|
Tavasz az Akadémián Tavaly valahogy könnyebben ment. Az volt a tizenharmadik, címnek már önmagában is tűrhető, afféle bűvös szám, ezen egy másodpercig mindenki eltöpreng kissé. Idén az, hogy "A tizennegyedik", szóba sem jöhetett. Végül is nem vagyunk mi Chicago együttes, mely immár vagy harmincöt éve egyszerűen sorszámozza albumait. Nehezen kibontakozó mondanivalómat a korábbi években próbáltam már bebugyolálni az időjárásba (az idén speciel fél Európát befújta a hó március elejére), vagy a díjátadást közvetlenül megelőző szerkesztőségi felkészülésre, ami jobbára az erőgyűjtő ebédekkel maradt fenn emlékezetünkben. (Ezúttal Kati száraz pizzája, Marcsi íztelen hortobágyi palacsintája és Ági Barbie-világot idéző, rózsaszínben úszó gyümölcstortája volt a menü. Ezt a valósággal tökéletesen ellenkező summázatot ők maguk provokálták ki belőlem, célozva arra, hogy ha már a főztjüket eszem, dicsérhetném is őket.) Vettem már lazára, fennköltre, dokumentaristára; az egyik talán méltatlan az eseményhez, a másik unalmas; hát akkor most mi legyen? Az mondjuk természetes, hogy Kati szervez, Marcsi és Ági levelek és e-mailek tömegét írják meg stb. Főszerkesztőnk koordinálja az eseményeket, továbbá pénzt szerez. E nélkül, meg egyáltalán, nélküle nem is lenne diákpályázat. Nem árt, ha tudják, úgy 1 millió körüli összeget osztunk szét - és még mennyi értékes ajándékot! - gondosan beborítékolva, intézmények, szervezetek, magánszemélyek jóvoltából. Csak én nem csináltam semmit, kicsit influenzáztam, de legalább nem is hátráltattam a többiek munkáját. Még az életben nem tudtam semmit megszervezni, viszont ha nagyon muszáj, majdnem bármit megírok. A zsűrik dolgoztak, kereken 150 pályamunkát kellett elbírálnunk, tíz kategóriában. Az egykori daliás időkhöz képest, amikor előfordult, hogy közel 300 dolgozat érkezett, nem mondható tengernyinek, viszont tény az is, hogy jóval kevesebb a "melléktermék". Lesz mivel kitölteni tíz hónap diákpályázat-mellékletét. (Idézzük fel itt Sztálin elvtárs és Zsdanov elvtárs legendabéli dialógját: Mondja, hány film készül évente a Szovjetunióban? Körülbelül háromszáz - hangzott a válasz. És mennyi ebből a jó film? Úgy öt-hat. Akkor miért nem csak azt az ötöt-hatot csinálják meg?) Kevesen tudják, hogy főnökünk percre lebontott forgatókönyvet készít minden díjkiosztó ünnepségre, melyben szerepel, kinek mi a teendője és melyik zsűrielnök mennyi időt kap mondandója kifejtésére, illetve a díjak méltatására, átadására. Idén egy perc híján két órát szántunk az immár hagyományosan az Akadémia nagytermében megtartott ceremóniára, tudva tudván, hogy értékelőink egy része merő jó szándékból (vagy miből) úgyis rendszeresen túllépi a számára szabott keretet. Az urak idén feltűnően és jólesőn visszafogottan álltak a feladathoz, úgyhogy a kettőkor kezdődő ünnepséget immár 4 óra 40 körül be is rekesztettük. Közben persze történt egy és más. Staar Gyula köszöntőjében bravúros stílusfordulattal arra mutatott rá, hogy bár az idő odakünn még a telet idézi, ám számunkra minden évben ezzel az ünnepséggel kezdődik a tavasz. Eszerint a csillagászati, valamint a meteorológiai tavasz mellé a jövőben hivatalosan kéretik beiktatni a Természet Világa-tavaszt is. Szerényi Gábor, az Önálló kutatások… kategória zsűrielnöke nyitotta az értékelők sorát, kiemelve, hogy a pályázók egy része kiment a természetbe, ott vizsgálódott, mások viszont a természetet vitték be laborokba, lakásokba, ott figyeltek, mértek, értékeltek. A tanár úrnak sajnos e délutánra egyéb fontos teendője is akadt, így valószínűleg remek poénoktól fosztotta meg a termet csaknem teljesen kitöltő hallgatóságot. E kategóriában taroltak a bajai Nebojszki-diákok, egy első és egy harmadik díjat söpörtek be. Az Ernst Grote német agysebész által kiírt Orvostudományi különdíj kategória pályázatait ezúttal Csaba György, a Semmelweis Egyetem emeritus professzora értékelte. Mottója: írni jó! Az írás talán a legemberibb dolog, még emberibb, mint a beszéd. Azt olvasta, nem kizárt, hogy pár évtizeden belül talán még a kutyák is fognak tudni beszélni (mindenesetre jobban örülnék neki, mint az ugatásuknak), de írni soha. Írni, teszem hozzá, viszont a macskák tudnak (l. macskakaparás). Különös, hogy az első díjas Posta Edit tizenéves létére már az ízületi porcbetegségekkel foglalkozik, adjon neki az isten fájdalommentes öregkort. Az viszont nem meglepő, hogy a dunaújvárosi Horváth Dóra az allergiáról értekezett, hiszen őt magát is gyötri ez a kellemetlen betegség. Ez azonban nem akadályozná meg abban, hogy egy esetleges újabb különdíj bevezetésével (szerintem) elnyerje a Miss Diákpályázat címet, szoros versenyben a Biodiverzitás kategóriában harmadik díjas Bordás Mariannal. Minden elismerésem az Orvostudomány kategória egyik különdíjasáé, Horváth Balázsé, aki - sajnos - szintén saját tapasztalataiból kiindulva írt a gyermekkori leukémiáról. Öröm viszont, hogy meggyógyult és szemmel láthatóan jó egészségnek örvend. Pálmay Lóránt tanár úr az ifjú matematikusok szárnypróbálgatásait értékelte, méghozzá igen pozitívan. Úgy látszik, mégiscsak hatottak a néhai és fájóan hiányzó Scharniczky Viktor tanár úr szelíd korholásai, intelmei. Olyannyira, hogy az idei diákcikkek színvonalától ellágyuló nagyszívű zsűrielnökünk minden kis matematikuspalánta írását dicséretben részesítette volna. Nem korholt, csupán jóindulattal figyelmeztetett Gazda István tudománytörténész, a Természettudományos múltunk felkutatása kategória zsűrielnöke. Az a helyzet ugyanis, hogy e tárgykör dolgozatíróinak jó része nem egészen a kiírás szerinti témákat dolgozza fel, magyarán néprajzi témát választ, régi mesterségeket, népművészeti munkákat mutatnak be, ezeknek Magyarországon egyéb, megfelelőbb fórumai volnának. Pistám, igazad van, de hát mit tegyünk, amikor amúgy olyan jók! Az első díjat egyébként Molnár András nyerte az Erdélyi-szigethegység aranysokszögének feldolgozásával, pedig nem is erdélyi, hanem Szentendréről jött. A Horváth Dórákat viszont lassacskán valami eposzi jelzővel kellene megkülönböztetni egymástól, ugyanis a másik, a soproni hölgy, Lang Ágota tanítványa a tavalyi első díj után most is befutott, a második helyre, egy egészen különös hangvételű pályamunkával. Címe: Baleksors e-mailben elbeszélve, avagy a Selmecbányai Akadémia hagyományai a Soproni Egyetemen. Amikor a zsűrizés során elolvastam, mondom főnökünknek, te Gyulám, ez fantasztikusan jó, csak kár, hogy úgy tűnik, mintha ezek a soproni diákok idejük jó részét kocsmázással töltenék. Azért majd meglátják, olvassák, lesz ott még más is. Szili István, a Biodiverzitás kategória elnöke elhaló hangon jelentette be, hogy a gonosz kórokozók épp e napra ítélték hallgatásra, ezért értékelését muzsikus bátyja olvasta fel. Ezután lépett a mikrofonhoz elmaradhatatlan barátunk, Tardy János, aki bejelentette, hogy az előbbi kategóriára jövőre kijárt egy 300 eurós különdíjat az Európai Természetvédelmi Központ elnökénél (ő egyébként az alelnök). Ismételten felhívta a figyelmet a megismerés okozta örömökre és az ezzel járó kötelességekre, hogy tudniillik saját környezetünk értékeinek tudatában legyünk. Széchenyit idézve: "Kell ismernünk hazánk javait, hiányit, s helyzetünk minden oldalit, mert csak így bírhatjuk jómagunkat." Mit profitálhatnak a diákok e pályázatból? Itt alapozhatják meg jövőjüket, itt tanulhatnak meg racionálisan gondolkodni, itt kóstolhatnak bele először az alkotómunka semmihez sem hasonlítható csodálatos érzésébe, itt léphetnek először a nagyközönség elé írásaikkal. Tovább él a néhai Simonyi Károly professzor alapította Kultúra egysége különdíj is; a beérkezett dolgozatokat Radnai Gyula fizikus méltatta. Érdekes megjegyzése ragadt meg a fülemben a harmadik díjas Bakos Tímea Haynald Lajosról írott munkája értékelésekor, hogy a múlt kútjai csakugyan feneketlen mélységűek és nem mindig látunk vagy nézünk az aljukra. Mert bár igaz, hogy Haynald Lajos nagyszerű mecénás volt, de e célokra az egyház pénzét használta föl. Azért ez se katasztrófa, teszem hozzá, még mindig jobb, mintha eldorbézolta volna. Radnai tanár úr arra is felhívta a figyelmet, hogy most már ideje volna a tudományban dolgozó hölgyekről is írni. Példaként említette a 100 éve született kiváló matematikust, Péter Rózsát, akiről itt tudtam meg, hogy - számomra egészen perverz módon - matematika-magyar szakos tanár akart lenni. Nekem speciel ideális lett volna egy ilyen tanárszemélyiség. A magyart imádtam, a matekot enyhén szólva sem, viszont egy szép József Attila-vers elemzése után a következő órán nyilván elnézte volna az analitikus geometria egyenletei közti botladozásaimat. A tübingeni Varjú Dezső alapította Biofizika különdíj pályázatait Horváth Gábor biofizikus értékelte. Gábor pár nappal korábban járt benn szerkesztőségünkben, s némi sarkvidéki tapasztalatokat feltételezve rólam előadta, hogy nyárra meghívták egy északi-sarki hajós expedícióra mérni, mégis, hogyan készüljön. Mi egyebet mondhattam volna: öltözz fel jó melegen. E kategória győztesének, Angyal Bélának a dolgozatából azt is megtudhattuk, hogy a reklámok néha csakugyan igazat állítanak. A száj pH-jának vizsgálata a fogszuvasodás megelőzésének céljából című munkából kiderül, hogy az a bizonyos rágógumi csakugyan csökkenti a száj pH-értékét, bár nem úgy és nem akkor, ahogy a reklám állítja. Szóval, rágjunk nyugodtan. A Metropolis-különdíjat Bencze Gyula ismertette; itt is Lang-gyerekek nyertek, a soproni Horváth Dóra ezúttal Stubenvoll Zsolttal karöltve kasszírozott egy újabb díjat. Bencze professzor adta át James Randi által kiírt Szkeptikus különdíjat is az egyetlen - viszont nagyon jó - pályázónak, Kovács Andrásnak, aki Gondolatok a semleges áramról címmel küldött be írást. Bencze mester internetes búvárkodásai során akadt rá a Gondolkodó diákok honlapjára, melyben olyan szenzációs magyar felfedezésről, az ún. semleges áramról is olvashatunk, mely nem csapja meg az embert. Működésével viszont még a kutatók sincsenek teljesen tisztában, úgyhogy ne tessék a konnektorban nyúlkálni, fürdőkádban hajat szárítani. Várjuk meg a Nobel-díjat. Vajon milyen lehet a Hülye diákok honlapja - tette fel a kérdést Bencze Gyula. A Magyar Csillagászati Egyesület minden évben célzott témákat jelöl meg, ezúttal a XX. század csillagászata volt a vezérfonal. Az értékelést Szabados László csillagász, nemrég leköszönt elnök tartotta. Megjegyzem, a csillagászat rendkívül vonzó és érdekes tudomány, és ha a pályázóinknak csak a feléből lesz kutató, már nagyhatalom leszünk az égen. Elgondolkodtató viszont, hogy hol fognak dolgozni. Nemrég találkoztam egy ifjú hölggyel, aki épp a színháztörténet szakon diplomázott, nyolcadmagával. Szóljon, aki már látott Magyarországon munkaviszonyban álló eleven színháztörténészt. Nem akarnám én lebeszélni a gyerekeket, csak hát hova fog ez vezetni… Dürr János egykori kollégánk határozottan feltört, immár az elnökségi asztalig, és ha már így, akkor beszédet is mondott. Korábban kicsit kérette magát, de aztán olyan összefogott, tartalmas és megszívlelendő szónoklatot intézett a hallgatósághoz, hogy csak na. Kettős minőségében volt jelen, úgy mint a Magyar Szabadalmi Hivatal sajtófőnöke, másrészt pedig a Tudományos Újságírók Klubjának (TÚK) főtitkára. Megjelent egyébként a TÚK teljes vezérkara, Palugyai István elnök és Gózon Ákos alelnök, mindketten különdíjakat adtak át, utóbbi főszerkesztőként testvérlapunk, az Élet és Tudomány elismerését. Kozma Lászlóné, a Magyar Hivatalos Közlönykiadó gazdasági vezérigazgató-helyettese tizenkét tanárnak nyújtotta át a legjobb felkészítőknek járó Metropolis tanári díjat, a most először megajánlott fődíjat Nebojszki László tanár úr kapta Bajáról. Ünnepségünk, ugyancsak hagyomány szerint, Gergely János akadémikus "elbocsátó, szép üzenet"-ével zárult. Németh Géza
|
||||