Simonyi Károly-díjak, 2004
Charles Simonyi három éve alapított díjat édesapja emlékére. A szakkuratórium döntése alapján évente egy-egy 10 000 dolláros díjban részesül egy tudományos vagy tudományos és oktatási munkában kiemelkedő teljesítményt nyújtó fizikus, illetve mérnök. A díjakat november elején, a Magyar Tudomány Napján adják át. Charles Simonyi, a díjalapító Budapesten született, a Kalifornia Egyetemen szerzett diplomát alkalmazott matematikából. A Stanford Egyetemen számítástudományból doktorált. Nevét világszerte ismertté tették fejlesztőmunkájának eredményei a Microsoftnál. A földkerekség egyik legtehetségesebb szoftverszakemberének tartják. “Egy ember, aki Bill Gatest gazdaggá tette" - hirdette az egyik róla szóló írás címe. Charles Simonyi idővel tehetős emberré vált, de nem feledkezett meg a tudomány támogatásáról. Katedrát alapított az angliai Oxford Egyetemen, valamint a princetoni Institute for Advanced Studyn.
A díjalapító
Charles SimonyiAz apa
Simonyi KárolyMagyarországon két díjat alapított az alkotó elmék elismerésére, a már említetten kívül a Charles Simonyi kutatói ösztöndíjat.
Nagy örömünkre szolgál, hogy a 2004. évi Simonyi Károly-díjakat olyan kutatók nyerték el, akik évek óta a Természet Világa szerkesztőbizottságainak tagjai: Bencze Gyula, a KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézet tudományos tanácsadója, valamint Pap László akadémikus, egyetemi tanár, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Híradástechnikai Tanszékének vezetője.
A következőkben a kérdésekre a díjazottak válaszolnak.
A fizikus: Bencze Gyula- Amikor ezt a nevet hallod, Simonyi Károly, milyen gondolatok, emlékek társulnak hozzá?
- Simonyi Károly neve hallatán mindig első személyes találkozásunk jut eszembe. 1959-ben a KFKI spektroszkópiai osztályán voltam diplomamunkás, témavezetőm Mátrai Tibor tanár úr volt, de sokat foglalkozott velem Marx György felesége, Koczkás Edit is. A molekulaspektroszkópiai témáról készített diplomamunkám jól sikerült, és Mátrai Tibor bácsi közölte velem, hogy a diploma megszerzése után állást ajánl fel az osztályán. Hamar kiderült azonban, hogy különböző politikai kifogások miatt a KFKI személyzeti vezetője nem járul hozzá alkalmazásomhoz. Ettől eléggé elkeseredtem, mivel kvantumelmélettel szerettem volna foglalkozni, és erre máshol nem nagyon volt akkoriban lehetőség.
Mátrai Tibor ekkor kapcsolatba lépett Simonyi professzorral, és beajánlott hozzá. Létrejött a személyes találkozás is, amelyen elmondtam Simonyi professzornak elképzeléseimet. Ő figyelmesen végighallgatott, majd közölte, hogy nála is korlátozottak a lehetőségek az elméleti alapkutatásra, de lehet róla szó. Persze, tette hozzá, előbb meg kell győződnie tudásomról és előadói képességeimről. Végül komolyan a szemembe nézve valami ilyesmit mondott: “Ha nálam fog dolgozni, tudnia kell, hogy nem vagyok odafenn közkedvelt ember, ez a maga karrierjére is kihatással lehet." Végül is ez a lehetőség nem valósult meg, végzés után állás nélkül maradtam. Ekkor sietett segítségemre Bernolák Kálmán, aki jól ismert, tanárom volt a Trefort utcai Mintagimnáziumban. Ő akkor az Optikai és Finommechanikai Kutatólaboratórium osztályvezetőjeként felvett az osztályára. Ott elméleti optikával foglalkoztam, a mikroszkópiai képalkotás diffrakciós elméletével. Az 1960-ban német nyelven megjelent első igazi cikkemre szép számú hivatkozás történt, még néhány éve is találtam egyet, erre igazán büszke vagyok.
- Ahhoz, hogy Simonyi Károlyt így tudd értékelni, sokat segít fizikusi mivoltod. Minek, kiknek a hatására választottad ezt a pályát?
- A középiskolában rengeteget olvastam tudományos ismeretterjesztő műveket, különösen az atommagfizikáról. Nagyon érdekelt azonban a kémia is, kisiskolás korom óta volt otthon egy kis “laboratóriumom", ahol sikerült robbanóanyagot (nitrobenzol), sőt könnygázt is előállítanom. (Sztrókay Kálmán könyve hatására, amelyen fiam, aki vegyész lett, szintén felnőtt.) Sok mindennel foglalkoztam abban az időben, így zongoráztam - főleg az akkori dzsesszáramlatok érdekeltek, és a nagy zongoristák, mint Errol Gardner és Dave Brubeck -, a középiskolai olasztanulás mellett az Olasz Intézetbe is jártam nyelvtanfolyamra, az érettségire már elég jól beszéltem olaszul. Nagyon izgatott a spanyol és a portugál nyelv, ezért azzal kacérkodtam, hogy nyelvszakra jelentkezem. Végül az döntött, hogy abban az évben nem indult nyelvész szak, így maradt a fizika. Sokat gondolkodtam azóta, hogy boldogabb lennék-e nyelvészként, de azt hiszem, nem kell bánkódnom döntésem miatt.
- Egyetemi éveidből mit, kiket tartasz említésre méltónak?
- Nagy hatással volt rám Novobátzky Károly professzor. A mi évfolyamunkat ő vitte végig a klasszikus tárgyakon, majd a relativitáselméleten és a kvantummechanikán is. Jó emlékeim vannak Pócza Jenő és Nagy Elemér professzorokról, Marx György minden speciális előadását felvettem a modern fizika témaköréből. A magfizikát Nagy Károlytól tanultam, az ő előadásait is nagyon szerettem.
Egy érdekes, de kellemetlen emlékem is van, amíg élek, nem felejtem el. Honvédelemből kellett vizsgázni Tamás főhadnagy elvtársnál, akitől elégségest kaptam, mert a fekete táblán fehér krétával nem voltam képes fekete térképjeleket rajzolni. Amikor beírta az elégségest azzal a kísérő szöveggel, hogy: “Maga a büdös életben soha nem lesz jó katona!", földhöz vágtam az indexem, és magasra emelt fővel dühödten távoztam a teremből. Ha jól emlékszem, Zawadowski Frédi évfolyamtársam hozta ki utánam az indexet, és csitított le. Mindenesetre Tamás főhadnagy jóslata bevált!
- A díjat odaítélő bizottság ülésén is elhangzott, kevés olyan magyar fizikus van, akiről elneveznek valamit. Te beírtad a neved a szakmádba az úgynevezett Bencze-egyenletekkel. Mit, milyen tudományterületet takarnak ezek az egyenletek?
- Egészen az 1950-es évek végéig csak a kvantummechanikai kéttestproblémát lehetett megoldani a Schrödinger-egyenlet alapján. Kettőnél több részecske esetén a határfeltételek bonyolultsága miatt ez az út nem volt járható. Ekkor robbant be, lépett a színre L. D. Fagyejev orosz matematikus, aki kandidátusi disszertációjában kidolgozta a háromtestprobléma szigorú matematikai elméletét. Ez a formalizmus csatolt integrálegyenleteken alapult, a Fagyejev-egyenletekről a szerző bebizonyította, hogy egyértelmű megoldásuk van, és ekvivalensek a Schrödinger-egyenletekkel. Ezek után megnyílt az út a gyors fejlődéshez. 1973-ban a Helsinki Egyetem Elméleti Fizikai Kutatóintézetében dolgoztam, amikor sikerült az N-test-probléma tárgyalására olyan egzakt integrálegyenleteket levezetnem, amelyek a Fagyejev-formalizmustól eltérően közvetlenül a fizikai leíráshoz szükséges, ún. transit operátorokat, ill. azok mátrixelemeit határozták meg. Ezekről az egyenletekről aztán kiderült, hogy minimális csatolásúak, azaz a csatolt egyenletek száma a lehető legkisebb. Ezeket nevezték el rólam, majd később a négytestprobléma speciális esetét tárgyaló Ian Sloan, és az egyenleteimet más módszerrel egy évvel később levezető E. F. Redish munkásságát is elismerve az irodalom jelenleg BRS (Bencze-Redish-Sloan) egyenletekként tartja számon. Ez a terület, a sokrészecskekvantum-szóráselmélet ma már nem népszerű, mert az egyenletek csak numerikusan tárgyalhatók, és ez nem egyszerű és nem szapora munka.
- Pályakezdésed óta a Központi Fizikai Kutatóintézetben dolgozol. Fiatalkorod óta mit változott ennek az intézetnek a világa?
- A KFKI-ba csak végzésem után három évvel kerültem, 1962-ben, a korábban említett optikai kitérő miatt. Azóta is ott vagyok, és nagyon fájlalom, hogy megszűnt ez a nagy szellemi értéket képviselő kutatóközpont. Első főnököm Keszthelyi Lajos volt, és Zimányi József kutatócsoportjában kezdtem az atommag-reakciók elméletével foglalkozni. A régi időkről igen szép emlékeim vannak. Mára sajnos ez a családias légkör megszűnőben van, a felszabdalt kutatóközpont miatt már csak a kis közösségekben létezik.
- Mit jelent számodra a Simonyi Károly névvel fémjelzett díj?
- A Simonyi Károly-díj igen nagy megtiszteltetés, mivel ennek odaítélése a kollégák dolga, erre nem lehet pályázni. Örülök és büszke vagyok arra, hogy a kollégák az általam oly nagyra tartott professzor nevével fémjelzett díjra érdemesnek tartottak.
***
A villamosmérnök: Pap László
- Villamosmérnök-hallgatóként ismerted meg Simonyi Károlyt. Milyen emlékeket őrzöl róla?
- Amikor megkezdtem az egyetemet, az előttünk járó évfolyamok már jó előre jelezték: “a Simonyi-előadásra érdemes járni!". A professzor úrról szóló hírek tehát megelőzték első találkozásunkat. Két tantárgyat hallgattunk tőle, az elméleti villamosságtant és az elektronfizikát.
Simonyi professzor úr az előadások alatt bevonta a diákságot a munkába. Elvárta tőlünk, hogy aktívak legyünk, kérdéseket tett fel, és ellenőrizte, hogy megértettük-e az előadás alapvető mondanivalóját. Sokan jelentkeztünk, majdnem kiestünk a padból, hogy elsőként megkapjuk a válaszadás jogát. Simonyi professzor úr fel tudta kelteni az érdeklődésünket, büszkék voltunk, ha éreztük, hogy elismer bennünket.
Sokat gondolkoztam arról, hogy mi is lehetett az ő varázslatos előadásainak a titka? Négy megfejtésre jutottam.
Az első: éreztük és tudtuk, hogy Simonyi professzor úr rendkívüli gondossággal készült az előadásaira. Precízen felépítette mondanivalóját, átgondolta az összes részletet. A második ok, hogy képes volt a nagyon bonyolult dolgokat emberközelivé tenni. A magas színvonalú elméleti magyarázatok mellett hasonlatokkal és ügyes egyszerűsítésekkel is illusztrálta mondanivalóját. Arra törekedett, hogy az összetett fizikai jelenségeket fogalmi szinten is megérttesse velünk. A harmadik ok az volt, hogy érezni lehetett: a nekünk elmondott anyag mögött még igen sok háttértudás rejlik, és ő, mint varázslatokra is képes mester, éppen csak annyit mond el, amennyi az aktuális anyag átadásához szükséges. Negyedik okként azt említem, hogy éreztük, Simonyi professzor úr nagyon tisztelte és becsülte a hallgatókat és általában az embereket.
Érdeklődött a magánéletünk iránt. Tagja voltam az egyetem színjátszó körének, a Szkéné együttesnek, ez rendkívül érdekelte őt. Kérdezte, hol léptünk fel, milyen előadásokat tartottunk. Láthatóan különös figyelemmel követte mindazt, ami a szakmán kívül a kultúra területén történt.
Harmadéves koromban felkért demonstrátornak az elméleti villamosságtan tanszékre. Erre máig nagyon büszke vagyok. Talán egész pedagóguspályámra hatott az, mikor Simonyi professzor úr eljött a levelező szakon tartott gyakorlatomra, leült az utolsó sorban, és meghallgatta, milyen órát tartok. Az óra után, miközben együtt mentünk vissza a tanszékre, finoman elemezte a hibáimat, tanácsokat adott, mit kellene még csiszolnom. Segített egyfajta stílus kialakításában.
- Diákként, tanítványként, kollégaként éveket töltöttél professzorod közelében. Megfigyelted, hogy miben rejlik a törékeny ember szellemi ereje?
- Három szerepben találkoztam Simonyi professzor úrral. Mint említettem, hallgatója voltam, és rövid ideig demonstrátor az elméleti villamosságtan tanszéken. Aztán fiatal oktatóként is találkoztam vele. Később pedig abba a különleges helyzetbe kerültem, hogy egy olyan intézetnek, majd tanszéknek lettem az egyik vezetője, ahol Simonyi professzor úr az utolsó időkben dolgozott. Voltam tehát tanár-diák- és mester-tanítvány-viszonyban vele, és voltam kollégája.
Személyisége természetesen az előadásokon kívül is hatott ránk. Mindenki tudja, hogy az 56-os események Simonyi professzor úrra bélyeget nyomtak. Ez a tény befolyásolta egész életét, személyes konfliktusokhoz vezetett egészen odáig, hogy lemondott vezető pozíciójáról az általa alapított tanszéken, és a mi tanszékünkre került. Mindezt emelt fővel viselte. Ugyan formális vezetői állása megszűnt, de szellemi irányítása megmaradt a szakterületen. A fizika kultúrtörténete című könyve ennek a korszaknak a terméke. Nekem pedig nagy élményt jelentett, hogy a szobájában néha meglátogathattam, és sok mindenről beszélgethettem vele.
Emberi nagyságát mutatja az is, hogy jellemző volt rá az önirónia és a reális önértékelés. Képes volt megmosolyogni saját magát és a pedagógiát, igényes volt önmagával szemben, képes volt arra, hogy reálisan értékelje saját pedagógiai és tudományos teljesítményeit. Lenyűgözött bennünket a műveltsége, az emberi tartása, a szerénysége és az, hogy művész volt a pedagógiában. Még ma is gyakran emlegetem a műveltségről alkotott felfogását, ahogy a mindentudásról és a szakbarbárságról nyilatkozott. Szerinte a szakbarbár tudásspektruma egy Dirac-delta függvénnyel, a mindentudó tudásspektruma pedig egy olyan függvénnyel írható le, amelyik mindenütt nulla, de az alatta lévő terület egységnyi. Vagyis az egyik semmiről tud mindent, a másik pedig mindenről semmit. E két szélsőséges eset definiálása után felrajzolta, hogy ő úgy képzeli, hogy a valódi művelt ember tudásspektrumában vannak karakterisztikus csúcsok, és van egy biztos alapú általános tudás, amely több tudományterületet és több kultúrkört átölel.
A tudásról-tudatlanságról és a szerénységről-szerénytelenségről is volt egy sajátos képe. Szerinte az ember által megszerzett ismeretek halmaza egy gömbbel jellemezhető. A gömb tartalma az ember tudása, és a gömbön kívül találhatók azok az ismeretek, amelyeket az ember nem sajátított el, ez az ismeretlen információk végtelen halmaza. A gömb a felszínén érintkezik az ismeretlen világgal, és minél nagyobb a gömb, ez az érintkezési felület annál nagyobb, annál világosabb az ember számára, hogy az ismeretek végtelen tengeréből mily keveset sikerült megismernie. A nagy tudású ember talán ezért válik szerénnyé, szemben azokkal, akiknek a tudásgömbje nulla átmérőjű, és akik éppen ezért nagyon büszkék a tudásukra, hiszen sohasem találkoznak a fel nem fedezett ismeretek végtelen halmazával.
A kiemelkedő személyiség titka néha kifürkészhetetlen. Arra válaszolni, hogy ki is volt ő, csak emelkedett szavakkal lehet. Ideális tanár volt, a tudomány templomának papja. Volt mire szerénynek lennie, sokaknak kellene ebben követnie őt. Bölcs volt, aki alacsony társadalmi körből küzdötte fel magát, de ez sohasem látszott rajta. A világot holisztikusan közelítette meg, híd volt a nagy műveltségi területek között. Általában szerelmese volt annak, amit az ember alkotott.
- Miként alakult sorsod, tudományos pályád az egyetem elvégzése után?
- 1967-ben végeztem el az egyetemet, azóta a híradástechnikai tanszéken dolgozom. Ma itt vagyok tanszékvezető egyetemi tanár. Az évek során több tantárgyat dolgoztam ki és adtam elő a híradástechnika témakörében. Az oktatási feladatok mellett eredményes tudományos diákköröket is szerveztem és irányítottam.
Tudományos tevékenységem az elektronikai rendszerek elméleti problémáira, a szinkronizációs módszerekre, a kommunikációelméletre, a korszerű modulációs és kódolási eljárásokra, a szórt spektrumú technikákkal kapcsolatos elméleti problémákra, a mobil kommunikációs rendszerek elméletére és gyakorlatára, az ATM-rendszerekre, valamint a nemlineáris oszcilláció kérdéseire terjed ki. A szinkronizációs rendszerekkel foglalkozó kandidátusi disszertációmat 1980-ban, a szórt spektrumú rendszerekkel foglalkozó doktori értekezésemet 1992-ben védtem meg. 2001-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választott.
Oktatói és kutatói munkámért több ízben részesültem erkölcsi elismerésben, de legbüszkébb arra vagyok, hogy elnyertem a Villamosmérnöki Kar legjobb oktatója és a Műszaki Egyetem Kiváló Oktatója címet. Emellett Eötvös Loránd-díjjal és Széchenyi-díjjal is kitüntettek.
Pályám kezdete óta foglalkoztam ipari készülékek fejlesztésével, illetve olyan elméleti és gyakorlati problémák megoldásával, amelyek közvetlenül felhasználhatók ipari berendezések és gyártmányok kidolgozásánál. Ezek közül kiemelhetők azok, melyekkel kapcsolatban találmányokat is alkottam.
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem és a Villamosmérnöki és Informatikai Kar közéletében több poszton vállaltam szerepet, hét évig voltam a Villamosmérnöki és Informatikai Kar dékánja, három évig a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem stratégiai rektorhelyettese.
A Magyar Tudományos Akadémia műszaki tudományok osztálya megbízásából a Távközlési Rendszerek Bizottságának elnöke vagyok. Tagja vagyok a Magyar Űrkutatási Tanácsnak, valamint a Wireless Networks és a Természet Világa című folyóirat szerkesztőbizottságának.
Rendszeresen részt veszek a hazai szakmai életben. Mint szakértőt és konzultánst több nagy ipari cég és minisztérium kér fel rendszeresen szakmai vélemény kialakítására. Elnöke vagyok a Matáv Rt. felügyelő-bizottságának.
Munkáid, eredményeid közül melyekre vagy a legbüszkébb?
- Pedagógusként elsősorban arra, hogy sok tanítványom ért el sikereket szakmai pályafutása során. Ehhez hozzájárult az is, hogy a 90-es évek közepén megalapítottam a Mobil Távközlési és Informatikai Laboratóriumot, azt a szakmai műhelyt és tudományos iskolát, ahol diákok százai ismerkedtek meg ezzel a korszerű és igen fontos szakterülettel. Ez a laboratórium - matematikus barátainkkal közösen - a szakterületen eddig egyedül elnyerte az OTKA Tudományos Iskola pályázatát. Természetesen igen megtisztelőnek tartom, hogy oktatási munkámat, előadásaimat a hallgatók magasra értékelik, és érdeklődéssel kísérik. Egy pedagógus számára nem lehet annál nagyobb élmény, mint amikor munkáját a félév végén a hallgatóság tapssal köszöni meg. Elmondhatom, hogy ezt az élményt többször átéltem.
Kutatóként azokra az eredményeimre vagyok leginkább büszke, amelyek a tudományos alapkutatástól az alkalmazott kutatás-fejlesztésen át egészen a gyakorlati kivitelezésig jutottak el, és amelyekkel kapcsolatban társaimmal együtt találmányokat, műszaki újdonságokat is alkottunk. Számos tudományos publikációm közül azokat tartom a legértékesebbeknek, amelyek a szakma legkiválóbb nemzetközi fórumain jelentek meg. Büszke vagyok arra is, hogy fiatalkori cikkeimmel háromszor nyertem el a HTE Virág-Pollák-díját, és megkaptam az Orvosi Hetilap Markusovszky-díját is.
- Simonyi Károly példája adott-e olyan útravalót, amely segített tudományos pályádon, emberi kapcsolatrendszeredben?
- Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni anélkül, hogy a szerénytelenség bűnébe ne esnék. Simonyi professzor úr példája egész életpályámat át- meg átszövi. Tanultam tőle pedagógiát, megtanultam azt, hogy egy tudományos problémát hogyan kell megközelíteni, kaptam tőle példát emberi méltóságból a kritikus problémák megoldásánál. Személyisége minta volt számomra, és minta a mai napig.
Mint idősebb oktató és kutató követendő példának tartom azt a szakmai elkötelezettséget, amit élete utolsó szakaszában is érzékelhettünk. Az utolsó időkig folyamatosan gondozta az Elméleti Villamosságtan című tankönyv és A fizika kultúrtörténete című könyv magyar és idegen nyelvű kiadásait. Még ekkor is aktívan érdeklődött az új technika iránt. Mikor felvetődött a hidegfúzió kérdése, rögtön reagált rá, kifejezve kétségeit. Igaza lett. Az ügy fontosságát érezve még egy kis konferenciát is szervezett, amire meghívta az ország legkiválóbb atomfizikusait. A legeslegutolsó emlékem róla, hogy halála előtt néhány héttel felhívott, és arra kért, hogy egy nanotechnológiáról és kvantumelektronikáról szóló cikket juttassak el hozzá, hogy átfogó képet tudjon alkotni a témáról.
Nekem Prospero jut eszembe róla, Shakespeare Vihar című művéből, a varázsló, akinek olyan pálcája volt, amivel el tudta bűvölni az embereket, és aki nyomot tudott hagyni maga után.
Összeállította: STAAR GYULA
Természet Világa, 135. évfolyam, 11. szám, 2004. november
http://www.chemonet.hu/TermVil/
http://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
