A Németh Ágnes által 2000-ben publikált Németh László-levelezés három vaskos kötetében 1954 és 1971 között találhatunk 29 levelet, melyet Németh László Vekerdi Lászlónak írt, és 16 olyat, melyet Vekerdi László írt Németh Lászlónak. Ezen kívül számos olyan – Németh László által másoknak, vagy mások által Németh Lászlónak írt – levél van, amelyben Vekerdi László nevét említik; lehet és érdemes is ezeket is tanulmányozni. Adottak azután azok a Vekerdi-tanulmányok, amelyek Németh László egy-egy kötetének, regényének, drámájának kapcsán születtek, olykor egy-egy igaztalan, bántó kritika hatására, megvédendő Németh Lászlót. Joggal nevezte saját magát legutóbb „veterán Németh László-s”-nak a Monostori Imre által szerkesztett, Németh László-művekről írt recenziók és tanulmányok kötetének egyik felkért ismertetőjeként Vekerdi László.
Innen e tanulmány címe, melyhez Monostori Imre könyvéből is válogattunk idézeteket.
Máig a legnagyobb hatású, a legtöbb visszhangot kiváltó tanulmány, amelyet Vekerdi László Németh László munkásságáról írt, a képekkel gazdagon illusztrált monográfia; 1970-ben jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadó Arcok és vallomások sorozatában. Több mint három évtizeddel a megjelenése után, az idő tisztes távolából értékeli így Monostori Imre:
„Vekerdi László radikális könnyedséggel szakít az ideologizáló-politizáló, valamely szellemi csoporthoz (párthoz) tartozó irányzatos, küldetéses kor- és emberábrázolás gyakorlatával, és jótékonyan üde szellemet szabadít fel. A lényegre tapintás, a rövidre zárás, a határozott fogalmazás, a tévhitek, a szellemi babonák oszlatása, a remek irónia, a tények, a tényleges rabság határozott faggatásának a szellemét…” (M. I.: A Németh László-recenzió történeti vázlata, 1925–2001., 910. o.)
Németh László maga is meleg szavakkal értékelte a munkát Vekerdi Lászlónak írt, 1970. december 12-én, Budapesten kelt levelében (3706. sz. levél):
„Kedves Laci!
Fodor Andrásék nálunk lesznek
kedden 6 órára. Ha addigra hazaérsz Tihanyból, gyere fel Te is, hogy megköszönjem
e szép könyvet, amelyet érdemes volt még megérnem, hogy annyira ép ésszel
olvashattam, hogy finomságait is megérthettem. Ha keddre nem vagy itt,
gyere el, amikor tudsz.
Szeretettel: Németh László”
Szomorú tény, hogy ma már ez Németh Lászlónak Vekerdi Lászlóhoz írt utolsó fennmaradt levele.
A Vekerdi-könyv egy-egy példányát a család karácsonyi ajándékként küldte el a legközelebbi ismerősöknek, akik lelkes hangú válaszlevelekben dicsérték a szerzőt. Mátyás Sándor, Németh László hódmezővásárhelyi tanártársa például ezt írta:
„… Egy hete már Vekerdi könyvét olvasom a hajnali órákig, eksztázisban… Ismerem családját, hiszen apja vásárhelyi tanár volt, onnan került Debrecenbe, s lett ott egyetemi magántanár… Vásárhelyen az Oldalkosár és Batthyány utca sarkán lakhattak… 1956-ig Lászlónak csak egy tudománytörténeti munkájával találkoztam. Nyomasztó hatást tett rám félelmetesen nagy, szinte elkápráztató felkészültségével. Hiszem, hogy zseniális biográfusra leltél benne…” (3715. sz. levél).
Tüskés Tiborék, Pécsről, így lelkesedtek:
„Nagy örömmel és szeretettel vettük kézbe Vekerdi Laci szép könyvét. Sajkódon töltött napok emlékét idézték a képek. Olyan ajándék számunkra e könyv, ami kivételessé és emlékezetessé teszi az idei karácsonyt, összeköt azokkal, akiknek barátságára méltók szeretnénk lenni, akiket legőszintébb érzéssel tisztelünk és szeretünk…” (3711. sz. levél).
Külföldre is elment a könyv: Veress Dánielnek Sepsiszentgyörgyre „valaki elhozta Vekerdi könyvét is”. (3735. sz. levél), Buenos Airesből Szabó Imrétől (3756. sz. levél), Asconából Kerényi Károlynétól (3740. sz. levél) jöttek hálálkodó sorok. Kerényinéhez már a Népszabadságban megjelent ledorongoló kritika híre is eljutott, ő ezt írja Németh Lászlónénak:
„… Még meg se köszöntem a könyveket, melyeket aranyos voltál küldeni. Időrend szerint először a Vekerdiről szólok, melyet két példányban kaptunk… Kitűnő egy munka, és hallatlanul jól van csinálva. Rómában egy rendkívül okos jezsuita páter, aki az ottani rádió egyik alappillére, szintén megkapta, és mivel az enyém itthon volt, odalent elkértem tőle kölcsön, de meg kellett esküdnöm, hogy ekkor meg ekkor visszaadom… Csak azért írom ezt meg, hogy lássátok, mekkora sikere van a könyvnek, melyről az a kvalifikálhatatlan förmedvény jelent meg a Népszabadságban…”
Erre a „förmedvényre” Mátyás Sándor is kitér egy későbbi levelében, melyben Németh Lászlót kéri meg arra, hogy „ha találkozol Vekerdivel, köszönd meg nevemben vállalkozását és fejtsd ki neki felháborodásom az Alexa-cikk miatt” (3751. sz. levél). Majd megemlíti, hogy egyik pesti ismerősének információja szerint azt a cikket nem is Alexa írta, csak az ő nevét írták alá… O tempora, o mores! – sóhajtottak ilyenkor a régiek.
Vekerdi László és Németh László Sajkódon, 1967-ben
Németh Lászlóban 1965-ben, a Herder-díj elnyerésének évében vetődött fel először, hogy saját írói pályafutásáról írat egy nagyobb tanulmányt Vekerdi Lászlóval. Így próbált segíteni Vekerdi nehéz anyagi helyzetén is. Vekerdi László arról tájékoztatta őt 1965 márciusában, hogy „… A múltkoriban a kolozsvári Korunk kért tőlem 6 oldalt ’Németh László egyetemessége’ címmel. A mellékelt tanulmányt küldtem el, kétszerese lett, nem tudom, közlik-e…” (2475. sz. levél). Erre válaszolta Németh László:
„… Az egyetemességről szóló
cikkben a legjobban annak örülök, hogy fölfedezted magadnak a Tanút, mint
műfajt, tőlem függetlenül is… Most, hogy az írást végleg abbahagytam… gondoltam
arra, hogy ilyen összenyomott cikkek helyett nem volna-e okosabb, ha a
Steingrüben Verlaggal egy három-négy íves könyvet adatnánk ki Veled rólam…”
(2488. sz. levél)
A kezdeményezés azonban
elakadt. Amikor néhány év múlva a Szépirodalmi Könyvkiadó az Arcok és vallomások
sorozatban Németh Lászlóról akart valakivel tanulmányt íratni, Sükösd Mihály
neve merült fel, aki 1968 novemberében publikált egy Németh László-tanulmányt
az Új Írásban. Erről a tanulmányról azonban Németh Lászlónak nem a legjobb
véleménye volt: „a méltányosság látszata elég nagy elfogultságot takar”
– írta róla Hornyik Miklósnak, az akkor 25 éves fiatal jugoszláviai újságírónak,
akire érdekes módon Aczél György hívta fel a figyelmét, amikor egy szép,
pozitívan értékelő kritikát publikált a „Kiadatlan tanulmányok”-ról az
Új Szóban. Őt gondolta felkérni Németh László, miután Béládi Miklóstól
azt is megtudta, hogy doktori értekezését Németh Lászlóról írja Hornyik
Miklós. „A kiadó ezt az óhajom, válaszod előtt, áthúzta: különféle nehézségei
vannak, hogy a határon túli magyarral írassák. Én úgy éreztem, szép alkalmat
adna a bemutatkozásra, s Benned a lendület is megvan, ami a megírásához
kell. Így Vekerdi kapta, nem kis küzdelem után ő is, mert a kiadó Sükösdre
akarta bízni…” (3418. sz. levél).
Németh László 1969. február 1-jén írta ezt a levelet, nem sokkal azután, hogy a Kortársban megjelent Vekerdi László: Németh László, az esszéista című tanulmánya. Ismerte már ezt az írást, hiszen Vekerdi még kéziratban elküldte neki. Lelkesedett érte, amint az az 1968 októberben Vekerdinek írt leveléből kiderül (3345. sz. levél):
„Kedves Laci!
Tegnap este óta háromszor olvastam el a tanulmányodat – egyre nagyobb örömmel, tetszéssel. – Az öröm nem a magam ügyének szólt (azt az életműkiadás végleg bezárta a maga ’szekérvárába’), hanem agyam Vekerdi László rovatának, amely ezzel az írásoddal egy nagy igazoló dokumentumot kapott.
Nem tudom, láttad-e a Híd-beli interjúmat. Ott az utánunk jövő tehetségek névsorába azt írtam: ’tanulmányíróink közül a félelmetes tájékozottságú Vekerdi Lászlót becsülöm a legtöbbre’.
Amíg leírtam, tudtam, mit vált ki ez a mondat a beavatott literátorokban – s mégis leírtam, igazságérzetem dacaként. Ez a tanulmány meggyőzött, hogy igazam volt – illetőleg annyiban nem volt, hogy a félelmetes tájékozottságot emlegettem: aki ezt írta, az írónak is egészen kitűnő, ilyen bonyolult témát ilyen madártávlatból, s mégis ilyen kitűnő részletfelismerésekkel, telibe találó idézetekkel írni meg, az ismertek közül senki sem tudná. S első kísérleteid lóugrásaira gondolva, a közbeeső évek mesterségelsajátítását nyugtázva teszem hozzá: ilyen könnyedén.
Érdekes lesz látni, hogy
fogadja a szakértői kar, s ha kijut elé: a közönség. Én általában nem örültem
– miattad –, ha rólam írtál: hozzám kötötted sorsod és nevedet. De ezt
az írást olyan remeklésnek tartom – vizsgadarabnak szinte, hogy a rád háruló
veszélyt is vállalom azért, amit felőled bizonyít.
Szeretettel: Laci bácsi”
Azért idéztük teljes egészében ezt a viszonylag rövid levelet, mert mindennél jobban kifejezi azt a féltő, szinte apai szeretetet, amit Németh László Vekerdi László iránt érzett. Azért akarta másra bízni saját portréjának megrajzolását, hogy ne tegye ki Vekerdit a Németh Lászlóval szemben ellenséges és elfogult kritikusok összetűzésnek. De azután, hogy Sükösd Mihály neve felvetődött – aki azzal dicsekedett, hogy „Sohasem jutott eszembe Németh László tanítványának gondolni magam”* – hozzájárult, sőt határozottan támogatta Vekerdi megbízását.
Vekerdi László pedig nekifogott, és 1969 őszére el is készült a Németh László-monográfiával. Erről először Fodor András tudósította az írót, 1969. október 14-én kelt levelében (3555. sz. levél):
„… V. Laci könyve, úgy tudom, tetszik a kiadóbelieknek. Ő maga is sokkal derűsebb, amióta a könyvvel elkészült…”
Erre válaszolta Németh László (3564. sz. levél): „… Vekerdi Laci sikerének örülök, én is beszéltem róla Illés Endrével; nagyon dicséri a könyvét: így hát nem dolgozott hiába. S egy lezárt oeuvre-ről szól az írása…”
Mégis több mint egy évbe
telt, mire a könyv 1970 végén megjelent. Domokos Mátyás, aki akkor a Szépirodalmi
Könyvkiadó főszerkesztője volt, 1970 májusában kelt levelében (3643. sz.
levél) írta Németh Lászlónak:
„Sajnos a Vekerdi könyv
se késztetett gyorsabb válaszra – a Műszaki Osztályunk azt mondja, hogy
torlódások miatt az Athenaeum Nyomda csak őszre tudja szállítani a könyvet.
Elég szomorú, hogy az Olvasó Népért mozgalom országában mindig a könyv
húzza a rövidebbet, de hát ezzel szemben tehetetlenek vagyunk…”
Ez az elhárító mondat mintha alátámasztaná Vekerdi aggodalmát, melyet még előző év októberében fogalmazott meg Németh Lászlónak írt levelében (3562. sz. levél):
„… Illés Endrének nagyon
tetszett a kézirat, Domokos Matyinak kevésbé, de én nem tudom eldönteni,
tetszésben-kifogásokban mi a spontán, mi nem…”
Ma már, három évtizeddel
később, ismerve Vekerdi egész munkásságát, bizonyára Domokos Mátyás is
feladta tartózkodó álláspontját (ha volt egyáltalán) az irodalmi közéletbe
berobbanó debreceni orvos alkalmasságát, hozzáértését illetően. Ide illik
egy „harmadik generációs” Németh László-kutató véleménye annak illusztrálására,
mennyire előremutató, máig aktuális művet tett le az asztalra Vekerdi László:
„… ebben a kötetben Vekerdi
László mintegy összefoglalta, jelezte azokat a témákat, amelyeket a Németh-kutatásnak
a későbbiekben ki kellett bontania. Azokat a körülményeket pedig, amelyek
között ez a könyv megjelent, pontosan jellemzi az a tény, hogy röviddel
a könyv megjelenése után Vekerdi László elveszítette a munkahelyét…” (Füzi
László: Németh Lászlóról és utóéletéről – 1995-ben. Tiszatáj, 1995. 3.
sz., Monostori Imre is idézi.)
1970-ben Vekerdi Lászlót
több személyes tragédia érte. Elvesztette állását a Matematikai Kutatóintézetben,
ahol könyvtárosként dolgozott 1963 óta. Az állás felmondása nem is titkolt
összefüggésben állt az intézet igazgatójának, Rényi Alfrédnak 1970. február
1-jén bekövetkezett halálával. Rényi tartotta „védőszárnyai alatt” addig
a zaklatott sorsú orvos-történész-könyvtárost, a másik „nehezen kezelhető”
matematikatörténésszel, Szabó Árpáddal együtt. A Vekerdit sújtó másik tragédia
édesapjának elvesztése volt.
Mindez csak még jobban megerősítette
kötődését az irodalomhoz és Németh Lászlóhoz. Ma már tudjuk: ez a kötés
Németh László halála után sem szakadt meg, minden bizonnyal Vekerdi László
életének legbiztosabb iránytűje maradt. Az a néhány levél, melyet másfél
évtized alatt váltottak, kilométerkövekként őrizte meg az utókor számára
a két hasonló lélek által közösen bejárt utat.
Saját gondolatainak irodalmi
igényességű megfogalmazása Vekerdi Lászlónak is kezdettől fogva természetes
törekvése volt, csakhogy ő ennél többre vágyott.
Tihanyban, a múzeum előtt. Előtérben Németh László, háttérben Németh Lászlóné és Vekerdi László
Negyvenkét évvel idősebb édesapjától örökölte a matematika, a modern természettudományok és a filozófia szeretetét, édesanyjától pedig a tehetség tiszteletét, a tudás mély megbecsülését. Saját tehetségének kibontakoztatására keresett megfelelő terepet Sopronban, erdőmérnöknek készülve, azután Debrecenben, orvosi tanulmányokat folytatva.
Egész gyerekkorát Debrecenben töltötte, élte. Mint igazi debrecenin, az ő kiejtésén is mind a mai napig érződik az ottani tájszólás. A Református Kollégium diákja volt, ahol édesapja is tanított – sajnos csak 1936-ig. Itt alakult ki igazságkereső, a vélt igazságért mindig, mindenütt félelem nélkül kiálló természete. Nem könnyű természet, a környezet számára nehezen elviselhető. Autokratikus családban vagy iskolában letörik ezt a kamaszos tulajdonságot, Vekerdi Lászlónak azonban szerencséje (?) volt: úgy nőtt fel, hogy örök kamasz tudott maradni.
Amikor debreceni orvostanhallgatóként 1948 augusztusában elkísérte Török Esztert – Németh László egyik kedves tanítványát, a Hódmezővásárhelyen 1947-ben érettségizett „drága jó nyolcadik”-ból –, még nem tudta, hogy egyszer majd ő is követni fogja az orvosi pályát erősebb ambíciók valóra váltásáért elhagyó írót. Megérezhetett azonban valamit a tehetség sugárzásából, a sokirányú érdeklődés nyújtotta élvezetből, abból a szellemi fölényből, melynek hátterében lenyűgöző enciklopédikus tudás állt. Ki tudja, talán Németh László is észrevett valami hasonlót a debreceni egyetemi hallgatóban.
Németh László számára maga Debrecen is felidézhetett kellemes emlékeket. Barátsága Gulyás Pállal, megismerkedése az Ady Társaság tagjaival, sok örömmel járt. A nála alig fél évvel idősebb Törő Imre dr., aki a háború után Debrecen egyik vezető orvosprofesszora lett, 1946-ban – Németh László számára kritikus időben – hívta magához a tanszékre tanársegédnek… Németh László okkal feltételezhette, hogy jól felkészült, igazi humanista orvos válik majd Vekerdi Lászlóból.
1954-ben írt neki először levelet.
Ekkor fedezték fel hipertóniáját, s a kíváncsi, önmagán is szívesen kísérletező ember teljes bizalommal kereste a kapcsolatot a fiatal orvossal, aki akkor már az orvosegyetem egyik tanszékén gyakornokoskodott. A személyes kapcsolatfelvétel Koczogh Ákoséknál történt, 1954 nyarán. Itt Vekerdi megígérte, hogy tudományos szakirodalmat küld Németh Lászlónak a hipertóniáról. A küldeményt megkapván írta Németh László a levelet, 1954. október 3-án, Hódmezővásárhelyről. (1053. sz. levél)
„Kedves Barátom!
Rég illett volna már írnom, de sem a címedet nem tudtam, sem Gulyásnétól nem volt lelkierőm megkérdezni, illetőleg levélben a megtudására noszogatni. Igen rossz állapotban jöttem le Pestről Vásárhelyre, egy két nappal azután, hogy könyvküldeményedet megkaptam… Természetesen nagyon köszönöm, s bár otthagytam anyám lakásán, átfutottam… Találtam egy közlést, amely úgy hiszem, megfejtheti az egész hipertóniatitkot: a működő agykéregszövet vérnyomásfokozó anyagot – hormont? – választ el… Nálam van Eszterék vérnyomásmérője. Egy nap tizenöt vérnyomásmérést is végzek… megállapítottam, … hogy az igazalom-félelem mellett a szellemi munka a legnagyobb vérnyomásfokozó… Experimentum crucis lehetne: az agynak ilyen túlhajtása előtt s után állatot beoltani a beteg filtrált szérumával, s megmérni a vérnyomását; s ezt összehasonlítani egészséges emberek szérumának hatásával… Ha olyan helyen lennék, ahol megfelelő orvos és állat van, én rendelkezésre bocsátanám magam.”
Vekerdi László válasza (1063. sz. levél):
„Kedves Laci Bácsi!
Nagyon sokáig töprengtem, milyen megszólítást kezdjek, végül is nem tudtam okosabbra kilyukadni. Kedves Németh László!... ’történetileg’ talán ez volna a leghelyesebb, mert VI-os gimnazista korom óta, amióta A minőség forradalmát először olvastam, így él bennem ez a fogalom. De egy kissé szokatlanul hangzik megszólításnak… „Kedves Uram!”, ez angolul nagyon jól hangzik, de magyarul… Így aztán megmaradtam ennél. Nem akar holmi nyegle bizalmaskodást kifejezni, sőt, inkább nagy tiszteletet és szeretetet.
Ami az agynak a tensióra
való hatását illeti, hasonló közleményt a számomra hozzáférhető irodalomban
nem találtam… Az utóbbi évek „mellékvesekéreg-renaissance”-ában különösen
a mellékvesekéreg által kiválasztott „tensio-emelőket” tanulmányozták részletesen,
elég sok kétoldali adrenalectomiát végeztek emberen is súlyos hypertonia
miatt… Hogy az agykéreg anyagcseréje során keletkeznek-e tensiót emelő
anyagok, azt ezek szerint mellékvesekéreg-irtott állaton, azt hiszem, el
lehetne dönteni…
De semmi esetre se szabad
Laci bácsi vérével megpróbálni, mert szurkálások útján sárgaságot is lehet
ám szerezni, ami ugyan csökkenti a hypertoniát, de nem használ a májnak!...”
Orvosok, kísérleti és elméleti természetkutatók beszélgetnek itt. Igyekeznek pontosan és szakszerűen fogalmazni, a fiatal orvos azonban kétszer is eltér vállalt szerepétől.
Először is mindjárt a megszólításnál. Szabadkozik: nem bizalmaskodásból, hanem tiszteletből és szeretetből döntött a „Kedves Laci Bácsi!” mellett – s kitartott e megszólítás mellett 16 éven át. Későbbi barátai, a nála öt évvel fiatalabb Fodor András „Kedves Laci bátyám!” megszólítással él, s ugyanúgy, mint a nála is fiatalabb Tüskés Tibor, tisztelettel, de gátlások nélkül tegezi Németh Lászlót. Vekerdi László 16 éven át csak magázni merte a nagy írót – kitartott az első levélben választott forma mellett. Igaz, Németh László se szólította fel se őt, se mást a levélbeli tegeződésre.
A másik pont, ahol Vekerdi
kiesik az orvos szerepből az, ahogyan figyelmeztetni próbálja az írót a
kísérleti alannyá válással járó veszélyekre. A fennkölt tisztelet hangját
itt felváltja valami kamaszos, fiúi aggódás.
Ez a virtuális apa-fiú kapcsolat
az évek során csak megerősödött és kölcsönösen elfogadottá vált. A két
orvos levelezéséből két szuverén gondolkodó eszmecseréje alakult ki, de
ezeket az eszmecseréket át-, meg áthatotta valami olyan belső melegség,
amilyet csak legközelebbi hozzátartozója iránt érezhet az ember.
Mindjárt második levelét így kezdte Németh László (1067. sz. levél):
„Kedves Laci!
Hadd viszonzom Lacival a Laci bácsit; egész Vásárhely így hív; neked ne lenne jogod hozzá? Nekem semmi sem okoz nagyobb vigaszt s elégtételt, mint ha azt látom, hogy olyan emberek életében is jelentek valamit, akik nem irodalmárok, nem nők, s hozzá pályájuk büszkeségei vagy nagy reményei.” Majd pedig úgy fejezi be ezt a levelet:
„Szeretettel ölel: Németh László”
Németh László drámái Vekerdit saját drámák írására késztették, 1956 tavaszára egymás után születtek – az íróasztalfióknak – a Bolyaiakról, Keplerről, Erasmusról szóló Vekerdi-drámák. Közben a könyvtárban kutatott; nem tudott, nem is akart lehorgonyozni egyetlen témánál. Kutatásairól lelkiismeretesen beszámolt Németh Lászlónak, akitől 1959 januárban érkezett a jóindulatú „apai” figyelmeztetés (1407. sz. levél):
„… nagyon megértem, hogy egyik kalandból a másikba veted magad, az őstörténetből az impresszionizmusba; énbennem is megvolt ez a mohóság fiatal koromban. De azért lehetne annyi felelősségérzet (ha mással nem, hát magaddal, a koroddal romló emlékezeteddel szemben), hogy mielőtt egy új szenvedély karjába veted magad, a régit az írói illem szabályai szerint lezárod…” Amióta Vekerdit 1955 júliusában áthelyezték Budapestre, néhányszor személyesen is találkoztak. Az 1956 áprilisban megjelent Égető Eszterről szóló recenzióját 1957 januárban közölte az Alföld. Németh László figyelmeztetése ellenére 1960-ban újabb nagy ívű terveket dédelgetett: két év alatt szerette volna megírni „a matematika és a történettudományok történetét” – amint erről Koczogh Ákos tudósította Németh Lászlót. (1523. sz. levél). Németh és Vekerdi közösen is terveztek egy tudománytörténeti művet – levelezésük során többször is előkerült ez a téma, a közös mű azonban csak közös terv maradt.
Megírta viszont Németh László A két Bolyai című drámát – amire a felkérést azért hárította el sokáig, mert Vekerdi László is írt egy drámát a Bolyaiakról. Vekerdi a saját értékét józanul felmérő szerénységgel állt azok mellé, akik a Németh László tolla alól kikerülő drámát szerették volna látni. Igyekezett Németh Lászlót ellátni mindazokkal az információkkal, melyeket a Bolyai-dráma megírásához szükségesnek gondolt. Érdekes, hogy miközben Németh László túlságosan is aggódott saját matematikatudásának hiányai miatt („… nem ismerem eléggé az új diszciplínákat, melynek Farkas és János – nemcsak a nemeuklideszi geometriában – úttörői voltak, s nem merném azt mondani, hogy e drámához mindezt nem kell tudni” – írta Vekerdi Lászlóhoz 1959. november 21-én). Vekerdi úgy érezte, itt az alkalom, hogy végre ő segítsen az írónak, s megvan a szaktudása ahhoz, hogy szakmai – matematikai – kérdésekben is állást foglaljon.
Az a felismerés, hogy írói munkájában tudja segíteni Németh Lászlót, igazi lelkesedéssel töltötte el, s a segíteni akarás nagy-nagy igyekeztében olykor túlzó megállapításokra ragadtatta magát. Megbántott magyar önérzettel írta Felix Kleinről (1516. sz. levél):
„… Azt hiszem, egyik megalkotója
a Gauss-mítosznak, a Bolyaiakkal szemben így szükségképpen igazságtalan.
Nála még Jánosnak nincs semmi jelentősége. Melyiké provincializmus? A magyaroké,
vagy a göttingai professzor Kleiné, aki Gaussból önmagának készített „archetípust”,
mint Thomas Mann Goethéből a Lottéban. Igaz, hogy Gauss felől is meg kellene
nézni a Bolyaiakat, s ehhez jól kellene ismerni Gausst. (Nem könnyű, s
főleg nekem nagyon unalmas feladat. Ha van a matematikának nacionalitása,
ez olyan tömény német, hogy az ember nehezen emészti.)”
Magánlevelezésében az ember
persze megengedhet magának elfogult túlzásokat, Vekerdi esetében azonban
a gondolatszikrák gyakran egyszerre jelentek meg magánvéleményként és nyílt
állásfoglalásként – ha nem is keresve, de vállalva a nyílt összeütközéseket.
Néhány év múlva már így panaszkodik „Laci bácsi”-nak:
„… Engem meg fejfájási rohamok gyötörnek mostanában, hogy néha majd a falra mászok. Így aztán vagy a fejem, vagy a torkom, majd csak megesz valamelyik. (Vagy Turán.)” (2881 sz. levél)
Érdekes ezzel kapcsolatban az az atyáskodó hang, melyen a 37 éves Fodor András beszél a 42 éves Vekerdi Lászlóról, Németh Lászlónak írt levelében (2651. sz. levél):
„… Vekerdi Lacinak szép előadását hallottam ma Leibnizről. Megint bajt csinált a fiú. Most a matematikusok rontottak rá, amiért a Quaterlynek szánt, magyar matematikusokról írt cikkében vétett az uralkodó hegemónia ellen. Márpedig ezt a territóriumot még a színpadnál is érzékenyebben sajátítják ki maguknak a Turánok…”
Vekerdi azonban csak Németh Lászlótól fogadta el az apai gondoskodást. Ezt írta (2149. sz. levél):
„Németh Lászlót olyannak tekintem, aki nagy hatással volt gondolkozásomra és életemre, és akinek a ’vezetését’ önként elfogadtam… Az öreg Karácsony Sándor óta senkiről nem éreztem úgy, hogy ’hű, de jó lenne ezt az embert hallgatni, mindegy, bármiről beszél’… olyan, akitől humanizmust lehetne tanulni… A télen egyszer maga Laci bácsi írta, hogy bizonyos értelemben talán egy kicsit örököse lehetnék… ez nekem többet ért, mint három Kossuth-díj. Mert én minden foglalkozás közül leginkább az szeretnék lenni: egy kicsit örököse annak a nagyszerű ’Tervhalmozó’-nak…”.
S hogy bebizonyítsa, mennyire komolyan gondolja mindezt, Rónay Györgynek az Új Írásban megjelent, „A kísérletező ember”-ről írt hosszú tanulmányával vitatkozva a Kortársban publikálta saját kritikáját, megvédendő Németh Lászlót. A könyv különböző, csak lazán összefüggő tanulmányait más-más módon védi meg: „A Medve-utcai polgári”-t a modern tudományos módszerekkel történő vizsgálatok előfutárának tartja, a pedagógiai tanulmányokat ért bírálatot azzal hárítja el, hogy ebben csak a pedagógiai szakemberek lehetnek illetékesek, a „Levelek a hipertóniáról”-t azzal védi meg, hogy azt irodalmi műnek kell tekinteni, nem pedig tudományos dolgozatnak. Németh Lászlót meghatotta a fiú kiállása az apa védelmében, s ezt írta (2288. sz. levél).
„Kedves Laci!
Cikkedet Simon (István) még korrektúrában megküldte. Gondolhatod, milyen örömet okozott. Nem, mint segítség (hiszen se rajtam, se elsüllyesztésre ítélt művemen nem lehetett többé segíteni), hanem mint – ha szabad így mondanom – a fiúi szeretet jele. De tán még ennél is nagyobb öröm volt, hogy végre mások előtt is büszke lehettem Rád. Hogy ki vagy, mi van a fejedben – rég tudom, de ezt a cikket olvasva, mint tapasztaltam is, másoknak is meg kell érezniük. Nemcsak a mögötte álló készültség imponál, nemcsak mint írásmű kitűnő, de olyan bölcsesség szól belőle, amilyet eddig én sem fedeztem fel Benned…”
Most már igazán odafigyelt Vekerdi Lászlóra. Amikor a rádióújságban felfedezte a nevét, örömteli kíváncsisággal hallgatta meg az adást, és büszkén beszámolt róla levélben (2473. sz. levél):
„Kedves Laci!
Valamelyik nap, még Pesten, a rádióműsort nézegetve – valami mágnesség a nevedre húzta a szemem: néhány perc múlva kezdődött a hellenizmusról szóló párbeszéded. Elfogódottan kaptam el – szintén elfogódott hangod –, hogy aztán egyre jobban megkönnyebbedjek. Nagyon jó előadás volt, ügyes ugratókkal, buktatókkal, amiken még ügyesebben siklottál át; bár kidolgozott, mégsem hatott megtervezettnek. Nem tudom, a rádióhallgatók a részleteket mennyire értették – de az egész (a görög hajlékonyság s az egyiptomi rend hibridizációja) úgy hiszem, mindenki számára érthetővé vált…”
A Sajkódon 1965. március 20-án írt levélre négy nap múlva indult a válasz Budapestről. Szinte látja az ember, amint Vekerdi László azonnal a levél elolvasása után tollat ragad, s írja (2475. sz. levél):
„Kedves Laci Bácsi!
Szebb jutalmat azért a rádió előadásért igazán nem kaphattam volna. Van valami csodálatos megérzés a Laci Bácsi leveleiben: majdnem mindig erős bajomból húznak ki, szinte szó szerint gallérnál fogva. S ilyenkor mindig újra érzem azt, amit csak az apja iránt érezhet az ember, ha az egyben mestere is, s szeretne – élete egyetlen igazi célja – méltó utóda lenni. (Vagy ha ez nagyképűség lenne, legalább részben folytatója)…”
Íme a tökéletes összhang az apa és a fiú között. Ez az a levél, melyben Vekerdi László beszámolt a kolozsvári felkérésről egy hatoldalas tanulmányra, Németh László egyetemessége címmel.
Visszataláltunk oda, amivel
ezt az írást kezdtük: Vekerdi László készülődéséhez a Németh László „arckép
és vallomás” megírására.
Nem fejeződhet be azonban
egy ilyen, a veterán Németh László-sról szóló írás anélkül, hogy szót ejtsünk
az azóta eltelt évtizedekről. Vekerdi László, aki egykor azt kívánta (2219.
sz. levél): „Nagyon komolyan szeretném, ha az én életemet egy Laci Bácsi
által írt nekrológ zárná le…”, sok-sok évvel túlélte választott mesterét.
A rendszerváltást követően „vén demokrataként morgolódott” a „Sorskérdések”-ről, megérte ennek megjelenését, visszhangját és visszhangtalanságát, amint arról be is számolt a Németh László Társaság és a Vörösmarty Társaság közös ünnepi ülésén – ennek is már több, mint tíz éve. Mindeközben pedig megmaradt annak, akit Monostori Imre így jellemzett 2001-ben A Németh László-recenzió történeti vázlata, 1925–2001. című könyvében:
„Vekerdi László e kor – meg
az előtte és utána való idők – ama nagyon kevés gondolkodói közé tartozik,
akik nemcsak szabad elvű (így, külön írva) módon gondolkodnak, de ekként
is fogalmaznak a nagy nyilvánosság előtt is…
Németh László-monográfiájának
és saját személyének a meghurcoltatása, egzisztenciájának durva megtöretése
semmit sem változtatott a talán legfontosabb hitbéli (vagy ’vele született’?)
meggyőződésén. Meggyőződésén a tudomány abszolút szabadságának és a szólás,
a személyes fölismerés kimondhatóságának embert emelő fontosságáról…
Vekerdi nyomán érthető meg talán a legjobban Némethnek mint ’klasszikusnak’, mint ’egyetemesnek’ a minden időben szinte változatlan frissessége, korszerűsége. S ha ekként fogjuk fel az ő Némethről valló – szellemében, fogalmazásában állandóan ’provokáló’ – hiteles (mivel utólag mindig igazolódott) már-már látomásait, rögtön kiviláglik az is, hogy Vekerdi László hosszú ’recenziói’ rólunk, a mindennapok és a változó korok kritizálható magyarságáról és kritizálható európaiságunkról is szólnak.”
Kívánjuk: szóljanak még sokáig!
| Természet Világa, | Együtt. V. L. köszöntése
http://www.termvil.hu/archiv/ http://www.chemonet.hu/TermVil/ |