Ha a földi élővilág eddig ismert összes faját – a növények, állatok, gombák, egysejtűek és prokarióták egyenletes elkeveredése után – egysoros oszlopban felsorakoztatnánk, érdekes eloszlás tárulna elénk. Hébe-hóba felbukkanna egy-egy gerinces állat, viszont minden ötödik faj bogár lenne – és minden tizedik faj ormányosbogár.

A szűkebb értelemben vett ormányosbogárfélék (Curculionidae) a bogarak rendjének egyik családját képviselik, mégpedig a nagyjából 150 család közül mindenképpen a legnagyobbat. E család néhány másikkal együtt az ormányosalkatúak (Curculionoidea) családsorozatát alkotja. A rokon családokat a rovarászok néhány sajátos bélyeg révén könnyen elkülönítik egymástól. A témában kevésbé járatos emberek azonban inkább egy kalap alá veszik őket, annál is inkább, mert egy nagyon jellemző tulajdonságuk minden más bogártól megkülönbözteti őket – ez pedig maga az ormány, amelyről a csoport a nevét is kapta.

Jellegzetes külső

Az ormány a bogár fejéből alakult ki, mégpedig a fej szem előtti részének megnyúlása révén. Legvégén találhatók a szájszervek, közepe táján ízesül hozzá a csáp, amely a fajok nagy részénél úgynevezett térdes csáp. Első íze ugyanis aránytalanul hosszú – gyakran hosszabb, mint a derékszögben csatlakozó további tíz íz együttvéve –, és nyugalmi állapotban sokszor az ormány barázdájába fektethető. Az ormány mérete rendkívül tág határok között változik. Lehet olyan rövid, hogy alig nevezhető ormánynak, máskor viszont a bogár testhosszának többszörösét is meghaladhatja.

A jellegzetes fejtől eltekintve, az ormányosbogarak megjelenése rendkívül változatos. A teljesség minden igénye nélkül említünk néhány szélsőséges esetet. Akadnak fajok, amelyek ormányukat jártukban-keltükben a toruk alsó felszínén lévő barázdába hajtják, így testük majdnem szabályos gömb alakú. Egyes szúormányosok (Cossoninae) hengeresek, mások szinte kétdimenziósan laposak. A pálcaormányosok (Brentidae) között szélsőségesen hosszú és vékony fajok is vannak, amelyeknél a hímek hátulsó lábai másodlagos nemi jellegként torz kinézetű töviseket, hajlatokat viselnek. A dél-amerikai és új-guineai hegyi esőerdőkben egészen színpompás ormányosbogarak élnek, amelyek testét aranyzöld, sárga, kék és piros pikkelyek fedik. A félsivatagos vidékek ormányosbogarai viszont szürkés-barnás színűek, ráadásul hosszú serték vagy tüskék borítják őket, így leginkább valamilyen száraz termésre hasonlítanak. A nagy termetű ausztráliai Macramycterus-fajok és rokonaik ripacsos-bütykös páncélja annyira kemény, hogy gyakorlatilag semmilyen madár vagy kisemlős nem tudja elfogyasztani őket, ugyanakkor a kiszáradás ellen is védi a bogarat.

A legkisebb ormányosbogarak testhossza alig éri el az 1 millimétert; legnagyobb fajuk, a délkelet-ázsiai Protocerius colossus azonban 7 centiméteresre is megnő (ebbe az ormány nem is számít bele).

Rengeteg faj

Az eddig leírt ormányosbogárfajok száma meghaladja a 70 000-et, amely lesújtóan magas szám. E pillanatban nincs a Földön olyan kutató, aki biztonsággal eligazodna ebben az irdatlan tömegben. Még abban sincs egyetértés, hogy a faj feletti rendszertani kategóriák szintjén hogyan lehetne rendet teremteni közöttük. Van, aki az ormányosalkatúakat 11 családra osztja, és van, aki csak négyre. A Curculionidae családon belül hagyományosan több mint 70 alcsaládot különítenek el, ami némely kutató szerint túlzás, ők ezt a számot négy-ötre csökkentik. Hogy mennyi lehet a még leíratlan fajok száma, azt még becsülni is nehéz. Az arányokról képet adhat, hogy Charles W. O’Brien, az ormányosbogarak egyik vezető szaktekintélye a Bagous genusz revíziója során az indiai szubkontinens 14 ismert faja mellé 21 újat talált, Ausztrália 3 faja mellé pedig 24-et.

Vajon minek köszönhető ez a példátlan fajgazdagság? Elsősorban magának az ormánynak. A megnyúlt fej ugyanis valójában a szaporodás egyik eszköze. A nőstény bogár az ormányával lyukat fúr a növényi szövetekbe, majd a lyukba helyezi a petéit. A kikelő lábatlan lárvák a növények belsejében fejlődnek, ahol táplálékban, vízben és oxigénben nem szenvednek hiányt, és a ragadozók, élősködők ellen is védelmet találnak. Az ebből következő nagyfokú tápnövény-specializáció szintén hozzájárul az ormányosbogarak magas fajszámához. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Föld valamennyi hajtásos növényfajára jut legalább egy, de általában jóval több ormányosbogárfaj. (A hazai fák közül a kocsányos tölgyre például több tucat is.) Az adaptív radiáció eredményeképpen az egyazon tápnövényen élő fajok sokszor felosztják maguk között a növény különféle részeit: más-más fajok fejlődnek a gyökérben, a szárban, a levélben, a virágban és a termésben, sőt a felosztás akár időbeli is lehet.

Változatos életmód

Bár a fajok óriási többségének lárvája valóban eleven növények belsejében fejlődik, azért ilyen mennyiségű fajnál jócskán akadnak kivételek is. A hazánkban is sok fajjal képviselt Otiorhynchus genusz tagjai a talajban élnek, ahol gyökerek felszínét rágják. A félormányosfélék (Nemonychidae) családjának fajai virágporral táplálkoznak, nemegyszer fenyőfélék hímivarú virágjaiban. Az orrosbogárfélék (Anthribidae) között korhadt fát, illetve gombákat fogyasztó fajok is vannak. Az ausztráliai Tentegia genusz eddig ismert két faja a ganéjtúrók életmódját utánozza: a szülők fadarabok alatt üreget ásnak, amelybe kenguruk ürülékét helyezik, és lárváik abban fejlődnek.

A növényfogyasztástól alighanem az Amazóniában élő Ludovix fasciatus távolodott a legmesszebbre. Ez az ormányos egy olyan szöcskefaj (Cornops longicorne) petecsomóiban fejlődik, amelyeket a szöcskeszülő a vízijácint (Eichhornia crassipes) szárába rakott le. A kifejlett bogár az elég nagy szöcskepetéket fogyasztja: hosszú, tűhegyes ormányával felvágja, és egy óra alatt felfalja őket. Saját petéit is a szöcskepeték mellé helyezi. A kikelő bogárlárva szintén a petecsomóval táplálkozik, majd a peték helyén maradó üregben bebábozódik. Fejlődésének gyorsnak kell lennie, mert ha a szöcskepeték a bogárlárva bábozódása előtt kelnek ki, éhen pusztul. A peterakás és a bábozódás között csupán 11-13 nap telik el.

Természetesen vízinövényekben is fejlődnek ormányosbogarak; ilyen hazánk legkisebb faja, a békalencse-ormányos (Tanysphyrus lemnae) is. A vízi fajok általában hatalmasra fejlett karmukkal kapaszkodnak a tápnövényükbe. Hasoldalukat mikroszkopikus szőrökből álló bevonat (plasztron) fedi, amelyben megreked a levegő; a bogár légzőnyílásai ezzel a levegőtartalékkal vannak összefüggésben.

A szúfélék (Scolytidae) szintén az ormányosalkatúak közé tartoznak, bár ormányuk a felismerhetetlenségig megrövidült. Az eleven, illetve a frissen elpusztult, de még kérges fák kambiumát és háncstestét (floém) fogyasztják. E rétegben járatokat rágnak, járataik tehát a fa kéreg alatti hengerpalástján futnak. A járatrendszer lefutása változatos, és fajra jellemző, de mindig felismerhető rajta a széles anyajárat, amelyben a kifejlett szú halad, és amelynek falára jobbra-balra szabályos közökben egy-egy petét helyez. A peterakás pontjától az anyajáratra merőlegesen indulnak ki a lárvajáratok, amelyek eleinte keskenyek, majd egyre szélesebbek, ahogy a lárva növekszik.¹ A szúfélék rokonai, a hosszúlábúszú-félék (Platypodidae) viszont befúrják magukat a szijácsba és a gesztbe. Járataik falán élesztőszerű, ún. ambróziagombákat termesztenek, és mind a kifejlett bogarak, mind lárváik e gombákkal táplálkoznak. A hosszúlábúszúk kolóniái általában hosszú életűek. Egyik fajuk (Austroplatypus incompertus) a bogarak rendjében egyedülálló módon olyan euszociális közösségeket hoz létre, amely egyébként a hártyásszárnyúaknál (hangyák, méhek, darazsak), illetve a termeszeknél figyelhető meg: a közösség valamennyi tagja ugyanannak a nősténynek az utóda, elkülönül a szaporodó és a steril kaszt, és az ivadékgondozás munkamegosztással történik.

Az új-guineai esőerdőkben élő Gymnopholus lichenifer kifejlett példányainak hátoldalát – mint azt a latin név is jelzi – zuzmók növik be. A zuzmótelepben atkák, kerekesférgek, fonálférgek és más állatok is megtelepednek, így sajátos, ún. epizoikus közösség alakul ki. E jókora termetű ormányosok lomha mozgásúak, lakóterületüket nem hagyják el, viszont csapatosan élnek. E körülmények elősegítik, hogy a zuzmók és a többi élőlény könnyebben átterjedjenek az egyik példányról a másikra. Az eredetileg fényes fekete páncélú bogarakat a szürkés-zöldes zuzmóbevonat sikeresen álcázza.

Hazai ormányosok

A Magyarországon élő ormányosalkatúak fajszáma a 2000-et közelíti, ami a hazai bogárcsaládok között szintén kiugróan soknak számít. A kiváló amatőr bogarásznak, Podlussány Attilának köszönhetően, az ormányosalkatúak az egyik legjobban „kézben tartott” hazai bogárcsoportnak számítanak: a hazai faunát elég jól ismerjük, de azért minden évben előkerül néhány korábban ismeretlen faj. Sok közöttük a mezőgazdasági és erdészeti kártevő, négy fajuk viszont méltán kiérdemelte, hogy a védett állatok között szerepeljen. A holttettetős ormányos (Camptorrhinus statua) öreg molyhostölgyesek ritka lakója. Nevét onnan kapta, hogy veszély esetén lábait a testéhez szorítva mozdulatlanná dermed, és ilyenkor a fakorhadékhoz hasonló külseje miatt szinte felismerhetetlen. A laposorrú ormányos (Gasterocercus depressirostris) idős, pusztulásnak indult kocsányos tölgyek fájában fejlődik. A bakonyi ormányos (Brachysomus mihoki) csak Magyarországról ismert bennszülött (endemikus) faj, bár a Bakony bükköseinek avarjában viszonylag gyakori. A röpképtelen bütyköshátú ormányos (Herpes porcellus) hazánkban csupán a Duna–Tisza köze három pontjáról ismert. A homoki gyepek lakója; csak alkonyatkor válik mozgékonyabbá. A legforróbb nappali órákat a növények alatt tölti, ilyenkor szinte lehetetlen megkülönböztetni egy apró talajrögtől.

E sorok írója bogarász, s mint ilyen, a szakmai hiúságtól nem mentes. Hiúságát azzal legyezgeti, hogy több ormányosbogárfajt (is) elneveztek róla. A rovarászoknak általában kedvelt szokása, hogy kollégáik (mecénásaik, barátaik, barátnőik) nevét örökítik meg az általuk leírt fajok elnevezésével. Manapság azonban erre általában csak olyan fajoknál kerülhet sor, amelyek távoli tájakról kerültek a nyugati gyűjteményekbe, így az egymásnak dedikált fajok esetében csak száraz preparátumokkal, illetve még szárazabb leírásokkal lehet dicsekedni. A 2000-ben leírt Ceutorhynchus merkli nevű aprócska ormányosbogár viszont Európában úton-útfélen előfordul – a szó szoros értelmében, hiszen tápnövénye a szinte mindenütt megtalálható útszéli zsázsa (Cardaria draba). Olyannyira gyakori, hogy Nyugat-Európában a bogár segítségével is megpróbálják visszaszorítani ezt a gyomnövényt.

--------------------

¹ Tudni kell, hogy a valódi szúk sohasem telepszenek meg a régen elhalt, száraz, kéregtelen fában, így az épületfában és a bútorokban sem. A „szuvas” gerenda, szekrény, képkeret stb. belsejében tehát sohasem szúk rágnak, hanem a valódi szúkkal semmilyen rokonságban nem lévő álszúk (Anobiidae). Ennek megfelelően a bútorban nem szú, hanem legfeljebb álszú „perceg”.