Egy távol-keleti eredetű vallási közösség egyik tagja azzal tisztelt meg, hogy meginvitált egy összejövetelükre. Tudni szeretnék, mondta, mit gondolok a csodákról. Körülbelül ezt válaszoltam.

Csoda az, amin csodálkozunk. Azt pedig, hogy csodálkozzunk, nagyon okos emberek már régtől fogva tanácsolták. Platón például, aki azt írta, hogy nincsen más forrása a filozófiának, mint a csodálkozás. A természettudományban ezt kétszeresen is igaznak érezzük, hiszen a természet megfigyelése közben két, egymással látszatra ellentétes okunk is lehet a csodálkozásra. Az egyik, hogy egy régtől természetesnek ismert jelenség fölött megdöbbenünk: miért van az, hogy a tiszta jég, akárhonnan vettük is, akárhogyan melegítjük is, mindig 0 °C-on olvad meg. A másik, hogy egy megdöbbentő tapasztalatra nyilvánvaló magyarázatot találunk: megértjük, hogy a felhőtlen déli égen ugyan mindig süt a nap, de 1999. augusztus 11-én mégsem sütött.

A csodának ez az operatív meghatározása csak nem vezet célra. A csodálkozás a fenti példák szerint a természettudomány eszköze. Csodán pedig közmegegyezés szerint mégis valami olyat értünk, ami ellentmond a tudományos tapasztalatnak és várakozásoknak, ami nem a természetnek, hanem a természetfelettinek a megnyilatkozása. Amilyen például a vízözön volt, amikor nem az atmoszferikus folyamatok kaotikus ingadozásai, az El Nińo-jelenség vagy az üvegházhatás okozta, hogy negyven nap és negyven éjjel esett az eső, hanem az, hogy látta az Úr, megsokasodott az ember gonoszsága a földön.

Ez természetfölötti, irracionális állítás, az ész százada nem is tűrhette. Voltaire képtelenségnek ítélte az egész eseményt. A geológiában is járatos fiatal Goethe azonban hitetlenkedett a hitetlenkedése fölött. Hiszen sok megkövült kagylót talált ő a szárazföld közepén, száz mérföldekre a tengertől. Ezeknek a jelenléte ugyan mi mással lenne magyarázható, mint a vízözönnel! Mi most, kétszáz-valahány évvel később, nyilván tudósul mosolygunk a vitázókon. Akik a maguk idejének nemcsak legokosabb, hanem legtanultabb elméi közé is tartoztak. Éppen csak más képük volt a geológiai folyamatokról, mint amit mi ma az iskolában tanulunk, ezért mást tartottak természetesnek, és mást csodásnak, mint mi.

1858. február 11-én egy francia parasztlány, Bernadette Soubirous előtt megjelent Szűz Mária. A falu, Lourdes forrása azóta kegyhely, ahol sánták és bénák gyógyulnak meg csodás módon. A forrást a század végén a mosolygó Anatole France is felkereste egy barátja társaságában. „És még Comte azt mondja, hogy a racionalizmus korát éljük” – csóválta a fejét az író. Barátja a bizonyságként felakasztott mankókra nézett, és annyit mondott: „Egyetlen műláb többet bizonyítana.” „Nincsen így” – mondta France. „Ha itt egy csonka láb hirtelen kinőne, egy hitetlen tanú csak annyit mondana, úgy látszik, vannak olyan, eddig ismeretlen körülmények, amelyek között egy csonkolt végtag természetes úton újra tud keletkezni.”

Tudott azonban a csodáról ez a szkeptikus mást is. Egy novellájában egy cirkuszi mutatványosból lett jámbor szerzetesről ír, aki művelt és bölcs rendtársai között nem tud mivel hódolni a Szűzanyának. De egy nap bezárkózik a kápolnába, karikákat hajít, kendőket varázsol elő a Mária-szobor előtt, és a szobor lelép a talapzatáról, hogy megtörölje kék palástjával az ájtatos bohóc verejtékező homlokát.

Az író pedig nem fűz ehhez racionális magyarázatot, nem beszél csalásról vagy önbecsapásról, hanem meghagyja a csodát eszköznek – esetében bizonyára nem a hit, hanem az irodalom eszközének.

A csodás jelenségek természetes magyarázata mindig csábító terepe volt a kritikus gondolkodásnak. Számos-számtalan esetet ismerünk mindannyian, amelyekben ezek a magyarázatok helytállóknak látszanak. Régen emlegetik már azokat a gázlókat a Vörös-tengeren, amelyeken kedvező széljárás mellett, ha nem is „száraz lábbal”, de csak át lehet gázolni Egyiptomból a Sínai-félszigetre. Olasz vegyészek meg mostanában mutatták ki, hogy létezik néhány olyan, sok évszázada ismert és hozzáférhető, vöröses színű anyag, amelyek keverékének van egy, a kolloidikában jól ismert tulajdonsága: rázogatás hatására elfolyósodik. Ami éppen jó magyarázata lehet annak, hogy Szent Januárius kis üvegcsében őrzött vére hogyan válik minden évben egyszer újra folyékonnyá.

Az ilyen természetű magyarázatok, amelyek a XIX. század magabiztos természettudományos világképéből fakadnak, nagyon gyakran bizonyulnak igazaknak. Máskor persze kudarcot vallanak. Mert a csoda, úgy látszik, nem pusztán a természet ellen, hanem a lélek mellett is játszik. Nem oka a hitnek, ellenkezőleg, a hit az oka. Hit nélkül tartalmát veszti. Ezért tartja József Attila az ezernyifajta népbetegséggel és a szapora csecsemőhalállal összemérhető bajnak azt, aminek a neve: „lelki restség, / mely hitetlen, csodára vár.”

A természettudomány nem vár csodára. Legalábbis ezt állítjuk magunkról mi, a kutatás mezei hadai, akiknek napi munkája, hogy az ismeretlen dolgokat ismert módszerek szerint feltárjuk, a tanultakat ésszerűen, a logika szabályait követve alkalmazzuk. Törvények vannak, azonos körülmények között azonos módon bekövetkező események; matematikai leírások, amelyek segítségével igyekszünk az új észleleteket korábban már ismert, általánosabb érvényűnek gondolt törvényekre visszavezetni. Örülni szeretünk annak, ha az ismereteink olyan módon bővülnek, hogy az újról úgy találjuk, összhangban áll a régivel; gazdagítja, anélkül hogy az alapelveket cáfolná. Thomas Kuhn kedvelt szavával azt mondhatjuk, egy paradigmán belül nincsen helye a csodálkozásnak. Úgy látszik, alaposan elfelejtettük Platónt.

A tudomány nagyjai persze soha nem felejtették el. Az, aki az alapvető törvényeket nem pusztán alkalmazza, hanem felismeri, döbbenten áll előttük. Wigner Jenő például, aki rejtélynek tekinti, hogy a matematika legelvontabb ágai egyszerre csak a fizikus kezéhez állnak. Einstein pedig két csodát ismer. Az egyik az, hogy a természetben léteznek törvények. A másik, hogy mi azokat fel tudjuk ismerni.

Mi ehhez képest az, amit a hétköznapi nyelv csodának nevez! A Nap keleten kel. Mindig! És mi tudjuk, egyre jobban és mélyebben tudjuk, hogy ez miért van így. A nagy hindu eposz, a Rámájana ezernyi meséje, mítosza közül az egyik egy ráksaszáról szól; ez valami nagyhatalmú félisten, titán- vagy démonféle. Ez a ráksasza, kegyetlen önkínzásainak hála, olyan hatalomra tett szert, hogy szándéka szerint szabadon, rendetlenül mozgathatta az égen a csillagokat. Csekélység! A rendetlenség sokféle, a rend egyféle. A ráksaszáénál sokkal nagyobb csoda az, hogy ez az egyetlen rend megvalósul, és mi azt fel is fogjuk. Kosztolányi ezt írja:

Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent langyos pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

Szebben beszélni erről biztosan nem lehet.