Szerény és gazdag hegyvidékünk

A Kelet-Cserhát jellegzetes része:  a Garábi-medence	A miocén vulkánosság egyik legszebb hazai feltárása a sámsonházai kőfejtő

A Kelet-Cserhát legjellegzetesebb felszíni formái a feltöredezett vulkáni takaródarabok sasbércei, ezek aszimmetrikus kúpjai és tetői. Négy 10-15 km hosszú és 1-2 km széles féloldalas sasbércsorból áll a tájegység, ezért északi oldaluk erősebben lepusztult, így itt felszínre kerültek a vulkáni képződmények. Déli hosszabb, enyhébb lejtőiken részben vagy teljesen megmaradtak a később lerakódott üledékes kőzetek.
 
 

A Cserhát az utóbbi évekig az Északi-középhegység botanikailag legkevésbé ismert területei közé tartozott. A XVIII. század végétől számos nagy nevű kutató (Kitaibel Pál, Borbás Vince, Boros Ádám) megfordult a területen, ennek ellenére igen kevés adatot gyűjtöttek a vidékről. Az 1950-es években Kárpáti Zoltán „Az Északi-hegyvidék nyugati részének növényföldrajzi áttekintése” című munkájában a Cserhátot növényföldrajzi szempontból szegényes flórájú területként jellemezte, ami túlzó megállapítás. Ma már elmondhatjuk, hogy növényföldrajzilag érdekes, egyedi flórája van, és növényzete társulástani szempontból is értékes.
 

A sztyepprétek mediterrán ritkasága a sárga bükköny	A Kelet-Cserhát gyakori védett növénye a vöröslő hagyma

A Kelet-Cserhát sajátos flórája a természeti tényezők és az emberi tevékenység közös hatása következtében alakult ki. A dombsági határt alig meghaladó magasság, a kisebb felszíni és klimatikus tagoltság, az andezit-alapkőzet kisebb változatossága nem tette lehetővé a Mátrához hasonló változatos növényvilág megjelenését. A tájhasználat pedig – mely a Cserhátban intenzívebb volt, mint a környező hegyvidékeken – tovább szegényítette az élővilágot. (A mezőgazdaság hatása jól látható a Cserhát egyik legmagasabb hegyeként ismert Tepkén, ahol csaknem a csúcsig felhúzódtak a szőlők.)

Vojtkó András a Kelet-Cserhát flórájának „egypólusú” jellegét emelte ki, vagyis hogy benne erősen dominálnak a szubmediterrán–kontinentális flórahatások, és alig jelennek meg az ellentétes (kárpáti) flórahatás képviselői. (Nem úgy, mint a szomszédos Mátrában, ahol jól érződik a hegyvidéki jelleg.)

A Kelet-Cserhát teljes területe a cseres-tölgyesek övébe esik, üde erdők az északi hegyoldalakon és a völgyekben találhatók. Nagy kiterjedésű középhegységi bükkössel alig találkozunk, legszebb állományaik a Nógrádsipektől délre eső hegyekben vannak. Jóval elterjedtebbek a gyertyános-tölgyesek, melyek gyakran nem is cseres-tölgyesekkel, hanem szárazabb, nyíltabb erdőkkel érintkeznek, így érdekes „fajátcsúszások” tanúi lehetünk. A hegyvidéki maradványfajok szempontjából fontosak a lávatakarókon, teléreken kialakult periglaciális formakincshez kötődő törmeléklejtő-erdők.

A flóra „egypólusú” jellegét mutatja, hogy a Kelet-Cserhátban alig vannak valódi montán fajok, az általános üde lomberdei fajok (pl. békabogyó, erdei varázslófű, fodros gólyaorr, gyapjas boglárka) pedig szórványosak. Kiemelendő a szandai Vár-hegyen a tavaszi görvélyfű és csillogó gólyaorr, a hollókői Vár-hegyen az erdei holdviola előfordulása. Boros Ádám az erdei varjúkörmöt Bujákról (1938), Zólyomi Bálint a fürtös kőtörőfüvet a Berceli-hegyről (1947) jelzi, azonban ezeket a hegyvidéki növényeket az utóbbi időben nem sikerült megtalálni.

A patakvölgyek üde erdeiben (a gyertyános-tölgyesek mellett éger- és fűzligetek) néhány helyen előfordul a hegyi csillagvirág, a magas csukóka, illetve nagy állományokban az odvas keltike, a bogláros szellőrózsa. Ritka fajok a kapotnyak, a farkasszőlő, a Tallós-nőszőfű. Érdekes élőhelyek a lefolyástalan teknőkben kialakult kis tavak, melyek közül régen ismert a nagybárkányi Nádas-tó tőzegmohás fűzlápja, illetve új felfedezés a nógrádsipeki Dobogó-tető tavacskája a pocsolyalátonya erős állományával.

A hegység névadójaként és legelterjedtebb erdőtípusaként ismert cseres-tölgyesek nagy része (elsősorban az erdőgazdálkodás hatásai miatt) elszegényedett, egyöntetűvé vált. Jellegzetes, fajgazdag állományaiban gyakori szubmediterrán növények a kisvirágú pimpó és az erdei pereszlény, hasonló elterjedésű, szórványos fajok a zöldes virágú habszegfű és a néhol termesztésbe is vont házi berkenye. Bázisokban gazdag talajú nyíltabb cseres-tölgyesekben előfordul a gérbics, illetve az országosan meglehetősen ritka, a Cserhátra viszont nagyon jellemző vöröslő hagyma. Kisavanyodó talajú állományok szórványos növénye a réti csormolya. A cser és kocsánytalan tölgy uralta erdőtípust meredek délies oldalakon a molyhos tölgy és – sok helyen – a virágos kőris tömeges előfordulásával jellemezhető melegkedvelő tölgyesek váltják fel. Állományaik nagyon változatosak, egy részük zárt, a húsos som uralta dús cserjeszinttel, más részük nyílt, gyengébb cserjeszinttel, de gazdagabb aljnövényzettel. Megjelennek andeziten, mészkövön (utóbbi állományok mészkedvelő tölgyesként különíthetők el) és sok helyen a két kőzet keverékével borított felszínen is. Mészkövet jelez a hazai elterjedésének keleti határát itt elérő sziklai sás, és a hatalmas egyedszámban feltűnő pilisi bükköny. A melegkedvelő tölgyesek számos további értékes növénye közül érdemes megemlíteni a kövi pimpót, a Waldstein-pimpót és a téglaszínű ledneket.

Ahol a szélsőséges termőhelyi viszonyok miatt az erdő fái letörpülnek és nem tudnak záródni, molyhos tölgy és virágos kőris uralta bokorerdők jönnek létre. Ilyen erdőket a Kelet-Cserhát legmeredekebb andezites hegyoldalain találunk, legszebbeket az ecsegi Bézmán és Közép-hegyen. Egyik értékes fajuk a mediterrán magas borsó, mely igen dekoratív egyéves növény. A számára kedvező években (mint a 2004-es volt) tömeges virágzásában gyönyörködhetünk. A számos védett bokorerdei faj közül megemlíthetjük a nagy ezerjófű, a pusztai meténg, a méregölő sisakvirág, a magyar bogáncs előfordulását.

A fásszárúak határozzák meg két értékes növényzeti típus, a csepleszmeggyes cserjés és a gyöngyvesszős cserjés képét is. Előbbi leggyakrabban mészkövön, másodlagosan alakul ki, a csepleszmeggy uralja. Utóbbi főként hegygerincek andezitsziklás erdőszélein található, a szirti gyöngyvesszőhöz sokszor fekete madárbirs és jajrózsa is társul.

A Kelet-Cserhát eredeti növénytakarójában a tájat uraló erdőket csak egyes szélsőséges (vízben túl szegény, vagy túl vizes) termőhelyeken szakították meg gyepek. Az emberi tájformálás (erdőirtás, erdőélés) alaposan átalakította ezt a helyzetet, így már évszázadok óta vidékünk meghatározó elemei közé tartoznak a füves élőhelyek.

A meredek déli hegyoldalak andezitjén, ahol az erózió csak kezdetleges talajfelhalmozódást tesz lehetővé, a megtelepedett növények erősen nyílt közösséget, szilikát-sziklagyepet alkotnak. Állományalkotó pázsitfű a sziklai csenkesz, a prémes gyöngyperje vagy a pannon–kárpáti bennszülött magyar perje és még számos védett faj, például a csinos árvalányhaj, a törpe nőszirom, a fekete kökörcsin, a bunkós hagyma, a sárga és a rózsás kövirózsa. A természetes növényzetfejlődéssel párhuzamosan a talajtakaró is fejlődik, és zártabb lejtősztyeprétek alakulnak ki. Nagyobb kiterjedésben azonban másodlagosan, a kiirtott erdők helyén találkozhatunk velük, ahol a legeltetés hatására, illetve a mezőgazdasági kultúrák felhagyásával jöttek létre. Az alapkőzet szerint több típusuk különíthető el, uralkodó növényeik csenkeszek, árvalányhajak (pusztai, hosszú levelű, kunkorgó), illetve egyéb pázsitfüvek. A tájegység védett növényfajainak jó része lejtősztyepekben él, így Kozárd környékén százezres állományban a bennszülött Janka-tarsóka, ugyanezen a vidéken az atlanti–szubmediterrán elterjedésű, nagyon ritka sárga bükköny. Leggyakoribb védett növényük a tavaszi hérics, de a macskahere és a selymes boglárka is sok helyen előfordul. Ritkább a nagy virágú gyíkfű, a piros kígyószisz, az ecsegi Vár-hegyen pedig a Cserhátban jelenleg csak innen ismert nagy gombafű díszlik.

A déli hegyoldalak, hegylábak mészkőtakaróján korábban virágzó szőlő- és gyümölcskultúrákat az utóbbi évszázadban fokozatosan hagyták fel, így ma különböző beerdősülési stádiumban lévő félszáraz irtásréteket találunk rajtuk. Domináns füvük általában a tollas szálkaperje, helyenként a fogtekercs veszi át szerepét. Jellemző a magas kórós kétszikűek nagy térfoglalása, melyek között sok védett faj is van, például a budai imola, a magyar repcsény, az erdei borkóró, a csillagőszirózsa, a borzas és a sárga len. Bujákon, félszáraz gyepben él a Cserhát legnagyobb – tízezres – leánykökörcsin-állománya, de főleg ehhez a növényhez kötődik az erdei szellőrózsa, a fehér zanót, a nagy pacsirtafű és a sömörös kosbor is. Gyakori a bíboros kosbor, a sámsonházai Csűd-hegyen pedig a faj majomkosborral alkotott (hazánkban csak a Dél-Dunántúlról ismert) hibridjét is sikerült megtalálni. Más növények gyökerén élősködnek a szádorgók, ritkább képviselőik félszáraz gyepekben az elzászi és a bíboros szádorgó (előbbi gazdanövénye a szarvaskocsord, utóbbié a cickafarkfajok). A hegylábak löszös alapkőzetén, zavart növényzetben él az olasz atracél, a magyar zsálya és a kecskebúza.

A Kelet-Cserhát füves élőhelyei közül a nedves gyepek károsodtak legerősebben az emberi tevékenység (beszántás, vízrendezés, kemikáliák stb.) hatására. A tájegység egyetlen ismert gyapjúsásos láprétje a bujáki Kántor-réten szinte szobányi méretű, mégis számos értékes növény, így széles levelű és keskeny levelű gyapjúsás, mocsári kosbor, mocsári nőszőfű, hússzínű ujjaskosbor, egylaki macskagyökér és mocsári kígyófű is él rajta. Fajgazdag mocsárrétek, magassásosok, magaskórósok több helyen is fennmaradtak még, ezek ritkaságai a szibériai nőszirom, a mocsári és réti gólyaorr.
 
 

A terület állatvilágáról alkotott képünk egyenetlen: míg a gerinces faunáról az utóbbi években sok információ gyűlt össze, a gerinctelen csoportok zöme szinte ismeretlen. A Tepke környékének erdőtisztásain mutatták ki az igen értékes, meleg kori reliktumnak tartott fűrészlábú szöcske előfordulását. Az andezitsziklagyepek poloskafaunája különleges: több olyan mediterrán faj él bennük, melyek a Kárpát-medencétől északra már nem hatolnak fel. Egyik ilyen faj a bizarr, álcázó külsejű, védett lándzsás karimáspoloska, mely alig vehető észre tápnövényén, az egynyári szikárkán. Egy másik jeles állat a korábban kipusztultnak hitt, sziklák alatt ragadozó életmódot folytató kövipoloska.

A nyílt tölgyeseknek nyáron valódi mediterrán hangulatot kölcsönöz a virágos kőrisen szívogató mannakabóca és a több fafajon is megélő óriás énekeskabóca érces zúgása. Erdőszéli fákon les zsákmányára egy furcsa küllemű recés szárnyú rovar, a fogólábú fátyolka. Életmódja sem mindennapi, lárvája pókok gubójában élősködik. Rokona, a keleti rablópille egyik legszebb rovarunk. Sárga-fekete színezetével, röptével lepkékre emlékeztet, pedig rájuk is vadászik az élőhelyét jelentő, meszes üledéken kialakult gyepek fölött.
 
 
 

Fokozottan védett éjszakai lepke a magyar tavaszi fésűsbagoly	Mészkövön kialakult gyepek értékes lepkéje a barnabundás boglárka	Kőbányákban költő ritka madárfaj  az uhu

Az erdők biológiai szempontból legfontosabb élőlénycsoportjai közé tartoznak a fában fejlődő (xilofág) bogarak. Legismertebb képviselőjük a Nyugat-Európában veszélyeztetett, hazánkban még gyakori nagy szarvasbogár. Lárvája főként tölgyek elhalt, korhadó gyökerében, törzsében fejlődik, csakúgy, mint a nagyon megritkult orrszarvúbogáré. Még gyakori a hasonló életmódú pompás virágbogár, rokona, a hegyi virágbogár viszont patakvölgyek erdeiben ritkaságszámba megy errefelé. A Kelet-Cserhát melegkedvelő tölgyeseinek, bokorerdeinek értékes cincérfaunájából kiemelendő védett fajok a sápadt éjcincér, a szilfacincér, a vércincér, a tölgy-díszcincér. Szintén tölgyekben fejlődik a nagyon ritka Arias-díszbogár lárvája. Félszáraz irtásréteken, dárdaherefajok gyökerében fejlődik a szűk elterjedésű, ritka magyar darázscincér. Ugyanezen tápnövény másik védett faja a dárdahere-zsákhordóbogár.

Sok védett nappalilepke-faj előfordulása ismert a tájegységben. Üde erdők keltikefajain él a kis Apolló-lepke, puhafákon a gyászlepke, nagy és kis színjátszólepke, illetve a nagy és kis rókalepke hernyója. Csak néhány patakvölgyből ismert a pillangós virágú növényeken fejlődő kis fehérsávoslepke, rokona, a nagy fehérsávoslepke viszont szinte minden gyöngyvessző-cserjésben előfordul. (Mindkettő déli-kontinentális elterjedésű, areájuk nyugati határát a Kárpát-medencében érik el.) A nyugaton kipusztulás szélére jutott nagy tűzlepke hazánkban még gyakori, a Cserhát szinte minden mocsárrét-foltjában előfordul.

Ha meg kellene nevezni a Kelet-Cserhát legértékesebb nappalilepke-élőhelyeit, a mészkövön kialakult irtásréteket említhetnénk. Ezek közül is a homoki baltacimben gazdag állományok a legfontosabbak, miután tápnövényét adják két ritka boglárkalepkének: a hegyi törpeboglárkának és a barna bundás boglárkának.

Vészesen megritkult az 1980-as években még falvak gyümölcsfáin is gyakori nagy pávaszemes szövő. (Eltűnésében, mint sok más fényre repülő éjszakai rovaréban, feltehetően jelentős szerepe van az éjszakai világítás modernizálásának.) A melegkedvelő tölgyesek lepkefaunája is értékes. Kiemelhető a tölgyfaszender, illetve egyik fokozottan védett lepkénk, a magyar tavaszi fésűsbagoly. Utóbbi, állatföldrajzi szempontból nagyon fontos lepke tápnövényével, a tatárjuharral együtt elterjedt vidékünkön.

Az állandó vizű patakokban szegény Kelet-Cserhát halfaunája sem gazdag, több kis patak egyedüli lakója a kövi csík. Hegyvidéki kétéltűink közül a foltos szalamandra sokfelé előfordul, a gyepi béka viszont ritka. A cserjés domboldalak gyakori hüllője a zöld gyík, sziklás élőhelyeken nem ritka a fali gyík. A Kelet-Cserhát legfontosabb természeti értéke az igen erős pannongyík-állománya. Ez a fokozottan védett apró hüllő a Kárpát-medence bennszülött alfaja, legkedveltebb élőhelyét a nyílt tölgyesek, lejtősztyepek, sziklagyepek mozaikjai adják.

A Kelet-Cserhát természetvédelmi megítélését nagyban befolyásolják az itt élő fokozottan védett madárfajok. Egy patakvölgy faóriásán fészkel a fekete gólya, a terület parlagi sas párja tölgyesből kiemelkedő magas fán, a kis békászósas és a kerecsen melegkedvelő tölgyesben épült fészkekben költ. A darázsölyv meglehetősen gyakori, a kígyászölyv költése még nem bizonyított, de valószínű. Az említett ragadozó madarak hegyvidéki fészkelőhelyükről a hegylábi és környező cserhátaljai mezőgazdasági területekre járnak ki vadászni, főként rágcsálókra, madarakra. Testes baglyunk, az uhu rendszeresen költ egy felhagyott kőbányában. A hegylábi mocsárrétek ritka fészkelője a hamvas rétihéja és a haris. Váratlan esemény volt, amikor néhány éve ismertté vált Nógrádsipek környékén, puhafákban gazdag, természetszerű erdőkben a császármadár jelenléte. Ez a fajdféle elterjedési peremterületén él hazánkban, állományai rendkívül sérülékenyek, az erdőgazdálkodás és a túlszaporodott vaddisznó veszélyezteti fennmaradását.

Az erdők kulcsfontosságú madárcsoportja a harkályoké. Legnagyobb testű képviselőjük, a fekete harkály elég gyakori, a természetszerű erdőkhöz kötődő középfakopáncs sem ritka.

A terület elterjedt ragadozói a nyuszt, a hermelin és a vadmacska, patakokban a vidra életjeleit is gyakran megtalálhatjuk. A gyakori nagy és mogyorós pele mellett az erdei pele is előfordul. Az őshonos nagyvadak mellett a muflon és a dámvad is jelen van, de számottevő kárt még nem okoznak a természetben.

A Kelet-Cserhátban két országos jelentőségű védett természeti terület van: az 1977-ben létrehozott, mindössze 151 hektáros Hollókői Tájvédelmi Körzet és az 1989-ben 7161 hektáron alapított Kelet-Cserhát Tájvédelmi Körzet. Jól kiegészíti őket két helyi jelentőségű védett természeti terület: a Béri Andezitoszlopok és a szandai Vár-hegy Természetvédelmi Terület. Ezek geológiai értékük miatt védettek, de élőviláguk is megóvásra érdemes.

A törvény erejénél fogva (ex lege) védett természeti értékek felmérése folyamatban van, a tájegységben közülük 12 barlang (nagyobbrészt kőfülke és mesterséges üreg), 13 földvár és számos forrás válik a kihirdetés után védetté.

Az Európai Unió tagjaként kötelezettségünk a Natura 2000 területek kijelölése, melyek célja a kijelölés alapjául szolgáló fajok és élőhelyek kedvező természetvédelmi helyzetének megőrzése, fenntartása, helyreállítása. A Kelet-Cserhátban a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság javaslata alapján a következő területeket jelölték ki: szentkúti Meszes-tető, Tepke, Bézma, bujáki Csirke-hegy és Kántor-rét, szandai Vár-hegy. A Natura 2000 területekre vonatkozó jogszabályokban előírtak betartása, amellett, hogy mindannyiunk érdeke, uniós kötelezettségünk is.

A természet romlásáért számos tényező felelős. A természet közeli erdőgazdálkodás bevezetésének egyik hátráltatója a túltartott nagyvadállomány, mely más természeti károkért is felelős. A füves élőhelyeket jelenleg a legeltetés, kaszálás felhagyásával meginduló cserjésedés, erdősülés veszélyezteti. Szerencsére az utóbbi években újra növekszik a külterjes állattartás mértéke (szarvasmarha, juh, kecske), amely a Cserhát egyik legfontosabb természetvédelmi tényezője lehet. Vidékünkön is fokozódik az élőhelyeket károsító technikai sportok (főként terepmotorozás) illegális gyakorlása.

Az előbbi tényezők, bár sokszor súlyosak, de többé-kevésbé emberi ellenőrzés alatt állnak és megszüntetésük módszerei ismertek. Ez sajnos nem mondható el a napjaink első számú természetvédelmi problémájává előlépő biológiai invázió kérdéséről. Ennek során nem őshonos, betelepített vagy véletlenül behurcolt növény- és állatfajok terjednek el a számukra megfelelő élőhelyeken, az ott honos fajok rovására. A Kelet-Cserhátban néhány ilyen inváziós, új keletű magyar nevén özönnövény komolyabb térfoglalása ismert. A parlagfű elsősorban a bolygatott élőhelyeken (pl. parlagokon) gyakori, a hibrid japánkeserűfű, a kanadai aranyvessző és az észak-amerikai őszirózsafajok megkezdték a vízfolyások partjának meghódítását. A cserháti táj „végzete” azonban a rendkívül nagy térfoglalású és erősen terjedő akác. Ez a sok gazdasági hasznot hozó fa ún. átalakító faj (akárcsak az előbb felsorolt növények), azaz inváziója során az ellepett táj és életközösség sajátosságait (szerkezetét, működését, esztétikai értékét) nagyban megváltoztatja. Elsősorban gyökérsarjai útján (de magról szaporodva is) erdőket és gyepeket egyaránt eláraszt, nitrogénkötésével azok degradációját segíti elő. Visszaszorítására csak vegyszeres kezeléssel van remény, azonban ez még a legértékesebb védett területeken is a kezdetén tart. Tovább növeli a problémát, hogy igénytelensége, gyors növekedése miatt a jövőbeli erdőtelepítéseknél is kiemelt szerepet szánnak neki. Sajnos, a Cserhát lassan új nevet kaphat: „Akáchát”.

A természet védelme nem öncélú tevékenység. A biológiai sokféleség megőrzése nem néhány megszállott hóbortja, hanem a természet egészséges működésének, fejlődésének letéteményese. Ez pedig a minőségi emberi élet feltétele. Lefordítva „helyi nyelvre”: nem mindegy, hogy a Kelet-Cserhát a jövőben megtartja-e egyediségét, olyan táj marad-e, melyet érdemes felkeresni, ahol érdemes élni.

Irodalom
Kárpáti Z. (1952): Az Északi-hegyvidék nyugati részének növényföldrajzi áttekintése. – Földrajzi Értesítő 1.: 289–307.
Kovács T. (1993): Kisterenye és környéke cincérfaunája (Coleoptera, Cerambycidae). – Fol. Hist. Nat. Mus. Matr. 18: 49–68.
Láng S. (1967): A Cserhát természeti földrajza. – Akadémiai Kiadó, Bp., 376 pp.