Kaptam komor tanácsot:
hagyjam az emberi ügyek
örök hánytorgatását.
Beszéljek valami fontosabbról.
Írjak a fűről.
Milyen is hát a fű?
Meredek daccal égbe szökkent
eleven földi szálka.
Hordozza mind az öt elem
tudását, erejét.
Gyökérszakító ordas zivatarban
remeg, de nem törik össze.
Érdes, szurós a teste,
mégis
áttetszőn egyszerű.
Veszélyben sem tud soha
mást,
csak a remény hitét lobogni.
S ki veszi észre?
Ismertem őt, a legkülönb
fűszálat.
Kell róla vallanom.
De kifejezheti-e szó,
ha nem elég csodálat,
fájdalom?
Közöttünk él és csontig
meztelen.
Nem képes másnak látszani.
Ledobtak minden fölös
cicomát
szikár vonásai.
Oly keskeny mint a tű.
A fény
alig tud rákapaszkodni
fokára.
Félszeg mágnes, a dolgok
súlyát
mégis tapadva látja.
Magához rántva mindent
a világból:
villámot, sugarat,
áll, mint az örvényt
forgató ék,
rejtelmek zúgó özöne
alatt.
Tőle tudom, milyen az
ember,
akit éhsége éltet,
a mindenség terhe alatt
miként lesz egyre igazabb,
szerényebb;
hogy míg a lét törvényeit
tornyozza roskadásig,
homloka bástyája alól
nyitott ablak világit.
Különös ablak. Sohase
csukódik
ráncos szemöldök-függönye.
Fordulnék, mennék. Hang
lódul utánam:
– Ébren vagyok. Gyere!
Hallgatok, nézek. Keserüket
nyelve
iszom minden szavad.
Te, ki mindenkié lehetnél,
mért vagy oly árva-magad?
Ki zokszó nélkül vennéd
szivedre
aláztatások testvérsebeit,
mért nem törhetsz ki
sorsod gyürüjéből?
Mért nincs, aki segit?
Szerkesztenék a nevedért
kiáltványt,
de felettünk a nyelve-nincs
harang
öblén megfullad minden
érv,
nem kondul vissza hang.
Leszegzett fejjel nekivágsz
a hószilánkos éjszakának.
Jeges kamrában fekszel
a földön,
másnak adtad az ágyad.
Indulj világgá! – szólnék
–, menekülj
darázscsikos, tavaszi
utakon.
Te mosolyogva ingatod
fejed:
– Nekem csak itt van
jogom!
Rázódunk együtt, Vonat
ablakán át
besüt mindenfelől a táj.
Eső, fagy ostora alatt
is
lámcsak beteljesül a
nyár.
Körénksuhintja érett
szineit:
pirosat, sárgát, kéket.
Elhullámlanak sorban
a hegyek.
S velünk mi lesz? Elhullámlik
az élet.
Küldi utolsó pillantását
a gyenge zöld. A fű.
Csak elgyötört szemedben
él tovább
mindenható derű.
Ha látjátok az utcán,
forduljatok meg utána,
keresztként föl a nyakáig
nőttek
makacs vállcsontjai.
Nézzétek félve:
Krisztus jár közöttünk
s mi nem tudjuk megváltani.
| Természet Világa, |
Együtt. V. L. köszöntése
http://www.termvil.hu/archiv/
http://www.chemonet.hu/TermVil/ |