Astronomicus nuncius, amely újonnan, az új távcső jóvoltából szerzett megfigyeléseket tartalmaz és ismertet a Hold arculatáról, a Tejútról és a ködös csillagokról, [valamint] számtalan állócsillagról, nem kevésbé a „Medici-csillagok”-nak nevezett négy planétáról, melyeket sosem láttak azelőtt

Ebben a kis értekezésben nagy és minden egyes természetvizsgáló számára megnézendő s megfigyelendő dolgokat mondok el. Nagyokat, mondom, mind maguknak a dolgoknak a fontossága miatt, mind azért, mert ilyen újdonságokat még sose hallhattunk, mind pedig az eszköz miatt, amelynek jóvoltából az említett dolgok érzékeinknek szinte elébe mentek.

Hiszen valóban nagy dolog, hogy az állócsillagok sokaságához, amelyeket természetes lehetőségeink által a mai napig megláthattunk, még megszámlálhatatlanul sokat adtunk hozzá és tártunk szemünk elé, olyanokat, amelyeket eddig senki sem látott, és amelyeknek száma az eddig feljegyzettekét több mint tízszeresen felülmúlja.

Igen szép és élvezetes a Holdat, amely nagyjából hatvan földsugárnyira mozog tőlünk, oly közelről szemlélni, mintha csak két földsugárnyira lenne; miáltal a Hold átmérője mintegy harmincszor, felülete kilencvenszer, szilárd térfogata mintegy huszonhétezerszer nagyobbnak tűnik fel, mint szabad szemmel nézve. Ebből bárki biztosan megítélheti, ha van egy kis esze, hogy a Hold felszíne bizony nem lapos és mintegy kisimított, hanem érdes és egyenetlen; és mint maga a Föld felszíne is, jelentékeny magaslatokkal, mély gödrökkel és törésekkel zsúfolva van mindenfelé.

A Galaxisról, vagyis a Tejútról vitákba szállni, s annak természetét érzékeink, még inkább értelmünk számára nyilvánvalóvá tenni rövid időn belül alig látszik kifürkészhetőnek; hát még azon csillagok lényegéről, amelyeket egyes csillagászok „ködösnek” mondanak, kimutatni, hogy az teljesen más, mint eddig hitték – igen szép és élvezetes lesz.

És ami minden csodálkozáson messze túltesz, és ami elsősorban arra bír minket, hogy minden csillagász és filozófus figyelmét felhívjuk, az az, hogy négy bolygócsillagot fedeztünk föl, melyeket előttünk senki sem ismert vagy észlelt; amelyeknek az ismert csillagok közül az egyik nevezetes csillag körül, mint a Merkúr, vagy a Vénusz a Nap körül, megvan a saját keringési periódusuk, s azt hol megelőzik, hol követik, de bizonyos határon túl sosem távolodnak tőle el. Mindezt az általam kigondolt távcső segítségével, előzetes isteni megvilágosodásunknak hála, néhány nappal ezelőtt felfedeztük s megfigyeltük.

Más, még fontosabb dolgokat a napokban én vagy mások fel fognak fedezni még; hasonló eszköz jóvoltából, amelynek alakját és elkészítését, nemkülönben kitalálásának alkalmát fogom először felidézni, ezután az általam végzett észlelések történetét ismertetem.

Mintegy tíz hónappal ezelőtt az a hír jutott a fülembe, hogy valami flamand készített egy távcsövet, amelynek segítségével a látható tárgyak, legyenek bár a megfigyelő szemétől nagy távolságban, olyan jól megkülönböztethetők, mintha a közvetlen közelben volnának; ehhez a kétségtelenül csodálnivaló hatáshoz még különböző tapasztalatok is tartoztak, amelyeknek egyesek hitelt adtak, mások nem. Pár nappal később a nemes francia, Jacob badovere Párizsból levélben megerősítette mindezt; ez arra késztetett, hogy teljes figyelmemet a magyarázat kifürkészésére, nemkülönben a mód kigondolására fordítsam, hogyan találhatnék fel egy hasonló eszközt; ehhez kevéssel később, a fénytörés elméletére támaszkodva, el is jutottam. Egy ólomcsövet készítettem tehát először, melynek végeire két üveglencsét alkalmaztam, melyeknek egyik fele sík volt, egyiküknek a másik oldala azonban konvex, a másiké homorú gömbfelület. Szememet ezután a homorúhoz téve a dolgokat eléggé nagynak és közelinek találtam, ugyanis háromszor közelebbinek, kilencszer nagyobbnak tűntek föl, mint mikor csak természetes látással néztem. Ezután egy másikat, jobbat készítettem magamnak, amely a tárgyakat több mint hatvanszor nagyobbnak mutatta. Végre, semmi munkát és költséget nem kímélve, odáig jutottam, hogy sikerült annyira kitűnő műszert konstruálnom, amellyel a dolgok mintegy ezerszer látszottak nagyobbnak, azaz harmincszor közelebbinek, mint természetes képességünkkel. Hogy ezek a műszerek milyen sok helyen hasznosak lehetnek, akár a földön, akár a tengeren, azt teljesen fölösleges lenne sorolnom. de hagyva a földi dolgokat, az égi vizsgálatokra adtam magamat; elsőként a Holdat vizsgáltam meg olyan közelről, mintha két földátmérőnyire lenne. Ezután az állócsillagokat és a bolygókat vizsgáltam meg gyakran és kimondhatatlan lelki gyönyörűséggel; s mikor ezeknek igen nagy sokaságát láttam, gondolkodni kezdtem, mi módon határozhatnám meg a távolságukat, s végre rájöttem. bizonyos dologra illik előre figyelmeztetnem azokat, akik hasonló megfigyeléseket akarnak kezdeni. Először is szükséges, hogy maguknak igen pontos távcsövet készítsenek, amely a tárgyakat világosan, határozottan és minden homálytól mentesen mutatja; amely ugyanakkor legalább négyszázszorosan nagyít; ezáltal hússzorosan hozza közelebb a dolgokat. Ha a műszer nem ilyen, hiába is próbálják észlelni mindazt, amit mi észleltünk az égen, és amit alább felsorolunk. ...

A Hold felénk forduló ábrázatáról szólunk első helyen. Ezt, a könnyebb érthetőség kedvéért, két részre osztom, az első tudniillik a világosabb, a másik a homályosabb. Úgy tűnik, hogy a világosabb az egész félgömböt átjárja és elönti, viszont a homályosabb, mint valamiféle felhő, fertőzi s foltossá teszi azt az arcot. Ezek a foltok, melyek elég nagyok és kissé homályosak, mindenfelé láthatók velünk szemben, ezeket bármely korosztály megpillanthatja; ezért nagyoknak vagy jelentőseknek fogjuk nevezni, megkülönböztetésül más, méretre nézve kisebb foltoktól, melyek azonban annyira sokan vannak, hogy a Hold egész felületét, különösen a fényesebb részein, beborítják. Ezeket viszont előttünk még senki sem figyelte meg. Gyakran ismételt megtekintésükből azt a következetést vontuk le, hogy biztosra vehetjük: a Hold felülete nem kisimított, változatlan és pontosan gömb alakú, ahogy a filozófusok nagy serege vélekedik róla és a többi égitestről, hanem ellenkezőleg: egyenlőtlen, érdes, mélyedésekkel és kiemelkedésekkel teli, éppen úgy, mint magának a Földnek az arculata, mely hegységekre és völgyek mélységeire oszlik itt is, ott is. Vagyis megjelenésük, amelyből minderre következtetni lehet, hasonló.

Az újhold utáni negyedik vagy ötödik napon, amikor a Hold fényes szarvat mutat magából nekünk, a fényes és a sötét részt elválasztó határ már nem látszik egyenletes ovális vonalnak, amilyen egy szilárd, pontosan gömb alakú test esetén lenne; hanem egyenetlen, érdes és nagyon kanyargós vonal ábrázolja, amint a mellékelt ábra mutatja. Mintha ugyanis sok fényes kiemelkedés esne a fény és árnyék határvonalán túl az árnyékos részre, és viszont kis sötét részek nyúlnak bele a fénybe. Sőt a Hold már fénnyel elárasztott területének szinte egésze mindenfelé teli van szórva kicsiny, az árnyékos résztől teljesen elválasztva feketéllő foltok nagy sokaságával is, legalábbis azt a részt kivéve, ahol nagy és jelentős foltok terülnek el. De följegyeztük, hogy az előbb említett kis foltok abban mindig és mindenütt megegyeznek, hogy sötétlő részük a Nap felé néz, a Nappal ellentétesen viszont fényes határvonallal, mintegy ragyogó hegylánccal vannak koszorúzva. De ehhez nagyon hasonló látványban van részünk itt a Földön napkelte körül, amikor a völgyeket még nem öntötte el a fény, de a hegyeket, melyek keretezik őket, a Nappal ellentétes oldalon már-már ragyogóan fényleni látjuk: ahogy a földi mélyedések árnyai, a Nap emelkedését követve, megkisebbednek, ugyanígy a holdi foltok is, a fényes rész növekedtével elvesztik sötétségüket.

Azonban nemcsak a sötétség és a világosság határa bizonyul egyenetlennek és girbegurbának a Holdon, hanem, ami még nagyobb csodálkozást kelt, sok fényes csúcs tűnik föl a Hold sötét részén belül, a kivilágított területtől teljesen különválva és elszakítva, és attól nem kis távolsággal elválasztva. Ezeknek fokozatosan, némi idő elteltével, megnő a mérete és a fényessége, majd két vagy három óra múlva az immár nagyobbá lett fényes részekhez csatlakoznak; eközben viszont mások és mások, itt meg amott mintegy kikelvén kigyúlnak a sötét részen, megnőnek, majd végre, immár nagyobb mértékre kiterjedve, ugyanazon fényes felülethez kapcsolódnak. Nekünk az ő példájuk is ugyanazt a formát idézi fel. Hiszen nemde a Földön napkelte előtt, amikor a síkságot még árnyék önti el, a legmagasabb hegycsúcsokat megvilágítják a Nap sugarai? És nemde némi idő elteltével kiterjed a fény, s már ugyanazon hegyek középső, szélesebb részei is kivilágosodnak, s végre fölkelvén a Nap, a síkság és a hegyek megvilágított része összeér? Csakhogy úgy látszik, az efféle kiemelkedések és bemélyedések különbsége a Holdon széltébenhosszában felülmúlja a földit...

Most röviden azokról az állócsillagokról nyilatkozunk, amelyeket eddig megvizsgáltunk. Először is figyelemre méltó, hogy a csillagok, mind az állók, mind a bolygók nagysága, amikor távcsővel nézzük, sohasem látszik olyan arányban nőni, mint amennyire megnagyobbodik a többi objektumé, maga a Hold is. Ez a növekedés a csillagok esetén sokkalta kisebbnek tűnik; annyira, hogy a távcső, amely a többi objektumot például százszorosan képes megnagyítani, a csillagokat alig négyszeres vagy ötszörös nagyításban adja vissza. Ennek pedig az az oka, hogy a csillag, amikor szabad szemmel nézzük, nem saját egyszerű, s hogy úgy mondjam, mezítelen méretét mutatja számunkra, hanem bizonyos kisugárzó csillogásokkal, melyek hajszerű sugarakkal ragyogják körül, annál erősebben, minél inkább elmélyült már az éjszaka. Ezért aztán sokkalta nagyobbnak látszanak, mintha attól az idegen hajzattól meg volnának fosztva; hiszen a látószögüket nem a csillag elsődleges testecskéje, hanem az igen kiterjedt ragyogás határolja. Ezt egészen nyilvánvalóan megértheted, mondjuk abból, hogy napnyugtakor a szürkület elején föltünedező csillagok, legyenek bár elsőrendűek, kicsinynek tűnnek; de még maga a Vénusz is, ha déltájban megmutatkozik számunkra, olyan ösztövérnek mutatkozik, hogy egy egészen halvány csillaggal látszik egyformának. Nem így van ez a többi objektum esetén, és magánál a Holdnál; amely, akár déli világosban, akár a legmélyebb sötétben nézzük, ugyanakkorának látszik. Nyíratlanul figyeljük meg ugyanis a csillagokat sötétben, de hajzatukat a nappali fény le tudja borotválni; ám nemcsak eme fény képes erre, hanem egy vékony felhőcske is, amely a csillag és a megfigyelő szeme közé kerül. De elvégzik ezt fekete fátylak vagy festett üvegek is, amelyeknek elébe tartása, vagyis közberakása elveszi a csillagok körüli ragyogást. És éppen ezt viszi végbe a távcső: először ugyanis elveszi a csillagoktól a kölcsönzött és járulékos ragyogást, s ezután az egyszerű gömböcskéket (már ha alakjuk gömbölyű) nagyítja. Így aztán úgy látszik, hogy csak kisebb nagyítást ér el.

Említésre méltónak látszik továbbá a bolygók és a csillagok látványa közti különbség. A bolygók ugyanis kicsiny, pontosan kör alakú és lekerekített gömböknek mutatkoznak, és mintha mindenütt fénnyel elárasztott holdacskák lennének, kicsiny korongot mutatnak. Az állócsillagok viszont sohasem látszanak kör kerülettel határoltnak, hanem bizonyos körös-körül csillogó sugarakkal vibrálnak és nagyon szcintillálnak; a mondott formát mutatják távcsőben is, amilyet szabad szemmel nézve, de annyival nagyobbak, hogy egy öt vagy hat magnitúdós csillagocskát egyformának látunk a Canisszal, a legfényesebb állócsillaggal. És bizony, a hat magnitúdós csillagok alatt, a távcsővel olyan nagy sokaságát fogod látni más, szabad szemmel észlelhetetleneknek, hogy az szinte hihetetlen, többet ugyanis, mint amennyit a többi hat magnitúdóig láthatsz. Ezek legfényesebbjei, a hetedrendűek, vagyis amelyeket nem látható elsőrendűeknek nevezhetünk, a távcső jóvoltából nagyobbnak és fényesebbnek tűnnek, mint szabad szemmel a másodrendű csillagok. Hogy ezeknek elgondolhatatlan bőségéről egy vagy más bizonyítékot láss, elhatároztam: leírok két aszterizmust, hogy azok példáján megítélhesd a többit. Először úgy határoztam, hogy az egész Orion csillagképet

 rajzolom le; ám a csillagok hatalmas tömegétől, idő hiányában, visszariasztva, más alkalomra halasztottam, hogy ehhez fogjak. Vannak ugyanis a rég ismertek közt, egyik és a másik fényrend határai közt elszórva, ötvennél többen; amiért is az Öv három és a Kard hat eddig ismert csillaga között nyolcvan más ott lévő, most felfedezettet tüntettünk föl; ezek távolságát, amennyire pontosan csak lehet, úgy adtuk vissza. Az ismerteket, vagyis a régieket a megkülönböztetés kedvéért nagyobbnak festettük, és kettős vonallal húztuk körül. A többit, az eddig ismeretleneket, kisebbnek és egy vonallal jelöltük; fényességük különbségét is, amennyire lehetett, jelöltük.

A másik példában a Bika Plejádoknak

 nevezett hat csillagát rajzoltuk le (hatot mondok, éspedig mivel a hetedik szinte sosem látható) az égen igen szűk határok közé zárva, ahol több mint negyven egyéb, nem látható is fekszik, melyek egyike sincs távolabb fél fokkal az előbb említett hatnál. Mi ezekből csak harminchatot jegyeztünk föl; távolságaikat, fényességüket, nemkülönben az újak és régiek különbségét úgy jelöltük, mint az Orionban.

Amit pedig negyedszerre figyeltünk meg, az maga a Tejút lényege, avagy anyaga volt, melyet a távcső segítségével annyira érzékletesen lehet megnézni, hogy ez minden vitát is, melyek a századok során a filozófusokat kínozták, szemmel látható bizonyossággal eldönt, és felment minket a terjengős fejtegetéstől. A Tejút ugyanis semmi más, mint számtalan, egy helyre zsúfolt csillag együttese, amelynek bármelyik részére irányítod a távcsövet, azonnal rengeteg csillag mutatkozik, melyek közül sokan eléggé nagyok és jól láthatóan fényesek, de az apróbbaknak a rengetege egyszerűen kifejezhetetlen.

De ez a fénylés, mint egy fehéres felhőé, nem csak a Tejútban látszik. Igen sok hasonló színű kis terület ködlik az éterben szétszórva, és ha valamelyikükre rászegezed a távcsövet, összezsúfolt csillagok seregére találsz. Továbbá (amin még jobban fogsz csodálkozni), azok a csillagok, amelyeket egyes csillagászok mind a mai napig „ködösnek” neveztek, csillagocskák csodálatos módon egybehintett nyájai. Ezek sugarainak keveredéséből áll elő az a fénylés, mivel mindegyikük a halványsága, vagy a tőlünk való igen nagy távolsága miatt látásunk számára elérhetetlen, és melyről eddig azt hitték, hogy az ég sűrűbb része, amely vissza tudja verni a csillagok és a Nap sugarait. Mi ezek közül nem keveset megfigyeltünk, és két aszterizmust ki akartunk emelni.

Elsőként tekintsd az Orion fejének nevezett ködös csillagot,

 amelyben negyvenegy csillagot számoltunk meg.

A második a Praesepe nevezetű ködösséget foglalja magában,

 ez nem csak egyetlen csillag, hanem több mint negyven csillagocska csoportja. Mi, a két Szamáron kívül, harminchatot jegyeztünk föl, abban a rendben, amint itt következik.

A Holdról, az állócsillagokról és a Tejútról röviden elmondtuk, amit eddig megfigyeltünk. Hátravan még, hogy, ami a legtöbbre becsülendőnek látszik jelen munkában, négy bolygót, amit a világ kezdetétől egészen a mi időnkig sohasem figyeltek meg, felfedezésük és megfigyelésük alkalmát, nemkülönben helyüket, valamint a viselkedésükre és változásaikra vonatkozó, két hónapon át végzett megfigyeléseket feltárjuk és nyilvánosságra hozzuk; felhíva minden csillagászt, hogy szánják rá magukat ezek periódusának kikutatására és meghatározására, ami nekünk eddig az idő szűkössége miatt nem sikerült. Azonban újból figyelmeztetjük őket, nehogy hasztalanul fogjanak hozzá e megfigyeléshez, hogy egy pontos távcsőre van szükség, amilyet művem elején már leírtam.

Szóval, a jelen ezerhatszáztizedik esztendő január havának hetedik napján, az éjszaka első órájában, midőn az égbolt csillagait néztem a távcsövön keresztül, utamba került a Jupiter. Mivel pedig igen jó műszert használtam (ami azelőtt a másik eszköz gyenge volta miatt nem sikerülhetett), három kis csillagocskát láttam mellette állni, kicsiket, de fényeseket. Ezek, bár állócsillagnak hittem őket, nem kis csodálkozásomat váltották ki, mivel pontosan egyenes vonalban látszottak az ekliptikával párhuzamosan, és a többi hasonló nagyságúnál ragyogóbbak voltak. Egymás közt és a Jupiterhez képest így helyezkedtek el:

 vagyis a keleti oldalon két csillag volt, egy pedig nyugaton. A keletibb és a nyugati a harmadiknál kissé fényesebbnek tűnt. Az egymás és a Jupiter közti távolságaik legkevésbé sem izgattak, mivel mint mondottuk már, állócsillagnak hittem őket. De midőn nyolcadikán, nem is tudom, milyen fátumtól vezettetve, visszatértem ugyanazoknak a megfigyeléséhez, teljesen más helyzetet találtam: mindhárom csillagocska ugyanis nyugaton volt, egészen közel a Jupiterhez és egymáshoz, akárcsak az előző éjszakán, egymástól egyenlő távolsággal elválasztva, mint a következő rajz mutatja.

 ... Tizenharmadikán négy csillagocskát figyeltem meg a Jupiterhez képest ilyen elrendezésben:

 három volt nyugaton, és egy keleten, közel egyenest határoztak meg; a nyugatiak közül a középső egy kicsikét északabbra tért el az egyenestől. A legkeletibb két percnyire volt a Jupitertől; a többi és a Jupiter távolsága egy-egy percnyi volt csak. Mindegyik csillag egyforma, bár csekély nagyságú volt, ám igen fényesek, és az ugyanekkora állócsillagoknál sokkal ragyogóbbak voltak. ...

 Ezek az általam nemrég felfedezett négy Medici-bolygó észlelései, amelyekből bár azok keringési idejét még nem tudom megadni számadattal, de azt legalábbis kijelenthetem róluk, hogy valóban figyelemre méltók. Először is, a Jupitert hasonló közökkel hol követik, hol megelőzik, és attól mind keleten, mind nyugaton csak igen szűk határok közt távolodnak el, és azt előretartó és hátráló mozgásában is egyaránt követik, mintha körülötte végeznék körforgásukat, miközben a világ középpontja körül mind ugyanazon tizenkét éves periódust teljesítik, ebben senki sem kételkedhet. ...

 Észrevehető továbbá, hogy azok a planéták, amelyek szűkebb kört írnak le a Jupiter körül, gyorsabban keringenek. Ugyanis a Jupiterhez legközelebbi csillagok gyakran látszottak keletinek akkor, amikor előző nap még nyugaton jelentek meg, és viszont; de a legnagyobb körön mozgó planéta, alaposan megvizsgálva pontosan feljegyzett keringését, félhavi visszatéréseket látszik mutatni. Ezenkívül nagyszerű és kiváló érvet ajánlok azok aggályaival szemben, akik a kopernikuszi rendszerben a bolygók Nap körüli keringését nyugodtan elfogadják – de igen megzavarodnak attól, hogy az egyetlen Hold a Föld körül mozog, miközben mindkettő évi kört jár be a Nap körül, hogy ezt az egész világrendszert mint lehetetlent, elvetendőnek gondolják. Most pedig nem egyetlen bolygónk van, amely egy másik körül tud keringeni, miközben mindkettő a Napot egy nagy körön járja körül, hanem érzékelésünk négy vándorló csillagot mutat a Jupiter körül, amelyek éppúgy, ahogy a Hold a Föld körül, mind hasonlóképpen a Jupiterrel 12 év alatt nagy kört járnak be a Nap körül. ...

Többre jutni az idő szűke nem teszi lehetővé; minderről a kegyes Olvasó hamarosan többet is várhat.
 

---

Természet Világa,

Feltárul a Világegyetem, 2009 http://www.termvil.hu/archiv/  http://www.chemonet.hu/TermVil/