Nebojszki
László
Gemenc a múlt tükrében
Harminc év Földünk történetében csupán villanásnyi idő, ám emberi léptékkel nézve más a helyzet: a születő gyermek - ha megéri - felnőtté válik. Így van ez Rakonczay Zoltán, az Országos Természetvédelmi Hivatal elnöke 14/1977. (IX. 26.) OTvH számú határozatával 1977-ben létrehozott Gemenci Tájvédelmi Körzettel (a továbbiakban GTK) is. Ugyanakkor az elmúlt, emberöltőnyi idő az ünneplés mellett kitűnő alkalom a terület kialakulását felölelő történeti visszatekintésre (melyben néhány, eddig kevéssé ismert adatot is közlünk) és annak vizsgálatára: mit jelent a XXI. század emberének, a mára a Duna-Dráva Nemzeti Park részévé vált Gemenc nyújtotta kapcsolat a természettel.
A mintegy 178 km2 területű Gemenci Tájvédelmi Körzetet az 1977-es határozat szerint
A mintegy 178 km2 területű Gemenci Tájvédelmi Körzetet az 1977-es határozat szerint azzal a céllal hozták létre, hogy "védje és őrizze meg a táj jellegzetes és változatos képét és természeti értékeit." Határai a Dunán, délen az 1465, míg északon az 1497,5 folyamkilométerek, azaz a Bátai-Holt-Duna és a Sió torkolata. Keleti széle az árvízvédelmi töltés, amely a folyó bal oldali partszélétől csak az Ósükösdtől északnyugatra található Vajas-torok melletti Karaszi-erdőnél, a Baja feletti Koppány-zátonynál és a Szeremlétől délkeletre fekvő Erősaljnál húzódik beljebb. A bal parti védett területhez tartozik még a Baja alatt lévő Pandúr-sziget nagy része is. Negyedik határa hosszú szakaszon a Duna jobb partjától 5-10 kilométerrel nyugatra épített árvízvédelmi töltés, amelynek északi végén, a Hátfőnél megépített árvízkapu zárja ki az árvizeket a Sió védett területhez tartozó alsó szakaszáról. Itt a védvonalon kívül a Szomfovai-erdészház környéki és a Gyöngyösoldali-erdészháztól délre fekvő Keskeny-oldal erdő tartozik még természetvédelmi oltalom alá.
Gemenc az Alpok és a Kárpátok vonala közötti sziklakapunál, a Dévénynél kezdődő és a Déli-Kárpátok áttöréséig, a Vaskapuig tartó Közép-Dunán, ugyanakkor a magyarországi szakasz alsó részén, nagyrészt a Duna jobb partján, a Sárköz szívében fekszik. A folyó térségbeli folyásiránya (a Váctól Vukovárig tartó észak-déli) a holocénban alakult ki, előtte keletebbre, a Duna-Tisza közi homokhátság pereménél húzódott állandó változásban lévő medre. A Dunához az Ipoly és a Dráva torkolata között jelentősebb mellékfolyó nem csatlakozik, így a folyó felsőbb szakaszáról magával hozott, görgetett hordalékát fokozatosan feldolgozza, felaprózza. Uszód térségében még találhatók benne borsószem nagyságú hordalékok is, azonban a Sió torkolatától lefelé már csak finom homok a jellemző. Egyúttal a hordalékban a lebegtetett mellett a mederfenéken görgetett aránya itt már elenyésző. Ez hatással van a meder alakulására: a meginduló oldalerózió során a partokból kimosott anyagot a Duna lejjebb lerakja és a térségben kanyargóssá, meanderezővé válik. Errefelé a szigetek már nem az ágakra szakadozás következtében keletkeztek, hanem a túlfejlődött kanyarulatok átszakadása után lefűződött hurkok ölelték körbe a szigetté váló szárazulatokat. A hurkokban, más néven a morotvatavakban meginduló folyamatok eredménye a legmélyebb részükön kialakuló belső tó, majd végül az is feltöltődik. A szabályozásokig a folyóvölgy morfológiáját az ilyen, állandó változásban lévő kanyarulatok különböző fejlettségi fokban lévő kusza szövevénye jellemezte. Előzőek mellett a Duna szélső vízszintjei közötti jelentős, 8-9 méternyi szintkülönbség olyan dinamikát ad a hullámtéri élővilág faji sokféleségének és azok mennyiségi viszonyainak, amely Gemenc kimagasló értékét úgy a múltban, mint a jelenben, és reményeink szerint a jövőben is biztosítja.
A Duna mederváltozásai Gemenc
térségében az elmúlt két évszázadban
(Ihrig D.: A magyar vízszabályozás története)
A honfoglaláskor megélhetését alapvetően halászattal, vadászattal és legeltető állattenyésztéssel biztosító magyarság által megszállt Sárköz települései - a Duna vízjárásához alkalmazkodva - az ártér szigetszerű kiemelkedésein alakultak ki. A térségbe hívott szerzetesrendeknek is köszönhetően egyre fontosabbá váló földművelés nyomán megindult a természet visszaszorítása, meghódítása. A török hódoltság alatt "a természet ismét korlátlan úr lesz a Sárközben"- írta Pataki József 1955-ben. A török idők után az egykor innen elmenekültek leszármazottainak visszatelepülése, illetve a Habsburg uralkodók és az uradalmak birtokosai által szervezett betelepítéseknek köszönhetően a térség ismét kultúrtájjá kezdett válni.
Regulációk - út a mai képhez
Az 1723. évi CXXII. törvénycikk a Csatornák berendezéséről, majd az 1751.
évi XIV. törvénycikk Az országban a közönségre nézve káros malmok megszűntetésről
teremtették meg a törvényi alapját a Helytartótanács 1765-ös rendeletének,
amelyben Tolna vármegyét a folyók kiöntéseinek megakadályozására és az utak
rendezésére utasította. Folytatásként 1771. december 30-án kiadták a Sárvíz
szabályozására (akkori elnevezéssel regulációjára) vonatkozó rendeletet, majd
tervek készültek a Duna "kiöntéseinek elgátolására" is. Báró Sigray
Károly királyi biztos 1773-ban Bőhm Ferenc császári mérnökkel készíttetett
terveket a Duna medrének szabályozására és partjainak feltöltésére, amelyeket
a szomszéd törvényhatóságokkal Baján folytatott tárgyaláson kivitelre elfogadtak.
A munkák nehezen indultak, majd rövidesen el is akadtak: abban az évszázadban
ezután inkább csak karbantartások és helyreállítások történtek.
A vízi munkálatok folytatásának további lehetőségét az 1807. évi XVII. törvénycikk A magánosok költségén létesítendő vízművekről teremtette meg, amelynek nyomán 1811-ben megkezdődött a Sárvíz szabályozása. Gróf Zichy Ferenc királyi biztos 1818-ban megismételte a dunai munkálatokkal kapcsolatos 1773-as eljárást, amelynek elfogadását követően rövidesen megkezdődtek a vízrendezési munkák. A 1820-1821-es években a Baja és Báta között elvégzett 4 átmetszés mintegy 40 kilométerrel rövidítette meg a Dunát. A folyó kiöntéseinek megakadályozására épült töltések még nem nyújtottak megfelelő védelmet: ekkor még a Sárköz alulról nyitva állt a Dunán és Sárvízen betörő áradások előtt. Kevéssé ismert, de már a XVIII. század végén felvetődött, hogy a Sárvizet a taplósi Holt-Dunába kellene vezetni. "Az 1787-es évből egy rendkívül érdekes terv maradt ránk a Sárvíz-torkolat rendezésére. Állandó volt a panasz, hogy a Duna Bátánál gyakran visszaszorítja a Sárvizet, és a felduzzasztott víz a Sárköz nagy részét elönti. A baj megelőzésére a Hohenlohe-ezred főhadnagya, Froschauer azt a gondolatot vetette fel, hogy a folyót már Szekszárd közelében, mintegy 3 km-es mesterséges meder segítségével kell a Dunába vezetni."- írta Tenk Béla 1936-os tanulmányában. Azonban az akkori hibás szintezési adatok alapján az ötletet elvetették, amely végül a későbbi - már pontosabb - felméréseket követően 1854. szeptember 14. és 1855. november 26. között valósult meg. A helytartótanács rendelete nyomán 1855-ben megalakult Duna Védtöltési Egylet folytatta ugyan a töltések építését, de a munkák igazából csak 1867-ben kaptak lendületet. Ekkor kezdte meg a vármegye közgyűlésének megbízásából Simon Rudolf alispán az érdekeltekkel folytatott tárgyalásokon a Tolna-bátai Dunavédgát Társulat szervezését. A mai Gemenc nyugati határa kialakulása szempontjából különösen fontos Tóth Károly 1896-ban készült tanulmányának a 11. oldalán olvasható részlet. "Simon Rudolf eredménnyel lát munkához. Először is megkísérli a kalocsai érsekségnek Dunán innen - de már Pest megyében - fekvő birtokait is bevonni az érdekeltség körébe. Szerencsére siker nélkül. Tolna megye határa ugyanis vidékünkön nem terjed az élő Dunáig. 1000 év előtt, midőn népmonda szerint Tolna és Ete vezérek megyénket megszállták, bizonyosan a Duna szolgált határul: ma már holt medrek és feliszapolt fokok képzik a megyei határt. Az átmetszések is mind Pest megye területén létesültek. Az érseki birtokok kihagyása nagy szerencsének mondható társulatunkra: töltéseink és az élő Duna közt 6-7 km. széles erdőség terül el, mely mentségül szolgál a víz minden támadása ellen." A Gemenccel kapcsolatos tanulmányokban mindenütt csak annyi szerepel, hogy az érsekség nem lépett be a töltésépítési társulatba. Például az Ihrig Dénes szerkesztette A magyar vízszabályozás története című könyv így ír erről: "A Kalocsai érsekség Duna jobb parti területeit nem sikerült az ártérbe bevonni, s ez bevédetlen maradt. Így keletkezett a gemenci nyílt ártér híressé vált vadrezervátumával." Tóth Károly sorai alapján úgy tűnik, nem is nagyon akarták belépését, ami könnyen megérthető: egyrészt a sok holt meder a töltésépítést jelentősen bonyolította és drágította, másrészt a 6-7 kilométeres sáv egyfajta védőzónát jelentett az építendő Tolna vármegyei árvízvédelmi műveknek. A következő években elkészült tervek szerinti vonalvezetéssel megépült töltések és műtárgyak a mai Gemenc nyugati határai.
A terület keleti része a XIX. század második felében még komolyabb műszaki beavatkozások híján folyamatos, jelentős változásokban volt. Az egyenes szakaszokon mintegy 400 méteres meder szélessége a kanyarulatokban mellékmedreket kialakítva és homokzátonyokat építve elérte az 1000 métert: a számos gemenci kanyarulat mindegyikében parti erdők segítették a jég fennakadását, amelyek adott esetben óriási torlasszá egyesülve árvízveszélyt jelentettek. Jól szemlélteti a változások nagyságrendjét és gyorsaságát a Buvat erdőrészt körülölelő mai Grébeci-Duna és Rezéti-Duna szakaszokról készült térképrészlet.
Az 1870-ben felmért buvati földnyelv körüli kanyarulat - akkori szóhasználattal szerpentina - 1896-ra 1800 méterről 900 méterre szűkült, a kanyarulat egyes részein a térkép szerint 600, illetve 800 métert vándorolt a meder
A Földművelésügyi Minisztérium vízügyekkel foglalkozó tanácsának jegyzőkönyvei szerint az illetékesek tisztában voltak az itteni viszonyokkal és a szakemberek az átvágásokon túl a térségben szükségesnek ítélt folyószabályozási művek, partbiztosítások terveit is elkészítették. A budapesti folyammérnöki hivatal felügyelete alá tartozó gemenci szakaszon a felmérések szerint a Duna "… 60 év alatt ezt az egész területet bebarangolta úgy, hogy ez az 5 km széles sáv tele van régi medrekkel, holt ágakkal és tavakkal"- írta Szabó Nándor 1912-ben. Az Országos Vízépítészeti és Talajjavítási Hivatal Kvassay Jenő vezetésével 1892. szeptember 23-29. között szervezett Bécs és Orsova közötti bejárásán a folyammérnöki hivatalok által elkészített Duna szabályozási tervek helyszíni felülvizsgálatát végezte el. A jég szabad levonulását biztosító és a megfelelő hajózó út létrehozását célzó beavatkozásokról az 1893. évi XVI. törvénycikk "A Duna folyam fajszi és Bogyiszló-Baja közötti szakaszainak szabályozásáról" rendelkezett. A gemenci részen 1893-1898 között három átvágás készült: a sükösdi, az érsekcsanádi és a Baja feletti Koppánynál. Közülük a koppányinál volt a rövidülés a legkisebb és az eredetileg 25 méter szélességű vezérárok nem bővült megfelelően, így gyakran keletkezett jégtorlasz (1903-ban és 1909-ben szükségessé vált robbantással történő bontásuk-megindításuk). Az itteni átvágás helyzetét még bonyolította az is, hogy az abban az időben készült Baja-Bátaszék vasúti híd úgy épült meg, mintha a kanyarulat teljesen kifejlődött volna (azaz merőlegesen a Duna tervezett sodorvonalára) és a holtág elzárt lenne, ezért az átmeneti helyzet nagy gondot okozott a hajózásnak.
Még Gemenchez tartozik a Baja alatti sárosparti Duna-szakasz, ahol 1820-1821-ben az akkori legsürgősebb problémák orvoslására Beszédes József irányításával történtek átvágások. Mivel nagyobb munkákat itt később nem végeztek, a folyó a kanyarulat jobb oldali, homorú partját nyugat felé vitte, míg a másik oldalon zátonyt épített, amelyből a XX. század elejére alakult ki a Kádár-sziget. A körülötte kifejlődő két főág közül a bal oldali, a Kádár-Duna vált hajózhatóvá, ám az itteni zátonyokon gyakran feltorlódó jég további szabályozást igényelt. A második világháború után elkezdett munkák során a Kádár-Dunát elzárták, és a Sárosparti kanyarban hosszú partvédezetet építettek.
A vázolt regulációs munkák során alakult ki Gemenc vízhálózatának alaprajza, amelynek vonalvezetését napjainkig számos hossz- és keresztirányú szabályozási művel igyekeztek állandósítani, finomítani. A megépült árvízvédelmi töltések között áthaladó Duna zöld folyosóként az itteni élővilágnak a forrástól a torkolatig húzódó hosszirányú dimenziót hivatott biztosítani. Ugyanakkor a hullámtér vizei és belső területei számos holtággal és fokkal kapcsolódnak a Dunához, gondoskodva a vízi ökoszisztéma keresztirányú dimenziójáról, amelynek működésében az 1980-as évek közepétől zavarok mutatkoztak. A területen dolgozó erdészek hívták fel a figyelmet a hullámtéri növényzet alakulásának száradási folyamataira, amelyet ők a talajvízszint, végső soron a dunai vízszintek süllyedésével hoztak kapcsolatba (megjelentek szárazságtűrő növények is). Ezen túl, feltűnővé vált a mellékágak torkolati részének feliszapolódása, emiatt várható volt a Dunával időszakos kapcsolatban álló belső víztestek vízminőségének romlása. A bajai vízmérce mintegy száz éves időszakára kiterjedő statisztikai vizsgálatok kimutatták, hogy a sikeres folyószabályozást követő medereróziós-beágyazódási folyamat vezetett a Duna jellemző vízszintjei közül a nagyvízállás nagyjából 1 méteres, a közép- és kisvízállás közel 1,5 méteres csökkenéséhez (miközben a folyó vízhozamai nem változtak). A ritkábbá és rövidebbé váló elöntések, vízpótlások orvoslásához legfontosabb lehetőségnek a következők bizonyultak: az elzáródások, feltöltődések megszüntetése; a torkolati részekhez kapcsolódó folyószabályozási művek átépítése; a tavak vizének megtartását szolgáló műtárgyak készítése. A beavatkozásokkal - úgy tűnik - megvalósítható a cél, kontinensünk egyik legnagyobb hullámtéri élőhelyének és az itt honos élővilágnak további megőrzése.
Adatok, érdekességek
A Gemenc név Marsigli mappáin még nem, de Ins. Gementz formában Mikoviny Sámuel
a Dunát Esztergom és Baja között ábrázoló 1740-ben készült térképén egy Decs
és Sükösd között fekvő dunai sziget elnevezésében már megjelenik. Kiss Lajos
etimológiai szótára szerint a név szláv eredetű, jelentése szérű. A Gemenci
Tájvédelmi Körzetet erről, a terület északi részén elterülő, mintegy 1500
hektár kiterjedésű erdőről nevezték el, amelynek Duna-parti részén a terület
első vadászbérlője hangulatos vadászházat építtetett. A gemenci területhez
számos érdekes nevű erdőrész tartozik: Taplós, Góga, Duna-erdő, Sáros-alja
erdő, Hátfő erdő, Gemenci-erdő, Keselyűs, Fekete-erdő, Szomfova, Buvat, Gyöngyösoldal,
Malomtelelő, Lassi, Veránka, Keskeny-oldal, Rezét, Sugó, Cserta, Koppány,
Pörbölyi-erdő, Gyűrűsalj, Pandúr, Kádár-sziget és Erősalj a legjelentősebb
közülük. Néhány név eredetét a néphagyomány megőrizte. Szomfova a feljegyzések
szerint az egykori Asszonyfalva településről kapta a nevét. Buvat nevének
kialakulásában az játszott szerepet, hogy Decs határának a falutól legtávolabb
eső része. Malomtelelőre vontatták be egykor a jég károkozását megelőzendő
a hajómalmokat. Gyűrűsaljon sok a gyürücebokor (veresgyűrű som), amelynek
ágait a halászok varsakarikának használták, és ebből származhatott az elnevezés.
A Pörbölyi-erdő neve az itteni uradalmak közötti pörből származik. Pandúr-erdő
névadója a hasonló nevű sziget északi részén, a Duna mederváltozásai közben
a XVIII. század végén eltűnt falu.
Gemencet országos szinten igazából Homoki-Nagy István 1952-ben forgatott Gyöngyvirágtól lombhullásig című természetfilmje tette ismertté. Később itt forgatták a Tizenkét hónap az erdőn című film egyes jeleneteit is, de napjainkban is szívesen keresik fel a természetet filmezők és fotósok. Több könyv is bemutatta a tájat, az itt élő emberek mindennapjait és az idillikusnak tűnő környezet élővilágát. Közülük - a teljesség igénye nélkül - kiemelkedik Kácsor László: Gemenc, Rakonczay Zoltán (szerk.): Kiskunságtól a Sárrétig, Iványi Ildikó - Lehmann Antal (szerk.): Duna-Dráva Nemzeti Park, Tóth Imre: A gemenci erdők története és Kalotás Zsolt: A Duna-Dráva Nemzeti Park című munkája.
Az 1977-ben létrehozott GTK-ban a környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter a 3/1992. (II. 10.) számú rendeletével kijelölte a fokozottan védett területeket, majd a Tájvédelmi Körzetet 7/1996. (IV. 17.) számú rendeletével alapított Duna-Dráva Nemzeti Parkhoz csatolta. A hazai Erdőrezervátum Program a 4/2000. (III. 24.) KöM rendelettel három gemenci területet nyilvánított erdőrezervátummá, lehetővé téve az itteni ártéri ökológiai rendszer természetes folyamatainak kutatását és jobb megismerését: a Buvat erdőrészt a Keszeges-tó környékén, a Veránka-sziget déli részén Sasfokot és a Kádár-szigetet (utóbbit folyóiratunk 2003. februári számában mutattuk be). Magyarország 1979-ben írta alá a hivatalos nevén az Egyezmény a nemzetközi jelentőségű vizes területekről, különösen, mint a vízimadarak élőhelyeiről, ismertebb nevén ramsari egyezményt (az Országgyűlés 1993. évi XLII. törvényként hirdette ki), amelynek jegyzékében 1997 óta Gemenc is megtalálható. Előzőek mellett az Európai Unió egységes természetvédelmi rendszere, a Natura 2000 hálózat Gemencet Különleges Madárvédelmi és Különleges Természetmegőrzési Területként tartja nyilván, továbbá szerepel a BirdLife International Fontos Madárélőhelyek (IBA) felsorolásában.
A terület nagy részén tulajdonos uradalmak birtokainak második világháborút követő államosítása után a kezelők a Dunaártéri Erdőgazdaság és a Gemenci Vadgazdaság lettek. Az 1968-as gazdasági reform során a Gemenci Állami Erdő- és Vadgazdaság névvel egyesítették őket, majd 1993-tól részvénytársasági formában folytatják a gazdálkodást. A Dunaártéri Erdőgazdaság területe Dunaföldvártól a Béda-Karapancsáig húzódott, amelynek hullámtérig húzódó útjai az áradások után még hetekig járhatatlanok maradtak. A nagy fakitermelés szükségessé tette olyan szállítási rendszer kialakítását, amely a víz levonulását követő kisebb javítások után már képes volt működni. Albrecht főherceg Mohács alatti egykori birtokán, az első világháborút követően készült kisvasút szolgált mintául a későbbi fejlesztésekhez. Az elkészült pályák hosszúsága 1966-ra elérte a 100 kilométert. A kiépített vasúthálózat gerincét a 30 kilométer hosszú Pörböly - Gemenc-delta - Bárányfok fővonal alkotta, amelyhez több mellékvonal kapcsolódott. Ezen kívül készült néhány, a fővonalhoz nem kapcsolódó sínpálya is (pl. a Pandúr-szigeten). Az ilyenek jellemzően a Duna-parti rakodónál kezdődtek, ahová uszályon vitték a mozdonyt, illetve a kocsikat, majd csörlőkkel tették át a sínre a gépeket. Az 1990-es évekre csökkent az egy tömbben kitermelésre tervezett erdőrészek nagysága, így a szállítási mód átterelődött a közúti járművekre és a mellékvonalak zömét felszámolták.
Az Országos Erdészeti Egyesület 1961-es bajai vándorgyűlésére készült két gyufacímke feliratai jól tükrözték a korszak törekvéseit
Ma az erdei vasút fővonalának két végpontján ökoturisztikai központok segítik az ide érkezők ismerkedését Sárköz néprajzával, az ártér élővilágával és a gazdálkodás tárgyi emlékeivel. Bárányfokon látható érdekesség Frigyes főhercegnek az 1896-os budapesti millenniumi kiállításra vörösfenyőből készült pavilonja, amely 2003-tól az Élet a Duna ártéren kiállításnak ad otthont. Pörbölyön a 2007 májusában átadott látogató központ európai uniós színvonalú szolgáltatásaival fogadja a Gemenc megismerésére vágyókat: az alapszolgáltatásokon (pl. különböző közlekedési eszközökkel szervezett túrákon) túl konferenciaterem, múzeum és jól felszerelt erdei iskola várja az érdeklődőket. Pörböly mellett a Nyéki-Holt-Duna tanösvény, Bárányfoknál a közeli bemutatóút, a Pandúr-szigeten a Szeremlei-Holt-Duna tanösvény, míg a Veránka-sziget melletti - legegyszerűbben vasúttal elérhető - Malomtelelő tanösvény megérinthető-megtapasztalható közelségbe hozza a látogatók számára Gemenc világát.
Élet a hullámtéren
Gemenc legmélyebb élőhelyei a vizek partközeli részének területei, ahol a
leggyakoribb a cserje nagyságúra növő csigolyafűz (Salix purpurea) és mandulalevelű
fűz (Salix triandra), illetve a fává is magasodó fehér fűz (Salix alba). Mellettük
a keserűfűfélék (Polygonaceae) és sásfélék (Cyperaceae) családjának képviselői
a jellemzők. A közepesen magas, de még rendszeresen elöntött szintek a fűz-nyár
ligeterdőknek adnak otthont, amelyekben a fehér fűz kísérője főleg a csörögefűz
(Salix fragilis), s mellettük tipikus a fehér nyár (Populus alba) és a fekete
nyár (Populus nigra), míg cserjeszintjükben a hamvas szeder (Rubus caesius)
az uralkodó. A magasabb ártér fő állományalkotója a kocsányos tölgy (Quercus
robur), kísérőként gyakori a vénic-szil (Ulmus laevis) és a magyar kőris (Fraxinus
angustifolia ssp. pannonica) vagy a magas kőris (Fraxinus excelsior). Cserjeszintjük
jellemzője többek között a veresgyűrű som (Cornus sanguinea) és a Duna árterének
bennszülött növénye, a fekete galagonya (Crataegus nigra). Az elmúlt évtizedtől
a természetvédelmi előírásoknak megfelelően folyik az erdőszerkezet fokozatos
átalakítása: az őshonos fajok területét növelik a nem őshonosak rovására.
A számos itt megfigyelt madárfaj közül legfontosabbak a zavarásra érzékeny fekete gólya (Ciconia nigra) és a hathatós madárvédelmi intézkedéseknek köszönhetően mára stabil költőállományú rétisas (Haliaeetus albicilla). A védett ragadozó emlősök közül kiemelésre méltó a vidra (Lutra lutra), a vadmacska (Felis silvestris), a közönséges mókus (Sciurus vulgaris) és az 1996 őszén repatriált eurázsiai hód (Castor fiber). A Gemencen nagy számban élő gímszarvas (Cervus elaphus) és vaddisznó (Sus scrofa) az ide látogató vadászok számára különösen fontos nagyvadak.
A múltból a jövőbe
"Mindjárt Kalocsa alatt kezdődnek déli Magyarország igazi nagy folyóparti
berkei, a hol a Duna több ágra szakad és sűrű erdővel borított szigeteket
alkot. ... A kisebb-nagyobb folyóágak, melyek mint fasorok szegte útak a zöld
vadonba vezetnek; az egyforma magas erdők, melyekből csak egyes százados tölgyek
száraz csúcsai emelkednek ki; a parton a tömött lombokkal terhelt ágak, melyek
a víz fölé hajolnak s olykor egészen beleérnek; az uszadék-fa, mely a mellékágakból
nagy mennyiségben úszik a főfolyó felé; a ledőlt fatörzsek, melyek az ártól
félig takarva, csak hátukkal néznek ki belőle s a képzelgő agyvelők könnyen
krokodilusnak tarthatnák: mindez olyan sajátszerű, Európa egyetlen más vidékéhez
sem hasonlítható jellembe öltözteti e tájat, hogy mi mindnyájan bámulva és
csodálkozva gyönyörködünk a hajó orrán ez új képekben. Épen azon gondolkoztam,
vajon láttam-e már valahol ehhez hasonlót s vajjon mennyiben lehet azt az
alsó-ausztriai gyönyörű berkekkel összehasonlítani, mikor Brehm, ugyancsak
csodálkozással telten, felkiáltott: »Ez az Ob, teljesen, egészen az Ob!« Én
magam is úgy találtam, hogy csak azzal volt összehasonlítható, a mit útleírásokban
más világrészek folyóiról és őserdőiről olvastam és ezt megerősítette az élő
útleírás, a kinek neve Brehm."- írta Rudolf trónörökös Tizenöt nap a Dunán
című könyvében. Az 1878-as utazás leírásának jelentőségét az adja, hogy a
szabályozások előtti folyót mutatja be, és a természet világának itteni, még
paradicsomi állapotát örökíti meg, tehát ma olvasva a múltat idézi és napjaink
embere - megfáradva a mindennapokban - egy kicsit az ilyen helyeket keresi.
Idilli hangulatot sugárzó képeslap a XX. század elejéről: egy Pandúr-sziget melletti bárkarakodó hely
Az 1977-től megvalósuló védettség biztosította a táj arculatának és fajokban gazdag élővilágának fennmaradását. A nemzeti parkká válást követően megindult hódrepatrizáció (visszatelepítés), a kiteljesedő revitalizációs törekvések és az ökoturizmus feltételeinek egyre jobb kiépülése mind a hosszú távú fejlesztést, illetve megőrzést szolgálják.
Gemenc múltja egyben jövője is.
Nekünk, akik a szabályozások előtti, régi Gemencet nem láttuk, hanem csak
hallottunk vagy olvastunk róla, a védetté nyilvánítástól eltelt emberöltőnyi
idő alatt elért eredmények reményt adnak. Akik pedig közülünk ma, a XXI. század
elején arra vállalkoznak, hogy Gemencet meghódítsák és megismerjék, azokat
valószínűleg Gemenc fogja varázsával és gazdagságával meghódítani, illetve
rabul ejteni.
Irodalom
A Duna egységes szabályozásának előkészítése. Bácska, Zombor, 1892. 76. szám,
IX. hó 12.
A Földművelésügyi Minisztérium Vízügyi Műszaki Nagytanácsának 1894. III. 12-13-i
ülésének naplói a Közép-Duna egységes szabályozása tárgyában. In: Vízügyi
Közlemények, Budapest, 1898. XIII. füzet, 382-441.
Ihrig Dénes: A magyar vízszabályozás története. Budapest, 1973. 244. p.
Kis Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Akadémiai Kiadó, Budapest,
1988. 508. p.
Pataki József: A Sárköz természeti földrajza. Szekszárd, 1955
Rudolf trónörökös főherczeg: Tizenöt nap a Dunán. Fordította: Paszlovszky
József. K. M. Természettudományi Társulat, Budapest, 1890
Szabó Nándor: A Budapest-bajai Dunaszakasz szabályozása. In: Vízügyi Közlemények,
Budapest, 1912. 6. szám, 191-213. p.
Tenk Béla: A vízszabályozások Tolna vármegyében a XVIII. században. In: Tolna
vármegye múltjából 1., Pécs, 1936. 48. p.
Tóth Károly: A Szegzárd-bátai Dunavédgát-Társulat multja és jelene. Szekzárd,
1896
Zsuffa István: A gemenci erdő revitalizációjának vízimérnöki munkái. In: Hidrológiai
Közlöny, Budapest, 1993. 1. szám, 53-56. p.
| Természet Világa, | 139. évfolyam, 1. szám, 2008.
január https://www.termvil.hu/ https://www.chemonet.hu/TermVil/ |
Vissza a tartalomjegyzékhez