Tsunami¹

2004. december 26-án, Hawaii idő szerint 14 óra 59 perckor 9-es erősségű földrengés rázta meg az Indiai-óceán fenekét a szumátrai Banda Aceh kikötővárostól alig több mint 5 km-re. A tengerfenék kb. 2 métert emelkedett és hatalmas lökést adott a víznek. A keletkező hullámok, elsősorban a Bengáli-öbölben (de nem csak ott), szinte példátlan pusztítást okoztak. Mintegy 300 ezer ember meghalt vagy eltűnt. Amint a katasztrófa részletei ismertté váltak, és híranyag lett az is, hogy a katasztrófát kiváltó földrengés időpontja és a pusztító hullámok egyes partszakaszokra való érkezései között órák teltek el, sokan kérdezték: miért nem lehetett riasztani az üdülőket és a lakosságot?

Akik a megdöbbentő híreket hallották, hajlamosak voltak azt gondolni, hogy bizonyára a térségben működő szeizmológiai, meteorológiai és oceanográfiai szolgálatok, katasztrófavédelmi szervezetek és különféle hatóságok valamelyike követett el mulasztást. Csak ezek lehettek vétkesek abban, hogy nem figyeltek, nem jeleztek, nem továbbították a jelzéseket, és nem adtak ki riasztást.

Ámde kétségünk támadhat az efféle ítélet jogosságát illetően, mert nem egészen életszerű, hogy egyszerre mindenhol mulasztottak. Talán más képet alkothatunk arról, hogy miként történhettek a dolgok, ha röviden összefoglalom, hogy az amerikai Nemzeti Óceáni és Légköri Hivatal (NOAA²) 2004. december 29-én kiadott közleménye hogyan összegezte az eseményeket.

****

A NOAA Csendes-óceáni Tsunami Riasztó Központjában³ (továbbiakban PTWC) 15 óra 07 perckor (tehát 8 perccel a földrengés után) vették néhány ausztráliai állomás szeizmikus jeleit. A kiértékelt adatokat 15 óra 10 perckor továbbították a Csendes-óceán környékén működő obszervatóriumoknak.

15 óra 14 perckor előzetes bulletint adtak ki a földrengésről. Ez lényegében arról szólt, hogy a Csendes-óceáni Tsunami Riasztó Rendszer körzetén belül tsunami kialakulásától nem kell tartani. Az Indiai-óceán körzetéből ilyen megfigyelésről nem kaptak jelentést. Mivel a földrengés helyét és környezetét nem ismerték, az ottani tsunamiveszélyt nem tudták megítélni.

16 óra 04 perkor kiadtak egy második bulletint, amelyben 8,5-ös fokozatúra módosították a földrengés erősségét. Ebben ismét megerősítették, hogy a Csendes-óceán térségében nincs tsunamiveszély, de már utaltak arra, hogy a földrengés epicentruma közelében lehetséges a tsunami fellépése. Arról, hogy ténylegesen elindult egy tsunamihullám, még mindig nem érkezett hozzájuk információ.

Körülbelül 16 óra 30 perckor a PTWC ügyeletese kapcsolatba lépett az ausztráliai katasztrófafelügyelettel, és azt a választ kapta, hogy a földrengésről tudnak, de tsunamiról nem esett szó. Az első jelzés a PTWC-hez csak kb. 17 óra 30 perckor jutott el arról, hogy az érintett körzeten belül több partszakaszon tsunamihullámok romboló hatást fejtenek ki. Tehát a tragédiáról már tudtak, de továbbra sem sikerült adatokat kapniuk a hullámok paramétereiről és a partokhoz való érkezésük pontos idejéről.

17 óra 45 perckor a PTWC kapcsolatba lépett az Egyesült Államok csendes-óceáni katonai parancsnokságával, azok pedig a Srí Lanka-i tengerészeti parancsnoksággal, de nem jutottak érdemleges információhoz.

Egyre észrevehetőbbé vált, hogy a PTWC az egyetlen hely, ahol az információ gyér fonalai összefutnak. A Srí Lanka-i amerikai nagykövet ezt felismerve felkérte a PTWC vezetőjét, hogy folyamatosan továbbítsanak minden elérhető információt a Srí Lanka-i miniszterelnöki hivatal részére. Közben az interneten már érkeztek a hírek a katasztrófák bekövetkeztéről, de magáról a kiváltó folyamatról még mindig semmi. Az első mérési adatot a tsunamira vonatkozóan az ausztráliai árapály-megfigyelő rendszer Cocos-szigeti mércéje szolgáltatta 19 óra 25 perckor (!). Eszerint a hullám amplitúdóját kb. 0,5 méteresnek találták. A Harvard Egyetem Szeizmológiai Központja egyidejűleg jelentette, hogy mérésük szerint a földrengés 8,9-es fokozatú volt.

A két hír együttesen már okot adott arra, hogy a PTWC jelezze az ausztráliai meteorológiai szolgálatnak, hogy Ausztrália nyugati partjait veszélyes tsunamihullám érheti el. Amazok pár percen belül ki is adták a riasztást.

Este 22 óra 15 perc tájban az Afrikában, Madagaszkáron és Mauritiuson működő amerikai követségek figyelmeztették az érintett országok külügyminisztériumait, hogy a hozzájuk tartozó partokat is érheti tsunami. (Ez történhetett volna sokkal előbb is, de jó, hogy egyáltalán eszükbe jutott, mert ez nem volt a dolguk.)

A vázlatos történeten végigfutva láthatjuk, hogy már jó ideje keringtek az interneten a katasztrófáról szóló hírek, de azoknak, akik a riasztás ügyében intézkedhettek volna, még mindig nem volt semmiféle megfigyelési adat a birtokában sem a katasztrófát okozó földrengésről, sem az annak nyomán keletkezett tsunamiról. Az eset érzékelteti, hogy ha nincs egy előre megfelelően kiépített jelző- és riasztórendszer, akkor nem lehet áttekintést kapni arról, hogy mi folyik egy minden irányban több ezer km-es kiterjedésű hatalmas térségben.

Feltűnhet továbbá, hogy a Hawaiin működő PTWC munkatársai eleinte nem gondoltak arra, hogy az Indiai-óceán térségében tsunamiveszély adódhat. Ebben az eddig uralkodó szakmai gondolkodás is szerepet játszott. A múltban a tsunamiesetek túlnyomó része a Csendes-óceán térségében fordult elő, máshol nagyon ritkán. A The New York Times 2005. január 4-ei számának cikke szerint egyes vezető tsunamiszakértők beismerték, mennyire meglepte őket az, hogy az Indiai-óceán térségében történt ilyen eset.

A szóban forgó jelenséget kb. 50 éve érvényes nemzetközi megállapodás alapján nevezik világszerte "tsunaminak". Olyan hosszú periódusidejű hullámról van szó, melyet tenger alatti földrengés, tenger alatti vulkánkitörés, vagy tenger alatti csuszamlás (üledéklavina) hoz létre. Az akár 800 km/órás sebességgel terjedő hullámok amplitúdója a nyílt tengeren legtöbbször a fél métert sem éri el, de a tenger alatti domborzattól függően változhat. A hullámok hossza ehhez képest milliószorosan nagyobb, vagyis pár száz km is lehet.

A nyílt tengeren a tsunami semmiféle veszélyt nem jelent. Ha egy hajó alatt egy ilyen hullám átvonul, azt nem is lehet észrevenni. Amikor viszont a hullám a sekélyebb part menti sávba ér, lelassulva hirtelen torlódni kezd, és az érkező vízfal magassága akár a 30 métert is elérheti. Az ilyen hullámok leírhatatlan pusztítást képesek okozni, de viszonylag ritkán fordulnak elő. (Geológiai vizsgálatok arról tanúskodnak, hogy a parthoz vágódó magas hullám, a part alakjától függően, akár 100 méternél magasabbra is felcsaphat. Ugyanis óceáni eredetű üledéket találtak egészen magasan fekvő helyeken, ahová ez az üledék csak így juthatott.)

A rendelkezésre álló adatok szerint nagynak mondható tsunamikatasztrófák 10 évente fordulnak elő, mégpedig úgy tűnik, hogy leginkább a Csendes-óceán térségében. A legelső feljegyzések Japánt érintő tsunamikról szólnak, de nem biztos, hogy Japánt sújtja a legtöbb ilyen eset. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy ott már régebben is pontosabb feljegyzéseket készítettek, mint máshol. A nagyon pontos japán feljegyzések tették lehetővé pl. annak megállapítását, hogy az Észak-Amerikával szomszédos 1000 km hosszú észak-csendes-óceáni Cascadia-vetődés mentén 1700. január 26-án este 21 órakor kb. 9-es erősségű földrengés történt. Ugyanis Japán keleti partjaira 9 órával később kb. 3 méter magasságú tsunamihullámfal csapott le, mely a feljegyzések szerint legalább tucatnyi házat lerombolt. Ebből az adatból az óceánfenék közbeeső szakaszának ismeretében ki lehetett számítani a földrengés helyét, időpontját és erősségét.

Közismert, hogy a Csendes-óceán keleti partjaihoz közel több olyan tektonikai képződmény is van, amelyek mentén gyakran keletkezik földrengés. Úgy tűnik, hogy a legtöbb tsunami ezekről a helyekről indul el, és az óceán keleti partjai mentén okoz pusztítást. Minden idők egyik legtöbb halálesetet okozó szeizmikus árhulláma 1703-ban érte a japán Okinava sziget Awa nevű kikötővárosának környékét. Az áldozatok száma meghaladta a százezret. Ugyancsak Japánt sújtotta 1896-ban az a tsunami, mely 27 ezer életet követelt.

Mindazonáltal, két gyakran emlegetett eset már régen bebizonyította, hogy sem az Atlanti-, sem az Indiai-óceán nem mentes a tsunamik pusztításaitól. 1755-ben Lisszabon kikötőjének környékét érte katasztrofális hatású szeizmikus árhullám. Ez azzal kezdődött (ami csak néha fordul elő), hogy a kikötőből a tenger vize először teljesen visszahúzódott és a sekély tengerfenék láthatóvá vált. Ez a kíváncsiskodók seregét vonzotta a part közelébe, s ekkor érkezett meg a kb. 12 méter magas hullámfal, mely rázúdult a kikötőre. Sokan megfulladtak és a kikötő környékén minden romba dőlt. Ugyanez a hullám Cádiz partjait is végigrombolta, aztán Hamburgba, sőt még Amerika keleti partjaira is eljutott.

Az indiai-óceáni példa legalább száz éve szerepel minden iskolai tankönyvben. Egy tenger alatti vulkánkitörés 1883-ban Krakatoa szigetét a levegőbe röpítette. A keletkező tsunami nyomán Szumátra partjaira 22-35 méter magas vízfal zúdult. Az áldozatok számát kb. 36 ezerre becsülték. A hullám 600 km/óra sebességgel haladva 32 óra múlva az európai partokig is eljutott. Haladását végig nyomon lehetett követni, mert áthaladásainak idejét feljegyezték Karacsi előtt, Adennél és Dél-Amerika déli csúcsán, a Horn-foknál. Ha hinni lehet az akkori megfigyeléseknek, akkor ezt a tsunamit szokatlanul nagy (500-1000 km) hullámhossz jellemezte.

Talán mivel a Krakatoa szigetétől elindult hullámot nem földrengés okozta, hanem vulkánkitörés, ezért nem befolyásolta azt a véleményt, mely szerint a tsunami elsősorban csendes-óceáni probléma. Végtére is tény - mint már említettem -, hogy tenger alatti földrengésekhez kapcsolódó tsunamiesetek eddig majdnem kizárólag a Csendes-óceán térségében fordultak elő. Ez volt az oka annak, hogy a mostani eset nagy meglepetést okozott a szakértők számára is. Erre még visszatérek.

Más szempontból tanulságos az a tsunamikatasztrófa, mely 1998. július 17-én történt Pápua Új-Guinea csendes-óceáni partjánál. A tenger alatti földrengés, amely a tsunamit kiváltotta, nem volt különösebben jelentős⁴. Erőssége alig haladta meg a Richter-skála szerinti 7-es fokozatot, és nem tűnhetett nagyon veszélyesnek. Mégis olyan tsunami keletkezett, melynek hatására öt halászfalu (Vanimo, Sissano, Aitape, Dagua és Wewak) romba dőlt és több ezer ember meghalt. Később derült ki, hogy erre mi volt a magyarázat. Igaz, hogy a folyamatot elindító földrengés nem volt erős, de ahhoz elég nagy volt, hogy hatására megcsússzon néhány köbkilométer (!) labilis üledék. Ez a súlyos tömeg a kontinentális talapzat meredek lejtője mentén lezúdulva hatalmas lökést adott a víznek, és ez a lökés okozta a tsunamit, mely 10 méter magas vízfalként érkezett az említett partszakaszra.

De térjünk vissza a közelmúltban történt katasztrófára! Amint említettem, ez az eset meglepte a szakértőket. Azonnal elhatározták, hogy mostantól fogva nagyobb figyelmet fordítanak az Indiai-óceánra. Egyesek azt mondták, arra számítanak, hogy egy alaposabb vizsgálat ki fogja deríteni, hogy korábban is voltak hasonló esetek ebben a térségben. Megállapították, hogy az indiai-óceáni vetődés a híres csendes-óceáni Cascadia-vetődéshez hasonlít abban, hogy mindkettő ún. szubdukciós zónához kapcsolódik, vagyis olyan övezethez, ahol egy tektonikus lemez lassan egy másik alá nyomul be. A két lemez akár ezer km-es szakaszon egymásnak feszül, s ha megcsúszik, az egyik felfelé mozdul, és hatalmas felületen meglöki a felette lévő óceánt. Azt várják, hogy a két vetődési hely közötti analógiák tanulmányozása segíthet a Cascadia-vetődéssel kapcsolatos kockázat pontosabb megítélésében.

A tsunamit kiváltó okok előrejelzése egyelőre megoldatlan probléma. A geológiai, geofizikai és oceanográfiai kutatásoknak köszönhetően arról már sokat tudunk, hogy hol vannak azok a konkrét helyek és körzetek, ahol tenger alatti földrengések, vagy vulkánkitörések kockázatával kell számolni. A tenger alatti kábelekben gyakran kárt tevő üledékcsuszamlásokról is bőséges információ áll rendelkezésre. Elég jól lehet tudni, hol vannak azok a szakaszok, ahol nagyobb üledéktömeg jöhet mozgásba. De azt, hogy egy-egy kockázati helyszínen az ott várható konkrét esemény (földrengés vagy egyéb) pontosan mikor fog bekövetkezni, sajnos ma még senki sem tudja megmondani. Csak arra van lehetőség, hogy észleljük a kiváltó eseményt, és miután létrejött egy tsunami s már tudjuk, milyen irányban mozog, jelezzük, hogy a hullám érkezése mikor várható egy adott partszakaszon.

Az első feladat mindenképpen az, hogy a kiváltó esemény bekövetkeztét (pl. tenger alatti földrengést) érzékelni kell, és minél gyorsabban továbbítani kell az adatokat. Erre a célra kiterjedt szeizmológiai hálózatok szolgálnak. A földrengés epicentrumának helye, időpontja, a rengés erőssége, az elmozdulás iránya, mind-mind fontos információk.

Azonban ez nem elég. Egyrészt - mint már láttuk - nem csak földrengés okozhat tsunamit, másrészt nem minden földrengés okoz tsunamit. Arra is láttunk egy példát, amikor viszonylag kis földrengés váltott ki nagy tsunamit, mert elindított egy tenger alatti földcsuszamlást. Azt sem lehet előre biztosan tudni, hogy a keletkezés helyéről elinduló hullám merre fog haladni. Terjedhet körkörösen, minden irányban, de olyan eset is előfordul, hogy csak egy adott irányban tör ki. Vagyis az előrejelzéséhez nem elegendő földrengésjelző hálózatot létesíteni. Pusztán erre támaszkodva az előrejelzések nagyon bizonytalanok volnának. Nagyon sok lenne a hamis riasztás, ami nem megengedhető, mert túl sokba kerül, és előbb-utóbb hitelét veszti az egész rendszer.

Természetes gondolat, hogy akkor magát a tsunamit kell megfigyelni. De hogyan? Már volt szó arról, hogy a nyílt óceánon a tsunami szinte észrevehetetlen. A felszínen alig változik valami. Lopva közeledik, csak egy dolog árulja el a mozgását: a vele együtt haladó nyomáshullám, mely lehatol az óceán fenekéig, és e nyomáshullám áthaladása a tengerfenék adott pontja felett eléggé jól kimutatható.

Ez vezetett egyes amerikai oceanográfusokat arra a gondolatra, hogy kifejlesszenek egy új mérőműszert, melyet "tsunameternek" neveztek el. Ez egy érzékeny nyomásmérő, mely az óceán fenekére (akár több ezer méter mélyre) leeresztve képes érzékelni a tsunami okozta nyomásváltozásokat. A NOAA 2001-ben hat ilyen bójából álló láncot helyezett le a Csendes-óceán közepe táján a fenékre. A bóják - tsunamiátvonulás esetén - hanghullámokat⁵ továbbítanak egy másik fajta bójának, mely az óceán felszínén úszik, és továbbküldi a jelentéseket egy műholdnak. A műhold végül visszaküldi a jelet a Földre a tsunami-előrejelző központok valamelyikére (Hawaiin és Alaszkában működik ilyen központ).

E technika révén kimutatható, ha tsunamiátvonulás történik, és a nyomáshullám nagyságából tudni lehet, hogy mekkora tsunamiról van szó. Ha a nyomáshullám nem ér el egy bizonyos küszöbértéket, akkor tovább nem is foglalkoznak vele. Ily módon sok hamis riasztás elkerülhető.

Ha tudjuk, hogy létrejött egy veszélyes méretű tsunami, és tudjuk, hogy merre halad, előre lehet jelezni, hogy különféle, távolabb fekvő partszakaszokra mikor érkezik. A feladat (elvileg) akár elméleti számítással is megoldható, mégpedig az ún. "sekélyvízi hullámokra"⁶ vonatkozó igen egyszerű összefüggés alapján⁷.

A gyakorlatban azonban ezek a számítások mégsem egyszerűek, mert az óceán medre minden keresztmetszetben más és más. Tehát az óceán medrének szintvonalas térképei alapján számítógépes programokat készítenek, és az egyes partszakaszokra vonatkozó előrejelzéseket a konkrét keresztmetszetekre külön-külön számítják ki. Ehhez minden elérhető információt felhasználnak, pl. gondosan rekonstruálják, hogy a már megtörtént tsunamiesetekben a hullám az egyes irányokban hogyan terjedt.

Sajnos azokra a partszakaszokra, melyek túl közel vannak a tsunami keletkezési helyéhez, az itt leírt jelenlegi technikával nem lehet előrejelzést készíteni. De a potenciálisan érintettek többségének szempontjából máris óriási eredménynek számít, hogy legalább a távolabbi partszakaszok időben kaphatnak előrejelzést. A világóceán nagy, és a tsunami sok ezer kilométert megtehet, mielőtt lecsap. Egyszerű geometriai oknál fogva mindig sokkal kevesebben vannak (balszerencséjükre) túl közel egy tsunami születési pontjához, mint azok, akik távolabb lévén élvezhetik a jókor jövő figyelmeztetés előnyeit.

Jelenleg még csak a Csendes-óceán térségében működik olyan tsunami-előrejelző rendszer, mint amilyet előbb vázoltam. A 2004. december 26-án bekövetkezett délkelet-ázsiai katasztrófa azonban biztosan sürgetően hat arra, hogy hasonló rendszer épüljön ki az Indiai- óceánon is. Az Atlanti-óceán pedig azért nem maradhat ki a sorból, mert itt New York biztonsága is kockán forog. Nem lehet tudni, hogy a Cumbre Vieja-vulkán (Kanári-szigetek) mikor roppan össze (100 ezer év múlva, vagy jóval előbb), de ha ez bekövetkezne, hatalmas sziklatömeg zúdulna az óceánba, és ennek nyomán olyan tsunami keletkezhet, mely a New York-i-öböl bejáratához kb. 10 méter magas vízfalként érkezne meg.

Ehhez kapcsolódó téma a kissé távolabbi jövőt illetően, hogy folyamatban van az ún. "Globális Földmegfigyelő Rendszerek Rendszerének"⁸ tervezése. Ez a szuperrendszer átfogó keretbe foglalja majd a meteorológiai, oceanográfiai, geofizikai és biológiai megfigyelések meglévő és tervezett hálózatait. Várható, hogy ennek a szuperrendszernek része lesz egy olyan tsunami-előrejelző rendszer is, mely mindhárom óceáni medencére kiterjed. A meggondolásokat az is befolyásolja, hogy három megapolisz (Tokió, New York és kisebb mértékben Bombay) olyan helyen fekszik, ahol tsunamikatasztrófa fordulhat elő. Ha ezeken a helyeken történne valami, az borzalmas lenne. Ezért valószínű, hogy a globális tsunami-előrejelző rendszer kiépítése a délkelet-ázsiai katasztrófa nélkül is hamarosan napirendre került volna.

Ebben az írásban eddig csak a tsunami érkezésének előrejelzésével kapcsolatos kérdéseket vázoltam. A problémának van azonban egy másik fontos része is. Ugyanis az előrejelzés és riasztás csak akkor hatékony, ha előre tisztázott, hogy riasztás esetén mi a teendő. Ehhez tudni kell, hogy a hullám várhatóan hogyan viselkedik majd, amikor egy adott partszakaszra megérkezik. Ez egyrészt attól függ, hogy mekkora a tsunami amplitúdója és hullámhossza, másrészt attól, hogy milyenek a part közelében a mederviszonyok. Ezért a veszélyeztetett partszakaszokról pontos domborzati térképeket kell készíteni. Ezek a térképek azért is hasznosak, mert felhasználásukkal részletes terveket lehet készíteni a riasztás esetén kiürítendő területekre vonatkozóan.

A megtörtént tragédiák sajnálatosak, de vizsgálatuk révén csökkenteni lehet a jövőbeli tsunamikatasztrófák súlyosságát. A tanulságokat leszűrve olyan beépítési előírásokat lehet a veszélyeztetett partszakaszokra kidolgozni, melyek könnyebbé teszik a mentést és a kiürítést.

Minden elérhető tapasztalati anyagot hasznosítani kell. De mivel nagy tsunamikatasztrófák ritkán fordulnak elő, ezért nincs minden célterületre vonatkozóan elegendő, odavágó tapasztalat. Ezért számítógépes szimulációkat is végeznek annak megállapítására, hogy egy adott partszakaszon pontosan milyen folyamatok mehetnek végbe, amikor egy adott erősségű tsunami odaérkezik. Különleges figyelmet érdemelnek az öblök és folyótorkolatok, ahol a beérkező és torlódó víz egyre keskenyedő mederbe kényszerül, és akár 40 méter magas hullámfalak is létrejöhetnek. A számítógépes szimulációval nemcsak azt lehet vizsgálni, hogy mi történik az első percekben, hanem azt is, hogy mi jön az után, a következő órákban. Mivel a tsunami hullámhossza több száz km is lehet, a hullám frontjának megérkezése után a víz még hosszú ideig özönlik a partra és a vízszint magas marad. A tervezéskor erre a különleges környezeti terhelésre is gondolni kell. A példákat még hosszan sorolhatnám.

Mindenki maga döntse el, hogy az egyik legpusztítóbb természeti jelenség elnevezésének kérdését fontosnak tartja-e, vagy sem! Mindenki maga ítélje meg, szükséges-e tudnunk, hogy mi annak a természeti jelenségnek a neve, mely 2004. december 26-án az egész világot megdöbbentette, és a lapok címoldalait napokon és heteken át világszerte megtöltötte!

Magyarországon ez a természeti jelenség elvétve korábban is szerepelt már a hírekben. Az elnevezése körül azonban kezdettől fogva zavar volt. Valamikor, évekkel ezelőtt, valaki "szökőárnak" kezdte nevezni. Erre egypáran reagáltunk is, és megírtuk, hogy ez nincs rendben, mert a szökőár név már foglalt, és egészen mást jelent. Hála a hajdani iskolai földrajzoktatásnak, több mint száz éve a magyar közműveltség része (lehetett volna), hogy szökőárnak azt a dagályt nevezzük, mely (újholdkor és holdtöltekor, vagyis 14 naponként) a Nap, a Föld és a Hold együttállásakor következik be. Ilyenkor a Hold és a Nap árapálykeltő hatása összeadódik, és a dagály magassága majdnem másfélszerese annak, ami az adott helyen, más napokon szokásos.

Az apály és dagály jelenségei (köztük a szökőár jelensége) nagyon érdekesek, egyes helyeken egyenesen lenyűgözők, de nem drámaiak. Részei a tengerpartok megszokott életének. Úgyszólván órát lehet hozzájuk igazítani, mert olyan szabályosan mennek végbe. Nem szoktak tragédiát okozni. Semmiképp sem hasonlíthatók a tsunamihoz!

Az angol nyelvben a tsunami megjelölésére régebben a "seismic sea wave" elnevezést használták. Ez "szeizmikus árhullám" formában került át a magyar nyelvbe. Azután, az 1910-es években, amikor többen kezdtek foglalkozni a magyar oceanográfiai (tengertani) szaknyelv létrehozásával, kísérlet történt az "özönár" szó bevezetésére, de ez nem járt nagy sikerrel.

A különféle nyelvű régebbi lexikonokat, enciklopédiákat és szakszótárakat végigböngészve észrevehetjük, hogy ennek a jelenségnek a megnevezésével sok probléma volt. Egyrészt a "seismic sea wave" kifejezés eleve félrevezető, mert azt sugallja, mintha a jelenség oka kizárólag tenger alatti földrengés lehetne, s mint már láttuk, ez nem így van. Másrészt problémát okozott, hogy a különböző világnyelveken oly mértékben különböző neveket használtak erre a jelenségre, hogy sokszor nem lehetett tudni, ki miről beszél, vagy ír. Ez baj volt, mert a jelenség tipikusan nemzetközi problémaként szokott jelentkezni, hiszen amikor egy ilyen hullám elindul, az akár az egész világóceánt képes bejárni. Ezért kb. fél évszázaddal ezelőtt a szakemberek körében létrejött egy átfogó nemzetközi megállapodás arról, hogy egységesen a "tsunami" szót fogják használni.

Magyarországon viszont, a nem latin betűs szavak magyar fonetika szerinti átírására vonatkozó szabály automatikus alkalmazása révén, a tsunami szó "cunami" formában került használatba. Erre az adott alapot, hogy a tsunami szó japán eredetű. A szakemberekkel erről nem konzultáltak.

Azt gondolom, hogy ezt a döntést felül kellene vizsgálni, mert a tsunami szó magyar nyelvbe való befogadásának csak akkor van értelme, ha szolgálja azt a célt, mely miatt ennek a szónak az általános használatára vonatkozó nemzetközi megállapodás létrejött. A legjobb megoldás a szó nemzetközi formában való megtartása lenne. Emellett érvként felhozható, hogy itt már nem egy japán szó átvételéről van szó (mint sokan hiszik), hanem egy nemzetközileg egységesen elfogadott kifejezés átvételéről. Elég abból, hogy fényeskedünk egymás előtt a japán tudásunkkal, szőrözve, hogy a "tsu" öblöt vagy kikötőt jelent, a "nami" pedig hullámot. Volt ugyanis egy közbeeső fázis, amikor ebből a japán szóból egy latin betűkkel átírt nemzetközi kifejezés lett. Ez most már minden művelt nyelven ugyanazt jelenti. Tehát az a szabály, amely a nem latin betűs szavak magyar fonetika szerinti átírását írja elő, nem is vonatkozhat rá.

Ha ez az álláspont nem elfogadható, akkor keressünk inkább egy megfelelő magyar szót. Lehet, hogy meglepően hangzik, de még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy adjuk be a derekunkat, és kössünk ki a "szökőár" kifejezés mellett, mert kisebb gond, hogy ez a kifejezés a magyar szaknyelvben hosszú időn át mást jelentett, mint megváltoztatni azt a szóhasználatot, mely mellett a médiák már letették a voksot.

Legfeljebb meg kellene kérni valakiket, akik az efféle terminológiai kérdések rendbe tételéhez jobban értenek, hogy találjanak új nevet arra, amit eddig volt szokás szökőárnak nevezni. Itt van pl. a "szökődagály", mely ugyanazt jelenti, és szerepel is egyes szótárakban, vagy itt van a nehézkesebb, de izgalmas és tudományosan hangzó "szizigai dagály" terminus. Nem lehetne a Természet Világa lapjain vitát indítani a kérdésről?

_________________

1. Ebben a cikkben a nemzetközileg egységesen használt "tsunami" írásmódot követem. Eljárásom indoklását az utolsó fejezet tartatalmazza, amelyben megpróbálom áttekinteni a magyar elnevezés zavaros ügyét.
2. National Oceanic and Atmospheric Administration (NOAA)
3. Pacific Tsunami Warning Center (PTWC)
4. A földrengés epicentruma a parttól 29 km-re volt.
5. Azért hanghullámokat, mert az óceán vizében ez az egyetlen távközlési lehetőség. Elektromágneses hullámokat a vízben nem lehet továbbítani.
6. Sekélyvízi hullámoknak a fizikában azokat nevezzük, amelyeknek a hullámhossza legalább 20-szorosan meghaladja a vízmélységet. Mivel a tsunamik hullámhossza igen nagy (200 km, vagy még nagyobb), s mivel az óceánok átlagos mélysége 4000 méter körül van, ezért a tsunamik ebbe a kategóriába tartoznak.
7. A formula szerint a hullám terjedési sebessége a gravitáció és a vízmélység szorzatának négyzetgyöke, vagyis C=(gh)^1/2=3,1h^1/2 [m/s]. Ez egyike a fizikai oceanográfia legfontosabb összefüggéseinek. Ha ismerjük egy pontosan azonosítható hullám kiváltó effektusának földrajzi helyét és pontos idejét, és egy távolabbi másik helyen észleltük a hullám megérkezésének időpontját, akkor e formula alapján becslést kaphatunk az óceánmeder átlagos mélységére. Ezt a számítást elsőként Alexander Dallas Bache amerikai mérnök (Benjamin Franklin dédunokája) végezte el 1855-ben. Előző évben Japán partjainál történt egy tengerrengés, melynek hatására tsunami keletkezett. A hullám, átszelve a Csendes-óceánt, elérte a kaliforniai partokat, és San Francisco, valamint San Diego tájékán jelentős károkat kozott. Bache összegyűjtotte a rendelkezésre álló adatokat és a számítások végén azt kapta, hogy az óceán mélysége 4000 méter. Ez elképesztően jó becslés volt, ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban még nem voltak pontos mélységmérési adatok.
8. Global Earth Observing System of Systems (GEOSS)