|
Néhány jó tanács ifjú cikkíróinknak
Rodolfo, a híres magyar bűvész szólása volt a "Kezemet figyeljék, mert csalok!". Ha ezt most nem említeném meg, akkor a cikk címével plágium bűnébe esnék, annak ellenére, hogy a szavakat megváltoztattam. A plágium ugyanis "más szerzők gondolatainak, fogalmainak, szavainak, mondatainak használata anélkül, hogy erre az írás készítője írásában utalna"(1). Azt valószínűleg mindenki tudja, hogy egy teljes mű elorzása, azaz saját név alatt való megjelentetése plágium, de hogy hol kezdődik a plágium, az nem mindenki előtt ismeretes és a kérdést néha nem is könnyű eldönteni. Ha valaki nem bízik saját képességeiben, ugyanakkor elvárások vannak vele szemben (például a család vagy a tanár elvárása), előfordul, hogy idegen művekre támaszkodik, azokat másolja le. Ennek írásban történő bevallásához nincs elég ereje, bízik abban, hogy másoknak a téma irodalmában való járatlansága miatt (ha a tanár nem vette észre, más sem fogja) nem lepleződik le. Valószínű, hogy még lelkiismeret furdalása is van az eljárás miatt. Másokra ez utóbbi nem jellemző, gátlástalanságuk vezet akár egy egész írásmű (cikk, könyvrészlet) plagizálásához. De lehet, hogy más áll a plagizálási hajlam hátterében. A diák "puskázása" ősidők óta ismeretes, de ezt a tanároktól eltekintve szinte mindenki bocsánatos bűnnek tekinti. Holott a puskázás ugyancsak egy szellemi termék eltulajdonítása, bár az esetek többségében a tulajdonos tudtával és beleegyezésével. Emellett éppúgy személyes előny megszerzésére szolgál azokkal szemben, akik saját szorgalmukkal és gondolataikkal érik el azt, amihez a puskázó e nélkül is hozzájut. Az eredményes puskázás tehát kiépíti annak elkövetőjében azt a (tév)-hitet, hogy egyéni erőfeszítés nélkül is eredményt lehet elérni, míg azokban, akikről puskáznak, azt a keserű meggyőződést, hogy kár törni magukat, az előrejutásnak ennél eredményesebb módszerei is vannak. Mivel a verseny társadalmi berendezkedésünk alapvető eleme, az ebben való jó helyezést ezek után sokan úgy próbálják elérni, ahogy tudják. A puskázástól a plágiumig egyenes az út és nem is hosszú, a puskázó éppúgy szellemi terméket tulajdonít el, mint aki plágiumot követ el. Ha tehát a puskázás "bocsánatos bűn", miért ne lenne a plágium is az? Ugyanaz a diák, aki ellopja egy társa szellemi termékét (puskázik vagy plagizál) a világért hozzá nem nyúlna annak pénztárcájához, miközben nincs tisztában azzal, hogy a szellemi termék éppúgy magántulajdon, mint az anyagiak. Mintha ugyanaz a különbségtevés mutatkoznék meg, mint az eltulajdonított tárgyak esetében: ha valaki a kölcsönadott pénzt nem adja vissza, arról maga is tudja, hogy tisztességtelen, ha "elfelejti" visszavinni a kölcsönvett könyvet, abban nem talál semmi kivetnivalót. A puskázás plágiummá fejlesztésének lehetőségén túl a társadalomban felszínre kerülő hazugságok és csalások tömege is hathat negatívan a diákok erkölcsi érzékére. Nem látszik ugyan valószínűnek, hogy összességében, vagy ha úgy tetszik lélekszámra vonatkoztatva több csalás és hazugság történnék, mint évtizedekkel, vagy évszázadokkal ezelőtt, azonban ezek a tömegkommunikáció révén egyre szűkebb környezetünkbe kerülnek és mindennapossá válnak, nem felháborodásunkat váltják ki, hanem közönyünket. Ebben a közönyben a szándékos plágium is bocsánatos bűnnek látszik. Természetesen tudni kell, hogy nemcsak a diákok, hanem a felnőttek is lopnak szellemi termékeket akár foglalkozási ártalomként, akár véletlenül. Nem szakember számára is jól megfigyelhető ez egyes zeneművek esetében. A szellemi terméket és annak tulajdonosát a törvény védi. Az 1999. évi LXXVI sz. szerzői jogokról szóló törvény 12. paragrafusa szerint "a szerzőt a mű részletének átvétele, idézése, vagy ismertetése esetén is meg kell jelölni" (2), hát még, ha a teljes művet "idézi" valaki. Ezzel annak fontos tisztában lenni, aki egyébként tisztességes művében sajátként szerepelteti mások gondolatait, szövegeit. Annak, aki teljes művet plagizál - ami nyilvánvalóan szándékos - azt is tudnia kell, hogy a szerző peres úton elégtételt vehet és a bűn ilyen módon elnyeri méltó büntetését. Per hiányában a szándékos plagizálót csak a tisztességes emberek megvetése kíséri és ez sem kevés. Sajnos, a szellemi termékek világában a plágiumnál nagyobb csalások is előfordulnak. A tudományos világ még mindig nem tudott napirendre térni az évszázad csalása, Hwang hamis őssejtkísérletei felett (l. Természet Világa 137. 2. 2006; 63-66) és a két legnevesebb tudományos világlap a Science és a Nature szerkesztői éppen azon törik a fejüket, hogy lehetne kiszűrni a hamis eredményeket anélkül, hogy a módszer jelentősen hátráltatná a közlést és károsítaná az ártatlanokat (3, 4). Hasonló gondokkal küzd az ismeretterjesztés is. Az ismeretterjesztés ugyanis feladatából fakadóan olyan tényeket közöl, amelyek az esetek túlnyomó többségében nem a cikk szerzőjének fejéből pattantak ki, és már meglévő ismeretekről ad tájékoztatást. Roppant nehéz ilyenkor meghúzni a határt a plágium és ismeretközlés között. A félreértések és a plágium gyanújának, illetve tényleges megvalósításának elkerülésére minden szerzőnek becsületbeli ügye, hogy betartsa a közlésre vonatkozó nemzetközi szabályokat. Idézőjelbe kell tennünk, ha valamit szó szerint idézünk és vagy leírjuk hogy X szerint, vagy zárójelbe tett számmal (és a dolgozat végén a számhoz tartozó idézéssel) jelöljük a forrást. Ha nem szó szerint idézünk, "csak" a gondolatot, vagy fogalmat, akkor is ezt a módszert kell használnunk, de idézőjel nélkül. Természetesen óvakodni kell attól, hogy általánosan ismert tényekhez is forrást rendeljünk, de ami konkrét és főleg új, ott azt meg kell jelölni. Ha például a DNS szerkezetét ismertetjük, ez nem igényli Watson és Crick nevének említését, de ha az újonnan felismert microRNS-ről, vagy siRNS-ről írunk, akkor a szerző, vagy a forrás megemlítendő. Nagyon lényeges az, hogy a ritka mennyiségi adatokhoz forrást rendeljünk. Ez éppúgy védi a cikk szerzőjét (mert lehet, hogy az adat hamis, de akkor nem őt terheli a felelősség), mint növeli az olvasó hitét az adat valódiságában. A lényeg az, hogy élesen elválasztódjék a szerző saját munkája (véleménye) az "idegen tollaktól". Minél sarkalatosabb pontja az írásműnek az idegen gondolat (eredmény), annál inkább jelölni kell a forrást. Ugyanakkor vigyázni kell - és ez a legnehezebb -, hogy ne tűzdeljük tele a szöveget idézésekkel, tehát tudni kell különbséget tenni az idézésre szoruló adat, vagy gondolat és az elvárhatóan közismert között. A szándékos plágium egyértelműen törvénybe ütközik, de nem szándékos plágium esetén, ismeretterjesztő cikkben nem követünk el törvénybe ütköző bűnt, ha egy idézés elmarad, azonban bűnt követünk el az olvasóval szemben, ha élvezhetetlenné tesszük a cikket. Csaba György 1. https://www.dotkommentar.hu/plagium.php
*A plágium problémája nem véletlenül került elő. Folyóiratunk minden évben pályázatot ír ki középiskolás diákok számára és a pályázat díjnyertes cikkei nyomtatásban meg is jelennek. Máskor is előfordult, de ebben az évben a benyújtott pályamunkák között nem egy volt, amely korábban már közölt pályamunka, vagy a témában megjelent más írásmű (cikk, könyvrészlet) hiteles másolata, vagy annak részleges felhasználása, esetleg némileg eltorzított változata volt. Bár plagizálni véletlenül (tudatlanságból) is lehet, ami most történt, az kimeríti a szándékos plágium fogalmát. Éppen ezért érdemes megvizsgálni, mi lehet e jelenség oka, különös tekintettel a fiatalok által elkövetett tudatos plágiumra.
Vigyázat, másolok, csak az internetet figyeljék! Az internetes korszak
a kötelező dolgozatot, pályamunkákat írók számára egyfajta könnyebbséget
jelent, amit viszont többen úgy értelmeznek, hogy dolgozatuk megírásához
elegendő néhány billentyű és az egér használata. Könnyen találnak a
feladatukhoz illő dolgozatokat, cikkeket, könyvrészleteket, lexikon-szócikkeket
s azok egyszerű átmásolása, majd egymás után illesztése a feladat megoldását
jelenti számukra. Nagyon csodálkozik aztán azon, amikor tantárgyának megismétlésére, vagy akár egy egész félév megismétlésére kötelezi őt az adott felsőoktatási intézmény fegyelmi bizottsága, hiszen az illető szabályos hamisítást, lopást követett el: saját neve alatt más személy szellemi termékét nyújtotta be. Ez manapság szinte mindennap előfordul a főiskolákon és egyetemeken, s tudnak erről a középiskolások, meg a különböző pályázatokon, versenyeken indulók is - mégis kockáztatnak. A bíráló vagy a tanár nagyon sokszor azzal kénytelen foglalkozni, hogy megnézze: nem másolatot nyújtott-e be a diák, valóban saját tanulmányáról van-e szó, vagy valamilyen ócska másolatról. Nem ritka, hogy egy-egy évfolyamon tíz dolgozatból hat afféle összeollózott másolat, rosszul egymás mellé illesztett szövegek halmaza. Ezért is kérik ezekhez a házi dolgozatokhoz, pályamunkákhoz a nyomtatott szakmai források pontos megjelölését, s nemcsak a mű címét, hanem azoknak az oldalaknak az oldalszámait is, ahol az illető megfelelő szakirodalmi leírást talált. Ennek segítségével ellenőrizhető, hogy tényleg kézbe vette-e a művet, jól értelmezte-e az abban leírtakat, helyesen idézett-e, a megfelelő számadatokat illesztette-e be dolgozatába, vagy mindezt csak felületesen tette, gyorsan összedobálva valamit, gondolván, hogy aki azt kijavítja, annak naponta 20-25 dolgozatot kell elolvasnia, s bizonyára nem lesz kedve minden adatot ellenőrizni. A legtöbb bíráló azonban fanatikus: minden adatot ellenőriz. Erre azonban a dolgozat írója nem számít, s ebből sok-sok kellemetlenség adódik. Egyes felsőoktatási intézményekben a kötelező dolgozat kihirdetésekor már előre közlik: kizárólag internetes források alapján írt írásművet nem fogadnak el. Nem fogadják el a munkát akkor sem, ha az illető precízen leírt szakkönyvek és szakcikkek - imént említett - azon oldalszámait nem adja meg, ahonnan forrásait merítette. Az igazán jó dolgozatok azok, amikor annak szerzője több forrást is összevet, rámutat az ellentmondó adatokra (történeti témáknál ez gyakori), s igyekszik azokban rendet teremteni. Még értékesebb dolgozat az, amelyhez szerzője kéziratos forrást is tud használni, ilyenek fellelhetők a régi iskolai könyvtárakban, a nagyobb könyvtárak kézirattáraiban, és természetesen magukban a levéltárakban. Sok még a kiadatlan, feldolgozatlan szöveg, érdemes ezekre figyelni, s ha valaki egy pályázaton, egy művelődéstörténeti vagy kultúrtörténeti versengésben sikert szeretne elérni, akkor annak egyik záloga az, hogy pályázatában dolgozzon fel olyasmit is, amit elsőként ő fog közölni. Lehetnek ezek régi naplók, régi találmányok kézzel írt bemutatásai, régi családi levelezések, tudóslevelezések, viták, kéziratban maradt szakcikkek és szakkönyvek, családi iratok, és még sok-sok minden, ami akár egy család kis házi irattárában maradt meg, akár az egykori tanár kéziratos hagyatékában, akár egy városi levéltárban, akár egy megyei gyűjteményben, vagy éppen az Országos Levéltárban, s mindezek megfelelői megtalálhatók a határon túli gyűjteményekben is. Nagyon értékesek a mások által még nem közölt fotók, rajzok, régi eszközökről most készült felvételek, nyomtatásban megjelent régi szabadalmakhoz mellékelt műszaki rajzok modern magyarázatai, megfejtései, és még sok minden, ami a magyar kultúra, kultúrtörténet, tudománytörténet, technikatörténet része. Mindez azt jelenti, hogy rengeteg a még feldolgozatlan feldolgozni való, s ezért sem érdemes másolni. Sokkal jobbat tud írni az, aki elsőként vesz kézbe valamit, mert akkor nem kötik a már megírt szövegek, a leközölt anyagok, a sokszor adathibás irományok, sajtóhibás összefoglalók. Arról nem is beszélve, hogy maradandó élményt jelent minden pályázó, minden dolgozatíró számára, ha valamit elsőként ő maga betűzhet ki, ő maga teszi át számítógépre a régi, néha nehezen olvasható írást, illetve fejti meg azokat a szavakat, amelyeket ma már nem használunk, de a nyelvtörténeti szótárak segítségével rendre megfejthetők, megmagyarázhatók. Ezek az igazi búvárkodások teszik hát élvezetessé azt a munkát, amelyet sok-sok jövőbeni pályázótól is vár a Természet Világa szerkesztősége. Gazda István Tudománytörténeti
források, pontos hivatkozások szemléltetésére lásd azokat a dokumentumokat,
amelyeket a Neumann Digitális Központ gyűjtött össze, egyebek között
a Természet Világa hasábjairól: https://www.neumann-haz.hu/index.html.
Az etikus ismeretterjesztő cikkírás aranyszabályai 1. Mások szellemi
termékét soha ne tüntesd fel magadénak, még részleteiben sem! Szili István
|
||||