Egy
elméleti fizikus vándorútja Budapesttől Bostonig
Beszélgetés Tisza László professzorral
Második rész*
III. Három eseménydús hónap Lipcsében
Tisza László: Megfogadtam Teller göttingeni látogatásakor adott tanácsát, és 1930-ban a nyári szemeszter elején Lipcsébe költöztem.
Frenkel Andor: Nem okozott adminisztratív nehézséget, hogy felvegyenek az egyetemre?
T.: Meglepő módon nem. Németországban három egyetemre jártam. Mindenütt egyszerűen bementem a nyilvántartási irodába, és megmondtam, hogy be akarok iratkozni. Az érettségi bizonyítvány fontos volt, de ennek megszerzését igazolta, hogy egy egyetemre korábban már felvettek. Göttingenben német vizsgát kellett volna tennem, de nem tudtam elérni a vizsgáztatót. A tisztviselő végül azt mondta: "Hiszen maga folyékonyan beszél németül!" - és ezzel a dolog el volt intézve. Gyermekkoromban egy nevelőnő tanított németre. Nem tudom, hogy ez a lezserség megvan-e még Németországban. Magyarországon hivatalosan kellett kérni az egyetemi felvételt: elvégre a numerus clausust, a zsidók számának korlátozását a felsőoktatásban adminisztrálni kellett.
F.: Hogyan alakult a kapcsolatod Tellerrel?
T.: Teller aznap védte meg a doktori disszertációját, amikor Lipcsébe érkeztem. Titkolta az eseményt, nem akarta elárulni a szüleinek. Meglepetésnek szánta az édesapjának, akinek néhány hét múlva volt a születésnapja.
Ez mérföldkő volt Teller életében. A disszertációjához szükséges számológépes számítások, amelyeket az akkori idők kezdetleges gépeivel végzett, befejeződtek. Olyan problémáknak szentelhette az idejét, amelyek induló pályájának lökést adhattak. Azonnal be is számolt nekem a metán infravörös spektrumában jelentkező anomáliáról, ami nem hagyta nyugodni. Tudtuk, hogy a rezgési-forgási spektrum forgási sávjainak távolságát a molekula tehetetlenségi nyomatéka szabja meg. Elfogadtuk a vegyészek álláspontját, hogy a metánmolekula szabályos tetraéder. Ezért, hasonlóan a gömbi pörgettyűhöz, csak egyetlen tehetetlenségi nyomatékának kell lennie. A spektroszkópia akkori szabályai szerint ez egyetlen forgási nívótávolságot jelentett. A valóságban azonban a metánnak két, jól látható infravörös sávja volt, jelentősen különböző forgási nívótávolságokkal. Mit kezdjünk ezzel? Néhány fizikus azt mondta: "Semmi probléma, a vegyészek tévednek. A metán nem szabályos tetraéder, hanem négyzet alapú, megnyúlt piramis." Ezt az érvelést Teller egyből elvetette. Úgy gondolta, a vegyészek tudják, mit beszélnek; a metánnak szabályos testnek kell lennie, egyetlen tehetetlenségi nyomatékkal. Inkább a fizikusoknak kell módosítaniuk azt az egyszerű szabályt, amelyet a forgási nívók és a tehetetlenségi nyomaték között felállítottak. Olyan új szabályt kell megfogalmaznunk, amely szerint egyetlen tehetetlenségi nyomatékhoz is járulhat több forgási nívótávolság. A feladat először megközelíthetetlennek tűnt. Azonban Ede olyan elképzelések sorával állt elő, amelyek akár le is írhatták volna a jelenséget. Nekem az lett a feladatom, hogy meggyőzzem őt ezek tarthatatlanságáról, és akkor ő valami újjal állt elő.
Végül olyan ötlete támadt, amelyben egyetértettünk. A kulcs a Born-Oppenheimer-közelítés (BOK) volt, a kapocs a kvantummechanika és a molekulák geometriája között. A közelítésnek az a lényege, hogy a molekulák energiáját különböző nagyságrendű tagok összegeként kezeli. A legnagyobb tag az elektronok energiája, a következő az atommagok rezgési energiája, végül a legkisebb a molekulának mint merev testnek a forgási energiája. A BOK lényege tehát az, hogy hierarchiát teremt az elektronikus, a rezgési és a forgási kvantumok között. Érvényességéhez hallgatólagosan fel kellett tenni, hogy a molekula alapállapota nem degenerált. Ez a feltevés nem érvényes az olyan, nagy szimmetriával rendelkező molekulákra, mint a metán, ezért a BOK-ot alkalmassá kellett tennünk ilyen esetek leírására is. Ez nem volt könnyű feladat, ezért első lépésként egyszerűbb molekulákat vizsgáltunk, mégpedig a metil-halogenideket (CH3X, X= F, Cl, Br). A C és az X atomot összekötő vonalat nevezzük a molekula forgástengelyének. Ehhez a kitüntetett irányhoz képest a rezgéseket két csoportba sorolhatjuk: 1. a forgástengellyel párhuzamos rezgésekre, nevezzük ezt z iránynak, és 2. a z-re merőleges rezgésekre. Ebben az esetben az x és y irány menti rezgések frekvenciája megegyezik a szimmetria miatt. Ezek tetszőleges fáziskéséssel szuperponálhatók. Az eset hasonlít a polarizált fényéhez, ahol a 90 fokos fáziseltérés cirkulárisan polarizált fényhez vezet. Ennek megfelelője a molekula olyan belső mozgása, amely rezgésből és belső forgásból tevődik össze. A mozgás energiája rezgésszerű, a frekvenciája határozza meg, de impulzusmomentuma (perdülete) is van. Várható, hogy a rezgéssel párosuló impulzusmomentum csatolódik a szokásos forgási impulzusmomentumhoz. Mi pedig éppen a belső és a külső impulzusmomentum csatolásából származó effektust kerestük. Az eredmény valóban a tehetetlenségi nyomaték és a forgási átmenet közötti szabály módosítása lett.
A probléma megoldása bonyolultabb volt, mint ahogy utólag elmesélem, és a szemeszter végéig foglalkoztatott bennünket. A munkát a Zeitschrift für Physikben publikáltuk. Bár a cikk egészében helytálló volt, egy kevéssé fontos részletét David Davisson professzor joggal kritizálta. Teller kijavította a hibát, és a javított változatot a Hand und Jahrbuch der Chemischen Physikben jelentette meg 1934-ben.
A közös munka mindkettőnk pályáján fordulópontot hozott. A vizsgálandó kérdés kiválasztása Tellernek köszönhető, és döntő szerepet játszott benne, hogy Ede vegyészmérnök-hallgatóként kezdte egyetemi éveit. Bár még kémiai tanulmányai befejezése előtt átnyergelt a fizikára, nem akarta, hogy vegyészi ismeretei kárba vesszenek, és néhány éven át a fizikának azt a fogalmi gazdagodását kutatta, amelyik a kémiával közös határterület jelenségeiből származott. A BOK más korlátait is vizsgálta. Ilyen a Jahn-Teller-effektus, amely a vibronikus állapotokkal, vagyis az elektronikus és a rezgési állapotok öszszeolvadásával kapcsolatos.
A Fő utca 12., ahol a Tisza család lakott
F.: Amikor Tellerrel megnyertétek az Eötvös-versenyt matematikából, Teller a fizikaversenyen is első lett. Miért kémiával kezdte az egyetemi tanulmányait, miért nem fizikával?
T.: Akkoriban a fizika és a matematika nem tűnt olyan foglalkozásnak, amiből meg lehet élni. Sok intelligens és jól informált apa, különösen a zsidó családokban, a kémia felé terelte a fiát. Érdemes megemlíteni, hogy három nagy magyar, Neumann, Wigner és Teller egy ideig kémiát tanult, és diplomát is szerzett ebből a tárgyból.
F.: A második világháború után a fizika került előtérbe a természettudományokban. Miért volt olyan népszerű a kémia az 1920-as években?
T.: Megvolt annak a jó oka. Az első világháború során a kémia rendkívül fontos szerepet kapott, mert a központi hatalmak (Németország és szövetségesei) nem folytathatták volna a háborút, mondjuk, egy évnél tovább, ha nem oldják meg az úgynevezett nitrogénfixáció problémáját.
F.: Elmondanád, mi volt ez a probléma?
T.: A légkörben sok nitrogén van, de inert formában. Ehelyett a fixált, megkötött formára volt szükség, amilyen például az ammóniában (NH3), a robbanóanyagok és a műtrágyák egyik összetevőjében fordul elő. A Brit Társaság (British Association for the Advancement of Science) 1898-as ülésén Sir William Crookes elnöki megnyitójában figyelmeztette a tudományos közösséget, hogy foglalkozni kell a nitrogénfixációval, mert a világ kötött nitrogént tartalmazó készletei, a chilei salétrom és a Csendes-óceáni szigeteken található guanó, kiapadóban vannak. Az ammóniát mesterségesen kell előállítani.
Ez feladta a leckét a vegyészeknek, hiszen hiába keverünk össze hidrogént és nitrogént, nem reagálnak egymással. Nernst és Haber törték a fejüket a megoldáson. Nernst megtalálta azt a megfelelő nyomás- és hőmérséklet-tartományt, amelyben a reakció ammóniát képes produkálni. A reakciósebesség azonban túl kicsi volt a termelés megindításához. Ekkor került előtérbe Haber vegyészmérnöki szemlélete, hogy tudniillik egy kémiai reakciót egy megfelelő katalizátorral lehet felgyorsítani. A katalizátort Boschsal, a zseniális vegyészmérnökkel együtt találta meg. 1913-ban kezdték meg a gyártást, éppen a háború előtt. Ez volt az első világháború Manhattan-terve; a laikus műkedvelők ugyanolyan biztonsággal használták a "katalizátor" szót, mint a Hirosima utáni világban a "láncreakció" kifejezést.
Amikor 1914 nyarán a háború kitört, Németországban és a központi hatalmak más országaiban többnyire úgy gondolták, hogy a háború rövid lesz, a katonák még a tél beállta előtt hazatérnek. Tudjuk, hogy nem így történt. Németország nem folytathatta volna a háborút, ha a nitrogénfixációt nem tudták volna megvalósítani.
F.: A robbanóanyagokból vagy a műtrágyából fogytak volna ki?
T.: Mindkettőből. Németországban komoly élelmiszerhiánnyal küszködtek. Magyarország búzaraktár volt. Bevezették ugyan az élelmiszerjegy-rendszert, de sokkal több élelmiszer volt, mint Németországban, ahol mind a műtrágya-, mind a robbanóanyag-gyártás szempontjából létfontosságú volt az ammónia. A szövetségesek tengeri blokádja megakadályozta az importot.
F.: A szövetségesek is megoldották a nitrogénfixáció problémáját?
T.: Ők eljuthattak Chilébe, őket kevésbé sürgette az idő. Azt hiszem, dolgoztak a feladaton, de nem jártak sikerrel. A háború után a kitűnő Haber-Bosch-féle eljárást mindenhol bevezették.
F.: Köszönöm ezt az érdekes visszatekintést. Most már világos, hogy Neumann, Wigner és Teller miért kezdte az egyetemi tanulmányokat kémiával. Érdekelte is őket, vagy csak édesapjuk tanácsát követték?
T.: Neumannt és Tellert a matematika érdekelte, Wignert az elméleti fizika. De igazat kellett adniuk apjuknak abban, hogy ezekből valószínűleg nem lehet megélni. Wigner elmesélte, hogy amikor édesapja megkérdezte: "Hány elméletifizikus-állás van Magyarországon?", azt felelte, három vagy négy. "És szerinted megkapod valamelyiket?" - kérdezte az apja. A szülők tehát érveltek, a fiúk pedig meghajoltak az érvek előtt. Hála rendkívüli tehetségüknek, mindenképpen sikerre voltak ítélve. Például Wigner Jenő akkor kamatoztatta vegyészmérnöki tudását, amikor már világhírű fizikus volt. Vezető szerepet töltött be a plutóniumreaktor tervezésében, ami az atombombaprogram fontos része volt.
Már említettem, hogy Teller is vegyészmérnökként kezdte tanulmányait, mégpedig a Budapesti Műszaki Egyetemen, de itt csak az első szemesztert fejezte be. Azt mondta nekem, hogy az egyetem tudományos színvonala nem elégíti ki, ezért Karlsruhéban folytatta kémiai tanulmányait. Ott Ewaldnak, a híres röntgenkrisztallográfusnak az előadásaira is járt. Ewaldra nagy hatást tett az éles eszű Tel-ler. Behívatta idősb Tellert, és azt mondta neki, hogy a fia kivételes tehetség, fizikus akar lenni, és ebben nem szabad megakadályozni. Ennek eredményeként Ede Münchenbe ment, Sommerfeldhez. A hidrogén-molekulaion, az egyetlen elektront tartalmazó, legegyszerűbb molekulaion gerjesztett állapotainak addig még nem értelmezett tulajdonságait vizsgálta. A Schrödinger-egyenlet szükséges megoldásait numerikus integrálással állította elő.
Amikor Sommerfeld kutatói szabadságra (sabbaticalra) ment, Ede Lipcsébe költözött, hogy Heisenberg csoportjában dolgozhasson. Ott fejezte be a hidrogén-molekulaionon végzett számításait, és ebből írta doktori disszertációját.
Neumann János esete egészen más. Bámulatos, milyen sok új diszciplínát tudott magába szívni, például a játékelméletet és a közgazdaságtant, a számítógép-tudományt, a meteorológiát, s nem érezte úgy, hogy vegyészmérnöki tanulmányait be kellene olvasztania tudományos tevékenységébe. Egyszer egy egész délutánt végigbeszélgettem vele a tengerparton szakmai válaszútjairól.
F.: Mesélnél erről a délutánról?
T.: Shelter Islandon voltunk, a New York állambeli Long Island északkeleti csücskével szemközt. Ezen a szigeten van egy elegáns üdülőszálló. 1947 kora tavaszán, a turistaszezon előtt, ez a szálloda egy kvantumelektrodinamikai konferencia színhelye volt. Az esemény hihetetlenül sikeresnek bizonyult, mert gyökeresen új fejleményekre vezetett. Az akkoriban kísérletileg felfedezett Lamb-eltolódást sikerült úgy megérteni, hogy a kvantált elektromágneses tér vákuumfluktuációjából megfigyelhető effektusokat leíró járulékokat különítettek el. Az eredmény új számolási eljáráshoz vezetett, a renormáláshoz, és ez új korszakot nyitott a kvantumelektrodinamikában.
Erwin Schrödinger (balra) és Fritz London Berlinben, 1928-ban
A Shelter Island-i
konferencia elsöprő sikere nyomán nagy volt a kísértés, hogy 1948-ban
egy hasonlót szervezzenek. Az alacsony hőmérsékletek fizikáját igyekeztek
a középpontba állítani. Fritz London és én lettünk volna a sztárok,
de mi már megtettük, amit tudtunk, és nem volt sok új mondanivalónk.
A konferencia nem hozott sikert, vadászni kellett az előadókra. Az érdekesebb
hézagpótló előadások közé tartozott a Bill Shockley-é, aki a rövidesen
színre lépő tranzisztor fizikai alapjait magyarázta el. A nem szigorúan
szakmabeli résztvevők közé tartozott Neumann János is. Nem emlékszem,
hogy hozzászólt-e az előadásokhoz, de volt egy szabad délután, amikor
kettesben találtunk egy festői sziklát a tengerparton, és számos témáról
beszélgettünk. Jancsi mondandója nem volt igazán új, azt az ismert nézetét
hangoztatta, hogy a meglévő matematikai módszerekkel nem tudják megoldani
a hidrodinamikai egyenleteket, és ezen gyors számítógépek kifejlesztésével
lehetne segíteni. Jól emlékszem az egyik mondatára: A holnapi időjárás
jóslásához a mai számítógépes technológiával egy hónapi gépidőre lenne
szükség. Azt remélte, hogy ezen a területen javulás állhat be. Azt hiszem,
Jancsit azért érdekelték a számítógépek, mert voltak elképzelései a
hatásfok javítására. Azóta a számítógépek valóban kiszélesítették az
alkalmazott matematika hatókörét, de még ennél is figyelemre méltóbb,
milyen nagy mértékben alakították át a mindennapi életet.
Jancsi továbbá keserűen panaszkodott arra, hogy Einstein nem hagy fel
a kvantummechanika bírálatával. Ezt a kritikát egyáltalán nem tartotta
előrevivőnek.
Itt az ideje, hogy visszatérjek Lipcséhez. Először is nagyon fontos volt, hogy részt vehettem egy kutatásban, ami csillapította a kreativitásommal kapcsolatos kétségeimet. Ezután kellően önálló munkát kellett találnom, hogy megírhassam a doktori disszertációmat. Teller a többatomos molekulákkal kapcsolatban javasolt egy témát. Közös munkánk, amely néhány kiválasztott molekulára korlátozódott, éppen véget ért. A javasolt munkának a kiválasztási és az intenzitási szabályokat kellett tárgyalnia az összes, szimmetriáik szerint csoportosított molekulára. A megfelelő matematikai módszer alapja a csoportelmélet volt. Teller tudta, hogy részt vettem Heitler csoportelméleti kurzusán Göttingenben, és nagyon szerettem volna kamatoztatni ezt a tudást. A munkát Budapesten végeztem el, ahová 1930-ban tértem vissza, a lipcsei szemeszter után.
Mielőtt beszámolnék pályám folytatásáról, szeretnék felidézni egy szórakoztató epizódot, amelyet nemrég a Horváthy Péternek adott interjúmban is elmondtam. Egy gyönyörű nyári napon a Heisenberg-csoport lement a Szász Tartományi Akadémiára, hogy meghallgassa Peter Debye előadását. Debye ekkor a lipcsei Kísérleti Fizikai Tanszék vezetője volt. Briliáns előadó hírében állt, ezért az előadóterem zsúfolásig megtelt. A felcsigázott érdeklődéssel várt előadás mellett a hallgatóságot egy váratlan esemény is felvillanyozta: bejelentették, hogy Heisenberget az Akadémia tagjává választották. Éreztük, hogy a teremben kisebb dráma is zajlik, amin jót szórakoztunk. Az öszszes akadémikusnak hosszú, fehér szakálla volt, és mindannyian ünnepi, fekete zakóban feszítettek. Heisenberg azonban világos nyári öltönyben volt, simára borotvált arccal. Az esemény kedd délután történt, és hagyományos pingpongpartinak kellett követnie este a laboratóriumban.
Az Akadémiáról visszafelé tartva Edével azon gondolkoztunk, hogyan ünnepelhetnénk meg a legjobban, hogy Heisenberget beválasztották ebbe a magasztos testületbe. Megálltunk a közeli színház előtt, és szereztünk egy álszakállt. A laborban bizalmasan megkértük Friedrich Hund professzort, hogy keressen egy ünnepi fekete zakót. Mindezt át is nyújtottuk Heisenbergnek Hund rövid beszéde alatt: "...azok az emberek, akik haszontalanságokkal, például egyiptológiával vagy elméleti fizikával foglalkoznak, szeretnek akadémiákat alapítani saját fontosságuk demonstrálására. Gyönyörű nyári délutánokon előadásokat hallgatnak ahelyett, hogy teniszeznének. Kedves Heisenberg, sajnáljuk, hogy téged is berángattak ebbe a vállalkozásba." Őszin-tén szólva nem hinném, hogy Heisenberg maradéktalanul átérezte a szertartás szeretetteljes humorát.
IV. Újra itthon; kapcsolat a kommunistákkal
F.: Tehát 1930-ban hazajöttél Budapestre. Miért nem maradtál még Lipcsében?
T.: Apám nem akarta tovább finanszírozni a tanulmányaimat. Indokoltnak éreztem a döntését, így lipcsei tartózkodásom pontot tett mindenképpen túl hosszúra nyúlt németországi tanulmányaim végére.
F.: Továbbra is kapcsolatban maradtál Tellerrel?
T.: Igen. Leveleztünk, és vakációra mindig hazajött, hogy együtt legyen a szüleivel és tartsa a kapcsolatot a barátaival, köztük velem. Ezek a találkozások részben társas összejövetelekből, kirándulásokból álltak, de nekem fontosabb volt, hogy segítségükkel jó ütemben haladhattam a disszertációmmal.
George Placzek
Teller felhívta a figyelmemet George Placzek egy érdekes molekuláris spektroszkópiai munkájára, melynek középpontjában a Raman-effektus állt. Ez egyfajta rugalmatlan szórás, ahol a bejövő és a szórt kvantumok energiái közötti különbség egyenlő a rezgési-forgási spektrum egyik átmeneti energiájával. A kiválasztási szabályok azonban mások, mint az infravörös spektrum esetében. A Raman-effektus első elméletei nagyon bonyolultak voltak, kezelni kellett a molekula Schrödinger-egyenletét is. Placzek sokkal egyszerűbb módszert használt, amely egy fenomenológiai polarizációs tenzoron alapul. Ennek a mátrixelemei szabják meg a kiválasztási és intenzitási szabályokat, ahogyan az elektromos dipólmomentum mátrixelemei az infravörös spektrum megfelelő szabályait. Kézenfekvő feladat volt annak a megállapítása, hogy mely mátrixelemek tűnnek el a szimmetria miatt. Placzek az eredményeket számos molekulára megadta - intuitíve. Adatai többnyire helyesek voltak, de néha nem. Örömmel fogadta az ötletet, hogy én csoportelméleti módszerekkel számítsak ki megbízhatóbb eredményeket. Ez a munka nagyon megfelelt nekem, és el is végeztem.
A budapesti tudományegyetemen adtam be és védtem meg disszertációmat, Ortvay volt a hivatalos témavezetőm. Ortvayt érdekelte a munka és a kéziratot elküldte Wignernek értékelésre. Wigner jórészt elfogadta, és néhány hasznos kritikai megjegyzést tett. A dolgozatomat eredetileg magyarul nyújtottam be, de elkészítettem a német fordítást is, amely a Zeitschrift für Physikben jelent meg.
Megszereztem a fokozatot és volt két jó cikkem. Fordulópont következhetett volna be a pályámon, amelynek kezdetén sokat kételkedtem magamban. Sajnos azonban történt egy szerencsétlen dolog, amely máig zavarba ejt, de mivel összefonódott a szakmai életemmel, nem mehetek el szó nélkül mellette.
Kapcsolatba kerültem egy kommunista csoporttal. Először 1919-ben, a Kun Béla-rezsim idején találkoztam a kommunizmussal, aminek hatására antikommunista lettem. A továbbiak szempontjából fontos lesz, hogy volt akkoriban egy jó barátom, Antal Jancsi, akinek az édesapja középszintű beosztást kapott a kommunista Oktatási Népbiztosságon. Jancsival többnyire egymást kiegészítő érdeklődési körünk kérdéseiről beszélgettünk. Őt a művészet és az irodalom, engem a matematika és a természettudomány kötött le. Egyetértettünk abban, hogy politika-filozófiában nem értünk egyet. 1920-ban Jancsi családjával együtt elhagyta Magyarországot és eltűnt a látókörömből, majd váratlanul újra megjelent Pesten nem sokkal azután, hogy hazaérkeztem Lipcséből.
Németországban egészen apolitikus voltam, még újságokat sem olvastam. Egyszer, amikor hallgatótársaim közül a két legjobb barátommal, Mogens Pihllel és Martin Strauss-szal beszélgettem, megkockáztattam azt a kijelentést, hogy "ép ésszel senki sem lehet kommunista". Azt válaszolták: "Akkor nekünk elment az eszünk!" A beszélgetés abbamaradt, de engem zavarba ejtett, és érzékennyé váltam arra a növekvő politikai feszültségre, amely kitapinthatóvá vált lipcsei szemeszterem alatt. A gazdasági hanyatlás is mélyült. Furcsa véletlen, hogy nem sokkal hazaérkezésem után felbukkant Jancsi barátom. Ekkor már a TASSZ (a szovjet hírügynökség) tudósítója volt. Ott folytattuk, ahol tíz évvel korábban abbahagytuk, de magabiztos antikommunizmusom már nem állt szilárd lábakon. Elfogadtam, hogy "instruáljon", és elkezdtem olvasni A tőkét.
Kapcsolatba léptem régi egyetemi barátaimmal is, elsősorban Balog Emmivel (asszonynevén Tarján), akivel együtt végeztük el az első évet a matematika szakon. Időközben ő is fogékonnyá vált a politika iránt, és tagja volt egy nem egyetemista csoportnak, amelyik elsősorban kirándult és síelt a budai hegyekben, de vitákat is rendezett marxisták és az amerikai politika-filozófus, Henry George hívei számára. Néha én is velük tartottam. Politika-filozófiáról vitatkozni még Magyarországon is veszélytelen dolog volt. Más kérdés, hogy a csoportból ketten az illegális Magyar Kommunista Párt tagjai voltak. Egyikük megkért, hogy tegyek kisebb szívességeket a pártnak, például vigyek el írásokat a szerzőtől a gépíróhoz. Én ezt könnyelműen csekélységnek tartottam, de Magyarországon illegális volt.
A barátok és a gazdasági hanyatlás hatására abban az időben sokan váltak baloldalivá. Esetemben személyes motiváció is elősegítette a folyamatot. Fizikusként arra hajlottam, hogy a relativitáselméletet és a kvantummechanikát a tudományos forradalom termékének tekintsem, és a "forradalmat" általában is a változás legitim motorjának tartsam. Teller, Wigner és Neumann nem látott kapcsolatot a kétféle forradalom között; a tudományos forradalom elfogadása esetükben nem gátolta a politikai forradalommal való szembenállást.
A kétféle forradalom
közötti párhuzam megvonása ellentétes irányokban hatott. Abban az időben
Budapesten hozzájárult, hogy politikai csapdába essem. Három évvel később,
miután alaposan megismertem a Szovjetunió szocialista kísérletét, egy
csepp illúzióm sem maradt a vonzerejét illetően. De azután hosszan kerestem
a válaszokat az olyan kérdésekre, hogy mi romlott el. Nem akartam elfogadni,
hogy egyedül Sztálin felel egy értékeket is felmutató elmélet tönkretételéért.
Meg akartam találni a hibát az elméletben. De most előrefutok, kanyarodjunk
vissza 1932 nyarához.
Két hónappal doktori disszertációm megvédése után letartóztattak, és
bár nem voltam párttag, 14 hónap börtönbüntetésre ítéltek. Akkor a kommunista
párt illegalitásban volt Magyarországon, és minden kommunista tevékenységet
keményen büntettek. Ezután nem volt kérdéses, hogy kapok-e állást magyarországi
egyetemen. Úgy tűnt, hogy tudományos pályafutásom véget ért, mielőtt
elkezdődött volna. Teller azonban hűséges barát maradt. Bár nem osztotta
politikai nézeteimet, segített kiutat találnom.
Dunai evezős kiránduláson Teller Edével (középen) és Fuzsióka japán fizikussal (1933)
F.: Még mindig Lipcsében volt?
T.: Nem, már elköltözött Göttingenbe.
F.: De hiszen neked azt mondta, hogy ne maradj Göttingenben!
T.: Ő csak azt mondta, Göttingen nem igazán alkalmas arra, hogy ott találjak témát doktori disszertációmhoz, de ő egy neves fizikai-kémia professzor, Eucken asszisztenseként került oda. Rockefeller-ösztöndíjat is kapott, hogy Fermivel dolgozhasson Rómában és Bohrral Koppenhágában. Ezek között a városok között ingázott.
F.: Teller azért lett Eucken asszisztense, hogy kapcsolatot teremtsen a kvantummechanikával?
T.: Pontosan. Akkoriban a professzorok szívesen vettek maguk mellé kvantummechanikában jártas asszisztenseket, hogy a klasszikus terepen szerzett tapasztalataikat bővíthessék a modern fejleményekkel.
| Természet Világa, | 138. évfolyam,
2. szám, 2007. február https://www.termvil.hu/archiv/ https://www.chemonet.hu/TermVil/ |