Simonyi Károly-díjak, 2005

---

A Simonyi Károly-díjat* évente egy fizikusnak és egy mérnöknek ítéli oda a szakkuratórium. Az idei kitüntetettek: Kiss Ádám magfizikus, egyetemi tanár, az ELTE Atomfizika Tanszékének vezetője és Kostka Pál villamosmérnök, a KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézetének nyugdíjas osztályvezetője, ma is tevékeny munkatársa.

A fizikus: Kiss Ádám

- Ha azt mondom: Simonyi, ön azt mondja:

- Gyorsító.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy az első magyarországi részecskegyorsítót méltó körülmények között fölállítottuk az ELTE Természettudományi Karán. Körüljárhatják a hallgatóink, de azok is láthatják kívülről, akik a villamosmegállótól a déli épület felé sétálnak.

Rendkívül fontosnak tartom, hogy a tudománytörténet kiemelkedő eredményeit és emlékeit megőrizzük. A gyorsító remek állapotban van. A KFKI munkatársai szépen felújították az Álmok álmodói - világraszóló magyarok című kiállításra, és a bemutató után ide tudtuk hozni. Ha a vákuumrendszer benne lenne, akkor még működne is a berendezés.

- Beleülne a fölső elektródájába?

- Simonyi professzor nyomdokaiba lépve szívesen megtenném.

- Találkozott vele személyesen?

- Ismertem őt, de ő nem ismert engem. Amikor egyetemi hallgató voltam, az Eötvös-egyetemről átjártunk műegyetemi előadásaira. Rendkívül élvezetesek voltak.

- Professzor úr hogyan lett magfizikus?

- Diákként nagyon szerettem a matematikát, és a matematika mindig együtt járt a fizikával. Első gimnazista koromban szép eredményt értem el az Arany Dániel-versenyen, ami csak fokozta a lelkesedésemet. Amikor harmadikos lettem, megindult a Középiskolai Matematikai Lapok fizikai rovata, s mindig örömöt leltem a példák megoldásában. Innen egyenes út vezetett a fizikus szakra. Annak, hogy magfizikus lettem, talán véletlen okai voltak. Pócs Lajos és Ádám András nagy hatást gyakorolt rám. Pócs Lajosnál kezdtem el írni a diplomamunkámat a gamma-gamma szögkorrelációkból, később Ádám András meghívott az Eötvös-egyetem akkor alakuló magfizikai csoportjába. Egy darabig gondolkoztam azon, hogy a Mössbauer-effektussal vagy alkalmazott magfizikával akarok-e foglalkozni, de Ádám András személye ehhez a csoporthoz vonzott. Azóta itt vagyok.

- Szokatlan párosításnak tűnik, hogy magfizikusként a kari Környezettan Munkacsoport vezetője.

- Ez nem annyira furcsa, mint amennyire gondoljuk. A 70-es években Marx György, aki 23 évig a tanszékvezetőm volt, megkért, hogy a magenergiáról tartsak előadást a fizikushallgatóknak. Magyarországon a 70-es évek végén, a 80-as évek elején kezdték építeni az első energiatermelő atomreaktort. Sok mindent ismertem a magfizikából ahhoz, ami a reaktorfizikához kell, de az előadásokra készülve rengeteg újat is tanultam. Nem kerülhettem meg az atomenergia felhasználása kapcsán felmerülő kérdőjeleket sem. A környezetfizika egyik legfontosabb témája az ionizáló és nem ionizáló sugárzás környezeti hatása, ez pedig közel esik a szakterületemhez.

Arról is hadd beszéljek, hogyan kerültem bele a környezetkutatásba. 1990 és 1997 között a természettudományi kar dékánja voltam. Az Eötvös-egyetemen, amely a leginkább fölkészült a környezeti problémák multidiszciplináris kezelésére, hiányzott a környezettudományi oktatás. A 90-es évek elején a debreceni, a szegedi és a veszprémi egyetemen már elindultak a környezeti szakok. Mint dékán elvi okokból kezdeményeztem a környezettudományi oktatás megindítását, és meg kell mondanom, hogy szinte mindenki a magáénak érezte a feladatot: a földtudósok azért, mert a földi környezet a környezettudomány tárgya; a kémikusok azért, mert a kémiai, elsősorban az analitikai módszerek remekül alkalmazhatók a környezeti terhelések mérésekor; a biológusok pedig szinte mindannyian azt hitték, hogy a környezettudomány kicsit elfajzott biológia. A környezettudomány a fizikától van talán a legtávolabb, de én voltam a dékán, és a vitát látva úgy döntöttem, én szeretnék a projekt vezetője lenni. Nagyon büszke voltam, amikor a kellő ismeretekkel felvértezett hallgatók 2002-ben végeztek. Időközben fölmerült, hogy környezettudományi szakot is kellene indítani. Ezt a szakot végül akkor akkreditáltattuk, amikor - négyéves kitérő után - visszatértem az egyetemre.

Úgy gondolom, hogy a környezettudomány a természettudományi kar egyik húzóereje lesz a következő időszakban. A TTK nagyon jól fölkészült erre, hiszen a többi klasszikus természettudományos területről komoly szellemi tőke áramlott ennek a diszciplínának a művelésébe. Természetesen én vállaltam el a környezetfizika tárgy tematikájának a kidolgozását, és az előadást is régóta én tartom.

Minél többet gondolkozom a környezeti kérdéseken, annál inkább látom a fizika meghatározó szerepét például az áramlások, az ionizáló és a nem ionizáló sugárzások tanulmányozásában, a szennyezések terjedésének vizsgálatában, az energetikai kérdések megoldásában; nem beszélve a hangszennyezésről, amelynek kezelése tipikusan fizikai feladat, bár természetesen a társtudományok képviselőivel is együtt kell működni. Igen fontosak azok a fizikai módszerek is, amelyeket a környezettudomány lépten-nyomon alkalmaz.

- Hogyan ültetik át a magfizikai tudást a gyakorlatba?

- Most öt doktoranduszom van, és ebből kettő környezeti témán dolgozik. Az egyik a radonproblémával foglalkozik. A környezetből eredő sugárterhelés mintegy ötven százaléka a radontól származik. A radon nagyon érdekes anyag: nemesgáz, és mindenütt jelen van. Most arra törekszünk, hogy a különböző geológiai minták egyéb tulajdonságait a radon - mint monitorozó gáz - koncentrációjának méréséből meg tudjuk meghatározni. Kiváló téma, és a fiatal kollégának szép eredményei vannak. A másik doktorandusz a nem ionizáló sugárzások dozimetriájával foglalkozik, ami szintén érdekes környezetfizikai feladat.

- Az előbb említette azt a négyéves kitérőt, amikor felsőoktatási helyettes államtitkár volt. Magyarország részéről ön írta alá a Bolognai nyilatkozatot. Mik a szerződés nyomán meginduló változások előnyei és hátrányai?

- A nyilatkozatot nem nekem kellett volna aláírni: a miniszter úr nem ért rá, őt helyettesítettem, de országunk képviseletében valóban az én aláírásom szerepel a dokumentumon.

A Bolognai nyilatkozatot sokan nem onnan közelítik meg, ahonnan én, de talán helyesnek tűnik a következő megvilágítás. A világ többi részén óriási versenyelőnyt jelent a munkaerő szabad áramlása. Ennek egyik mozzanata - az, hogy az országok elfogadják-e egymás okleveleit - a felsőoktatásra tartozik. Az Egyesült Államokban a Kaliforniai Egyetem diplomáját Maine-ben is elismerik. A délkelet-ázsiai régióban, ahol Kína különösen nagy egység, föl sem merül, hogy a munkaerőnek ilyen típusú intellektuális korlátai lennének. Európában azonban a nemzeti kultúrák határokat jelentenek. Magyarországon sem fogadunk el külföldi okleveleket egyenértékűsítési eljárások nélkül. Ez nagy versenyhátrányt jelent Európa számára, tehát csökkenteni kell.

Claude Allčgre francia miniszter 1998-ban megfogalmazott egy levelet, és aláíratta az angol, a német és az olasz oktatási miniszterrel. Ez a zseniális "Sorbonne-levél" mindössze egy oldal. Az az alapgondolata, hogy az európai kultúrák annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy ha valaki ugyanannyi időt tanult valamilyen szakterületen bármely európai egyetemen, körülbelül ugyanannyit tud. De mire a Sorbonne-levélből kibontakozott a Bolognai nyilatkozat, illetve annak megvalósítása, sokkal nagyobb és nehezebben áttekinthető rendszerré vált.

A nyugat-európai országoknak volt egy másik problémájuk is. Az ottani jóléti államok megengedték, hogy bárki bármeddig egyetemi hallgató legyen. Ez pedig nagyon sokba került, és teherré vált, hogy a hallgatók egy része nem azon a területen tanult, ahol a képességei a legjobban kamatozhattak. Ezért a nyugat-európai országok beírtak három bűvös számot (3, 5, 8) a nyilatkozatba. Azt mondták: három év múlva munkaerőpiacon értékesíthető tudása legyen annak, aki nem jut el a mesterszintre. Akik tehetségesek, 120-125 az intelligenciahányadosuk, öt év múlva végezzék el az egyetemet, és 6-8 százalékuk szerezze meg a doktori fokozatot - lehetőleg nyolc éven belül. Szerintem ezzel mindenki egyetért.

A problémát az okozza, hogy az elgondolást a hagyományoktól eltérő módon próbálják megvalósítani. Magyarországon kétciklusú, duális rendszer alakult ki; nagyon sikeres a főiskolai képzés. A műszaki, az agrár és a gazdasági szakokon három évig tart az oktatás. Az egyetemi alapképzés szintén hároméves, itt azonban több elméletet és kevesebb gyakorlatot tanítanak. A rendszert két, különböző irányba mutató, de egyenlő hosszú vektorral szemléltethetjük. A kérdés az, hogyan egyesíthető a két oktatási forma. Két lehetőség van: az egyik szerint megtartják a hagyományokat, és bizonyos, néhányszor tíz kreditpontos átképzés után az alapszintről át lehet kerülni a mesterképzésbe. Úgy gondolom, ez talán helyesebb lett volna, de intellektuálisan teljesen egyenértékű a lineáris megoldás is. A jelenlegi miniszter mindig lineáris képzésről beszélt, bár ezt egyetlenegy dokumentum sem írja elő. A lineáris képzés a legtöbbször kikényszeríti a tanulmányi idő meghosszabbítását, mert azokat a különbségeket, amelyek az egyik vagy a másik rendszerben föllépnek, kompenzálni kell.

Magyarország most át fog térni a lineáris rendszerre. Ez egyrészt megszünteti a főiskolai képzést - ez talán nem baj -, de azt már károsnak tartom, hogy a tanulmányi időt feltehetően ki fogja tolni. Az elkezdett reform mindenesetre összhangban van a Bolognai nyilatkozattal.

- Azért tolódik ki a képzési idő, mert három év után például egy fizikus nehezen alkalmazhatja a tudását?

- Mást tanul, mint amit eddig tanult. Az ötéves fizikusképzés - egy nagyon átgondolt rend szerint - optimalizálja az oktatást. Ez az optimalizálás vész el, amikor - az elképzelések alapján - három év után a hallgatók mintegy kétharmada elhagyja az egyetemet. A fennmaradó egyharmadnak pedig nem elég a hátralevő két év, hogy elérje a korábban végzett fizikusok tudásszintjét. Az átmeneti időszakban talán megengedhettük volna, hogy a legtehetségesebbek rögtön ötéves képzésre jelentkezzenek.

Még egyszer megismétlem: ugyanarra a kérdésre több intelligens választ lehet adni. A mostani is az, de nem biztos, hogy emellett tettem volna le a voksomat. Miután visszatértem az egyetemre, részt vettem a fizika alapszak akkreditációjában és vezettem a környezettan akkreditációját, tehát két szakot is eléggé jól látok.

- Simonyi Károlyról mit tanít majd a két alapszakon?

- Simonyi professzor nagyszerű mérnök volt, és tudománytörténeti munkája is rendkívüli. A fizika kultúrtörténete az egyik leggyakrabban forgatott könyvem. Amikor fizikát tanítok, mindig visszatérek a fizikai alapokhoz és felelevenítem a régiek munkáit. A Simonyi-könyvből nagyon jól látszik, mennyi töprengéssel, szenvedéssel járt egy-egy gondolat kiérlelődése.

Mindig el szoktam vinni a hallgatóimat a Simonyi-féle gyorsítóhoz. Az ő berendezésénél gyönyörűen megmutathatók azok a részletek, amelyek manapság már kevésbé láthatók, mert rendkívül bonyolult rendszerek készülnek.

Simonyi Károly a XX. század magyar fizikájának és mérnöki tudományának egyik legkiemelkedőbb személyisége volt. Örülök, hogy szerény részem lehetett a gyorsító megmentésében.
 

A villamosmérnök: Kostka Pál

- 2004 novemberében az ön írásával indítottuk el a fizika évének cikksorozatát. Akkor Simonyi Károly Van de Graaff-berendezéseinek történetét mondta el abból az alkalomból, hogy a soproni szabadtéri (nem nyomás alatt működő) gyorsítót kiállították az ELTE lágymányosi épületében - és most, egy évvel később azért találkozunk, mert Simonyi-díjjal tüntették ki. Amikor időpontot egyeztettünk, megjegyezte, hogy Simonyi Károly már az egyetemen is tanította, ezért arra szeretném kérni, az egyetemi évekről meséljen először.

- Simonyi professzor elméleti villamosságtan előadása egészen különleges volt. Szuggesztív módon beszélt, és megfogott minket az a világos, logikus vezérfonal, amelyik mindegyik előadásán végighúzódott. Ott minden szó a helyére került, soha nem tett fölösleges kitérőket. Mi, akik az elmélet iránt kicsit fogékonyabbak voltunk, rendkívül élveztük a villamosságtan fölépítését, és ahogyan a XIX. század eredményeit megkoronáztuk a Maxwell-egyenletekkel, majd a villamosságtan legkülönbözőbb kérdéseinek megoldásait származtattuk belőlük.

Az előadásokon nem látszott az a munka, ami mögöttük volt; a fölkészülés gondossága csak akkor tudatosult bennünk, amikor a tanszéken dolgoztunk. Simonyi Károly úgy adott elő, hogy még azok a hallgatók is könnyen megértették és élvezték az összefüggéseket, akik az elmélet iránt kevésbé voltak fogékonyak, inkább a gyakorlat érdekelte őket.

- A vizsgák emlékezetesek voltak?

- Fel kellett rájuk készülni, és fel is akartunk készülni. Persze, én csak a magaméra emlékszem. Az évfolyamban néhányunkat "a Prof" személyesen vizsgáztatott.

- Ez érdem volt? Vagy véletlen?

- Nem egészen véletlen. Néhányan szerettünk volna az egyetemen maradni, és Simonyi Károly odagyűjtött bennünket a tanszékre. Mint demonstrátorok gyakorlatokat tartottunk az alsóbb évfolyamoknak, mert az utánunk következő évfolyamba már kétszer annyian iratkoztak be, mint hozzánk.

Mi még gépészekként kezdtünk, a villamos kar akkor indult, amikor másodévesek voltunk. Át lehetett jelentkezni, és kiválasztották, hogy kit vesznek át.

- Bizonyára a jobbakat.

- Sokféle szempont volt, de a tanulmányi eredmény is számított. Négyszázan kezdtünk, és körülbelül százan kerültünk a villamos karra.

- Hogyan helyezkedett el friss diplomás villamosmérnökként?

- 1952-ben végeztem, és a többi demonstrátorral együtt igyekeztem "a Prof"-hoz kerülni. Voltak, akik a tanszéken maradtak, néhányan pedig az akkor szerveződő atomfizikai osztályon kezdtünk dolgozni, a KFKI-ban. Az osztályt szintén Simonyi Károly irányította.

- Addigra ő már feljött Sopronból?

- Úgy emlékszem, 1952 őszétől inkább Budapesten élt, és innen "járt le" Sopronba, előtte pedig Sopronból "járt föl" Pestre.

- Milyen feladatokat kapott az atomfizikai osztályon?

- A Van de Graaff-generátorokkal kezdtem el foglalkozni. 1952 őszén megérkeztek Csillebércre a Sopronból átköltöztetett készülékek, mind a négy Van de Graaff-berendezés. Nem mindegyik volt gyorsító, némelyiket csak feszültségforrásként használták. Ezeken próbáltuk ki a szalagokat, a különböző beállításokat, tanulmányoztuk a rendszer működését. Minden alkatrészekre szétszedve került hozzánk.

- Jó iskola volt, hogy össze kellett rakni az "építőkockákat".

- Igen, és ki is kellett őket egészíteni. A mechanikai műhelyünk már működött, a gépészmérnöki előképzettségünk sem volt hátrány, sőt ez a későbbiekben is sokat jelentett. Az első Van de Graaff-generátor először feszültségforrásként üzemelt. A KFKI-ban nagyobb feszültséget tudtunk előállítani, mint Sopronban, mert nagyobbak voltak a termek méretei.

- Hogyan vezette Simonyi Károly az osztályt?

- Nagyon komoly munkatervek alapján.

- Ő készítette ezeket a terveket?

- Igen, a helyettesével, Mérey Imrével. Felosztották a területeket, megbeszélték, mennyi idő alatt mit kell elvégezni, és mindenki igyekezett, hogy teljesítse a feladatát. Menet közben is állandóan érdeklődött "a Prof"; a csoportokat egy-két naponta végiglátogatta.

- Simonyi Károly távozása után is megmaradt a munkája?

- Igen, a Van de Graaff-generátorokon dolgoztunk egy páran, hiszen a négy megavoltos tankgenerátor építését be kellett fejeznünk a magfizikai kísérletekhez. Elég hosszú ideig tartott, amíg sikerült üzembe állítanunk a gyorsítót. Nagyon érződött, hogy el voltunk vágva a világtól.

- A Nyugattól?

- A külföldtől, ahol a gyakorlatban is látni lehetett volna ilyen berendezéseket. A Szovjetunióba is csak 1955-56-ban jutottak ki először a kollégák, akik működés közben ismerkedhettek meg a gyorsítókkal. Az ötvenes évek elején még a szomszéd osztállyal sem oszthattuk meg a problémákat, annyira elzárták egymástól az egységeket.

- Simonyi Károly honnan tudta, hogyan kell gyorsítót építeni?

- Ő már a háború előtt is foglalkozott a feladattal, hiszen a Bay-tanszéken épült egy gyorsító. A háború előtt volt "kölcsönhatás".

- Ön mikor utazott először gyorsítónézőbe?

- 1958-ban voltam először a Szovjetunióban, a harkovi Fizikai Technikai Kutatóintézet Van de Graaff-gyorsítójánál. Azután sok más laboratóriumban is megfordultam. Nagyon hasznosnak bizonyult az a másfél év, amelyet a müncheni egyetem gyorsítólaboratóriumában töltöttem a 70-es évek elején. Részt vettem egy nagy berendezés rekonstrukciójában, ahol sok technikai újdonságot láttam, de már az itthoni tapasztalatokat is fel tudtam használni.

- Hogyan változtak később a feladatok?

- Végzettségemnél fogva mindig a műszaki oldalon maradtam. Több gyorsító is működött az osztályon, de a kaszkádgenerátorokkal akkor nem foglalkoztam, csak a Van de Graaff-berendezésekkel. Mindig adódtak újabb műszaki feladatok, amelyeket meg kellett oldanunk. A 60-as évek vége felé már látszott, hogy az elsőként üzembe helyezett gyorsítót célszerű lenne kicserélni. Az újjáépített készülékben olyan ismereteket is felhasználtunk, amelyeket már tanulmányutakon szereztünk különböző intézetekben.A debreceni atommagkutatóval szintén gyümölcsöző kapcsolatot tartottunk fent.

Az 1976-78-as években a szovjet Jefremov-intézetből tokamakberendezést és különféle alkatrészeket kaptunk - az odaszállított elektronika ellentételeként. A tokamak magas hőmérsékletű plazma létrehozására szolgál. Összeállítottuk, telepítettük és - saját terveink szerint - a szükséges erős- és gyengeáramú részekkel is kiegészítettük a berendezést, amely egészen a 2000-es évek elejéig üzemelt.

Később a nehézion-gyorsító tervezésével és megépítésével foglalkoztam. Továbbfejlesztése mindmáig tart.

A nagy Van de Graaff-generátort 1993-ban rekonstruáltuk, sok lényeges alkatrészét átterveztük, kicseréltük. Az átépítés körülbelül kétéves munka volt. Legutóbb üzembe állítottuk a mikronyalábot, amelynek átmérője 1-3 mikron. Nagy felbontóképessége miatt kis tárgyak vizsgálhatók vele; anyagtudományi kutatásokhoz használják.

- Több mint 50 éve dolgozik a KFKI-ban. Mi hiányzik a régi időkből?

- A napi munkakapcsolat "a Prof"-fal. Mindennap vagy minden másnap lehetett vele beszélni: útbaigazítást adott és vezette a társaságot. Minden héten voltak szemináriumok, ahol egy csoport az előző hónap néhány munkájáról számolt be. Ez nagyon jó volt, mert össze kellett szedni, mit is csináltunk. Nem beszélhettünk címszavakban, hanem meg kellett mutatnunk, hogyan jutottunk el egy megoldáshoz, vagy mi az, ami nem sikerült. Mindig előkerült valamilyen tudományos téma is. Először a felkészülés jegyében tanultunk magfizikát, vagy más szakmai tudnivalókat, amelyek hiányoztak a műegyetemi képzésből. Később a gyorsítókon végzett mérésekről számoltak be a fizikusok, akik a technikai részleteket tanulhatták tőlünk. Nagy "olvasztótégely" volt ez, és nagyon jól éreztem benne magam.

Szeretném hangsúlyozni, hogy minden eredményünk csapatmunka nyomán született. Amit Simonyi professzor úrtól kaptunk az 50-es évek elején - az egyetemi tanulmányok során és később, amikor a vezetése alatt dolgoztunk -, sok tekintetben megalapozta a későbbi eredményes munkát. Szakmai ismereteket, munkaszeretetet, munkaintenzitást, kollegialitást tanultunk tőle. Egy alkalommal például fölhívta a figyelmünket arra, hogy ha kapunk egy feladatot, keressük meg benne a - valamilyen szempontból - érdekes részleteket. Minden feladatban biztosan van valami, aminek érdemes utánajárni, és akkor a mi érdeklődésünk viszi előre a munka érdektelenebb részét is, nem kényszerből dolgozunk.

2005. november

---

Természet Világa,

137. évfolyam, 1. szám, 2006. január https://termvil.hu/archiv/ https://chemonet.hu/TermVil/

---

Vissza a tartalomjegyzékhez