Mestersége: pszichofiziológus
Beszélgetés Ádám György professzorral 85. születésnapja alkalmából

Ádám György orvos, pszichofiziológus, professzor emeritus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Élettani Tanszékének egyetemi tanára 1966-tól 1992-ig. 1972-től 1978-ig az ELTE rektora, a Magyar Tudományos Akadémiának 1970-től levelező, 1979-től rendes tagja. 1972-től 1977-ig az MTA elnökségének tagja. Az MTA Pszichológiai Bizottságának, Neurobiológiai Bizottságának, Akadémiai Klub vezetőségének, az "Életen át tartó tanulás" MTA Elnöki Bizottságának tagja. A Magyarország Holnap Oktatási és Esélyegyenlőségi Kerekasztal tagja. Az International Brain Research Organization magyar nemzeti bizottságának tagja. Az Association des Physiologistes (Párizs), az American Pavlovian Society, a Collegium Internationale Activitatis Nervosae Superioris, az Összoroszországi Pavlov Társaság tiszteleti tagja. 1978-tól 1990-ig a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat elnöke. 1994-től a mai napig a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke. A Magyar Pszichológiai Szemle szerkesztőbizottságának elnöke. A Magyar Tudomány és a Természet Világa szerkesztőbizottságának tagja, utóbbinak 1981-1983 között elnöke. Több mint másfélszáz tudományos közleményt publikált, két angol nyelvű és három magyar nyelvű tudományos monográfia, több ismeretterjesztő könyv szerzője. Több kiadást elért három hivatalos egyetemi tankönyv és több gyűjteményes kötet szerzője.

Díszdoktora a Szentpétervári Állami Egyetemnek, a Mexikói Autonóm Egyetemnek és az Eötvös Loránd Tudományegyetemnek. Munkássága elismeréseként Akadémiai díjban (1961), Bugát Pál-díjban (1987), Vavilov-emlékéremben (SzUTA, 1990), Grastyán-díjban (1997), Eötvös József-díjban (2002) és Budapest Angyalföld Díszpolgára (2002) elismerésben részesült. 2007-ben Széchenyi-díjat kapott.

***

- Örömmel olvastuk nemrégiben a hírt, hogy tudományos munkásságáért Széchenyi-díjjal tüntették ki. A díjjal a hazai korszerű agyélettani kutatásban és oktatásban, valamint a pszichofiziológia meghonosításában és magas szintű művelésében, az elemi tanulási folyamatok élettani hátterének feltárásában elért eredményeit ismerték el.

Miért fontos ez az élettani folyamatokkal összefüggő, lelki jelenségeket vizsgáló tudományterület?

- A pszichofiziológia a lélektannal érintkező élettani tudományterület, amelynek vizsgálata összetettebb, mintha "szimplán csak" fiziológiai kutatás lenne. A fiziológia az emberi és az állati szervezet életjelenségeinek, az életműködések szabályozásának tudománya, amelyben nagyon fontos szerepet játszik az agyvelő és az idegrendszer. A pszichológia pedig az agyban lejátszódó, és az egész viselkedést irányító lelki jelenségeket kutatja az érzékeléstől a cselekvésig, az automatizmusoktól a tudatos döntésekig. Az elméleti és kísérleti módszerek sajátos kombinálásának nyomán az utóbbi évtizedekben igen fontos, több emberi elmebetegséget és kóros agyvelőt gyógyító, pontosabban annak lehetőségeit kiszélesítő eljárások születtek. Itt például az agyi képalkotó számítógépes eljárások lélektani alkalmazásaira, vagy a pszichikumot kedvezően befolyásoló új gyógyszerek áldásos hatásaira gondolhatunk, amelyeket fájdalomcsillapításban, epilepsziában, Parkinson-kórban vagy skizofréniában adhatnak.

Hiszem és vallom, hogy a pszichofiziológiai kutatómunka sajátos "mesterség", ami jártasságot követel a fiziológiai tudásanyagon kívül számos elméleti és kísérleti diszciplínában; az ismeretelmélettől a biofizikáig, a pszichológiai tesztektől az experimentális műtéttanig. A pszichofiziológiai kutatásban a kérdéseket általában pszichológusként tesszük fel (hogyan történik a látási, hallási érzékelés, mi a személyiség élettani háttere, melyek a memória mozgatórugói stb.), a bizonyítandó válaszokat pedig legtöbbször fiziológusként, kísérletező kutatóként igyekszünk megadni.

- Professzor úr elsősorban az alapvető tanulási folyamatok élettani hátterének feltárásában ért el kimagasló eredményeket.

- Ivan Pavlov kutatásai óta közismert tény, hogy az állati és emberi tanulás egyik alapjelensége az időleges kapcsolódás két agyi neuroncsoport izgalmi állapotai között akkor, ha ez a két gerjesztett működési helyzet időben egybeesik, vagy legalábbis közel szimultán zajlik le. Más szavakkal: valahányszor az agy magasabb régióiban két vagy több inger-válasz folyamat szinkron módon történik, e folyamatok között olyan ideiglenes kapcsolat alakul ki, amelynek eredményeként az egyik résztvevő jelenség ingere kiváltja a másik résztvevő válaszát. Ez a sajátos tanult válasz az agyvelő egyik általánosan érvényes alapfunkciója, ami Pavlov nyomán a feltételes reflex fogalmaként vált ismertté.

Munkacsoportunk elektrofiziológiai módszerrel követte nyomon két agyi izgalmi góc egymásra gyakorolt hatását, a feltételes reflex kialakulását és kialvását. Eljárásunk megfelelő modellnek bizonyult az elemi tanulás társítási (asszociációs) formájának leírására és különböző fiziológiai, továbbá farmakológiai, például a tanulásra ható vegyi anyagok befolyásának elemzésére. Ma már az általunk kidolgozott feltételes kiváltott potenciál szinte rutinmodellé vált az agykutatásban.

- Több interjúban is azt nyilatkozta: abban, hogy az orvosi hivatást, majd az idegélettani kutatást választotta pályafutása elején, a véletleneknek is szerepük volt. Ezekről a "véletlenekről" szeretném beszélgetésünk elején kérdezni, valamint gyermekkoráról, családjáról és szülővárosáról, Nagyváradról, amelyek minden bizonnyal meghatározták, vagy legalábbis befolyásolták sorsa alakulását és pályaválasztását.

- Apám, aki felvidéki, beregszászi születésű volt, véletlenül került Nagyváradra és lett megbecsült váradi mesterember. Budapesten tanulta ki a vésnök-, órás- és ötvösmesterséget, és még ifjúként vándorolta végig Európát, mint az akkori mesterlegények általában. Éppen Belgiumban dolgozott, amikor 1914-ben megkapta katonai behívóját és hazajött. 1916-ban orosz fogságba esett, ahonnan 1919-ben tért haza Pestre, majd állást keresve indult Erdélybe. Családi ajánlólevéllel állt meg Nagyváradon kalaposmester anyai nagyapám házában. Itt találkozott és szeretett bele nagyapám lányába, édesanyámba, akit rövidesen feleségül is vett. Hamarosan egy kis műhelyt is nyitott Váradon, ami szerény, alsó középosztálybeli életet tett lehetővé számukra. Én 1922-ben születtem, öcsém három évvel később. Nagyapám házában laktunk, ott működött a hetivásárokra "termelő" kalapos műhely is.

Iskolás koromban igen nagy hatással volt rám és barátaimra a "nagyváradi értelmiségi légkör". Ma "multikulturális" hatásnak neveznénk azt az atmoszférát, amelyben egy nyitott szemű, érdeklődő és kíváncsi fiatalember mindennapjait tölthette. Lüktető, zajos és élénk, nagyműveltségű és sokszínű városban nőttünk fel. Sok könyvesbolt, számos mozi, jó magyar és román színtársulat, többféle napi- és hetilap, havi folyóirat működött a városban. Apám több újságot járatott, és az évek során segítségünkkel egy kisebb könyvtárat is összegyűjtött. Az iskolában viszont magyar anyanyelvünknek már alig vettük hasznát, hiszen román nyelven, francia oktatási szisztéma szerint tanultunk mindent, de intenzív volt a francia és a latin nyelvtanítás, sőt az ógörög is kötelező stúdium volt. Angolt és németet az iskolában nem tanultunk, de az angolt magánszorgalomból otthon, "divatból" magoltuk be, a német pedig mindannyiunkra "ráragadt" a Monarchia hadseregében németül megtanult apáinktól, nagyapáinktól. Ez a nyelvi sodródás Váradon nemzedékeink természetes jelensége volt. Mindenki többnyelvűként nőtt fel közülünk. Egy jellemző, talán meghatározó mozzanat középiskolás koromból: fél tucat osztálytárssal és baráttal a nyolcosztályos gimnázium alsó évfolyamaiból, sajátos "magán önképzőkört" alakítottunk, amely évekig, egészen 1940-ig, érettséginkig működött. Hetenként összejöttünk és sikerrel tartottunk felolvasást a magunk kisfiús módján saját "műveinkből", jobbára olvasmányainkból. Volt, aki a római ókor történetéből olvasott fel, volt aki - mint jómagam - filozófiából "tündökölt". Sajnos, a hat fiúból hárman már nem élnek.
 


Régi nagyváradi családi fénykép az érettségim előtti évekből.
Apámmal közrevesszük édesanyámat, mögöttünk Bandi öcsém áll

Középiskolás éveimben, szüleim kívánságára, kitanultam az órásmesterséget. Közkeletű mentalitás volt ez akkoriban a fiús szülők körében: a fiú kezébe iparos szakmát kell adni. Úgy tűnik, még hatott akkor a felvilágosodás rousseau-i filozófiája: "csak a mesterember szabad". Persze egyértelműen egyetemre készültem. Ma is hálás vagyok szüleimnek ezért a mesterségért, ami diákéveimben megélhetést biztosított nekem, később "hobbit"; még ifjú professzorként is szívesen javítottam beosztottaim óráit!

Hogyan lett belőlem orvos, majd az idegélettan kutatója? Látszólag véletlenül, valójában azonban nagyon is tudatosan. Kora ifjúságomtól a kíváncsi fiatalok közé tartoztam. Az ember szellemi teljesítményei, a pszichikum, a társas lét rejtelmei érdekeltek a leginkább, de olvasmányaimban "mindenevő" voltam: földrajzi útleírásoktól a regényekig mindenfélét olvastam, vonzottak a nagy gondolkodók: Platón, Freud, Bergson és a többiek. Az egyetemre készülvén sokáig bölcsészettudományi pályafutásra gondoltam. Határozott irányváltoztatásom a mifelénk rettenetesnek bizonyult esztendőben, 1943 őszétől 1944 végéig zajlott le. Erről a szörnyű évről ma sem lehet mély felindulás nélkül emlékezni!

- A viharos háborús évek idején már sorköteles volt…

- 1943 őszén sorköteles fiatalként vonultam be a katonasághoz. Az ezt követő bő egy év alatt sok embertelenséget, rettenetet és egyben mély emberi együttérzést, derűlátó kemény emberi tartást tapasztaltam. Miközben végig Erdélyben voltam az akkori Honvédség "védő" karjai között, először székelyföldi hadiútépítő munkán, majd ismételt front előli szökési kísérletem miatt a kolozsvári honvédségi börtönben voltam, ahol zárkatársaim között magas rangú tisztek éppúgy akadtak, mint akkor először látott "valódi, élő" kommunisták. Ekkor érlelődött meg bennem az elhatározás: a háború után csakis orvos lehetek! Így is történt. Beiratkozásom a kolozsvári egyetem orvosi karára már 1944. december elején megtörtént, amikor Budapest ostroma még meg sem kezdődött: belül a németek, kívül a szovjetek. De Kolozsváron már béke volt, az üzletek zöme nyitva, a helyi újságok megjelentek, tömegek hullámzottak az utcákon. A szovjet katonai közigazgatás még nem adta át a hatalmat a románoknak, ez csak fél év múlva, 1945 márciusában történt meg. Ekkor én már javában tanultam az orvosi tárgyakat, vizsgázgattam stb. Közben a magyar egyetem beolvasztotta az időközben Nagyszebenből visszaköltözött román nyelvű egyetemet, és pár hónap alatt ez a komplexum Babes-Bolyai Tudományegyetem néven kétnyelvűvé vált, így működik ma is. De hamarosan megkezdődött az orvosi kar átköltöztetése is Kolozsvárról Marosvásárhelyre, ily módon én a harmadik és a negyedik évfolyamot már az új székhelyen végeztem el: a volt Hadapródiskola impozáns épülettömbje lett a vásárhelyi orvosi kar központja, a városi kórházak pedig a klinikák.

- Az egyetemet azonban Budapesten fejezte be…

- 1947 nyarán terjedt el a hír, hogy rövidesen megszűnik a szabad átjárás az anyaország és Erdély között, mert a párizsi békeszerződés értelmében lezárják a határokat. Ekkor sok erdélyi hallgatótársammal együtt budapesti illetőségű kollegáink csapatához "sodródtunk", és elhatároztuk, hogy felülünk a vonatra és átiratkozunk a budapesti orvosi karra. Vajon véletlen elhatározás volt? Ki tudja! Pesten jelentkeztünk az Üllői út 26-ban, ma is ott van a Dékáni Hivatal. Simán elismerték összes erdélyi vizsgánkat, így 1947 októberében már a budapesti orvosegyetem hallgatója voltam. 1949-ben szereztem meg orvosdoktori oklevelemet, ugyanabban a díszteremben avattak, ahol magam is annyi doktori avatást celebráltam később, hatéves rektorságom alatt.

- A diploma megszerzése után nem a praktizálást, hanem a kutatómunkát választotta. Hol kezdte kutatói pályafutását? Sohasem akart gyógyítással foglalkozni?

- Adoktorálás után egy évig egy pesti kórházban belgyógyászként próbáltam ki magam, de hamar rájöttem, hogy a kutatás és az oktatás az igazi közegem. A pesti orvosegyetem Élettani Intézetében, a Puskin utca 9-ben kaptam gyakornoki, majd tanársegédi állást. Főnököm először Mansfeld Géza, a kiváló endokrinológus, majd Bálint Péter vesefiziológus lett. Bálint a Korányi-iskolából hozta magával a vesefunkciók iránti érdeklődést, vele kezdtem e téren kutatni. Alig két évet töltöttem az intézetben, amikor az Akadémia úgynevezett aspiránsbizottsága 1952 őszén ösztöndíjas aspiránsnak jelölt a híres Pavlov Intézetbe, amely a Leningrád melletti Koltusi nevű kutatófaluban működött. Koltusit az 1917-es forradalom előtt még a cári kormány alapította, kifejezetten a Nobel-díjas Pavlov kutatásai számára.

- Ki kaphatott akkoriban ösztöndíjat és hogyan?

- Az említett aspiránsbizottság az Akadémián, a Tudományos Minősítő Bizottság (TMB) keretében működött, elnöke akkor Tolnai Gábor akadémikus, irodalmár volt. Ez a bizottság nem egyéni pályázatok, hanem az egyetemek jelölése nyomán, rátermettség, nyelvtudás és a környező, jobbára szocialista országok befogadó készsége alapján küldte ki az aspiránsokat, legtöbbünket - sokszor akár 50-60 fiatalt egyszerre - a Szovjetunióba. Így kerültem a Pavlov Intézetbe. Tudományosan megtisztelő jelölés volt ez számomra, hiszen a Koltusiban működő hatalmas intézet egész kutatóváros volt már akkor, szinte példa nélkül állt az egész világon a maga több száz diplomásával, több tucat laborjával, nagy és modern könyvtárával, óriási állatházaival, nagy lakóparkjával. Emberi szempontból azonban, mind családi, mind egyéni értelemben, igen nehéz időszak volt ez nekem, de főleg a feleségemnek! 1952 októberében kezdődött az aspiránsi munkám, és akkor már várandós feleségem nélkül, csak egyedül utazhattam Koltusiba. 1953 januárjában jelentkeztem a moszkvai magyar nagykövetségen, hogy saját költségemen hazautaznék gyermekem születésére. Kérésemet elutasították, de biztosítottak arról, hogy "Meglátogatják majd a kórházban az elvtársnőt, és ajándékot is visznek neki". Sokra mentem ezzel az ígérettel! Így Ágnes lányomat, aki ma megbecsült, kitüntetett körzeti családorvos (1977-ben doktorált) és az orvosegyetem ismert oktatója, csak születése után hónapokkal láthattam. Ez a mozzanat is az ötvenes évek szomorú hazai krónikájának jellemző esete. Több jó barátom, így Keszler Pál, Gergely János és sokan mások, nejükkel együtt sokat segítettek feleségemnek és újszülött kislányomnak például azzal, hogy anyatejet szereztek és a kemény télben tűzifát, nehogy nélkülözzenek.

- Ha jól tudom, felesége is Nagyváradon született.

- Igen, már gyermekkorunkban is jól ismertük egymást, aztán az élet elsodort minket egymás látóköréből. Megint egy látszólagos "véletlen": feleségem, Kati, szüleivel együtt 1948-ban, röviddel az említett román-magyar határlezárás előtt jött át és telepedett le Budapesten. Régi váradi barátok körében itt találkoztunk újra, és 1949-ben, már orvosi diplomával a zsebemben házasodtunk össze. Ő francia- angol tanári szakon végzett a budapesti egyetem bölcsészkarán, de mire 1951-ben megkapta diplomáját, megszüntették az iskolákban a francia és az angol nyelvtanítást. Így aztán sok évfolyamtársával együtt megtanult oroszul, és évtizedekig, egészen nyugdíjba vonulásáig oroszt tanított megbecsült, ismert pedagógusként kerületünkben, Angyalföldön. Szűkebb családunk ma már négy nemzedékből áll: orvos leányunknak, Ágnesnek Tamás fia mérnök, akinek két gyermeke, Richárd (4 éves) és Gréta (másfél éves) már dédunokáink!
 


Macskakísérlet az élettani laborban.
Tőlem jobbra Szilakov orosz professzor

- A Pavlov Intézetben töltött három évről egyik interjújában azt mondta: pszichofiziológusi gondolkodásának, egész szakmai pályafutásának formálásában az intézetnek sorsfordító szerepe volt. Hogyan alakult pályafutása e tanulóévek után?

- A Pavlov Intézetet az orosz, majd a szovjet kormány óriási anyagi ráfordítással a húszasharmincas években az akkori legmodernebb tervek, és berendezések felhasználásával építette fel. Az intézet soha sem szakította meg a kapcsolatot a tudományos világgal, sőt központi jellegét egyre erősítette: 1936- ban (alig 3 évvel a második világháború előtt) a Fiziológiai Világkongresszus székhelye Leningrád volt, elnöke pedig Ivan Pavlov! Odaérkezésemkor, 1952-ben az intézet még őrizte a Pavlov-csapat tudását, szemléletét, munkastílusát, a kollégák izgalmas vitákat folytattak, rengeteg kutatói program, gazdag könyv- és folyóirattár volt, de állandó volt a nyugati és keleti vendégjárás, beszerezték a legújabb elektronikus technikákat és fejlesztették azokat stb. Az igazi szellemi műhely hangulatát és munkastílusát sok külföldi ösztöndíjassal együtt én is átvettem. Igen sok új metodikát is tanultam, például steril kísérleti sebészi műtéttant kutyákon és majmokon, feltételesreflextechnikákat stb. Ott írtam és védtem meg 1955 őszén oroszul kandidátusi disszertációmat a veseműködés és az agy kétoldalú kapcsolatáról, amelynek adatait később cikkek sorozatában angolul publikáltam. Ezek tették aztán ismertté eredményeimet szűkebb szakmai körökben. A kandidátusi védés után itthon újból az Élettani Intézetben folytattam a kutató- és oktatómunkát, most már docensként. Ekkor, 1955-ben és a következő évben, alkalmam nyílt önálló pszichofiziológiai laboratóriumot alapítani a pesti intézetben, részt vettem az oktatásban és a Bálint Péter által indított orvosélettani nagy tankönyvsorozat megírásában. A teljes idegélettan és az érzékelésélettan az én fejezetem volt e könyv minden kiadásában (magyarul és németül is) a következő évek alatt. Önálló tankönyvem, amelyet pszichológushallgatóknak írtam, 1966-ban jelent meg.

A docensi évtized 1956-tól 1966-ig sok tekintetben nemzetközi kapcsolataim és ismertségem felfutó időszaka volt. Már 1957-ben és 1958-ban több hónapot tölthettem francia állami ösztöndíjjal Párizsban és Lyonban, majd 1963-1964-ben hat hónapot a neves Horace Magoun meghívására az Egyesült Államokban, a Kaliforniai Egyetem Agykutató Intézetében. A meghívásokat - még ma is úgy gondolom - a Pavlov Intézetben szerzett jártasságaim iránti fokozott nyugati "kíváncsiság" és nyitottság jeleinek köszönhetem. Sok más magyar kutatótársammal együtt (Grastyán Endre, Pásztor Emil, Katona Ferenc stb.) sajátos "tolmácsok" lehettünk az orosz és az angol-amerikai- francia iskolák között.

Legtöbb értékes cikkem is ebben az időszakban jelent meg (pl. négy dolgozatom a Nature-ben). 1965-ben megírtam és megvédtem akadémiai doktori értekezésemet "Interocepció és viselkedés" címen. Angol fordítása monográfia formájában hamarosan nagy sikernek bizonyult az amerikai földrészen; az Egyesült Államokban, Kanadában és Mexikóban, amelyek nyomán kongresszusi és vendégtanári, valamint újabb tanulmányutakra szóló meghívásokat kaptam.
 


Az ELTE Élettani Tanszékének 1984. évi csoportképe
Középről indulva tőlem jobbra Mészáros István, azóta elhunyt régi munkatársam,
tőlem balra a harmadik Kukorelli Tibor tanszékvezető utódom

- 1966 újabb mérföldkő az életében, hiszen ez professzori kinevezésének és az Összehasonlító Élettani Tanszék alapításának az éve.

- Az Akadémia Biológiai Osztályának (Törő Imre, majd Straub F. Brúnó osztályelnök) szorgalmazására kaptam egyetemi tanári kinevezést és felkérést az Eötvös Loránd Tudományegyetem vezetésétől egy fiziológiai kutatóbázis és tanszék alapítására, hogy a fiziológiai szemlélet kikerüljön az orvosegyetem szűk, jobbára klinikai befolyása alól. Főleg a már az orvosegyetemen évek óta sikeresen működő munkatársi gárdát és laboratóriumi felszerelést telepítettem át a Puskin utca 9-ből, kis kitérők után, a Múzeum körút 4. földszintjének tágas termeibe. Több mint harminc éven át ott működött a tanszék, egészen a Természettudományi Kar teljes komplexumának Lágymányosra való áthelyezéséig. Ez a három évtized egyben a szintén a vezetésem alatt alakult és működött akadémiai Pszichofiziológiai Kutatócsoport megszilárdulásának és felvirágzásának korszaka is volt. A tanszéken nagy állatházzal, feltételesreflex-laborral, humán vizsgálószobákkal, modern műhellyel és számítógépszobával, korszerű szövettenyésztő laborral is rendelkeztünk. Anyolcvanas években több mint harmincan dolgoztak a tanszéken. Fehér Ottó professzor szegedi kollegámmal Összehasonlító élettan tankönyvet is írtunk a hallgatók számára. Több nagy nemzetközi rendezvényt is szerveztünk, 1980-ban az Élettani Világkongresszust és 1987-ben az Agykutató (IBRO) Világkongresszust. Jómagam sok rövidebb vendégprofesszori utazás mellett három többhónapos meghívásnak tettem eleget: kettőt az Egyesült Államokban (Rockefeller Egyetem, New York, 1979-80 és Johns Hopkins Egyetem, Baltimore, 1988-89), egyet Mexikóvárosban (Universidad Autonoma, 1984).

- Milyen jellegű kutatásokat folytattak a tanszéken?

- Kutatócsoportjaink közül három a személyes tudat és a tudattalan folyamatok élettani hátterének összefüggéseit elemezte. Az egyik csoport az azóta elhúnyt Mészáros István vezetésével az emberi hipnotikus állapotok élettani jelenségeit követte nyomon. Ezek a kutatások a maguk idejében úttörő jellegűeknek számítottak a tudati határállapotok jellemzésében. A csoport persze az évek folyamán terebélyes kutatócsapattá bővült: a tanítványok az ország különböző elmeklinikáin és pszichológiai laboratóriumaiban folytatják sikeres hipnóziskutatásaikat. Elég, ha Bányai Éva fontos eredményeit említem az érzelmek és a hipnotikus tudatállapot összefüggéseiről. A tudatkutatással foglalkozó másik csoportunk: Kukorelli Tibor, Juhász Gábor és Détári László az alvási jelenséget tette vizsgálatai középpontjába; számos részkérdést tisztáztak a különböző alvási és álmodási fázisok érzékelési komponenseiről. Ez a "trió" évekig sikeresen működött. Kukorelli 1992-ben átvette tőlem a Tanszék vezetését, majd néhány éve nyugdíjba ment. Társai közül Détári László örökölte a tanszékvezetést, ma is ő a sikeres tanszékvezető. Juhász Gábor pedig az MTA kutatócsoportot vette át.

Jómagam egy harmadik tanszéki csoport tudatkutatásait fogtam össze, amelyek középpontjában még az aspiránsi évek idejéből származó belső szervi jelzések témaköre, más szóval a zsigerek területéről kiinduló, jobbára tudattalan információk agyvelői sorsa állt. Voltaképpen a belső szervekből származó információk agyvelői feldolgozásának elemzése a témaköröm. Ez az elméletileg és klinikailag is fontos kutatási terület vezette és vezeti ma is tudományos törekvéseimet.

Munkatársaimmal együtt száznál több nemzetközileg is jegyzett közleményem és két igen jó visszhangot keltett angol nyelvű monográfiám született ekkoriban. Az egyik, amelyiket már említettem, az "Interception and Behaviour", még a megjelenés évében, 1967-ben elfogyott az amerikai féltekén, Mexikóban még tankönyvként is használták. A másik jelentős monográfiám "Visceral Perception. Understanding Internal Cognition" (Belső szervi érzékelés. A belső kognició megértése) címen a New York-i Plenum Kiadónál jelent meg 1998-ban, ami jobbára elméleti munka. Összegzi csaknem negyven esztendei kísérleti és teoretikus eredményeimet, melynek középpontjában a belső, zsigeri érzékelés kétarcú: tudattalan és tudatos jellegének bemutatása áll. Ezen angolul írott könyvem népszerű, rövidített, magyar nyelvű folytatása két éve jelent meg a Vince Kiadónál "A rejtőzködő elme" címen, amelynek első kiadása hamar elfogyott. Eredményeink nemzetközi fogadtatását talán jól jelzi az a tény, hogy a kétkötetes "Encyclopaedia of Neuroscience" eddig megjelent mindhárom kiadásában, mind könyv formában, mind CD-lemezen (3. kiadás: 2004) engem bíztak meg a "Viscerosensory Functions" (Zsigeri érző működések) című többoldalas fejezet megírásával.

- Említette, hogy a zsigeri érzékelés kétarcú: tudatos és tudattalan. Hogyan lehetséges ez?

- Ahhoz, hogy válaszom érthető legyen, a módszert is be kell mutatnom, amellyel a vizsgálatokat végeztük. Kísérleteinkben műtét során behatoltunk a belső szervekbe (főleg a gyomor- bélhuzamba, a nyaki erekbe, vagy a vesemedencébe), és a gyógyulás után nem fájdalmas jellegű, nyújtási, avagy elektromos ingerléseinket végeztünk a megfelelő zsigerek falán. Ezek a gyenge, fájdalommentes ingerek egyáltalán nem zavarták sem a kísérleti állatok (patkányok, macskák, kutyák, majmok), sem az operált emberek életét. A nem fájdalmi jellegű zsigeri ingerlések hatását egyrészt úgy követtük nyomon, hogy megfigyeltük, hogyan módosulnak a viselkedés tanult komponensei, másrészt az alanyok agyi elektromos tevékenységét rögzítettük, illetve a kísérleti személyek válaszainak egzakt, számítógéppel is regisztrált adatait mértük és osztályoztuk. Az évekig végzett állatkísérletek adatai egyértelműen igazolták, hogy a fájdalom nélküli belső szervi információk módosítják az állat tanulási viselkedését és agyi elektromos tevékenységét. Régebben a vizsgált személyekkel felfújható, gumiballonban végződő rugalmas katétert nyelettünk le, amelyet egészen a vékonybélig eresztettünk le, vagy a húgyivarszerveken keresztül vezettünk be szintén rugalmas ingerlő eszközöket. Az újabb humán vizsgálatokat önkénteseken, ún. sztómás (mesterséges végbelű) pacienseken végeztük. Olyan betegeken, akiknél valamilyen komoly orvosi indikáció nyomán (béldaganat vagy -tályog) előzőleg ki kellett vezetni a vastagbél átmetszett nyílását, az ún. kolonosztómát a hasfalra. Ezeknél a sztómás embereknél a műtétet követően a hasfali nyíláson keresztül ürül a salakanyag. Kutatóink ezen a sztómanyíláson keresztül vezették be a sztómás bélbe felfújható, számítógéppel vezérelt ballonjaikat. E sztómás kísérletek igazolták régebbi adatainkat, hogy a bélből érkező gyenge feszítési jeleket az agyvelő akkor is felfogja és feldolgozza, ha a páciens egyáltalán nem vesz tudomást e béljelzésekről. Vagyis akkor is, ha a zsigeri információ tudattalan marad. A Nobel-díjas Békésy György nyomán olyan bélnyomás- skálával dolgoztunk, amelynek segítségével a tudattalanból a tudatos érzékelésbe átcsapó mérési érték regisztrálható, számítógépen nyomon követhető. Elméletileg igen fontos adatokra világít rá: követhető a tudatosból a tudattalanba, az érzékelhetőből a nem felfoghatóba való átcsapás. Egy-egy komputerizált bélnyomáskísérlet kb. egy óra hosszáig tart. Asztómás emberek szívesen együttműködtek a vizsgálatban, hiszen a tudományt segítették, és még a kivarrt bélkacs nyomásellenőrzésében is segített némelyeknek! Vagyis sok páciensünk megtanulta megfigyelni, sőt jól érzékelni azt a vastagbélnyomást, amely jelezte nála a mesterséges bélsárürítés szükségességét. Ez persze nem jelentheti azt, hogy meghirdethessük: megtanítjuk a sztómás embereket bélnyomásuk ellenőrzésére. Ez kalandorság lenne tőlünk! Régóta szilárd elvem az, hogy belső szerveink zömének működésváltozása, amely tudattalanul zajlott le az egyén múltjában, a jövőjében is a tudatnélküliségben kell maradjon! Célunk sohasem lehet "belső szervi tréning" ösztönzése. Az egészséges élet feltétele a normális tudatnélküliség fennmaradása abban a pszichikus tartományban, amely az emberi evolúció során a környezeti nyomások dacára nem "követelte meg" a tudatba jutást!
 


Rektori portré

- Miért? Nem lenne jó az, ha érzékelhetnék, hogy a testükben valahol kóros változás történik, például rosszindulatú sejtosztódás, rák kezdődik?

- A gombostűfejnyi, vagy akár inggombnyi nagyságú tumorok idegellátása nem olyan sűrű, hogy onnan az idegvégződések, a receptorok tömörülése olyan érző idegpályát tudna működtetni, amely felszállítaná az információt az agyi központokba. A tapasztalat azt mutatja, hogy a zsigeri érzékelők által beburkolt ideghálózat túlságosan gyér jelmennyiséget képes csak az agyvelőbe szállítani, tehát neurális úton ilyen minimális jelzés nem jut fel az agyi jelfelfogó neuronokhoz. Ezzel ellentétben, a modern műszeres képalkotó számítógépes technikák, mint a PET, vagy az fMRI, már minimális terjedelmű tumorsejtet is "látnak". A természetes zsigeri érzékelést nem érdemes, de talán nem is lehet erre "megtanítani". A zsigeri érzékeléskutatás "csak" arra való, hogy megismerjük és leírjuk az emberi agyvelő és a pszichikum törvényeit, működésmódját és korlátait! De ez sem jelentéktelen feladat.

Mai tudásunk szerint az evolúció folyamán, az állatvilágból az emberi lényekké való évmilliónyi időtartamú törzsfejlődés során két pszichikus szféra alakult ki, és egymás mellett kölcsönösen alakította a másikat és önmagát. Hatalmas, döntő fontosságú témakör ez, amelynek kutatásaink csupán egy kicsiny szeletét, a zsigeri tudattalan-tudatos átmenet problematikáját fogja át. Elméleti alapja olyan adatsor, amely azt látszik igazolni, hogy a nagy "gyűjtőmedencéből", a tudattalanból alakult ki sokféle hatásra az emberré válás évmillióiban az önmagunkról való tudás, az önreflexió, a személyes tudat. Közben azonban fennmaradt és sajátos fejlődésen ment és megy át a tudatnélküli funkciók sora is, melynek a zsigeri folyamatok ellenőrzése is a része. Ez a két tartomány, a tudatos és a tudatnélküliség, állandóan változtatja határait, egyik átcsap a másikba és fordítva. Ha minden agyi információnk hirtelen tudatossá válna, káosz lenne az eredmény, amelyben nem tudnánk létezni. Az egymást kiegészítő két szféra, amely tehermentesítő jellegű is, az egészséges emberi pszichikum működésének fontos feltétele. Ezt ismerte fel - Sigmund Freuddal ellentétben - a Nobel-díjas Henri Bergson francia gondolkodó, aki a maga intuíció-elméletével a mai kognitív tudományok előfutára volt. Az intuíció, a "megérzés" nem más, mint a tudatnélküli információtöredékek hirtelen tömörülése és tudatosulása, ami a régi görög elődöktől a mai matematikai és egyéb területek heurisztikus gondolkodásáig megtermékenyíti az alkotó elmeműködést. A matematikus Pólya György és a kémikus Polányi Miháy e heurisztikus irány útmutatói, engem is inspiráló képviselői.

Tanszékünkön a zsigeri érzékelési területen kívül néhány más zsigerközpontú tudatkutatás is folyik. Elsősorban Bárdos György kutatásait kell említenem, aki a zsigeri "kellemetlen" (discomfort) emóciók, és újabban a látszólagos gyógyítás (a placebojelenség) témakörében számos fiatal munkatársával eredményesen kutat és publikál.
 


A Második Agykutató Világkongresszus (IBRO) Budapesten, 1987-ben. A fogadáson a bal szélen állok, mellettem Láng István akadémikus, Vizi E. Szilveszter akadémikus és felesége, Ádám Veronika akadémikus. A kép jobb szélén Szentágothai János akadémikus látható. Köszöntőt mond Berend T. Iván akadémikus

- Jól tudom, hogy a tanszéken a tudatközpontú pszichofiziológiai vizsgálatokon kívül más jellegű kutatások is folytak?

- Valóban, voltak és vannak is más irányú kutatások; MTA-csoportunk idegsejt- és molekulaközpontú kutatásokat folytat. A már elhunyt Faiszt József és Orosz Antal indították el e témákat, melyeket többek között Falus András folytatott, aki később orvosi kutatóhelyeken kiváló immunológus és genetikus szakemberré vált, és aki ma már a Semmelweis Egyetem professzora és akadémikus, Madarász Emília pedig a hazai idegsejtfejlődés kutatásának úttörője, az MTA KOKI osztályvezetője.

- Az ELTE-n immunológiai, molekuláris genetikai és etológiai oktatás azóta létezik, hogy rektorsága idején nagy modernizálásba kezdett. Miért volt szükség erre?

- Több korszerűtlen, sok "hiányszakmával" küszködő biológiai tanszék volt a hatvanas években egyetemünkön; 1966-ban kinevezésem és tanszékem létesítése is ennek volt köszönhető. Rektorrá választásom után - 1972 és 1978 között voltam egyetemünk rektora - ezért több szakember tanácsára modernizálásba kezdtem. Ennek volt a része, hogy szabad álláshelyeket és kihasználatlan területeket találva az ELTE-n, például az alsógödi Biológiai Állomást, megvolt több új bázis létesítésének lehetősége. Így jött létre az immunológiai kutatócsoport Gergely János, a molekuláris genetikai csoport Vida Gábor, az etológiai pedig Csányi Vilmos vezetésével, a már régebben működő Mikrobiológia Tanszéket pedig Szabó István Mihály korszerűsítette. Az 1973-ban avatott négy új biológiaprofesszor mindegyike évek óta akadémikus.

Rektori működésem alatt szerencsére végig sikerült megtartanom alkotói erőimet, amit talán annak is köszönhetek, hogy szigorú munkarendet vezettem be: reggel és délelőtt mindig a tanszéken voltam, hogy friss fejem és kezem maradjon a kutatásra, előadásaimra, szakirodalom olvasására. Mindenkinek meg kellett szoknia, hogy csak délután, és ha kell, este vagyok rektor. Ez volt következetes napirendem hat éven keresztül, még a felettes hatósággal szemben is! Kalandos, két cikluson át tartó rektorságom időszaka egy másik beszélgetés témája lehetne, de pár esetet - például a perzsa sah avatását - már többen és többször is megírtak.
 


Családom tagjai az ünnepi ülésen a Magyar Tudományos Akadémián 2002 szeptember elején, nyolcvanadik születésnapom alkalmából. Tamás unokám éppen átveszi a Tanszék ajándékát, összegyűjtött közleményeinket nyolc kötetben. Tőle balra Ágnes leányom, jobbra mellettem Kati feleségem és unokám felesége, Judit (takarásban), mögötte vejem, Hajdu Gábor

- Tudomány és ismeretterjesztés végig kísérték pályafutását. Emlékezetes az 1981-ben a televízióban vetített pszichofiziológiai sorozata Pszi-Fi címen, de több népszerűsítő kötet szerzője is. Az elsők között emelte fel szavát - és küzd azóta is - az áltudományok ellen.

- Már fiatal orvos koromban lelkes előadója voltam a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, a TIT szabadegyetemének. A Társulatban végzett sokrétű munkám elismeréseként elődöm, Ortutay Gyula javaslatára lettem 1978-ban a TIT országos elnöke, mely posztot 1990-ig töltöttem be. Azóta is odaadó híve vagyok a népszerűsítésnek. Ezt igazolja a sok előadás, rádiós és televíziós műsor (ezek egyike az a tévésorozat, amit említett), amelyben részt vettem a negyven év során, és a hamis tudással szembeni kérlelhetetlen fellépésem. Már csak ezért is szeretem, olvasom és támogatom a Társulat lapjait, amelyek a tudományok népszerűsítésében és az áltudományok elleni küzdelemben oroszlánrészt vállalnak évtizedek óta. Külön öröm és megtiszteltetés ezért számomra, hogy e születésnapi beszélgetést Európa legrégibb tudományos ismeretterjesztő folyóirata, a Természet Világa közli, amelynek 1981 óta szerkesztőbizottsági tagja vagyok és elnöke is voltam egy ideig.

- Professzor úr ma is aktív, rendszeresen bejár a tanszékre, előadásokat tart a hallgatóknak, számos akadémiai és egyéb bizottság munkájában vesz részt. Egyik interjújában mondta: egy könyv megírásával még adósa magának!

- Az adósságot azóta törlesztettem, hiszen megjelent a már beszélgetésünk során is említett "A rejtőzködő elme" című kötetem. Nyolcvanöt évesen rengeteg tervem van még, és örülnék, ha kilencvenéves koromban ezek megvalósításáról is elbeszélgethetnénk.
 

Az interjút készítette: KAPITÁNY KATALIN

 
Természet Világa, 138. évfolyam, 10. szám, 2007. október
https://www.termvil.hu/archiv/ 
https://www.chemonet.hu/TermVil/