Csaba György

Az emberi magzat az anyaméhben fejlődik, miközben az anyai vérből táplálkozik. Az anyai vérben lévő endogén, vagy kívülről bekerülő káros anyagok, ha a magzatba jutnak, már születéskor, vagy jóval azután észlelhető fejlődési rendellenességeket okozhatnak. A fejlődési rendellenességekkel szemben a genetikaiak kialakulásáért azonban már - jóval nagyobb mértékben vagy kizárólagosan - a petesejt a felelős, sokkal inkább, mint a spermiumban lévő apai gének - tartotta magát hosszú időn át a nézet, ami az utóbbi időben kezd megváltozni.

A 21-es kromoszóma triszómiája által kiváltott Down-kór (mongoloid idiócia) a legjobb példa a kizárólag a petesejt hibája miatt létrejött fejlődési rendellenességre. A Down-kórosok kettő helyett három 21-es kromoszómát tartalmazó génállománya a felelős a szellemi visszamaradottságért, amit a testi jellegek változásai (mongoloid szemrés, nyitott száj, nagy nyelv, szívhibák stb.) kísérnek. A szindróma megjelenése gyakoribb a negyvenes életéveikben, vagy még ennél is később szülő nők gyermekeinél. A magyarázat szerint a rendellenességet az okozza, hogy petesejtek - elsőrendű ovociták formájában - már születéskor jelen vannak a női szervezetben és megkezdett osztódásukat közülük egyesek csak a pubertás kor elején kezdik befejezni, de vannak olyanok is, amelyek csak negyven év múlva. Éppen ez utóbbiak okozzák a problémát, mert időközben a petesejtek elöregednek, az osztódás hibásan fejeződik be, ami a kromoszómák aránytalan megoszlásához vezet. A hím ivarsejt, a spermium azonban - a petesejttel ellentétben - mindig "frissen készül", hiszen az őssejtek, a spermiogóniumok csak a pubertás korban kezdenek osztódni. Ettől kezdve azonban folyamatosan, így a megtermékenyítésre képes sejtek mindig fiatalok. A társadalom tehát boldogan hárította a felelősséget a női nemre a genetikai rendellenességgel született gyermekekért, és meggyőződéssel hitte, hogy a nyolcvan éves férfinak is éppúgy van esélye egészséges utódra, mint a húszévesnek (ha az anya fiatal). A frissen készülő spermiumok magyarázat azonban mindig is sántított, mivel a legtöbb genetikai károsodás éppen sejtosztódás közben keletkezhet és minél gyorsabb az osztódás, annál inkább, márpedig a gyors osztódás éppen a hím ivarsejtek fejlődésére, a spermiogenezisre jellemző. Bár a férfiéletkor progressziójának magzatkárosító hatását már a huszadik század elején észlelték, ezek semmiféle maradandó nyomot nem hagytak az orvosi gondolkodásban. Ennek oka valószínűleg az, hogy szinte csak a Down-kórt vizsgálták, ahol a szindróma kialakulásáért elsősorban valóban a petesejt anomáliája a felelős. Amint azonban elkezdtek vizsgálni egyéb - kevésbé kirívó - indexeket is, kiderült, nem mindegy, hogy a spermium hány éves apától származik.

A Down-kór előfordulása 1 tízezrelék, ha az anya nincs 30 éves, egy ezrelék, ha az anya 35 éves, 1 százalék, ha az anya 40 éves, ami tovább nő 40 év fölött. Ez az összefüggés a férfiaknál nem mutatható ki, a korral növekvő előfordulási gyakoriság nem jellemző. Ugyanakkor, ha a skizofréniát - mint indexet - vizsgáljuk, kiderül, hogy a 40 éves apa esetében ennek az utódokban való előfordulása 1 a 110-hez, tehát lényegében olyan, mint a Down-szindróma előfordulása a 40 éves nőknél. Ötven éves korban ez az arány már 2 százalékra nő, ami háromszor annyi, mint ami a 20 év körüli apák esetében fordul elő.

Az 1912-ben kimutatott egyetlen, az apa korától függő betegséggel, az achondroplasiával (kondrodisztrófiás törpeséggel) szemben ma már 20 olyan betegséget ismerünk (például Marfan-szindróma, Apert-szindróma, retinoblastoma (szemdaganat), neurofibromatosis (abnormális idegszövet-felhalmozódás), prosztatarák, velőcsőzáródási és végtagfejlődési rendellenességek stb.), amelyek az apai kor előrehaladtával gyakoribbá válnak. Ezek túlnyomó többségében - szemben a skizofréniával - a betegség kromoszomális-, illetve génhibára vezethető vissza, és már a 35-40 éves kor között lévő apáknál elkezdődik halmozódásuk. A pontosabb, több tízezres populációkon végzett egyesült államokbeli, izraeli és dán vizsgálatok kiderítették, hogy egy 45 év feletti férfinek - egy 30 év alattihoz viszonyítva - még a Down-kór esetében is mintegy háromszoros esélye van arra, hogy utóda fejlődési rendellenességgel szülessen. Ha az összes kóros esetet elemezzük, egy 50 éves apának ötször annyi az esélye arra, hogy gyermeke rendellenességgel szülessen, mint a 30 éven alulinak és jelentősen megnő a magzati halálozás is. Külön érdekessége a vizsgálatoknak, hogy a csak fiúban megjelenő X-kromoszómához kötött betegségek (mint a vérzékenység, izomgyengeség stb.) mennyisége is növekszik, ahol - érthető módon - ezekért nem az apa, hanem az anyai nagyapa (tehát annak előrehaladott kora) a felelős.

Nem kétséges, hogy bizonyos rendellenességekért, amelyeket a teratogén ártalmak okoznak, tehát az anyai szervezetben endogén módon jelenlévő, vagy abba bekerülő anyagok, az anya a felelős. Ugyanakkor az apai felelősség is hangsúlyossá vált a genetikai jellegű fejlődési rendellenességeknél. Kérdés: csak a felismerés új, vagy vannak olyan tényezők, amelyek ezt a korábbiaknál intenzívebben váltják ki? A válasz valószínűleg az, hogy mindkettő igaz.

Annak felismerése, hogy az apai ivarsejt genetikai állománya ilyen mértékben romlik, kétségtelenül új keletű, de nem meglepő. Miközben a petesejt fejlődése során összesen 24-szer osztódik a magzat születése előtt és megtermékenyítése előtt csak egyszer születés után, addig a spermium fejlődése alatt az egyed 5 éves koráig 35-ször, 20 éves koráig 150-szer, 30 éves koráig 380-szor, 40 éves koráig 610-szer, és 50 éves koráig 840-szer. Gyakorlatilag minden 16-ik napban osztódik egyszer, így évente 23-szor, és mindannyiszor születés után, amikor is az ártalmaknak sokkal inkább kitett, mint a petesejt a többé-kevésbé védett anyai szervezetben. Ha elfogadjuk azt, hogy a genetikai állomány a legsérülékenyebb az osztódás alatt - és erre vannak bizonyítékok -, akkor enynyi alkalommal van lehetőség kisebb vagy nagyobb génsérülésre, például pontmutációra. És hiába "friss" a spermium, az őssejt, a spermiogonium, amiből keletkezik, felhalmozza ezeket a sérüléseket, amelyekből egyre több kerül át a spermiumokba. Nyilvánvaló, hogy ezeknek a sérüléseknek csak kisebb része érint működő gént, mégis fokozatosan nő annak esélye, hogy ezek is károsodnak.
Ezen felismerések mellett nőtt azoknak a tényezőknek a mennyisége is, amelyek e károsodásokat létrehozzák. Az élvezeti szerek és gyógyszerek között sok olyan van, ami génkárosító hatású, és amelytől nem védettek a spermiumképző sejtek sem. A dohányfüstben lévő kátrány és nitrózó származékai éppúgy károsítják a géneket, mint egyes (például kemoterápiás) gyógyszerek, az ipari szennyezőanyagok (dioxin vagy toluol), valamint más szerves oldószerek és sorolhatnánk tovább. Az ionizáló sugárzások és vírusok sem maradhatnak ki a károsítók közül. Ezek túlnyomó többsége modern korunk terméke, így meggyőződéssel mondhatjuk, hogy nemcsak a felismerés új, hanem a kiváltó tényezők egy része is, melyek halmozódásával számolni kell. Mindehhez hozzá járulnak a szociális tényezők is, amelyek a gyermekek születésének későbbi időpontra tolódásában nyilvánulnak meg. És itt is beszélhetünk summálódásról, mert nemcsak az apai, hanem az anyai gyermektervezési időpont is későbbre tolódott. Az Egyesült Államokban1971-ben az első gyermeküket szülő nők átlagéletkora 21,4 év volt, míg 30 évvel később, 2004-ben ez már 25,1 év. Figyelembe véve, hogy az apák általában vagy egyidősek az anyával, vagy inkább idősebbek, az apai gyermekvállalási életkor is nőtt. Ráadásul a második, harmadik gyermek ennél jóval későbben fogan, tehát ez is jelentős tényező lehet a kóros fejlődési alakok szaporodásában. Azt is figyelembe kell venni, hogy a spermiumoknak az anyai szervezet általi szelekciója is bele szólhat a kóros formák kialakulásába. A petesejt ugyanis válogat a spermiumok között és a kor miatt a kóros spermiumnak előnye is lehet az egészségessel szemben. Legalábbis ezt tételezik fel az elsőként apai korfüggőnek felismert achondroplasia esetében, mely gyakrabban fordul elő, mint amennyire a mutált spermiumok aránya alapján várható lenne.

A vizsgálatok tehát azt mutatják, hogy az anya életkorát nem lehet kizárólagosan felelőssé tenni azért, ha a gyermek rendellenességekkel születik. Az emberi életkor kitolódása egy olyan időpontra, mely messze meghaladja a biológiai reprodukciós szükségletet, az apai szervezet reprodukciós rendszerében is együtt jár a kóros jelenségek felszaporodásával. A korrekciós mechanizmusok még nagyon sokáig működhetnek a biológiai szempontból optimális reprodukciós időpont után, de számolni kell kimerülésükkel és az emiatt fellépő hibákkal egyaránt. A biológiai optimum szociális okokból történő túllépése tehát mindkét nemnél veszélyezteti a magzat és ennek tömegméretekben való megjelenése az emberi faj egészségét is.