A rejtett hálózatok ereje
Hogyan stabilizálják a gyenge kapcsolatok a világot?

Az írás szerzője a stresszfehérjék kutatójaként vált ismertté. Az elmúlt években megfogalmazott feltételezése szerint a stresszfehérjék kis affinitású, rövid életidejű, kis valószínűségű fehérjék, amelyek gyenge kölcsönhatásai hozzájárulnak a sejt fehérjehálózatának és működésének stabilizálásához. A feltételezést számos más hálózatra megvizsgálva kiderült, hogy a gyenge kölcsönhatások stabilizáló ereje számos tudományterületen évek, évtizedek óta bizonyított tény. A hipotézis így általánosítható: a gyenge kölcsönhatások stabilizálják a bonyolult rendszereket. A cikk a szerző hasonló címmel, a Vince Kiadó Tudomány-Egyetem sorozatában megjelenés alatt álló könyvéből néhány izgalmas társadalomtudományi példát hoz fel ennek az állításnak az igazolására.

A társadalmi csoportok igen jó terepei a hálózatkutatásnak. Ez már csaknem száz évvel ezelőtt nyilvánvalóvá vált, amikor Lotka és Moreno munkásságának első eredményei napvilágot láttak. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a hálózatok tudományát az az elszántság hozta létre, amellyel a modern társadalmak kialakulásával elburjánzó emberi kapcsolatokat a tudomány a megértést segítő szisztematikus rendszerbe akarta foglalni.

A társadalmi hálózatoknak szinte ugyanazok a fő tulajdonságai, mint bármely más hálózatnak, beleértve a hangyák és a méhek társadalmait is. Hadd idézzek itt csak egyetlen hazai tanulmányt. Nagyon büszke voltam arra Utasi (2002) elemzését olvasva, hogy mi magyarok milyen közeli, testvéries, kicsiny világban élünk, mert az írás bemutatta, hogy a magyar válaszadók egyharmada legalább egy országos hírű embert ismer személyesen. Tehát kicsiny világunk mégsem olyan szétszabdaltan büszke és fennhéjázó. "Péter, stop! Mielőtt még elmerülnél nemzeti érzelmeidben, érdemes lenne megnézni, hogy a válaszadók kit gondoltak országos hírű embernek. Lassan már a nap 24 órájában Big Sister Show-k vesznek körül minket. Ha ez így megy tovább, pár év, és mindenkinek a szomszédja kihívja a híradót a hálószobájába, hogy másnapra az éjféli akrobatika országos hírű embere legyen…" Kekec,¹ téged figyelve bizonyosfajta kétségeim kezdenek megfogalmazódni: el tudsz-e valaha is szakadni ettől a témától. Elsősorban, mert még kiskorú vagy, így az éjféli akrobatika várhat egy kicsit. Másodsorban, mi lenne, ha egyszer végre együtt örülnél velem, hogy találtunk egy újabb elemet, amiben mi, magyarok különlegesek vagyunk?

Ahogy Kekecet helyretéve a nemzeti büszkeség zavartalanul tovább nődögélt bennem, Mark Newman (2003) közleménye akadt a kezembe: "Képzeljünk el két (képzeletbeli) személyt. ,A’ személy egy remete, akinek kiállhatatlan a jelleme, és olyan elképesztően bűzös szája van, hogy az illat a távközlési műholdak adásába is belezavar. ,A’-nak 10 ismerőse van. ,B’ személy egy csinos, kedves, okos, közvetlen és segítőkész nő, aki foglalkozására nézve hivatásos politikus. ,B’-nek 1000 ismerőse van. Az átlagember vajon ,A’-t és ,B’-t egyformán ismerheti? Egyáltalán nem. Az átlagembernek százszor nagyobb esélye van arra, hogy ,B’-t megismerje, mivel ,B’ százszor annyi embert ismer, mint ,A’." Összeomlottam. Ha ez így van, az országos hírű emberek személyes ismeretsége teljesen természetes. Az üzenet hihetetlenül egyszerű: az ismert emberek - ismertek.

A társadalmi hálózatok kisvilágságáról szóló utolsó megjegyzést ismét csak az általam igen nagyra becsült Mark Newmantól veszem: "A történetből nagyon sok erkölcsi mondanivaló kiolvasható. Talán a legfontosabb ezek közül, hogy a barátaid nem normális emberek. Továbbmegyek: senkinek a barátai nem normális emberek. Már pusztán az a tény, hogy valakinek ők a barátai: kiemelte őket a normális emberek sokaságából. A barátok - definíció szerint barátságos emberek, és a barátaid köre már pusztán ebből a tényből fakadóan sem képes a teljes populációt hűen reprezentálni." (Newman, 2003). Az élet nehéz. Ha normális barátokat szeretnénk (akik hűen reprezentálják a társadalmat), akkor ideje elindulnunk, és megkeresnünk a kiállhatatlan jellemű és csillagászati méretekben is számottevően bűzös szájú remetét. Most. Ez a dolgok rossz oldala. És mi a jó? Elkezdhetjük kitörölni a kedves, okos és közvetlen politikusok egymás után sorjázó számait a mobilunkból.

Az általános hálózati tulajdonságok mellett a szociális hálózatoknak egy sor speciálisabb vonása is van. Az embergyerekeknek rengeteget kell tanulniuk. Az emberi agy hihetetlenül alakítható, plasztikus. Agykapacitásunknak igen nagy része arra szolgál, hogy a kapcsolataink leltárát őrizgesse.² Ismerem-e ezt a személyt, mit tudok róla, mit tud ő rólam, mit mondtam neki a múltban, erre ő hogyan reagált, mit szeret, mit nem szeret, mit ígértem neki - és millió más dolog. Ez rengeteg információ. Nem csoda, hogy baráti körünk létszámát igen drasztikusan le kell faragni ahhoz, hogy a jellemek, helyzetek, elvárások és emlékek erdejében el tudjunk igazodni. Ez az oka annak, hogy 5, 15, 35, 80 és 150 ember koncentrikus köreiben éljük életünk (Dunbar, 1998). Ezek a körök megfelelnek a családunknak/legjobb barátainknak (5 fő), közeli barátainknak (15 fő), munkatársainknak és közeli ismerőseinknek (35 fő), olyan távolabbi ismerősöknek, akikkel rendszeresen találkozunk (80 fő) és a falunknak (150 fő). Érdekes, hogy a legtöbb ember - akkor is, ha elképesztően nagy városban él, mint mondjuk Budapest vagy New York - úgy alakítja a környezetét, hogy maximum 150 fős "faluja" legyen. Miért? A válasz egyszerű. Egy átlagos ember nem tud több arcot megőrizni a könnyen előhívható memóriájában.

A kapcsolati leltár jól kezelhető, ha a társadalmi hálózat változatlan, stabil. A kis falvak, a zárt közösségek évszázadok alatt finomíthatják a hagyományaikat egészen odáig, hogy a mindennapi élet rendkívül szabályozottá, biztonságossá és könnyűvé válik. A modernizáció ennek az idillnek véget vetett. Napjaink nagyvárosának társadalmi hálója percről percre átalakul. Új emberek tolakodnak bele, a régi tagok közül meg jó pár hipp-hopp egy kontinenssel odébb települ. Az elvárások kiszámíthatatlanok, a válaszok tervezhetetlenek lesznek. Segély kell. A segítség már igen régóta, az első városok kialakulása óta közöttünk mozog. Hammurápi, Mohamed, Mózes és megannyi ókori bölcs elhozta a törvényt közénk. Valóban, a kutya mellett az ember az egyetlen szabálykövető lény a Földön (Csányi, 1999). A törvénytisztelet teszi a cselekedeteket és a világot kiszámíthatóvá az állandóan változó társadalmi háló körülményei között. Így a törvény tisztelete, a szabálykövetés sokszor sokkal fontosabbá válik, mint a törvény helyessége maga. A jogállam nem valami elvont polgári eszmény miatt központi kategória, hanem azért, mert nélküle előbb vagy utóbb szorongással és paranoid tünetekkel az egész társadalmat a pszichiátriára lehetne bezsuppolni. A törvénytisztelet erős kölcsönhatásként működik, és a viselkedési kód minimumának meghatározásával hatékonyan csökkenti a minket érő helyzetek kiszámíthatatlanságát.

Az erős kölcsönhatások igen fontosak a friss demokráciákban.³

Ha az ember hirtelen úgy érzi, hogy szabad lett a világ, és mindent tehet, nehéz a szabálykövetést betartani. Nehéz elfogadni, hogy a demokráciának nagyon komoly játékszabályai vannak, és még a legrosszabb, legbutább törvény is sokkal jobb, mint a legfelvilágosultabb, legjobb szívű, legokosabb despota. Megnyugtatásodra azért megjegyzem, Kekec, a demokrácia alapja az is, hogy ezeket a legrosszabb, legbutább törvényeket közös megegyezéssel képesek legyünk megváltoztatni. Persze, ezt is a szabályok szerint, szigorúan törvényszerűen.

A szabálykövetés, a törvénytisztelet erős kölcsönhatásai a kezdő demokráciákban különösen fontosak tehát. Érdemes ezt észben tartani, amikor a "demokrácia exportjára" sor kerül. Nagyon vigyázni kell arra, hogy az adott társadalomban az erős kölcsönhatások és a gyenge kapcsolatok milyen arányban vannak jelen.

Visszajöttél? Megittad az erős kávét? Rendben. Most megkapod hozzá a gyenge kapcsolatokat is, hogy stabilizáld magad. Mark Granovetter korszakalkotó munkájában (1973) rájött arra, hogy a legfontosabb információk igen gyakran nagy távolságból,⁴ a gyenge kapcsolatok mentén érkeznek. Ezek a kölcsönhatások teszik a világunkat kicsinnyé, de ez már egy másik sztori, amit Karinthy Frigyes 1929-es zseniális meglátása után (Braun, 2004) Watts és Strogatz mutatott be 1998-ban. A hosszú távú kapcsolatok gyenge kapcsolatok. Granovetter azonban ennél tovább ment. Kezdeti eredményeit az irodalomban fellelhető adatokkal összehasonlítva megállapította, hogy "a gyenge kapcsolatok erősítik a társadalmi összetartozást" (Granovetter, 1973). Valóban, a modulok közötti kapcsolatok gyengék. Ha a társadalom moduljai kapcsolatban állnak egymással, a közöttük támadó konfliktusok megoldhatóak. Ennek ellentéteként, a modulokra szétesett társadalom konfliktusokkal terhelt.

Ha a modulok közötti gyenge kapcsolatok ilyen fontosak, hogyan tehetünk szert ezekre? Nem árt tanulnunk a méh- és hangyatársadalmaktól. A gyenge kapcsolatok kialakulásához szükségünk van a társadalmakat alkotó egyének és moduljaik különbözőségére. A különbözőség munkamegosztást teremt. Fewell (2003) a mosogatás igen találó példáját hozza erre: "Ahogy a mocskos edények egyre inkább felgyűlnek a csapban, egyre nagyobb feszültséget keltenek a lakás összes lakójában. Az a lakó kezdi el elmosni az edényeket, akinek a mocskos edények látványára és szagára a legkisebb az érzékenységi küszöbe. A mosogatás eltünteti a feszültséget, és ezáltal tovább csökkenti annak a valószínűségét, hogy a lakás többi lakója valaha is nekilásson az edények elmosásának. Az eredmény egy (meglehetősen frusztrált) mosogató specialista, és a nem mosogató többség kialakulása lesz. Hasonló kölcsönhatások fogják meghatározni, hogy ki pucolja a WC-t, ki viszi le a szemetet, és végső soron kialakul a háztartás vezetéséhez szükséges munkamegosztás."

A munkamegosztás gyenge kapcsolatokat hoz létre, ami az egymásrautaltság révén is összetartozást biztosít. A munkamegosztás azonban kétélű fegyver. Egyfelől, ha nagyobb a heterogenitás, nagyobb az esélye annak, hogy a modulok különbözni fognak, és gyenge kapcsolatokkal kötődnek egymáshoz. Ugyanakkor, ha a heterogenitás egy határ fölé nő, a modulok annyira különbözni fognak, hogy már nem kötődnek egymáshoz, és összetartozás, integritás helyett éppen polarizáció és konfliktusok sora alakul ki (Degenne és Forse, 1999; Utasi, 2002).
 

A diverzitás tolerancia nélkül nem stabilizál.

A munkamegosztással kapcsolatos eszmefuttatás megmutatta, hogy a diverzitás kétélű fegyver. Általában stabilizál, de ha szegregációhoz vezet, akkor éppen az ellenkezőjébe csap át, és konfliktusforrássá válik. A különbözőséget tisztelni kell. Nem mai igazság ez. Szent István király Szent Imre herceghez intézett Intelmeiben így írt: "Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad, és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak". Az ezeréves szabály ma is érvényes: minden másság (legyen az arab, ateista, fogyatékos, horvát, kínai, leszbikus, meleg, néger, roma, román, szerb, szlovák, tehetséges, ukrán, vallásos vagy zsidó, hogy csak néhányat említsek a lehetséges és sokszor kirekesztett rengetegből) stabilizálja a társadalmat, ha a többség toleráns, és a másságot hordozó kisebbség így nem válik elzárkózóvá. Ugyanakkor, pontosan ugyanez a kisebbség azonnal destabilizálóvá válik, ha a többség intoleráns és kirekeszti. Ilyenkor a kisebbség bezárkózik, és erős kölcsönhatásokat épít ki a saját csoportján belül, a társadalomban pedig új törésvonal és konfliktusforrás keletkezik. Saját csoportunk biztonságos közepéből a megbélyegzés egyszerű és kényelmes dolog. A tolerancia azonban veszélyes is lehet, ha esetleg éppen barátainkkal kell harcolnunk a furcsa idegenek miatt. Megéri ez a nehéz szívvel felvállalható csata, vagy inkább menjünk vissza az igazi középkorba, Szent István király elé? A választ az Olvasóra bízom.

A vakargatás tisztogató eljárásból közösségfenntartó tetté változott.
A vakargatásra nekünk is változatlanul szükségünk van

A modulok közötti kapcsolatok, a munkamegosztás és a diverzitás tisztelete mellett van-e más olyan módszer, amivel a társadalomban a gyenge kapcsolatok fejleszthetők? Figyelem! Újabb állati lecke következik. Elhagyjuk a hangyákat és a méheket, most a majmoktól tanulunk. A vakargatást majomőseink társadalmi funkcióvá nemesítették. A vakargatás eredetileg higiéniai aktus volt. Érdemes volt a bundából a mindenféle állatkákat még az előtt kigyűjtögetni, mielőtt a gazdamajmot a parazitáktól elkapott fertőzés a földre terítette volna. Az erdei sétáról hazatérő gyermekünk kullancsmentesítése ugyanennek az aktusnak a mai változata. A majmok azonban életük elképesztően nagy hányadát töltik vakargatással. Ennyi idő alatt a majombundát szőrszálanként is át lehetne vizsgálni. A vakargatás tisztogató eljárásból közösségfenntartó tetté változott. A vakargatásra nekünk is változatlanul szükségünk van. Ugyanakkor a XXI. században egymás naphosszat történő vakargatása egy kicsit nehézkessé vált. Mi azzal vakargatunk, hogy mosolygunk, csevegünk (Dunbar, 1998). A barátok, a fodrászok, a kofák, a kabinosok, a papok, a pletykafészkek és a pszichológusok (hogy egy nagyon szűk, szigorúan ábécésorrendbe szedett listát adjak) mind-mind döntő szerepet vállalnak a társadalom gyenge kapcsolatrendszerének kiépítésében. Feladatkörük jelentős részeként: vakargatnak, azaz inkább: pótvakargatnak bennünket.

A vakargatás vagy pótvakargatás evolúciós kötelességünk tehát. "Van egy kérdésem!" Igen, Kekec? "Mi van akkor, ha nincs időm rá?" Kekecke! Ez nem mentség. Az embernek mindig arra van ideje, amire igazán akarja. Abban azonban igazad van, hogy a pótvakargatás a társadalom jó részének (általában a férfiaknak) eléggé terhes kötelesség. A pótvakargatásból magukat kirekesztők egyik különleges csoportjai a társadalom vállalhatatlanulineffektívpontjai (az úgynevezett VIP-ek). Ezek az emberek általában a társadalmi hálózat túlfejlett csomópontjait alkotják, és legalább 1000 ismerősük van, mint a példabeli kedves, okos és közvetlen politikusnak. A vállalhatatlanul ineffektív pontok (VIP-ek) pótemberek pótköreivel veszik magukat körül, hogy a rájuk eső evolúciós kötelességet, a pótvakargatást helyettük bepótolja valaki. (Néha egészen bonyolultak tudunk lenni, mi emberek…) A kertész, a komornyik, a nevelőnő, az öltöztetőnő, a sofőr, a szakács és a szobalány csak látszólag elengedhetetlen részei a VIP-háztartásnak azért, mert a VIP sem füvet nyírni, sem ajtót nyitni, sem gyereket nevelni, sem öltözni, sem autót vezetni, sem főzni, sem pedig takarítani nem tud már. A valóságban mindezek az emberek a VIP közvetlen környezetét (például a családját) és egyben saját magát stabilizálják azokkal a pótvakargatásokkal, amelyekre a vállalhatatlanul ineffektív pont céltévesztése miatt már rég képtelen.⁵

"Péter! Mondhatok valamit? Kezd elegem lenni a gyenge kapcsolataidból. Nincs semmi más, amiről írni tudnál?" Honnan találtad ki, Kekec, hogy témát váltok? Az erős kölcsönhatások következnek. White és Houseman (2003) a tradicionális afgán és közel-keleti társadalmakat elemezték (Irakot és a Balkán bizonyos részeit: Albániát, Koszovót is nyugodtan ide lehet számolni). Ezek a társadalmak igen elkülönülő modulokat formálnak, ahol a modulokon belüli kapcsolatok rendkívül erős kölcsönhatások formájában vannak jelen. Még az apróbb konfliktusok is igen könnyen háborúhoz vezethetnek, ahogy a modulok ellentétes táborokra oszolnak a társadalomban meglévő törésvonalak mentén. A csoportokra szakadt, tradicionális afgán és közel-keleti társadalmakban az asszonyoknak otthon a helyük. Ha ki is jutnak az utcára, kapcsolatokat (pláne új, gyenge kapcsolatokat) nem kereshetnek, hiszen azt a házastársi hűség megsértésének kísérleteként értékelnék a család többi tagjai. Így e társadalmak ügyesen kivonták a forgalomból az egyik legősibb és legsikeresebb stabilizáló erőt, a nőket. A csoportokra szakadt társadalom önmagában is instabil (Degenne és Forse, 1999). Ha az ilyen társadalomból még a női stabilizáló erőt is elvesszük, az eredmény robbanásveszélyesen instabil társadalom lesz (White és Houseman, 2003). Példaként egy közismert történetet említenék: a Rómeó fiú esetét a Capulet Júliával. Képzeljük csak el azt a helyzetet, amikor a Capulet és a Montague nagymamik együtt kötögethettek volna. Ahogy szó szót követ, az egyik nagyi elpletykálja a többinek, hogy ez a Rómeó gyerek már megint a Julis körül legyeskedik. A másik nagyi rákontráz, hogy gyönyörű dalokat is énekel neki. Nem telik bele fél óra, és az egész csapatot rázza a zokogás, hogy egy ilyen szép pár miért nem lehet egymásé, merthogy azok a megátalkodott férfiak állandóan vívni akarnak. Ez az a pillanat, amikor első nagyink feláll, kicsavarja a zsebkendőjét, és határozottan kijelenti: Márpedig a Rómeó gyerek elveszi a Julist! Kész. A tragédiának lőttek, szegény William meg mehet a Földnek azon részeire egy jó sztoriért, ahol a társadalmi szokások nem engedik, hogy a nagyik együtt kötögessenek.

Két megjegyzés még ide kívánkozik. Szeretném leszögezni: nem állítom, hogy a nők szerepe a társadalomban a kötögetés és a pletykálkodás lenne. A leírtakkal csak azt kívántam hangsúlyozni, ha valaha egy hímsoviniszta disznó⁶ lenéz akárcsak egy nőt is azért, mert az utóbbi "trécseléssel veri el a drága időt", akkor nemcsak a társadalom és saját stabilitását ássa alá, hanem az evolúció által sok százezer év alatt nagy nehézséggel kitalált egyik fontos vívmányt is lábbal tiporja. Hím polgártársaim! Ideje elkezdenünk észhez térni. A második megjegyzésem talán még ennél is fontosabb. Remélem, az Olvasó tett már egy jelet e bekezdéshez, és becsillagozta magának, hogy a nők stabilizáló szerepe a Föld jelenlegi összes fontos konfliktuszónájából hiányzik. A nők jogaiért (trécselést is beleértve) vívott küzdelem tehát nem nagylelkű cselekedet a hímtársadalom elnézőbb tagjai részéről, hanem elképesztően fontos pontja annak, hogy megmentsük a Föld stabilitását.

A gyenge kapcsolatok és az általános jólét.

Bateson és munkatársai (2004) számos érvet soroltak fel amellett, hogy az állatok és az emberek két fenotípusra, a kicsik-re és a nagyok-ra oszthatók. A kicsik a túlélésre, a nagyok a szaporodásra optimalizálódtak. Én ezt azzal egészítettem ki, hogy a kicsik elsősorban kötődő-k, azaz erős kölcsönhatásokat építők, a nagyok pedig kapcsolathalmozó-k, azaz megengedhetik maguknak, hogy az erős kölcsönhatásokon felül számos gyenge kapcsolatot is kiépítsenek. Bateson és munkatársai (2004) figyelmeztetnek arra, hogy a fenotípusváltás lassú folyamat, ami 2-3 generáción át eltarthat. Így Afganisztánban, a Közel-Keleten és a Balkánon a gyenge kapcsolatok hiánya minden bizonnyal nem csak a kulturális szokásrendszerből fakad. Szükség van arra, hogy az általános jólét jó néhány generáción át elég magas színvonalú legyen ahhoz, hogy a gyenge kapcsolatok e társadalmakon belül is szép lassan megszülethessenek. Hozzátenném, e megjegyzésem nem kívánja "etetéssel" helyettesíteni a demokráciára nevelő programokat. A nevelésre is szükség van, de még valami másra is, sőt arra még inkább. Türelemre. A demokrácia instabilitását okozó erős kölcsönhatások egy része genetikus (vagy legalábbis epigenetikus). Ráolvasással nem változtatható meg. Várnunk kell. Türelmesen. Ha közben nem szúrunk el semmit, száz év valószínűleg elég lesz.

Itt az idő, hogy az Olvasó leüljön, lazuljon el, igyon egy korty kristálytiszta vizet, vegyen mély levegőt, és elgondolkozzon. Készen van? Megkérném az Olvasót, hogy vegyen elő egy üres papírt. Kérem, írja fel rá a 15 legközelebbi barátja nevét (bizonyára emlékszik rá, ez a második kör Dunbarnál). Sikerült? Van az Olvasónak 15 legközelebbi barátja? Kiindulásnak nem rossz. Most tessék, kérem, gondosan megnézni a listát. Van rajta olyan valaki, aki rendkívül szegény? Van olyan, akinek a háttere, szokásai, nézetei gyökeresen és radikálisan eltérnek az Olvasó hátterétől, szokásaitól és nézeteitől? Van olyan közte, aki ezt a könyvet soha, semmilyen körülmények között nem venné a kezébe? Ha e kategóriákból egyetlenegy sincs a 15 fős listán, kérem: álljon fel, tegye le ezt a könyvet, mert Önnek az olvasásnál sokkal fontosabb dolga van. Keresse meg a barátait. Hogyan akarja a kedves Olvasó megérteni a saját hazáját, ezt a bonyolult országot, ha nincs meg hozzá a megismerésbeli rugalmassága? Ha elzárkózik azoktól, akik nem úgy gondolkodnak, mint Ön, hogyan szerez gyakorlatot abban, hogy belegondoljon az ő hátterükbe, a szokásaik és nézeteik okaiba? Ha információk híján nem érti meg a többieket, hogyan akar velük együtt, egy demokráciában élni? Ha a 15 barátból nem volt egy sem, aki lényegesen más lett volna, mint az Olvasó, mit gondol, mennyit tesz Ön, személy szerint Ön ennek az országnak a stabilizálásáért? Keveset. Túl keveset.

Elnézést kérek azért, ha az Olvasót az előző bekezdéssel megbántottam volna. Ha viszont nem, kérem, álljon fel a karosszékből. Kezet szeretnék rázni Önnel. Gratulálok és köszönöm. Jó érzés Önnel együtt dolgozni azért, hogy ez az ország egy lakhatóbb, jobb hely legyen.

"Péter, megint közbe kell hogy vágjak. Szép gondolatok ezek, de megint átvertél minket. Engem és az Olvasót is. A múltkor megígérted, hogy abbahagyod a gyenge kapcsolatokról az eszmefuttatást, és az erős kölcsönhatásokról fogsz írni. Valóban arról írtál. A túltengésükről, ami a gyenge kapcsolatok hiánya volt… Nagyon trükkös. Nem kellene témát váltanod?" Igazad van, barátom. Hadd húzzam alá: mindkét kapcsolatra szükségünk van, az erősre és a gyengére is, hogy a társadalom nyugodt és fejlődőképes legyen. Tulajdonképpen egy modern társadalom nagyon is tisztában van ezzel. A konzervatív beállítottságú pártok a társadalom erős kölcsönhatásait akarják fejleszteni. A liberális beállítottságú pártok pedig a gyenge kapcsolatokat. Egyikük sem jobb, mint a másik. Egyikük sem "győzheti le" a másikat tartósan. A társadalom egészséges fejlődéséhez ugyanis mindkettőjükre egyaránt szükség van. Néha az egyikre jobban, néha meg a másikra. A választópolgárok a kollektív bölcsességükkel optimális esetben erről is szavaznak minden egyes választás esetén. Hogyan érzik? Éppen az erős vagy éppen a gyenge kapcsolatokat kell az adott társadalomban jobban fejleszteni?

Az erős kölcsönhatásokat hordozók két formája.

"Péter, meg kell hogy állítsalak megint. Korábban azt mondtad Bateson és munkatársai (2004) eredményeire hivatkozva, hogy az erős kölcsönhatásokat a kicsi, a generációk óta éhező fenotípus tagjai alakítják ki. Tényleg azt akarod mondani a leírt eszmefuttatással, hogy a konzervatívok általában a társadalom éhező rétegeiből kerülnek ki? Én nem sokat értek a politikához, de azért ez még nekem is egészen röhejesen hangzik." Gratulálok, Kekec, nagyon fontos pontot sikerült megtalálnod. Granovettert (1983) idézem megint, aki nagyszámú tanulmányt összegezve megállapította, hogy az erős kölcsönhatások a társadalomnak nemcsak az alsó szegmensére, hanem a felsőre is jellemzőek. Így a tradicionális konzervativizmusnak a felső 20 százalékot megcélzó mondanivalója gyakran összhangba kerül a populizmus alsó 20 százalékot megcélzó mondanivalójával. Ennek egyik közös eleme a két szegmens erős kölcsönhatások iránt (rendpárt) mutatott közös vonzalma lehet. Az ilyen "kevert" stratégia könnyen nyerő stratégiává küzdheti fel magát, hiszen a szavazatok 40 százalékával a legtöbb választási rendszerben nyerni lehet.

Szeptember 11. és a társadalmi tőke.

Robert Putnam nagy hatású elemzése, az "Egyedül kuglizva (Bowling alone)" igen alaposan leírta a társadalmi tőke csökkenését az amerikai társadalomban (Putnam, 2000). Mondhatná valaki, hogy ez minket, magyarokat messze nem érint, nem érdekel. Mi éppen (reményeink szerint…) egy fordított folyamat elején vagyunk: ha valaha kilábalunk a rendszerváltás utáni versengésből, pozícióharcból, pozícióőrzésből, akkor tudunk majd igazán nekilátni a társadalmi tőke megszilárdításának. Szeptember 11. azonban végképp olyan helyzetet teremtett, amelynek hatásai alól nem tudjuk kivonni magunkat. Szeptember 11. a társadalmi tőke egyik legfontosabb elemét, a bizalmat rombolta le. A bizalom a modern társadalom egyik legfontosabb kincse (Fukuyama, 1997; Seligman, 1997). A bizalom több mint kincs: bizalom nélkül a modern társadalom sem a stabilitását, sem a versenyképességét nem tudja megőrizni. Ha bárki, akár terrorista, akár politikus, akár bármelyikünk (három sör után) lerombolja a társadalmi bizalom egy kicsi szeletét - ezzel az egész ország stabilitását és versenyképességét ássa alá. A társadalmi bizalom törékeny. Generációkon keresztül kell építeni, és egy pillanat alatt tönkre lehet tenni. A bizalomgyilkosok a középkorba lökik vissza a modern társadalmakat.

________________________
1. Kekec a szerző legjobb, képzeletbeli középiskolai kutató (http://www.kutdiak.hu) barátja, aki feladatát jól teljesítve minden kétes gondolatba beleköt.
2. Ennek "bizonyítására" egy személyes példát hoznék, amelyet lehet, hogy az Olvasó is megfigyelt már magán. Ha nagy stressz éri az embert, vagy egyszerűen túl sok információ zuhogott rá, és elfáradt, az egyik első funkció, ami kikapcsol: az udvariassága lesz. A fáradt ember összeférhetetlen. Nem azért, mert örömét leli ebben, hanem azért, mert ha a többiek elvárásait, igényeit és játékszabályait figyelembe veszi, az óriási információtömeg folyamatos kezelését igényli tőle. Ez iszonyatosan nagy energiát igényel, aminek biztosítására a kimerült állapotú agy már képtelen, és lezár. Így következhetnek be azok a napjaink, amikor akaratunk ellenére is, de roppantul hatékonyan mindenkit vérig sértünk, aki csak a közelünkbe kerül.
3. A beljebb kezdődő részek olyan gondolatokat tartalmaznak, amelyeket tudományos tények még nem bizonyítanak, és amelyek a szerző feltételezései.
4. A "nagy távolságból" kifejezés némi magyarázatra szorul. A távolságon itt nem fizikai távolságot kell érteni, hanem a szociális dimenziók mentén vett távolságot. A társadalmi hálózatokban a távolságot éppen azért lehet értelmezni, mert annyira általánosan fellép a "hasonló hasonlót vonz" és a "barátom barátja a barátom" hatás.
5. Az ötletért köszönettel tartozom a LINK-csoport (http://www.weaklink.sote.hu) tagjának, Kovács Istvánnak.

Irodalom

Az írásban érintett tárgyköröket a szerző Vince Kiadó Tudomány-Egyetem sorozatában 2005-ben napvilágot látó "A rejtett hálózatok ereje" című könyve tartalmazza részletesen. A könyvről és a könyv megalkotásában részt vett LINK-csoportról további információk a www.weaklink.sote.hu honlapon találhatók.

Bateson, P., Barker, D., Clutton-Brock, T., Deb, D., D’Udine, B., Foley, R. A., Gluckman, P., Godfrey, K., Kirkwood, T., Lahr, M. M., McNamara, J., Metcalfe, N. B., Monaghan, P., Spencer, H. G. és Sultan, S. E. (2004): Developmental plasticity and human health. Nature 430, 419-421.
Braun, T. (2004): Hungarian priority in network theory. Science 304, 1744b.
Connor, R. C., Heithaus, M. R. és Barre, L. M. (1999): Superalliance of bottlenose dolphins. Nature 397, 571-572.
Csányi V. (1999): Az emberi természet. Vince Kiadó, Budapest.
Csermely, P. (2004): Strong links are important, but weak links stabilize them. Trends Biochem. Sci. 29, 331-334.
Csermely, P. (2004): A gyenge kölcsönhatások ereje a stresszfehérjéktől a szociális hálózatokig. Magyar Tudomány, 111, 1318-1324.
Degenne, A. és Forse, M. (1999): Introducing Social Networks, SAGE Publications, London.
Dunbar, R. I. M. (1998): Grooming, gossip and the evolution of language. Harvard University Press.
Fewell, J. H. (2003): Social insect networks. Science 301, 1867-1870.
Fukuyama, F. (1997): Bizalom: A társadalmi erények és a jólét megteremtése. Európa Könyvkiadó, Budapest.
Granovetter, M. (1973): The strength of weak ties. Am. J. Sociology 78, 1360-1380.
Granovetter, M. (1983): The strength of weak ties: A network theory revisited. Sociological Theory 1, 202-233.
Newman, M. E. J. (2003): Ego-centered networks and the ripple effect or why all your friends are weird. Social Networks 25, 83-95.
Putnam, R. D. (2000): Bowling alone: the collapse and revival of American community. Simon Schuster New York NY, USA.
Seligman, A. B. (1997): The problem of trust. Princeton University Press, Princeton NJ, USA.
Silk, J. B., Alberts, S. C. és Altmann, J. (2003): Social bonds of female baboons enhance infant survival. Science 302, 1231-1234.
Utasi Á. (2002) A bizalom hálója. Új Mandátum Kiadó, Budapest.
White, D. R. és Houseman, M. (2003) The navigability of strong ties: small worlds, tie strength, and network topology. Complexity 8, 72-81.