Beszélgetés a tér látásáról

Finta Józseffel és Balogh Balázzsal

---

Finta József Kossuth-díjas akadémikus a mai magyar építészet meghatározó személyisége. Ő tervezte többek között a Duna Intercontinental (Marriott), a Forum (Intercontinental), a Kempinski és a Liget Szállót, a Bank Centert, a rendőrség új székházát, a Westend City Centert, a BME-ELTE Informatikai Épületét. Balogh Balázs DLA, egyetemi tanár a Műegyetem Rajzi és Formaismereti Tanszékének vezetője, a Magyar Építészkamara korábbi elnöke.

 

Természet Világa: Néhány hónappal ezelőtt, amikor Finta József bemutatta a Kossuth Kiadó Magyar építészet című sorozatának utolsó kötetét, felhívta a figyelmet a térlátás fontosságára, s megemlítette, hogy - a sebészi tapasztalat szerint - a jó térlátás még az operáló orvosnak is hasznára válhat.

Finta József: Az alapoktatásból fokozatosan kiszorul a rajzoktatás és a térlátásra, környezetkultúrára, lakáskultúrára való nevelés. Ami az északi országokban régóta evidencia, nálunk föl sem merül. Az új nemzedék vizuális esztétikai "alultápláltsága" kórosnak mondható. Napjainkban felnövekszik egy számítógépes generáció, s a fiatalok azt hiszik, ha értenek a számítógéphez, térben is látnak. A számítógép kiváló eszköz - ha valakinek jó a térlátása, jól rajzol és tudja használni a programokat.

T. V.: A vizuális percepció kutatói olyasmit értenek térlátáson, hogy egy látványból - adott nézőpontból - nézőpontfüggetlen, háromdimenziós modellt tudunk a fejünkben létrehozni. Egy bonyolultabb esetben, például amikor a Műegyetem K épületében járunk, sokféle nézetet tárolunk az agyunkban, az ablakokon kitekintve próbálunk tájékozódni, mire valamiféle modell összeáll bennünk a házról, és el tudunk menni az alagsori büfébe. Arról szeretnénk ma beszélgetni, hogy az építészek mit értenek térlátáson, s ennek az összetett folyamatnak melyik pontján lép be a tanítás.

Balogh Balázs: A tanítás meglehetősen gyakorlatias. Az építészhallgatóknak meg kell tanulniuk, hogy a méretek, az anyagok, a textúrák három dimenzióban hogyan érzékelhetők, és azért kell nagyon gyakorlatiasnak lenniük, mert a befogadó sem vájt fülű.

F. J.: A térlátás kapcsán a sebészt elsősorban az érdekli, milyen mélyre nyúl a szikéje. De nekünk beszélnünk kell a térlátás esztétikai-vizuális részéről is. Az embereknek általában nincs ilyen előképzettségük. Amikor a megrendelők lakást, templomot, szállodát vagy színházat kérnek, egyáltalán nem tudják, hogy ezek térstruktúráikban mit jelentenek; nem ismerik fel például egy rajzból, hogy milyen egy előcsarnok.

A napokban részt vettem a Művészetek Palotájában az első próbahangversenyen. Lehet, hogy a ház külsején vitatkozni fogunk, de a belső tér fantasztikus; amikor beléptünk, teljesen megdöbbentett. Ha valakinek azt mondják, hogy ez a tér 25 méter magas, még elképzelni sem tudja. Legfeljebb annak lehet róla fogalma, aki nagyon sok gótikus katedrálist végigjárt, és ismeri a méreteiket. Ez a terem lenyűgözően óriási.

De térjünk vissza a lakásokhoz. Ha egy megrendelőnek azt mondom: itt van egy húsz négyzetméteres nappali, sokszor fogalma sincs, hogy mekkorát kap. Nem tudja, milyen bútorok férnek bele. Ennek felmérése rutin és tanítás kérdése, de fontos szerepet kap a vizuális esztétikai komponens is, a térérték-érzékelés: az, hogy a különböző összetettségű térstruktúrák különböző anyagait hogyan tudjuk összeilleszteni. Egy háromhajós templomban ez például azt jelenti, hogy a halvány jelek, mondjuk az oldalhajó valamelyik oltárának csillanásából miképpen tudunk tájékozódni.

A rendőrségi székház udvari homlokzatának üvegíve

Ha a térlátásról beszélünk, nemcsak az épületek belsejére, az enteriőrökre gondolunk, hiszen az építészet minden vonatkozásában téralkotó művészet: az exteriőr is teret alkot a városi térben és a természetes közegben. Roppant érdekes a távolságok belső összehangolása. Például Kalotaszegen felmegyek a dombra, és valahol a távolban érzékelem a Vlegyászát, ahol már hó van; előttem mező terül el, rajta boglyák, távolabb a templom tornya, azután erdők és végül a hó, s valójában ez a sok komponens áll össze térré. Számos ember agyában ebből a látványból csak síkbeli kép keletkezik. De a térlátás rendkívüli példáiról is tudunk: van egy Mednyánszky-akvarellem a Magas-Tátráról, ahol néhány ecsetvonással a Tátra egész mélysége megjelenik a képen. Úgy gondolom, a tér mélységének érzékelése, a tér összetettségének nagyon gyors felfogása és a bonyolultabb, a tér értékének mérése-érzékelése is tanulható.

Szintén rendkívül izgalmas a manipulációk kérése. A diktátorok gyakran terveztetnek olyan épületeket, ahol az ember picinek érzi magát. Miért gondoljuk magunkat kicsinek az amiens-i katedrálisban, és miért mozgunk otthonosan egy reneszánsz térben? A mai modern építészet egyik óriási problémája, hogy monokróm felületeket képez. Tehát egy függönyfalas, hallatlanul elegáns ház homogén felületén nincsenek olyan motívumok, amelyekre az ember a saját léptékét rávetítheti. Emiatt már nem is tudja, hogy az épület nagy vagy kicsi.

T. V.: Hogyan kódolunk három dimenzióból két dimenzióba? A reneszánsz óta a perspektivikus ábrázoláshoz vagyunk szokva, de a régi kínai képeken például párhuzamos utakat látunk, a távoli alakok is ugyanakkorák, mint a közeliek. Az egyiptomiak pedig mindent kiterítettek a síkban.

B. B.: Azok a rajzok, amelyekre az egyetemen azt mondjuk, hogy "perspektívában rosszak", valójában nem rosszak, hanem esetleg egy más kultúra talaján felnőtt ember térérzékelésének eredményei. A keleti művészek kevésbé tárgycentrikusak, sokkal inkább tércentrikusak. Mi gyakran csodálattal nézzük a távol-keleti építészek mesterműveit, ahol az európai kultúra számára szinte üres terek jelennek meg, mert maga a tér az, ami élményt ad: a tömegek játéka a fényben, a felületi textúrák. Az osztásrendek Mondrian-képre emlékeztetnek. (Nem véletlen, hogy Mondrian japáni utazása után lett nonfiguratív.) A keleti ember a tércentrikus gondolkodásban nő föl, és ezért igyekszik úgy ábrázolni két dimenzióban is a három dimenziót, mintha körüljárná. Távol-keleti tanítványaink úgy rajzolnak le egy kockát, hogy lehetőleg minden lapja látható legyen. Erre korábban, amíg nem voltunk kiművelve, azt mondtuk, hogy rossz. Pedig nem az, csak ők a tudatukban előállított képet elébe helyezik annak, amit a szemükkel látnak.

F. J.: A térjelek kódrendszere rendkívül izgalmas. Valójában nem a tér egzakt, tökéletes látása adja meg a térlátás minőségét, hanem az, hogy a tér által felé sugárzott jeleket valaki úgy tudja összerakni bármely kultúrában, hogy ettől a teret és - ami ugyanilyen fontos - a térbe beleköltöző életet a magáénak érzi.

B. B.: A térszemlélet fejleszthető. A mi mecénásainknak, adott esetben a pénzembereknek is szükségük van erre a képességre, mert így tudják érdemben elbírálni, amit "áruként" eléjük teszünk. Másrészt a terveket egyre gyakrabban viszik lakossági fórum elé, ezért kívánatos, hogy a befogadók érdemi véleményt formáljanak.

T. V.: Úgy tudom, ezt segíti elő a makett.

F. J.: A makett elsősorban az építész számára érdekes, mert korrigálni tudja magát, meg tudja vizsgálni az arányokat. Az ember - akármilyen rutinos - félrevezetheti magát az építészeti rajzzal, amelyen a vágyait önti formába. Amikor számítógépre kerül a terv, vagy modell lesz belőle, ahol már teljesen egzaktak a méretek, kiderülhet, hogy grafikusként sokkal jobban működtem, mint építészként. Azt szokták mondani, hogy a jó építésznek egyáltalán nincs szüksége magas szintű rajztudásra, de azt tapasztalom, hogy a legtehetségesebb kollégáim, akik kiválóan értenek a számítógépes munkához, először felvázolják maguknak a tervet: megkeresik az adott tér, kubus vagy részlet "képletét", de néha az egészet lerajzolják. Én mindig megrajzolom az általam elképzelt részletet, és utána teszik csak gépre.

A Szabadság téri Bank Center

A méretek érzékelése borzasztó csalóka. Magam is meg szoktam döbbenni, amikor egy nagyobb épület alapját kiássák. Például amikor a Bank Centerben 17 méter mélyen fektették le az alaplemezt, és a teherautók zikkuratszerűen hajtottak le a mélybe, az emberek pedig a gödör alján dolgoztak, megrémültem, hogy mekkora "balhét" csináltam. Persze, más egy szakember felelőssége és más az általános térműveltség kérdése, s mi inkább erről beszélgetünk. Ebbe beletartozik a tér szépségének, a tér összetettségének az élvezete, a térben való mozgás, a tájékozódóképesség - az, hogy valaki egy városban viszonylag hamar felméri a település struktúráját anélkül, hogy bejárta volna az egészet, és nem téved el. A folyamatnak van egy tudományoson megközelíthető része, ez számítható, dekódolható, és van egy szinte megfoghatatlan része, ami talán tehetség, adottság, tanítás végeredménye.

A gyerekek hatéves korukig általában gyönyörűen rajzolnak. A terek jeleit, kódjait - olyan absztrakcióval, mint az egyiptomiak - csodálatosan készítik el. Az iskolában azután "elfelejtenek" rajzolni. Ha a gyerek kicsit pirosabbra festi a dombot és narancssárgára az eget, amit szabad, hiszen úgy képzeli el, akkor rászólnak. Ezt rendkívül károsnak tartom.

T. V.: Minden építész mérnök és művész egy személyben. Szétválasztható a kettő?

F. J.: Ez jobbára a képzés habitusának a kérdése. Nálunk inkább technicista szemléletű képzés zajlik, de megpróbáljuk kicsit kibillenteni a sarkaiból. A másik pólus a "beaux arts"-os, franciás akadémiai építészképzés, ahol például fütyülnek a szilárdságtanra, a gépészetre. Ott az építész valóban csak fölrajzolja a ház képletét, tömegét. Ha az ember megnéz egy Jean Nouvel-, Frank Gehry- vagy Norman Foster-képet, borzasztó nehezen képzeli el, milyen lesz a ház. De nekik rendelkezésükre áll egy több száz fős stáb, amely földolgozza a vázlatot, mert már ismeri az illető építész ízlését, gondolatait.

A párizsi Arab Intézetet Jean Nouvel tervezte. Falának "blendenyílásai" a fénytől függően változnak

B. B.: Nálunk hiányoznak a kísérleti fázisok. Ha valaki elképzel egy akármilyen egyszerű térbeli alakzatot, akkor készítenie kell róla egy modellt. Ez is csalóka, mert sem a makett, sem a fotorealisztikus kidolgozású komputergrafika nem pótolhatja a valós léptéket.

A térérzékelésbe belejátszik az anyagok, a hő, a hangok érzékelése is - csak ez nem tudatosul. A laikus annyit "vesz észre", hogy jól érzi-e magát valahol, vagy sem. Nekünk és a megrendelőinknek illik tudnunk, hogy mivel hathatunk az emberi lélekre. Ez egyébként nagyon jól tanítható, csak - sajnálatos módon - a magyar iskolarendszerben háttérbe szorul a rajz, az ének-zene oktatása és a testnevelés.

F. J: Szinte ez a három legfontosabb tárgy.

B. B.: Ezeknek a tanítására a görögök is hangsúlyt fektettek. Persze, nem mondtak le a retorika gyakorlásáról sem, mert a verbális és a vizuális kifejezés egyaránt fontos.

Például amikor a reneszánsz idején kialakították a Szent Péter-bazilika előtti teret, Bernini, a tervező nagy vásznakra festette és állványokon rögzítette azt az oszloprendet, amellyel a teret körülvette, hogy lássák, jó lesz-e. Amikor Michelangelót megbízták a római Palazzo Farnese zárópárkányának elkészítésével, akkor kifaragtatta egy darabját, és fölhelyeztette a helyére, mert az utcáról rövidülésben látszik. Kiderült, hogy az elképzelt magasság két és félszeresére kellett korrigálnia magát!

A Palazzo Farnese Piranesi rajzán

Az előbb szó esett Frank O. Gehry vázlatairól. Ezek a felületes szemlélő számára olyan krikszkrakszok, amelyekbe nehéz beleképzelni koncerttermeit és attraktív középületeit. De az első vázlatok és a kész alkotás között van egy kísérleti fázis. Amikor a Walt Disney-koncerttermet építette Los Angelesben, legalább 49 munkaközi modellt készített el. Nálunk a megbízó általában a kísérletezésre szolgáló időt és a tervezésre fordítható költségeket is igyekszik lefaragni, pedig sokkal egyszerűbb, ha kísérletek során jutunk el a jó végeredményhez, mint ha különféle határidők szorításában, a kényszereknek engedelmeskedve dolgozunk.

Frank O. Gehry Walt Disney-koncerttermének részlete

F. J.: Az építészi tévedés tipikus példája, hogy amikor della Porta a Szent Péter-bazilika elé húzta a hajó bővítését, olyan zárópárkányt és homlokzati elemet készített, hogy a Bernini-kolonnád tengelyében egyetlen nézőpontból sem jó a templom. A homlokzat elvágja a kupola dobját, és a "kötött sapka" nevetségessé válik.

Érdemes szót ejteni - egészen más megközelítésben - egy másik építészről, Richard Meierről, akinek a szokásosnál sokkal egzaktabbak, de hallatlanul összetettek a terei. Például a Getty Centerben a különböző űrméretű tereknek egy olyanfajta halmaza áll elő, mintha egy hatalmas ementáli sajtot rágtak volna ki az egerek. Ahhoz már speciális látás és elég nagy tehetség is kell, hogy egy pontról lenézve azonnal érzékelni tudjuk az előttünk feltáruló hat-nyolc tér összes formáját, az egyes térformák egymásra hatását. Az épületben mozgó átlagember nem egykönnyen érzékeli, hogy a tér számára milyen manipulációt jelent.
 

A Richard Meier tervezte Getty Center részlete és egyik belső tere

Az építészet óriási manipuláció: ránehezedem-e egy emberre, vagy humán környezetbe helyezem, alkalmazok-e olyan elemeket, amelyekkel arányítani tudja magát, vagy sem. Ha manipulálni akarom, akkor nem használok ilyen kódokat, ezért nem tudja, hogy ő mekkora: egész mozgása dezorientálttá válik, s egyszerűen megijed. A teret alakíthatom szeretetteljessé, vagy rideggé, ami taszít. Játszhatok a statikus és a dinamikus, a hektikus és a nyugalmat adó terekkel. Ha az építész egy bizonyos helyen gyorsan át akarja futtatni az embereket, akkor olyan teret alkot minden színével, formájával, arányával együtt, ahol senki sem akar megállni. És ha vannak olyan pontok ebben a lendületben, ahol meg akarja állítani az embereket, akkor megfelelő térformákat hoz létre. Ez egy nagyon tudatos kompozíciós játék, de ehhez nemcsak a téralkotónak kell az érzékelések nyelvét értenie, hanem a térben mozgó embernek is, mert akkor állhat ellen, vagy engedheti át magát a manipulációknak, ha ezt a jelrendszert vagy dimenzionális játékot valamilyen szinten érzi.

B. B.: Hetente több órát kell rajzolni. A téri látás és a szabadkézirajz-tudás között kimutatható, szoros összefüggés van. Tehát egy rejtett képesség, a térlátás többé-kevésbé mérhető jelzése a rajzi tudás, s nem kell ahhoz pszichológusnak lenni, hogy jellemrajzot készítsünk egy-egy rajzból.

Az előbb említettük az arányokat, a grandiózus léptéket, amelyben kicsinek érezzük magunkat. De ennek az ellenkezője is érvényesül. Mitől jó egy parasztház? Attól, hogy nyomott a belmagasság: minden elérhető. Persze, nem azért, mert a mesterek tisztában voltak a térpszichológiai összetevőkkel, hanem azért, mert egyszerűen építkeztek. Környékbeli anyagokat használtak, és nem akartak állványozni, amikor fölrakták a ház tetejét. Ebből adódott az emberléptékű épület. Később Le Corbusier leírta a Modulor című szisztémájában, hogy akkor jó egy ház, ha az átlagember kinyújtott karral eléri a mennyezetet.

Az arányérzék a rajzzal meg a modellezéssel nagyon jól fejleszthető. De időigényes. Mutathatunk gyönyörű példákat, technikai fogásokat, a begyakorláshoz azonban idő kell. Ha a technikai tárgyak ettől a fázistól elveszik az energiát, az életkedvet, sose érünk célt. A szabadkézi rajznak pontosan az lenne a lényege, hogy segítse a személyiség-központú oktatási modell kibontását. Az építészet, a terek érzékelhetőségének tanítása személyiségorientált és nem "kifárasztásos" folyamat. A képzésnek nem lehet az a célja, hogy embereket törjön meg! A diákokat örömet, élvezetet adó munkára kell sarkallni, és ki kell hozni belőlük a maximumot. Ehhez viszont egyénenként kell velük foglalkozni. Ezért sok olyan tanárra van szükség, aki a szakmát gyakorolja és jó pedagógiai érzékkel rendelkezik.

T. V.: Milyen feladatokat kapnak a hallgatók?

B. B.: Elsősorban természet utáni rajzolást, mert általános- és középiskola-pótló kurzusokkal kell kezdenünk, míg a technikai tárgyakat oktató kollégák megfelelő szintű matematikai-fizikai jártasságra számíthatnak. Ezzel nincs összhangban a szabadkézi rajz szintje, ezért az első két év az alapozás. Ebbe az időszakba már belenyúlnak olyan tantárgyak, amelyeknél alkalmazott grafikára, vázolási készségre lenne szükség. De ha valaki nem tud természet után arányosan rajzolni, honnan vehetne fel fejből jó arányokat, ami sokkal nehezebb, áttételesebb folyamatnak az eredménye!

F. J.: A térlátáshoz vagy térértékméréshez hozzátartozik az ízlés is. Hiszen amikor veszek egy lámpát, nem mindegy, milyen a színe, a fénye, a teste, mekkora asztalra kerül, az asztal mellett milyen fotelek állnak, milyen kép lóg a falon, milyen a függöny, hiszen mindez együtt alkot egészet. Nyugatabbra, de különösen az északi országokban a vizuális esztétikai nevelés alapvető fontosságú. Nem véletlen, hogy ebben a káoszban, ami ma a szakmát jellemzi, az északi építészet nem hódol be a divatnak, és az építészet méltóságát, emberközpontúságát, azt a fajta szépségét, egyszerűségét, érzékelhetőségét, ami néha nagyon is bonyolult, meg tudta őrizni.

Az sem véletlen, hogy a mai mediterrán építészetben fordulnak elő a legkisebb bakik. Az olasz múzeumok tele vannak gyerekekkel. Ők olyan közegben nőnek föl, ahol az élet természetes része a térben való látás. Rómában vagy Peruggiában el is vesznének, ha nem érzékelnék, hol járnak, miközben a "génjeikbe beépül a szépség".

B. B.: Kedvenceim az olasz hentesek: mindenféle előképzettség nélkül úgy teszik a sonkát és a kolbászt egymásra, hogy a kompozíciós egységet tanítani lehetne!

A skandináv példa azért is kiváló, mert az északi országok hozzánk hasonló nagyságúak, az emberek hasonló érzékenységűek. Amerikában egészen más a lépték, különbözőek a kulturális gyökerek.

F. J.: Olyan átmeneti korban élünk, amelyben az oktatás humán része csökevényesedik, s a számítógépes kultúra, az információrobbanás, a motorizáció megváltoztatja az életformát. Állandó kérdés például, hogyan menthető meg az eklektikus Budapest. Csak azt felejtik el, hogy az eklektikus Budapest megszűnt. Az utcán járva nem érzékelem a házak talpát, mert az autók elfedik. A motorizáció szinte megette a várost. Fönt, a magasban most is gyönyörű az eklektika, a szecesszió, de azon a síkon, ahol az ember nap mint nap mozog, csak autót lát. Ez új világ.

Ebben a kaotikus környezetben nagyon nehezen adható el a jó építészet. De mi a jó építészet? Mi az építész joga - morális értelemben? Hiszek egy bizonyos high-tech építészetben, hiszek abban, hogy minden kornak megvolt a maga technikája, és ezzel építette a házait, tehát hiszek az üvegben, az acélban, a transzparens világban, de aki ilyet csak néha lát, többnyire külföldön, nem tud vele mit kezdeni, és utálja. Mi a megoldás? Menjünk vissza a baluszteres, soktornyos világba, ami a többségnek tetszik, vagy erőszakoljam az ízlésemet egy olyan társadalomra, amely erre nem befogadó? A Nemzeti Színháznál kevés vitathatóbb ház épült mostanában, az emberek mégis kedvelik. Mit tehet az építész? Ez óriási erkölcsi kérdés.

A új londoni városháza tervei Norman Foster irodájában készültek. Bent spirális rámpa vezet a tetőre

B. B.: Nemcsak az építész, hanem a mecenatúra felelőssége is. A befektetőket mindig érdekelte a haszon, de talán nem annyira, mint most. Ma mindenki akkor számíthat sikerre, ha a legjobbak a "megtérülési mutatói". Régen meg akartak valamit örökíteni. Szimbolizálni akarták az általuk képviselt ideológia nagyszerűségét vagy a becsvágyukat, hatalmukat. Idő- és értékálló, részletgazdag megoldásokat kerestek, ingergazdag környezetet akartak létrehozni, mert tudták, hogy ez gyönyörködteti az embereket. Ez nemcsak az építészetben volt így, hanem például az öltözködésben is. Ma azt nézik, mit lehet kiemelni a tervekből.

A szépérzet úgy alakul ki a legkönnyebben, ha az ember olyan környezetben mozog, ahol nem lát rosszat. Amikor 1973-ban hátizsákos diákként Dániában jártam, meglepve tapasztaltam, hogy egy egyszerű edényüzlet minden darabja harmonizál egymással. Tömegméretű megoldásokban kell gondolkozni. Ez volt a Bauhaus nagy előnye. Arra a fajta sivárságra, amelyet a Bauhaus hozott például a szecesszióhoz képest, nem mondhatjuk, hogy formailag, a mívességet tekintve vagy az alkalmazott iparágak szakmai tudását feltételezve egyértelműen előrelépés. De a Bauhaus felfogása olyan szempontból becsületes, hogy tömegméretben akart jó épített környezetet teremteni. A pasaréti Napraforgó utcában - a nagy gazdasági világválság idején - a kor neves építészei terveztek családi házakat. Egyik jobb, mint a másik - még így, romjaiban is.

Gerlóczy Gedeon háza a Napsugár utcában - ma

Azt mondják, minden épület a kor lenyomata, s minél bizonytalanabb a világ, annál nagyobb az igény az emberekben a nyugodt, harmonikus élet után. Nem baj, ha az épített környezet nem harsány, hanem jó átlagminőséget követ. Ám a szakma nem szereti a stílusos alkotásokat, pedig a stílus azoknak a megoldásoknak az összessége, amelyek beváltak a gyakorlatban. Azért érdemes ismételni, mert már beigazolódott, hogy jó. Emiatt szép még ma is például az Andrássy út, hiszen az épületek - eltéréseik ellenére - "egyenszilárdságúak".

F. J.: Az építészetet a kultúra kirekesztette magából, ma inkább az építőiparhoz tartozik. Mi pedig nem találjuk meg azt az értő közeget, amellyel szóba tudunk állni, párbeszédet tudunk folytatni. Azt a térvilágot, amely Budapest, Pécs vagy Debrecen léptékének megfelel, ma nem az építészek határozzák meg elsősorban, hanem az igények. Pedig a térdinamika, a színdinamika, a térlátás, a térérzékelés tanítható, s a vizuális kultúra szintjének fölemelése ma elsőrendű feladat. 

---

Természet Világa,

136. évfolyam, 4. szám, 2005. április http://www.termeszetvilaga.hu/ http://www.chemonet.hu/TermVil/