztítása volt, amely így egy tanulmányozható, többféle célú mintagyűjtésre alkalmas metszetfalat eredményezett. Balatonőszöd 100 000 m2-es, jelenségtípusaiban is változó (mindent fedő, leletekben gazdag kultúrrétegek, cölöplábas épületek, gödrök és kemencék, árkok, emberi és állati csontvázak) telepe és körülbelül az 500 ezres tételszámot elérő beleltározott lelete után ez egy jóval kisebb, körülhatárolható tér volt, amelyből alig került elő régészeti lelet.

3. ábra. A Hajdúnánás–Tedej-lyukashalmi kurgán metszetfala

Szemmel is jól látható felhordási zónája 14 700 m², amiből a halomtest mindössze 2200 m² alapterületű. A metszetfalban többé-kevésbé elkülönülő természetes és mesterséges, emberi eredetű rétegek sora váltakozott. Összesen 9 réteget tudtunk elkülöníteni, amelyből hármat az ember épített: tehát a kurgánnak 3 felhordási/építési periódusa volt. Az első, humuszban leggazdagabb és legtömörebb kurgántest 657 m³, a 2. kissé eltérő színű 685 m³ (+ 28 m³) földből állt, a kettő alig választható el egymástól, és számunkra is kérdés, hogy külön építési periódusok-e, vagy létrejöttük a földben végbemenő későbbi kémiai határ kialakulásával magyarázható. A harmadik fázis kifakult, sárgás altalajból épült, 2848 m³ földdel növelte meg az eredeti testet (+ 2163 m³), így a halom elérte a 40 méteres átmérőt, legmagasabb pontján pedig a 12 métert (3. ábra). Ebben az évadban az 1–2. és a 3. felhordási zónát elválasztó vékony, természetes keletkezésű 6. rétegben találtunk néhány kora bronzkori, Coţofeni díszítésű kerámiatöredéket, amely jó támpontot nyújtott az 1–2. fázisok terminus ante quem (valami, ez esetben a Coţofeni kultúra előtti), és a 3. fázis post quem (valami után bekövetkező) jellegű durva keltezésére. A rétegekből vett talajmintákon megkezdtük a talajtani, mikromorfológiai, pollen- és fitolit-vizsgálatokat, és megkaptuk az első, még nagyon tág talaj-radiokarbon adatokat is, amelyek, ahogy azt vártuk, a késő rézkor–kora bronzkor időszakára tették a kurgán emelésének időpontját.

A következő feladatunk az ásatások folytatása volt annak érdekében, hogy régészeti jelenségeket, konkrétan a halom temetkezéseit, és leleteket tárjunk fel a régészeti értelmezéshez. Ezzel párhuzamosan elkezdtük a régi feltárások teljes revízióját, vagyis az eredeti dokumentációk, leletek begyűjtését, átvizsgálását, rendezését, és mintavételét abból a célból, hogy megfelelő minőségű és mennyiségű, reprezentatív összehasonlító anyagot állítsunk elő. A kutatást megpróbáltuk a kurgánokon kívül a velük ezen a területen részben egy időben élő Boleráz-, Baden-, Makó-, és Nyírség-kultúrákra is kiterjeszteni, hogy egymáshoz való kapcsolatuk és időrendjük is vizsgálható legyen. Ecsedy István 1979-es magyar kurgánkutatásokat és az orosz eredményeket összefoglaló könyvében 21 temetkezést mutatott be. Ezt azóta mindössze két további lelőhelyfeltárás egészítette ki. A régi kurgántemetkezésekből 17, a területen található Baden lelőhelyekből öt, Makóból öt, Nyírségből két radiokarbonmérés történt, amelynek segítségével a saját lelőhelyünk 17 adatával együtt már megpróbálkozhattunk egy új időrend felállításával.

4. ábra. A kurgán alatt feltárt Gödörsíros alaptemetkezés rekonstrukciója

A 2. feltárási évadban a 3. építési fázishoz kapcsolható gyékénytakaróba csavart, sajnos teljesen kirabolt, és a központi rablógödör által is elért temetkezést tártuk fel elsőként, amelynek 14C mérése Kr.e. 2920–2875 közötti időpontot adott. A halom paleotalaj-szintjét elérve megtaláltuk az alaptemetkezés részben kirabolt objektumát is, és a roncsolt csontváz fektetése, rítusa alapján megállapítottuk a temetkezés kulturális jellegét (Gödörsíros). A csontvázból mért dátum Kr.e. 2891–2706 közötti időpontot mutatott (4. ábra). A sírból vett fitolitminták alapján a temetkezést nyáron, május–július között létesítették. A jelenségek és a két dátum alapján pedig arra következtettünk, hogy mivel a 2. építési zónából nem sikerült régészeti jelenséget feltárni, ezért az 1–2. építési fázisok egybefüggőek, és csak később határolódtak el egymástól a zárt földtömegben végbemenő kémiai változások miatt. A halmot tehát két, szorosan egymást követő periódusban építették, feltehetően rövid idő alatt.

A további lelőhelyek bevonásával az alábbi kulturális és történeti kereteket tudtuk felvázolni. Az ország területét legkorábban a keleti síkságok felől az ún. Okkersíros horizont érte el, amelyet jelenleg egyetlen lelőhely egyetlen temetkezése képvisel: Csongrád–Kettőshalom. Már ebben a korszakban (I. periódus) megjelent a keleti területekre jellemző halott vörös festékkel való beszórása, a jellegzetes, felhúzott lábakkal történő fektetési mód, de még nem emeltek halmot a csontváz fölé. A temetkezés kora Kr.e. 4355–4265, Románia és Bulgária több hasonló jellegű temetkezésével és korával szinkronban.

Egy jelentős hiátust követően az újabb keleti népcsoportok Kr.e. 3400–3350 körül érhették el a Kárpát-medencét (II. periódus). Néhány kurgántemetkezés alapján a Kvityjana és az idősebb Mikhailovka ún. Gödörsíros előtti kultúrákat azonosítottuk a temetkezések rítusa alapján.

Ezzel egy időben már tiszta Gödörsíros népcsoportok is megjelentek: ezek halom alá temetkező, melléklet nélküli, okkerrel beszórt, fűvel és állati szőrökkel bélelt, esetleg fa-konstrukcióval épített sírkamrával rendelkező temetkezések (III. periódus).

A késői (IV. periódus), már Katakomba-vonásokat mutató Gödörsíros temetkezések gazdag mellékletekkel ellátott, a kurgánokba utólagosan beásott sírok, Kr.e. 2900–2400 között. Gyakran azonban melléklet nélküli, gyékénybe csavart temetkezések is vannak köztük (alacsonyabb társadalmi réteg?).

A keleti szteppékről beszivárgó különböző, már a törzsterületen keveredést mutató népcsoportok eredeti lakóhelyét az I–II–II. periódusok alatt az ún. Pontus-azovi sztyeppéken azonosítottuk a Fekete-tenger és az Azovi-tenger között: a Pre-Gödörsíros kultúrák a Dnyeper alsó folyásánál, a III. periódus Gödörsíros népei a Dnyeszter és a Dél-Bug/Boh folyók alsó torkolatánál éltek. A IV. periódus késői Gödörsíros, Katakombasírossal keveredő néptöredékeinek eredeti őshazája a Prut–Don folyók közötti tágabb és távolabbi ún. Kaszpi-azovi-pontusi, további erős Majkop hatásokat is mutató Zsivotyilovó–Volcsanszk-művelődés, amely mindezen hatásokon felül még egy Tripolje-kolonizációt is átélt (5. ábra).

5. ábra. A törzsterületen élő, a magyar területtel kapcsolatot mutató Pre-Gödörsíros és Tripolje kultúrák

A vizsgált ezer éves időtartam Kr.e. 3400 és 2400 között a késő rézkor és a kora bronzkor időszaka hazánkban. Ezzel bebizonyosodott, hogy a kurgán-művelődések a Baden-kultúrához hasonlóan túlélték a késő rézkor időszakát, és tovább éltek a kora bronzkorban.

Másrészt ló, és feltehetően kocsi segítsége és gyorsasága nélkül ezek a nomád jellegű állattartó kultúrák mintegy 800–1300 km-es távolságot tettek meg csordáikkal és nyájaikkal, a radiokarbon-dátumok szerint mindös.sze néhány száz év alatt.

Mi késztette őket erre az iszonyatos és embert próbáló erőfeszítésre? Túlnépesedés történt, és menekültek egymás elől, mint a későbbi, már történelmi forrásokból ismert türk, avar, magyar, besenyő példák alapján a néven nevezett nomádok? Milyen hasonlóságok és milyen változások mutathatók ki az eredeti szállásterület, vagyis az eurázsiai sztyeppék és a magyar Alföld között? Erre keressük a magyarázatot a késő rézkort bemutató cikksorozatunk lezáró, negyedik részében. 

Irodalom

Dani János – Horváth Tünde 2012. Őskori kurgánok a magyar Alföldön. Archeolingua, Budapest.

Ecsedy István 1979. The People of the Pit-Grave Kurgans in Eastern Hungary. Fontes Archaeologici Hungariae, Akadémiai Kiadó, Budapest.

Marija Gimbutas 1997. The Three Waves of Kurgan People into Old Europe, 4500–2500 BC. In: M. R. Dexter – K. Jones-Bley (eds) The Kurgan Culture and the Indo-Europeanization of Europe. Washington.

Pető Ákos – Barczi Attila (szerk.) 2011. Kurgan studies. An environmental and archaelogical multiproxy study of burial mounds in the Eurasian steppe zone. British Archaeological Reports International Series 2238, Archeopress, Oxford.

Tóth, Albert (szerk.) 2004. A kunhalmokról – más szemmel. Hortobágyi Nemzeti Park, Kisújszállás–Debrecen.

Az írás az OTKA PD 73490 számú pályázata alapján készült.