Rudabánya állatvilága
A Rudapithecus kortársai
A rudabányai mocsár rekonstrukciója.
A mocsárciprusokon Anapithecus ősmajmok (Veres László festménye) A kutatók feladata, hogy
az ásatások során az egyes állatfajok kimutatása mellett kiderítsék egykori
élőhelyüket, kapcsolataikat, életmódjukat, következtessenek a tíz millió
évvel ezelőtti környezetre, és azokra a folyamatokra, amelyek az állatok
elhullását követően előkerülésükig lezajlottak. Mindezek megismerése legalább
olyan fontos az emberré válás valós adatokon nyugvó rekonstruálásához,
mint az emberszabású ősmajmok csontjainak felfedezése és értelmezése. Rudabánya
ilyen szempontból is kiemelkedő jelentőségű. Ebből az időszakból nincs
még egy olyan lelőhely, ahol mindezekre a kérdésekre ilyen alapos választ
kaphatnánk.
A rudabányai 10 millió
évvel ezelőtti tájkép és állatvilág (L. de Bonis, Paris, 1999)
Ormányosok és orrszarvúak Az első Rudapithecus-leletre
az 1960-as évek közepén a gumósfogú őselefántok társaságában talált rá
Hernyák Gábor, az akkor még működő rudabányai vasércbánya főgeológusa.
Az 1972. évi hóolvadást követő iszapfolyással nagyrészt megsemmisült lelőhelyet
a kutatók az onnan gyakran előkerülő nagytestű vastagbőrűek miatt „Masztodon-falnak”
is nevezik. A mai elefántok méretét elérő, esetenként azoknál is nagyobb
testű ormányosok négy különböző faja is élt Rudabányán. Az első őselefántok
16–17 millió évvel ezelőtt érkeztek meg Arábián keresztül Afrikából Eurázsiába,
és igen rövid idő alatt a kontinens jellegzetes emlősei lettek. Közöttük
élt az alsó állkapcsában lehajló agyarat viselő kapafogú őselefánt, a Deinotherium
giganteum. Kisebb méretű elődeit, a Prodeinotheriumot az északmagyarországi
szénbányákból ismerjük. A legutolsó kapafogúak 4–5 millió évvel ezelőtt
haltak ki. A leggyakoribb rudabányai masztodon a Tetralophodon longirostris,
és annak egyik helyi változata, amelyek neve azt is jelzi, hogy őrlőfogaik
négy pár kúpból álltak, és a nagyméretű agyarait tartó orri és állkapcsi
részük meghosszabbodott. Hasonló hozzájuk a még nagyobb méretű Stegotetrabelodon
gigantorostris.
Valószínű, hogy a rudabányai
ormányosok két különböző környezetben, a mocsárhoz közeli és a tágasabb,
esetleg nyíltabb vegetációjú területeken éltek.
Rudabányán gyakoriak az orrszarvúak
fog- és csontleletei. A kutatók három fajukat különböztették meg, a ritkább,
közepes méretű, orrán két szarvat viselő, Európában régóta élő Lartetotheriumot,
valamint a tuloknékülieket (Hoploaceratherium, Aceratherium), amelyeket
a XIX. század közepén Petényi Salamon János a magyarítás hevében „hornyolt
szarútlanóczoknak” nevezett, miután redős fogaik mély bemélyedéseket, hornyokat
viseltek, és nem volt az orrukon a mai fajokra jellemző tulok. Utóbbiakra,
az őket megkülönböztető méretkülönbség mellett jellemző, hogy a hímeknek
sokkal nagyobb metszőfoga volt, mint a nőstényeknek. Miután őrlőfogaik
koronája a mai legelő életmódot folytatókkal szemben alacsony, valószínű,
hogy lombevők voltak, és erdős-bokros környezetben éltek.
Háromujjú őslovak, disznók
és más patások A háromujjú őslovak – a ma
élőkkel ellentétben – mindegyik lábukon három patát viseltek. Észak-Amerikából
az Alaszkát és Szibériát összekötő Beringián keresztül 11–12 millió évvel
ezelőtt özönlötték el Európát. A rudabányai háromujjú őslovat Kretzoi Miklós
Hippotherium intrans néven olyan új fajként írta le, amely a legkorábbi
bevándorlókhoz tartozik, és mellette kimutatott egy kisebb, ősi, később
gyakoribbá váló lófajt is. A legkorábbi Hippotherium (korábbi nevén Hipparion)
fajok még kicsiny, póniló méretűek voltak, fogkoronájuk a mai lovakkal
ellentétben alacsony volt, és éles vágóredőkben végződtek. A rudabányai,
és a később élt őslovak táplálkozási szokásainak ismerete fontos bizonyíték
a megváltozott környezet rekonstruálása szempontjából. Afogak rágófelületének
mikroszkopikus méretű kopásai megőrizték az „utolsó vacsora” táplálékának
nyomait. A táplálék jellege más és más nyomot hagy a fogzománcon, ami az
elpusztulásuk előtti kb. egy hónapig meg is marad. Arudabányai őslovak
még fák leveleivel táplálkoztak, a 7–8 millió évvel ezelőtti leszármazottaik
azonban már nagyrészt áttértek a fű legelésére. Ez a fontos alkalmazkodási
folyamat arra utal, hogy megváltozott az ökoszisztéma, a szubtrópusi- trópusi
nedvesebb erdőt a nyíltabb, szavanna jellegű környezet váltotta fel.
A gumósfogú őselefánt
(Tetralophodon longirostris) egyetlen foga
Az orrszarvú redős felső
foga (Kordos L. felvételei) A háromujjú őslovak
mellett a leggyakoribb rudabányai patások a disznófélék. A több mint négyszáz
lelettel együtt talált Propotamochoerus mellett ott élt egy ritka, új fajnak
leírt, kisebb méretű sertés is (Parachleuastochoerus kretzoii). A gyakoribb
faj testtömege legalább 110 kg, a ritkábbé legfeljebb 80 kg lehetett a
felső második örlőfog méretéből levezetett számítások szerint. A fogaikon
négy pár kúpot viselő Tetraconodont disznófélék (Suidae) mintegy 15–16
millió évvel ezelőtt India felől érkeztek meg Európába, és Ázsiában Kínáig
is eljutottak. Sokféle, nehezen megkülönböztető taxonjaik azonban már nem
tudtak alkalmazkodni a későbbi nyíltabb környezethez, helyüket az újonnan
bevándorló, nagytestű fajok (Microstonyx) foglalták el. Amindenevőnek elkönyvelt
disznók ebben az időszakban még csak a kemény táplálék felaprítására voltak
képesek, azok megőrlésére nem. Mindezek ellenére a gazdag rudabányai leletegyüttes
csak annyit jelez, hogy ezek az állatok valószínűleg erdei, nedves környezetben
éltek.
A háromujjú ősló (Hipparion)
állkapcsa, ahogy az ásatáson előkerült (P. Mészáros Ildikó felvétele) A rudabányai állatvilág
ritka, de az európai 6–10 millió évvel ezelőtti időszakban állandóan jelenlévő
képviselője a nedves, meleg erdei környezetet kedvelő tapír (Tapirus priscus),
valamint a különleges testfelépítésű „kavicsemlős”, a Chalicotherium. A
nagytestű állat lábai hatalmas karmokban végződtek, amelyek segítségével
egyaránt ki tudták bányászni a lápok rothadó növényzetét, s fel tudtak
kapaszkodni a fákra, hogy lerágják lombjukat. Az Európában sokfelé előkerülő
leleteik – csakúgy, mint Rudabányán – rendszerint vizes, erdei környezetből
kerültek elő. Arudabányai emlősfaunában gyakoriak a kérődzők, öt fajuk
négy különböző családba tartozik. A Dorcatherium kisméretű, nagyrészt a
10–15 millió évekkel ezelőtti időszakból Európa-szerte ismert lelőhelyekről
előkerült tragulid kérődző. A hazai szakirodalomban az őzek ősének tekintett,
és a neves geológus-geográfusról, Lóczy Lajosról elnevezett Procapreolus
loczy-t a mai szakértők napjainkban Lucentia pierensisnek hívják. Több
mint száz rudabányai leletük között is legszebbek az őzekre jellemző agancsok,
amelyek alapvetően csak abban különböznek a maiakétól, hogy a koponyájukból
kimagasodó, és agancsot viselő rózsatövük sokkal hoszszabb, felső szemfoguk
pedig nagyméretű és erős volt. A harmadik gyakori rudabányai, kicsiny méretű
és kecses formájú kérődzőt Micromeryxnek nevezik. Jellemzője, hogy az alig
40 cm marmagasságú állatnak nagyméretű felső szemfogai voltak, miközben
agancsot nem viselt. Spanyolországtól Kínáig a rudabányai lelőhellyel megegyező
korú üledékekből sokfelé kimutatható. Rudabányáról a marhafélék között
(Miotragocerus, és egy közelebbről nem meghatározott Bovidae) több mint
70 csontot és fogat ismertettek a kutatók.
A rudabányai kérődzőleletek
olyan fajokat jeleznek, amelyek korábban kialakult állattársaságra jellemzőek,
és itt a nagyrészt növényzettel gazdagon borított környezetben, mint utolsó
túlélők fordulnak elő. Szembetűnő, hogy nem kerültek elő a Kárpát-medencében
az 5–8 millió évvel ezelőtti nyíltabb környezetre jellemző zsiráffélék.
Ragadozók Rudabánya gazdag is, meg
nem is ragadozókban. Eddig összesen nyolc család 17 faját sikerült megtalálni,
de mindezek a többi emlőshöz képest csak kis számban fordulnak elő. Hasonló
a helyzet Európa más, közel azonos korú lelőhelyein is. Mindenhol gyakoriak
a különböző életmódhoz és a mindenevőktől a kizárólag ragadozó táplálkozáshoz
alkalmazkodott menyétfélék. Rudabányán közülük is leggyakoribbak a többé-kevésbé
vízi életmódhoz alkalmazkodott vidrafélék (Paralutra). Ugyanakkor itt élt
két primitiv, a korai medvefélékhez (Ursidae) tartozó Ursavus-faj is. Feltűnő,
hogy a máshol ebben az időben is gyakori kardfogú tigrisek hiányzanak,
de két kisebb méretű macskaféle a rudabányai faunának is tagja volt. Különleges,
hogy Rudabányán, annak ellenére, hogy bőségesen lett volna táplálékuk,
alig fordulnak elő a ragadozó-dögevő hiénák. A máshol gyakori hiénáknak
mindössze egyetlen fajuk néhány csonttöredéke ismert, és ennek okát a kutatók
a sajátos helyi környezetben vélik megtalálni. Aleghatalmasabb, és legveszélyesebb
rudabányai ragadozó azonban a ritkán megjelenő, a mai barna medvénél legalább
kétszer nagyobb testű „medvekutya”, az Amphicyon volt. Mindössze néhány
fogát és csontját ismerjük. A közel tíz millió évvel korábbi (Ipolytarnócon
pedig csak feltételezett) hatalmas lábnyoma maradt meg az utókor számára.
Az Amphicyon, a legnagyobb
rudabányai ragadozó szemfoga (Kordos L. felvétele) A szintén nevezetes
emberszabású ősmajom lelőhelyén, a spanyolországi Can Llobateresben 24
ragadozót mutattak ki, többet, mint amennyi Rudabányán élt. A korra jellemző
magas faji diverzitás közötti különbség valószínűleg azzal magyarázható,
hogy a katalán vidéken változatosabb környezet volt, mint a rudabányai
egyhangúbb, erdős-mocsaras tájon. A ragadozók száma a 2008. évi ásatás
során egy újabb, eddig még nem ismert, nagyobb méretű menyétféle különleges
épségben megmaradt állkapcsával bővült.
Rovarevők és rágcsálók A nagytestű emlősök mellett
Rudabányán igen sok kisemlős is élt. A rovarevők között megtalálni az ősi
sün-, cickány- és vakondfélékét. Eddig mintegy 12 fajukat sikerült kimutatni,
s közöttük kettő új fajnak is bizonyult (Postpalerinaceus cingulatus és
Archaeodesmana primigenia). Ily módon Rudabánya a 10 millió évvel ezelőtti
időszak leggazdagabb, nagy biodiverzitásról tanúskodó európai lelőhelye.
A sünfélék korai formái már régóta ismertek kontinensünkön, ezért kialakulásukat
a helybéli ősökre vezetik vissza. A cickányfélék között szembetűnő a hatalmas
metszőfogat viselő, és emiatt a dinoszauruszok méretére utaló nevet viselő
Dinosorex. A vakondfélékhez tartozó dezmána, valamint a mai vakond, a Talpa
nemzetségébe tartozó faj, egyaránt gyakori. Minden rovarevő valamilyen
életformában az erdei és víz közeli életmódot igényelte.
A földi kutyára emlékeztető
rágcsáló fogának átalakulása a kúpos fogtól a redősig. Az 5. fog a Rudabányáról
leírt Anomalomys rudabányensishez tartozik (Kordos László nyomán) A rágcsálók között egyaránt
előkerültek mókus-, hörcsög-, pelefélék, valamint a kihalt „hajnalegerek”
(Eomyidae) családjába tartozó fajok, összesen 16. A lelőhely földtani korának
meghatározásában fontos, hogy a délkelet-ázsiai eredetű egerek még hiányoznak,
azok csak kb. 9 millió évvel ezelőtt árasztották el Európát. Arágcsálófauna
evolúciójában a rudabányai leletek különlegesen jelentősek. Itt még megtalálhatók
a korábban, 12–15 millió évvel ezelőtt kialakult fajok utolsó képviselői,
amelyek a Rudabányánál fiatalabb korú faunákból szinte teljesen hiányoznak.
Talán egyetlen kivétel a csákvári Esterházy- (= Báracházi-) barlangból
leírt, a típuslelőhely nevét viselő Csakvaromys. Különösen érdekes a Microtocricetus,
amelynek fogazata a kúpos, hörcsögökre jellemző formából átmenetet jelent
a jóval később, kb. 4–5 millió évvel ezelőtt kiala- kult pocokfélék redős,
háromszög alakú, prizmás felépítésű fogazata felé. Őket még nem lehet a
pockok ősének tekinteni, csak egyfajta korai „kezdeménynek”, a párhuzamos
fejlődés termékének. Ilyesféle jelenséggel találkozunk az eredetileg szintén
hörcsög fogazatú, a mai földikutyákhoz valószínűleg hasonló, föld alatti
életmódot folytató, és ívelt zomácredőket formáló fogú, innen leírt Anomalomys
rudabanyensis esetében is.
A pocokfogú hörcsög redős
felépítésű fogai (Microtocricetus, Fejfar, O. nyomán) A pelék igen korán, már 30
millió évvel ezelőtt kialakultak. Rudabányán is előfordul két ma is élő
nemzetségük korai faja, a nagypele (Glis minor) és a mogyorós pele (Muscardinus
hispanicus). A pelefélék egész Eurázsiában és Afrika északi részén gyakoriak,
és legtöbbször fás-bokros, sziklákkal tagolt területeken élnek, és mindenféle
táplálékot (hajtásokat, bogyókat, magvakat, gyümölcsöket, kisebb rovarokat
vagy éppen tojásokat is) megesznek. Fogazatuk alapján ez Rudabányán sem
lehetett másként. A „hajnalegerek” is a kisemlősök ősi, de azóta kihalt
családjába tartoznak. Valószínűleg azért ritkák, mert a szokásos ásatási
technikával, amikor az agyagos kőzetet 0,8 mm átmérőjű szitákon mossák
át, kicsiny fogaik rendszerint átesnek a hálón. Mindezek ellenére egyetlen
fajuk (Eomyops catalaunicus) több mint egy tucatnyi fogát sikerült megtalálni
Rudabányán. A „hajnalegér” faji neve arra is utal, hogy ezt a kisemlőst
először a Rudabányával azonos korú, és emberszabású majmok maradványait
szintén tartalmazó katalán Can Llobateres lelőhelyről írták le.
Akik repültek A rudabányai faunában kevés
a madár és a denevér. Mindössze 12 madár- és 3 denevérfaj alkotja a hagyományosan
repülő életmódot folytató gerinceseket. A néhány lúdalkatú, fácánféle,
a baglyok, és hollófélék mellett a szórványosan előforduló énekesmadarak
csontjai erdei-mocsári környezetre utalnak, és ha összehasonlítjuk a 5–6
millió évvel ezelőtti Polgárdiból előkerültekkel, akkor a baglyok kivételével
nagyfokú azonosságot találni. Miközben a 10 és 5 millió évekkel ezelőtti
időszakban a szubtrópusi-trópusi környezetet felváltó nyílt, szavanna jellegű
vegetáció gyakorlatilag a teljes emlősfaunát lecserélte, a nedves, erdősültebb
környezethez kötődő madarak tovább éltek.
A denevérek a nyíltszíni
– nem barlangi – lelőhelyeken ritkák, így Rudabányán is csak a fák odvaiban
és a sziklák repedéseiben meghúzódó néhány faj (köztük egy új, innen leírt)
maradványa került elő. Rokonaik napjainkban trópusi, mocsári környezetben
élnek, csak éppen hiányoznak közülük az ott jellegzetes patkósorrúak. A
szétterített bőrszárnyaikkal repülővitorlázó életmódot folytató ősi repülő
mókusok, mint az Albanensia és a Miopetaurista, a rudabányai állatvilág
közönséges képviselői voltak.
Kétéltűek, hüllők, vízben
élők A rudabányai állatok maradványaitól,
a rothadó növényektől és a gázoktól bűzlő, magas ásványi anyag tartalmú
mocsárban alig élt hal, béka viszont annál több. A sokféle, már 30–35 millió
évvel ezelőtt kialakultak között leggyakoribbak az ásóbékák maradványai,
és valószínűleg a legkorábbi európai levelibéka (Hyla) is innen került
elő. Mellettük szalamandrák, és más farkos kétéltűek is éltek. Nem lehetett
veszélytelen hely a 10 millió évvel ezelőtti Rudabánya, mert kígyók is
bőségesen voltak. Az ártatlan vízisiklókon kívül kobrák és viperák népesítették
be a mocsarat és a partszegélyt. A rudabányai kígyók Európa más részéről
is előkerültek, de néhány millió évvel később el is tűntek, miután élethelyük
jelentősen átalakult. A békacsontok és kígyócsigolyák mellett talán a teknősök
páncéltöredékei a legközönségesebbek.
Kihalt nagypelefaj fogai
(Glis sp., Daxner-Höck, G. nyomán) Egyaránt megtalálhatók közöttük
a gyakoribb szárazföldi (Testudo) és a Pannon-tó csökkent sósvízi körülményeihez
alkalmazkodott, majd később a Kárpát- medencéből eltűnő bőrteknősök (Trio-
nyx) mintázott felszínű csontos páncéldarabjai. Rudabánya egyik leggyakoribb
állata a már akkor is vízi környezetet igénylő kistermetű hód, a Trogontherium
minutum.
Dinosorex, a hatalmas
cickány állkapcsa (Kordos L. felvételei)
A rudabányai csonttemető Rudabányán, az egykori szűk
völgyekben, egy időben, de különböző helyen, szubtrópusi- trópusi mocsári-tavi
és erdei környezetben élt gerinces állatok csontjai halmozódtak fel. A
völgyfenéki tavakban alig volt hal, viszont annál több béka, teknős, vízisikló
és vízkedvelő emlős élt itt. Amocsarakból kiemelkedő mocsárciprusok és
a völgyoldalakon élő fák a gerinces állatfajok számára változatos élőhelyet
biztosítottak. Akárhol éltek is, minden évben bekövetkezett a viharokkal
kísért tragikus tavaszi esőzés. A nagyrészt még fiatal állatok elpusztultak,
tetemeiket a mocsárba sodorta a víz. Rudabányán gyakoriak az egy állathoz
tartozó, összefüggő, és esetenként épségben megmaradt csontok. Legtöbbjük
azonban az uszadékfákkal sodródva, vagy az iszapba elmerülve, a lágy testek
elbomlása után kisebb-nagyobb távolságra „elúszott” egymástól. A „Gabi”
nevű Rudapithecus koponyája, állkapcsa, medence- és combcsontja alig néhány
méterre feküdt egymástól, s a közelében egy háromujjú ősló egybetartozó
lába is előkerült. „Gabi” koponyája azonban összetört, és nagyon valószínű,
hogy tetemét a mocsárban időnként dagonyázó masztodonok és orrszarvúk megtaposták.
A már elhullott állatok csontjai sem nyugodhattak békében, mert rájuk jártak
a kisragadozók, a dögevők, megrágták őket a cickányok és a csigák.
Rudapithecus-állkapocs,
néhány órával felfedezése után Gyakori, hogy az időszakosan
kiszáradt mocsáron talaj képződött, és az ott megtelepedő növények gyökerei
mély nyomokat hagytak a csontok felszínén. A 10 millió évvel ezelőtti dögtemetőben
azonban később sem volt nyugalom. Az esetenként több tíz méter vastagságú
tavi-mocsárifolyóvízi eredetű agyag-lignit és homokréteg nyomására, és
azok mozgása következtében a csontok megrepedtek, összepréselődtek, eltávolodtak
egymástól, a lazább csontszöveteket feloldotta a mocsári környezetből származó
savas víz. És végül megjelent a Rudapithecus nagyon távoli utóda, az ércekre
mohó ember, akinek a lignit és az agyag csak útjában volt. Ha tehette,
lebányászta az érces völgyfalakat, elhordta a csonttartalmú haszontalan
meddőt, majd helyét ismét a természet vette át, mert a megbolygatott laza
kőzeteket a hóolvadások vize többször sárfolyássá változtatta. És akkor
még itt vannak a múlt kutatói, a paleontológusok, akik a megmaradt nyomokból
szeretnék felidézni az elmúlt tíz millió év eseményeit. Eddig Rudabányán
ennyire jutottak.
Természet Világa,
A Föld éve, 2008
http://www.termvil.hu/archiv/
http://www.chemonet.hu/TermVil/