Hódok a Vajas-toroknál

Makó Balázs

Szent László ÁMK Vízügyi Szakközépiskola, Baja

---

A Vajas-torok a bal parton, az 1494,9 folyamkilométernél találkozik a Dunával

A Vajas-torok előtti Duna-szakaszon egy őszi estén millingezéssel (napjainkra kissé elfeledett halfogási módszerrel) igyekeztünk édesapámmal halat fogni. Ő a csónak elején ülve tartotta a millinghálót, és emelte ki a halat. Én voltam az evezős. Ilyenkor nagyon csendben kell lenni, hogy el ne ijesszük a halakat. Lefelé csordogáltunk, s hirtelen csobbanásra figyeltünk fel. Mintha nagy hal ugrálna a vízben. Összenéztünk, szó nélkül megértettük egymást: ne evezzünk, csak ereszkedjünk. Közel érve érdekes, eddig számunkra ismeretlen állatokat vehettünk szemügyre. Többen voltak, néhányuk víz alá bukott, kettő pedig a csónak mellett úszott el.

Hódcsaláddal találkoztunk. A víz csapkodása farkukkal, amit messziről hallottunk, a jelzésük lehetett. Így figyelmeztették egymást a közeledtünkre.

A hódokat nagyon nehéz megfigyelni: nappal többnyire a kotorékukban vagy a várukban alszanak, csak éjjel aktívak.

Gemenc: múlt, jelen és jövő

A Duna hullámtere Dunaföldvártól dél felé szélesedik, majd Bogyiszlónál (itt torkollik belé a Sió) a 32 km szélességet is meghaladja, majd fokozatosan újra leszűkül. A legkeskenyebb a Báta alatt, Dunaszekcső és Dunafalva között, ahol nem több mint 500 m. Errefelé a folyó minden rezdülését ismerem: családunk halász barátjával bekóboroltam a szakaszt.

A múltban a tájon a Duna állandóan változtatta kanyargós folyását. Ez a középszakasz jellegű folyók sajátsága, s az állandóan szélesedő kanyarok végül lefűződnek. Alacsony vízállásnál a Duna alsó szakasz jellegű, amikor már hordalékát lerakja, és zátonyokat épít, szigeteket ölel körül, ágakra szakad. Mintegy száz éve kiegyenesítették a Dunát.

A Vajas-tó

A gátépítések előtt, nagy árvizek idején, az egész Duna-völgyi ártér víz alá került. Az ártér és a környezet növényvilága nemcsak a vízhez való távolság arányában, hanem a talaj minősége szerint is változik. Habár a talajok a Duna hordalékából épültek, mégis igen változatosak. Vannak olyan részek, a legalacsonyabbak, ahol az erdő egyáltalán nem tudott megtelepedni. A hordalékrétegek igen különbözőek, ez tette lehetővé, hogy az ártér azonos szintjein is kissé eltérő növénytársulások alakuljanak ki.

Élővízben vagy a gyorsan feltöltődő homokos parti vagy mederbeli zátonyokon először a bokorfüzek jelennek meg, és fölverődik a malát. A malát olyan sűrű kelés, melynek magjait a víz hozza. A malátosban nő fel a fa alakú fehér fűz, melynek nincs aljnövényzete. A malátfüzeseket letermelésük után gyakran a nyarasok követik. A fekete nyár veszélyeztetett, hibridizálódik. Megmentésére géngyűjteményt hoztak létre a tolnai csemetekertben. Ahol a feketenyár megjelenik a füzek között, ott az aljnövényzeten a hamvas szeder válik uralkodóvá, mely kiváló vadlegelő, a szarvas téli asztalának fontos "fogása".

A nagyobb árvizek által elöntött területek jellemző fafajai: magyar kőris, szilek, juharok, kocsányos tölgy. A belőlük fejlődött erdők egykor az egész ártérre jellemezőek voltak. Az ártér kiemelkedő szigetein, vízmentes felületein szántottak, vetettek, illetve rétként, legelőként hasznosították.

Az árvizek ellen kezdetben a fokok feltöltésével, majd alacsonyabb gátak építésével védekeztek. Azonban ezeket az áradások átszakították, és a régebben jól működő fokrendszer híján a kiáramló víz egy része ottmaradt, nagy pusztításokat végezve. A Duna szabályozásának első nagy átvágásai 1820-1821 között kezdődtek. Az átvágások után kezdték meg a védgátak építését a jelenlegi nyomvonalon 1824-1826-ban.

A gátak megépítésével a hullámtérben végzett mezőgazdasági termelés a magas vízállások miatt bizonytalanná vált. A hullámtéri szántókat, réteket, legelőket beerdősítették részben őshonos, de jórészt nem őshonos fafajokkal (nemes nyár, fekete dió, amerikai kőris, zöld juhar). Ma már hazánk legértékesebb feketedió-állományai találhatók a területen.

Ha a hód a varsa hálójába gabalyodik, végzetes lehet

Gemenc 1977-től tájvédelmi körzet, 1996-tól a Duna-Dráva Nemzeti Park része. Az erdőkezelési eljárásoknál figyelembe kellett venni a védett természeti területek hasznosítási korlátait. Ennek érdekében a részvénytársaság korábban is lépéseket tett: a tolnai csemetekertben fehér fűzből gemenci gyűjteményt létesített és ebből állította elő a fűz gyökeres dugványait, ugyanitt a feketenyár-gyűjtemény kialakítása van folyamatban.

A Gemenci Erdő- és Vadgazdaság Rt. a Közép- és Alsó-Duna ártéren, a Duna-Tisza közi homokhátságon és a Baranya-Somogy-Tolna-hegyháton összesen 37 316 hektáron gazdálkodik, a vadászterület 72 ezer hektár. Itt található Európa egyik legértékesebb vizes élőhelye. Hagyományos értelemben vett erdőgazdálkodó tevékenysége mellett az Rt. a térség természetvédelmi feladataiban, turisztikai, kulturális életében aktív szerepet vállal.

A gemenci, béda-karapancsai erdőtömbökben nagy kiterjedésű védett élőhelyek találhatók, melyek a Duna-Dráva Nemzeti Park természetvédelmi kezelési területei is. A nemzeti parkkal közösen kialakított bemutatóhelyek, tanösvények a természetszerető emberek számára adnak betekintést az itt található védett növény- és állatvilágba. A Duna, a tájalakító nagy folyam árterében a hosszú évek során kiváló élőhely alakult ki a réti sas, a fekete gólya, a néhány évvel ezelőtt visszatelepített európai hód, a terebélyes fekete nyár, a fekete galagonya számára.

A hód

Az eurázsiai hód egykor Európa és Ázsia mérsékelt övi erdeiben minden folyó és állóvíz mentén előfordult, de a XIX. század végére nagyon megfogyatkozott a számuk, mintegy 1000-1200 példányra csökkent. Hazánkban 1854-ben Ács közelében lőtték ki az utolsó hódot, majd a visszatelepítés során 1996 szeptemberétől 1998 októberéig összesen 32, Ausztriából hozott egyedet bocsátottak szabadon Gemencen. A faj korábbi magyarországi elterjedésére a településnevekből is következtethetünk (Hódmezővásárhely, Hódász, Nagyhódos és Kishódos stb.).

A kipusztulás egyik magyarázata a vizes élőhelyek visszaszorulása. A fő ok azonban a túlzott vadászat volt. A hódot gereznája, húsa és a hódzacskók váladéka, a castoreum miatt vadászták. A castoreumnak - más néven hódpézsmának - régen gyógyító, valamint mágikus erőt tulajdonítottak, de nemi vágyat fokozó szerként is használták. Kanadában még ma is fogyasztják frissítőként, alkoholban feloldva. Napjainkban már csak az illatszergyártásban használják.

A középkorban a hód bőre is komoly érték volt, babonásan hittek reuma elleni hatásában. Továbbá irtották még vélt kártételei miatt is. Máig is él egyes halászokban az a tévhit, hogy a hód fenyegeti a halállományt, pedig ez nem igaz, mert növényevő állat. Gátépítéseivel jelentős területeket árasztott el, ez további konfliktusforrást jelentett a területek kezelőivel.

A XIX. század végére a hód közel került a kipusztuláshoz, és csak földrajzilag elkülönült nyolc alfaja maradt fenn Eurázsiában. Ezek a rhône-i hód, az elbai hód, a skandináv hód, a belorusz hód, a voronyezsi hód, az uráli hód, a mongol hód, a tuvai hód.

A XIX. században egyes országokban már védetté nyilvánították. Az eurázsiai hód visszatelepítésére vagy a még fennmaradt populációk megerősítésére több mint 20 országban történtek próbálkozások. Svédországban kezdődött az első visszatelepítés, ahol napjainkban az egyedszám a 100 ezret is meghaladja. Megfigyelték Közép-Európában a visszatelepített hódállományok terjeszkedését. Így jelentek meg például az ausztriai állományból a hódok a Szigetközben a dunai vízi utat használva. Itt még csak néhány családból áll az állomány.

A hód jellemzői

Hódunk Európa legnagyobb rágcsálója, amelynek testsúlya a 30 kg-ot is elérheti. Teste torpedó alakú, szőrzete vízálló, úszás közben pikkelyes farkával és úszóhártyás hátsó lábával haladó és kormányzó lökéseket végez. A hód szaglása és hallása fejlett, látása nem túl jó. Egymással szagjelekkel, farokcsapkodással, testtartásukkal és hangadással kommunikálnak.

Az eurázsiai hód ritkán épít várat, inkább partoldalba vájt üregekben lakik. Ha nem megfelelő a partoldal, akkor faágakból és gallyakból várat épít a felszínen. Ősszel sárral tapasztja be a jobb szigetelés és biztosabb védelem érdekében. Késő ősszel friss hajtásokból vagy nagyobb faágakból élelemraktárt létesít, így télen sem marad élelem nélkül. A család együtt tölti a telet a kotorékban.

A hód legfeljebb negyedórát képes víz alatt maradni, és mintegy 1,5-2 m/s sebességgel tud úszni. Ilyenkor orra és fülei szorosan záródnak, szemét pedig átlátszó hártya borítja. Száját metszőfogai mögött le tudja zárni, így a víz alatt is képes rágni és ágakat szállítani. A hideg ellen főként meleg gyapjúszőrből álló bundája védi.

Tipikus parti hódvár

A hódok nem alszanak téli álmot. Télen a hódok territóriuma csökken, mivel csak annyi ideig tartózkodnak vízben és szabad levegőn, hogy ne fenyegesse őket túlzott áthűlés és testsúlycsökkenés. Ha a vizet jég borítja, akkor a váruk közelében maradnak és a téli élelemraktárból táplálkoznak, tehát életritmusuk megváltozik.

Növekedésük 4 éves korukig tart. Testsúlyuk az évszakkal változik, maximumát ősszel éri el. A hód farka zsír raktározására szolgál, de hőszabályozó szerepe is van. Nagyobb melegben könnyen túlhevülnek, ilyenkor farkukat vízbe mártják, így csökken testhőmérsékletük.

A hódok iránti érdeklődést számos tudományos és irodalmi mű bizonyítja. Valószínűleg ez azért van, mert viselkedésükben sokan bizonyos fokú szocializációra utaló vonásokat vélnek felfedezni, amely egyébként egyedülálló a rágcsálók között. A hímek és nőstények monogám kapcsolatban élnek. A hódok többgenerációs, 2-14 tagból álló családokban élnek: szülőpár, 2 éves állatok, 1 éves és fiatalabb hódkölykök. A szülők a kölykök megszületésével üldözik el a családtól a 2 év körüli utódaikat, amelyek átlagosan kb. 25 km-re távolodnak el a családtól.

A nőstények fele évente 1, maximum 2 kölyköt hoz a világra. A párzás vízben történik a tél végén, s a nőstények 105 napos vemhesség után május-júniusban hozzák világra kölyküket. Az utódok kb. 0,6 kg-os nyitott szemű, szőrzettel borított állatok. Már rövid idővel születésük után úsznak, viszont kis tömegük és sűrű szőrük megakadályozza őket abban, hogy kiúszhassanak a várból. A kölykök 3 hónapig szopnak, s bár 16 naposan már fakérget rágcsálnak, szilárd táplálékot csak 30 napos korukban kezdenek fogyasztani. A várat 9 hetesen hagyják el szüleik társaságában, másfél-két éves korukban válnak ivaréretté.

A szaganyagok lerakásában leginkább a felnőtt hím vesz részt. Ez a kémiai kommunikáció. A vízparton összekapart földkupacokra lerakott castoreummal a territóriumukat jelölik meg.

A másik jelzési mód inkább a szülőkre jellemző. Amikor ismeretlen hangot vagy más gyanús jelet észlelnek, farkukat vízbe csapják. A vízbe csapódó farok hangjára a család többi tagja a veszély elől a víz alá bukik. Ezt tapasztaltuk mi is a halászataink alkalmával.

A hód tudatosan alakítja környezetét építőtevékenysége során. A csatornák építése a legegyszerűbb folyamat, ebben az egész család részt vesz. Ezt általában nyáron végzik, amikor a vízszint alacsonyabb. Ezeken a csatornákon észrevétlenül közlekedhet a táplálékhely és a lakóhely között.

A hód növényevő állat. Táplálékválasztása az évszaktól függ. Tavasszal és nyáron leginkább vízi növényeken és egyéb lágyszárúakon él, ősszel és télen pedig fás szárúakat fogyaszt. Éjjel aktív, táplálékát a vízpartot szegélyező 10-15 méteres sávon belül szerzi be. A hód által fogyasztott növények listája igen gazdag. Gemencen például legjobban a csigolyafüzet, a mandulalevelű füzet , a fehér füzet és a fehér nyarat részesítik előnyben. A fákat azért döntik ki, hogy elérjék a lombkorona fiatal hajtásait, leveleit. Persze, nagyon szeretik a már kidöntött vagy kidőlt, de még nem száraz fákat, cserjéket. Ha ilyen helyre találnak, akkor a fő táplálkozási helyükké válhat, még akkor is, ha 10-20 métert a szárazföldön kell megtenniük. A hódok Európában 150 lágy szárú növényfajt fogyasztanak. Gemencen például főként vízitökkel táplálkoznak. Tavi élőhelyeken táplálékuk fontos téli kiegészítője lehet a vízitök és a fehér tündérrózsa gyöktörzse.

A megfigyelések szerint a hódokat a folyóvíz hangja és vizuális hatások ösztönzik gátépítésre. Segítségével a vízszintet stabilizálják, és megfelelő vízmélységet alakítanak ki, így biztosítják, hogy a váruk bejárata a víz alatt legyen. Hosszúsága elérheti a 100 métert, magassága akár 3 méter is lehet. Építését főleg nőstények végzik.

A hód jelenlétének nyomai

A hód vízben könnyen összetéveszthető a vidrával, így jelenlétére egyértelmű nyomaiból következtethetünk. A hátsó lábnyomban 5 nagy külső talppárnát találunk, körömnyomokat ritkán. Minden ujjközben úszóhártyanyomok vannak. Néha az egész sarok körvonalas, továbbá egy különálló talppárna is található a nyomban. A hód lábnyoma között a farokvonszolásból adódó cikcakkvonal is feltűnik. Ha kölyköt vagy eledelt visz, csak hátsó lábain lépdel.

Megrágott parti fűzfák

A hód, mint azt már tudjuk, fákat dönt ki. A dőlés irányát nem tudja előre meghatározni, a vízparton kidöntött fa azonban gyakrabban dől a víz felé. A fa kérgén jól látszanak nagy metszőfogainak nyomai.

A hódvár kb. 1-2 m magas, gallyakból, ágakból és sárból összehordott búbos kemence alakú építmény, amely az eurázsiai hód esetében általában vízparton áll.

Territóriumuk nagysága és alakja igen változó, lehet egy 2-3 hektáros tófelület, vagy akár egy holtág 4-5 km-es szakasza. Mozgáskörzetük nagysága függ az élőhely jellegétől, a szomszédos hódok számától és az évszaktól is. Nyáron nagyobb, télen kisebb.

Újból faunánk része lett a hód

A vizes élőhelyek átalakulása ellenére még napjainkban is számos terület alkalmas hazánkban a hód megtelepedésére. Ehhez járul az is, hogy az állat saját igényeihez alakítja környezetét. Így nem csoda, hogy Európában megtalálható az öntözőcsatornákban kukoricán "tengődve" és a folyó menti ligeterdőkben is. Az eurázsiai hód 1988 novembere óta Magyarországon is védett állat, természetvédelmi értéke 50 000 Ft.

Az 1980-as évek közepén a Szigetközben jelentek meg újból hódok: minden bizonnyal az Ausztriába visszatelepített állomány szaporulata vándorolt ide. Ma már hat-hét család lakik a területen.

Az 1980-as években a Tiszafüredi Madárrezervátumban talált hódok eredete ismeretlen. 1991 és 1993 között 7 egyedet bocsátottak szabadon a Hortobágyi Nemzeti Parkban. Mint utóbb kiderült, egy részük kanadai hód volt.

Ezután indult a WWF hód-visszatelepítési programja, amelynek gondolata az 1990-es évek közepén vetődött fel. Ekkor már bebizonyosodott, hogy a szomszéd országokból történő természetes betelepülés rendkívül lassú folyamat.

Komoly előkészítő munka előzte meg a munkálatokat 1996 és 1998 között. Gemenc több pontjára összesen 32 példányt engedtek ki, 25 példány ma is a területen él. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy inkább a peremterületeket lakják. Egyik élőhelyük a Vajas-torok.

Az élőhelyek jelentősen megváltoztak. Például a Duna régi árterén lassabban vonult le az ár és kisebb volt a vízszintingadozás. Ma a folyam gemenci szakaszán a víz játéka a 8-9 métert is elérheti. (2002-ben 943 cm-rel tetőzött Bajánál az áradás, majd rá egy évre 53 cm-t mutatott a vízmérce.) Ezt viszont egy ilyen életmódú állat csak nagy alkalmazkodóképességgel vészelheti át, ezért többségük inkább a peremvizeken választott revírt magának. Csak négy család maradt Gemenc területén. A 2004. novemberi telepítés alkalmával már Karapancsára is telepítettek hat példányt.

Az 1996-ban megkezdett munka elérte célját: az alsó-Duna-völgyi területek és ezáltal hazánk fajgazdagsága bővült.

Sajátosságok a Vajas-toroknál

A kutatásom helyéül választott Vajas-torok halászat szempontjából zsúfolt terület, és ezt a helyet választották maguknak a hódok is. Konfliktusok forrása lehet, hogy a halászok számára saját szempontjaik elsődlegesek és minden mást figyelmen kívül hagynak.

Ha tehetném, eloszlatnám azt a mai napig is bennünk élő tévhitet, miszerint a hód óriási halpusztítást végez. A hód, mint a leírtakból kitűnik, rágcsáló állat, így kizárólag növényi táplálékot fogyaszt.

Sajnos, a halászok száma egyre szaporodik, így egyre több a hódok szempontjából kedvezőtlen vízelzárás. Félelemmel tölt el, hogy az itt élő "fanyűvők" a halászszerszámok áldozataivá válhatnak.

Az írás szerzője Diákpályázatunkon az Önálló kutatások, elméleti összegzések kategóriában II. díjat nyert.

Irodalom

Bozsér Orsolya: Hódok az Óvilágban. WWF-füzetek 19, Budapest, 2001

Lázár Kálmán: Hasznos és kártékony állatainkról, 1. rész: Emlősök, madarak, hüllők. Budapest, 1874
 

---

Természet Világa,

137. évfolyam, 7. szám, 2007. július https://termvil.hu/archiv/ https://chemonet.hu/TermVil/