Természet Világa

Mint emlékezetes, és amint arról egy évvel ezelőtt hírt adtunk (Természet Világa, 2007. május), szerkesztőbizottságunk tagja, Simonyi Károly (Charles Simonyi) második magyar űrhajósként és a világ ötödik űrturistájaként a világűrben járt. A Szojuz TMA-10 űrhajó, fedélzetén Simonyi Károllyal és két orosz hivatásos űrhajós társával együtt április 7-én szállt fel Bajkonurból. Április 9-én este űrhajójuk összekapcsolódott a Nemzetközi Űrállomással. Csaknem két hétig tartó űrrepülése után április 21-én 14:31 órakor az űrállomásról visszatérő társaival a Szojuz TMA-9 űrhajóval szerencsésen Földet ért. Cikkében felidézi egy évvel ezelőtti űrrepülése legemlékezetesebb élményeit, benyomásait, emlékeit.

Egy ismeretlen salgótarjáni levélíró ajánlotta figyelmembe a mottóban idézett verssorokat. Ötletéért a tartalmán túl azért voltam különösen hálás, mert Radnóti Miklós özvegye, Fanni 1953-tól családunk közeli barátja. A stopperórám segítségével rögtön meg is állapítottam, hogy mire a három verssort felolvasom, az űrállomás 100 kilométert repül - mondjuk, a Balatontól Budapestig.

A Szojuz TMA-10 űrhajó legénysége: Oleg Kotov, Fjodor Jurcsin és Charles Simonyi

Kiképzésem 2006 szeptemberében kezdődött, és lényegében hét hónapig tartott a Moszkva melletti Csillagvárosban, a Jurij Gagarin Űrhajóskiképző Központban. A központ egy egyetemi campusra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy kettős fal veszi körül, mint oly sok, a szovjet időkből származó létesítményt. Az oroszok szerint a minimális kiképzési idő 1000 óra, ami hat, végig munkával eltöltött hónapnak felel meg. Én azonban októberben és a december-január egy részében is szabaddá tettem magamat, hogy a munkámmal és a www.charlesinspace.com honlapnak az elkészítésével foglalkozhassak. Így aztán négy vagy öt hónapom maradt a kiképzésre. Véleményem szerint ez éppen csak elegendő volt, hogy mindazt megtanuljam, amire szükségem volt ahhoz, hogy értsem, ami a fedélzeten körülöttem történik, ne csak egyszerű utasként bámuljak. A kiképzés megkezdése előtt azonban már hat hetet eltöltöttem a különböző orvosi és alkalmassági vizsgálatokkal, meg az elő-kiképzéssel. Azért tartott az egész ilyen sokáig, mert három különböző környezettel kellett megismerkednem: az orosz Szojuz űrhajóval, valamint a Nemzetközi Űrállomás orosz és amerikai szegmensével. Az űrállomás, mint az űrhajó is, hihetetlenül bonyolult szerkezet. Mindamellett a kiképzésre fordított idő negyedét az orosz nyelv tanulására kellett fordítanom, hogy megértsem a különböző dokumentumokat és feliratokat a fedélzeten, és kommunikálni tudjak orosz társaimmal. A kiképzés teljes mértékben személyre szabott. A fizikai tréninget úgy állítják össze, hogy a sérülés veszélye nélkül a lehető legtöbbet erősödjek. Ehhez először alapos orvosi vizsgálatra volt szükség, megmérték a pulzusomat és a vérnyomásomat erőkifejtés közben, ergométeren (szobakerékpáron), és a tüdőkapacitásomat. Az edzések két óra hosszat tartottak, a program mindig változott, de a lényege ugyanaz maradt. Sokat kellett gyakorolni a mindig másképpen programozott kerékpáron, miközben állandóan mérték a teljesítményemet. A 100 wattot könnyen elértem, de a 200 watt már megizzasztott. Sokat használtam a szokásos edzőtermi gépeket, de volt, amikor csukott szemmel kellett fél lábon állva egyensúlyoznom. Itt találkoztam először a "kézi kerékpárral", amilyent az űrállomáson is használtunk. Végül sokat úsztam az űrhajósok 25 méteres fedett uszodájában, és nem utolsósorban mindennap kerékpárral jártam dolgozni.

A vastag törzsű IL-76-os szállítógéppel hajtottak végre parabolarepüléseket

Súlytalanságban, a repülőgép fedélzetén

A kiképzés közben fizikailag a gázálarcban végzett munka volt a legmegterhelőbb. Az űrállomás fedélzete leginkább egy tengeralattjáróéhoz hasonlítható, mindkét esetben el vagy szigetelve a külvilágtól, egy idegen közegben, korlátozottak a rendelkezésedre álló erőforrások, korlátozott a kommunikáció. Az űrállomás személyzetének annyiban kedvezőbb a helyzete, hogy vész esetén rendelkezésükre áll a Szojuz űrhajó mint mentőcsónak; ilyen lehetőségük a tengeralattjárók személyzetének nincs.

Izgalmas érzés volt arra gondolni, hogy a minket magasba emelő Szojuz hordozórakétája lényegében ugyanaz a konstrukció, amelyik 1957-ben az első Szputnyikot, majd 1961-ben Jurij Gagarint, az első űrhajóst a világűrbe vitte. Még az indítóállvány is ugyanúgy működik. Ennek köszönhetően rengeteg tapasztalat halmozódott már fel, ezért olyan megbízhatóak az orosz hordozórakéták.

Még az oktatóm segítségével sem volt könyű
a súlytalanságban bebújni az űrruhába

Voltak olyanok - meg kell mondanom, inkább Amerikában élő magyarok -, akik nyíltan megkérdezték, erkölcsösnek érzem-e, hogy orosz űrhajóval mentem fel a világűrbe, nem gondoltam-e az ajánlat elfogadásakor Magyarország szovjet megszállására és 56-ra. Ez nagyon fontos kérdés, amire mindig nagyon határozott választ adtam. Jól emlékszem 56-ra, "már" 8 éves voltam. De utána még egy évtizedig készültem, mire megérlelődött bennem az elhatározás, hogy elhagyom a családi fészek melegét és a hazámat, mert nem látom saját jövőmet egy kommunista országban. Tisztában vagyok a történelmi tényekkel. Egészen bizonyos, hogy szovjet űrhajóval nem lettem volna hajlandó repülni - nem mintha elképzelhető lett volna, hogy ezt felajánlották volna nekem. De szerencsére a Szovjetunió már nem létezik, Ronald Reagan elnök jövőbe látó szavaival "a történelem szemétdombjára került". Büszke vagyok arra, hogy orosz űrhajóval repülhettem, mert ez az Oroszország Puskin, Turgenyev, Mengyelejev, Csehov, Csajkovszkij, Ciolkovszkij és Koroljov Oroszországa - egy olyan ország, amelyik fényes jövő előtt áll.

A centrifugában a földi nehézkedés nyolcszorosát kellett elviselnie a szervezetnek

Mint említettem, 17 éves koromban, érettségi után hagytam el Magyarországot. Ennek következtében olyan a magyar szókincsem, mint egy 17 éves fiatalé. Magyarul csak olyasmiről tudok beszélgetni, amiről egy 17 éves. Az üzleti élet vagy éppen az űrrepülés szakkifejezéseit nem ismerem. Mindamellett, a honlapomon magyarul hozzám intézett kérdésekre igyekeztem magyarul válaszolni. Amikor azonban az űrhajóskiképzés közben meglátogatott egy magyar tévéstáb és magyarul kérdezett az élményeimről, bizony zavarban voltam.

Már 1955-től kezdve olvastam űrkutatásról szóló könyveket. Az első kötetek szovjet könyvek magyar fordításai voltak, tele propagandával, de egészében mégis közérthetőek. Később angolul kezdtem tanulni, hogy kielégíthessem kíváncsiságomat, mert sok űrkutatási könyvet egyáltalán nem fordítottak le magyarra. Később azonban a számítógépek kezdtek érdekelni, és két dologra nem lehet teljesen elmélyülten figyelni. Gyerekkoromban rajongtam a sci-fi könyvekért is, ezek is hozzájárultak az űrrepülés iránti érdeklődésemhez. Sokat olvastam Vernét, de még Jókait is (A jövő század regénye). Utóbbi igazi tudományos-fantasztikus regény, amelyet Jókai a XIX. században írt, amikor Verne is alkotott. A kommunista rendszerben nem nagyon lehetett hozzájutni ehhez a könyvhöz, mert politikailag nem tartották megfelelőnek. Elég, ha annyit mondok, hogy főhőse, aki csodás találmányainak köszönhetően szinte az egész világot meghódítja, egy erdélyi magyar ember. Emlékezetes olvasmányélményem még a "Legrövidebb út" a CAD-CAM számítógépes tervezés nagyszerű leírásával, amikor erről még csak álmodni lehetett, de ami később szinte pontosan úgy valósult meg, ahogy a szerző leírta. Ez nagy hatással volt rám, amikor Kaliforniában a Wysiwygen kezdtem dolgozni. A 60-as évek elején nem volt túl nagy a választék, emlékszem még a Kék szigetre, de megemlíthetem még Fehér Klárától a Földrengések szigetét, a szocreál sci-fi tipikus példáját. Későbbi kedvenceim a Pournelle/Niven-könyvek voltak. Az űrállomásra Heinlein "The Moon is a Harsh Mistress" című könyvét és Goethe Faustját vittem magammal.

A szimulátorban

Az indulás egyáltalán nem volt félelmetes. A zárt kabinban úgy éreztem, mintha helikopteren szállnék fel. Nem volt túl zajos, de kicsit rázott. Egyáltalán nem volt kellemetlen. Lényegében végig tudtunk egymással beszélgetni és tudtuk a kezünket mozgatni.

Rendkívül érdekes a találkozás és az összekapcsolódás az űrállomással. A folyamat két napig tart. Az első nap két rakétaimpulzussal kör alakúvá tesszük a pályát, mert így egyszerűbb lesz a művelet. Ilyenkor a Szojuz kicsit alacsonyabban kering, mint az űrállomás, ezért látszólag gyorsabban mozog, mert rövidebb utat kell megtennie, ahogyan például a belső pályán versenyző futónak is. Amikor másnapra a Szojuz utoléri az űrállomást, néhány rakétaimpulzussal a közelébe viszik, és megtörténik a randevú. Akkor kezdődik a dokkolási manőver. Először egy nagy, és lassan forgó, elektromos dugóhúzószerű szerkezet hozzászorítja az űrhajónkat a dokkolókapuhoz. Ezután hét acélkampó akaszkodik bele az űrállomáson lévő párjába, majd még lassabban forgó villanymotorok 20 tonna erővel feszítik ezeket egymásnak.

"Az első rólam készült kép a világűrben"

A szilárd összekapcsolódás után lehet kinyitni a két űreszköz közötti ajtót. Eszembe villant, hogy előző szeptemberben, kiképzésem kezdetén véletlenül úgy alakult, hogy az űrhajó rendszerei közül ez azt az ajtót kellett elsőként tanulmányoznom. A világűrben minden ugyanolyan volt, mint a kiképzőközpontban. Először Oleg és Fjodor bújt át a nyíláson, én pedig átintegettem Sunita Williamsnek, akivel decemberi startja előtt, novemberben, Csillagvárosban láttuk egymást utoljára. Akkor úgy búcsúztunk egymástól, hogy "Viszlát az űrállomáson!" És most eljött ez a pillanat. Ekkor már 48 órája voltam a világűrben, így kellemesen éreztem magamat, és a pontos földi szimulátoroknak köszönhetően azonnal tökéletesen tudtam tájékozódni az űrállomáson. Rögtön összegyűltünk a szervizmodulban, mert máris kezdődött a tévéközvetítés, valamiféle rögtönzött sajtótájékoztató.

Az űrállomás belül meglepően tágas. Talán egy három szegmensből álló csuklós buszhoz tudnám hasonlítani, ahol a csuklóknak a "node"-nak (csomópont) nevezett összekötő tagok felelnek meg. Űrhajónkkal az orosz részhez tartozó műszaki egységhez csatlakoztunk. Ahogy belépünk, jobbra van a vécé, majd mindkét oldalon egy-egy kis, személyes kabin található. Ezek akkorák, mint egy zuhanyozófülke, a falra van erősítve a hálózsák. A kabinnak oldalra, a horizont felé néző ablaka is van, amelyet egy furcsa, az íriszblendéhez hasonló konstrukciójú redőnnyel lehet elsötétíteni. A modul legnagyobb része ebédlő és dolgozószoba egyben. A hajóéhoz hasonló kerek ablakok a padlózaton vannak és mindig a Földre néznek. Az egység másik végénél lévő csomóponthoz kapcsolódnak az utánpótlást szállító teherűrhajók, majd a csomópont után az orosz raktárrész következik. Az ezutáni csomópontban az űrsétákhoz használt zsilipkamrákat helyezték el. Végül a "csuklós busz" utolsó egysége az amerikai modul, ennek a túlsó végéhez kapcsolódik az űrrepülőgép, ha felkeresi az ISS-t. A sok részből álló szerkezeten kívül találhatók a hatalmas napelemtáblák és a tartószerkezetre erősítve mindazok a berendezések, amelyekre nincs szükség odabent. Még amikor hat űrhajós van a fedélzeten, akkor is mindenkinek bőségesen jut hely, még arra is, hogy félrevonuljon a többiektől, ha akar.

A Szojuz TMA-9 űrhajó hazaindul (2007. április 20.)

Az űrállomás orosz szegmensében egy kis ereklyetartó falitáblán több vallási vonatkozású tárgy található, egy aranyszínű kereszt és néhány ortodox ikon, de itt helyezték el Gagarin arcképét is. Mindamellett a vallásgyakorlás az űrállomás fedélzetén mindenkinek a személyes ügye. Érdekes hozzátenni, hogy az ortodox húsvét alkalmából élő tévékapcsolat volt az orosz ortodox egyház pátriárkája és az űrállomás fedélzete között.

Érkezésem után hamarosan Suni Williams kalauzolt végig az állomás belsejében. Suni egyébként a Haditengerészetnél helikopterpilóta, így pontosan tudja, mi egy repülő számára a legfontosabb: hol vannak a legfontosabb eszközök, hogyan kell rögzíteni a tárgyakat, hogy kell "repülni" a súlytalanságban, és mit nem szabad még véletlenül sem megnyomni. Az űrállomás "padlója" mindig a Föld felé néz, ez a súlytalanságban is némi viszonyítási alapot jelent az irányok érzékeléséhez. Segíti a tájékozódást az is, hogy a "padlót" valamivel sötétebb színűre festették, mint a "falakat" és a "plafont". A lámpákat a plafonra erősítették, az oldalfalakat pedig mindenütt műszerek, berendezések borítják. Általában "vízszintesen" lebegve-úszva közlekedünk, de ez nem befolyásolja a fent és a lent kialakított képét, mint ahogy a Földön sem veszítjük el a tájékozódó-képességünket attól, hogy leheveredünk egy díványra.

Az orosz és az amerikai modulok között lényeges különbségek vannak. Eltérő az elektromos rendszer, más a távközlési pult, és jellemző, hogy három különböző típusú tűzoltó készüléket rendszeresítettek a fedélzeten. Az apróbb-nagyobb használati tárgyakat egyébként tépőzárral vagy gumiszalagokkal rögzítjük. A modul padlójában található egy nagyobb, optikai minőségű ablak is, amelyet azonban, ha nem használják, kívülről is eltakarnak, hogy megvédjék a felületét a mikrometeorok bombázásától. Az űrállomás orosz részéből egy enyhe S-kanyart tartalmazó alagúton keresztül jutunk át az amerikai egységbe. A falon nejlonzacskókban tárolják az alapszemélyzet váltás ruháit. Minthogy a fedélzeten nem lehet a ruhát tisztítani, az egyes ruhadarabokat addig hordjuk, ameddig csak lehet, azután cseréljük. Az űrállomás belsejében sok apró, a sötétben világító jelzést helyeztek el, hogy sötétben is könnyen lehessen tájékozódni. Az amerikai modul végén, az űrrepülőgép felé vezető átjáró fölött viszont állandóan ott világít a "Kijárat" felirat, amit elég viccesnek találtam, hiszen itt csak olyankor lehet "kimenni", ha az űrrepülőgép éppen az ISS-hez kapcsolódik.

Szálláshelyemet abban a Szojuzban jelölték ki, amelyikkel majd visszatérek a Földre. Egy nagy mosodai nejlonzsákban átvittem a rakodótérből a személyes használati tárgyaimat, néhány pólót, nadrágot, zoknit, fehérneműt. Úgy szereltem fel a hálózsákomat, mint egy függőágyat, és felkészültem, hogy az eseménydús nap után aludni menjek. Ekkor április 10-e, kedd délelőtt 10:30 világidő volt, azaz délután 13:30 moszkvai idő szerint. Nem csodálom, ha kicsit zavarosnak találják ezt a sokféle időt, az is volt. Mindennap délelőtt 10:30-kor mentünk aludni, és este fél hétkor keltünk. Megkérdeztem, miért nem lehet Greenwich helyett inkább egy olyan időzóna idejét használni, ahol akkor van este, amikor lefekszünk, és akkor van reggel, amikor felkelünk. Azt felelték, hogy a fedélzeti szoftver nem tudná ezt a bonyolult helyzetet kezelni, és amúgy sem lenne értelme az űrállomás idejét egy földi időzónához kötni. Jobbnak láttam, ha ezután aludni megyek...

Leszállás után

Különleges és egyben kellemes élmény az alvás a súlytalanságban. Jó elaludni hánykolódás és forgolódás nélkül. Elalvás előtt próbáltam aznapi élményeimet rendezgetni a fejemben. Olyan mélyen aludtam, hogy egyszer még a karórám jelzésére sem ébredtem fel, végül a fülem mellé akasztottam az órát. Néha hiányzott a gravitáció, mert úgy éreztem, egyes testrészeimet jobban tudnám pihentetni, mint a súlytalanságban, ahol persze kisebb a feszültség, de egy csekély, ám állandó nagyságú, és minden irányban egyformán ható feszültség mégis érezhető. Amikor az utolsó napon felkeltem, mégis szomorú voltam, mert tudtam, hogy belátható időn belül nem lesz részem ebben az élményben - vagy talán soha többé.

De ne szaladjunk ennyire előre az időben, hiszen még éppen csak megérkeztem. Hivatalosan "spaceflight participant" voltam, vagyis az űrrepülés résztvevője. Ez világos megkülönböztetés az űrhajóstól (astronaut). Ugyanakkor kozmonauta is voltam (cosmonaut), ezt a megnevezést használják mindazokra, akik orosz űrhajón utaznak. Persze, magyarul a kozmonauta is űrhajós, az angolban érzékelhető különbséget találóan adja vissza magyarul az űrturista, jóllehet ennek angol megfelelőjét (space tourist) egyes társaim nem szívesen használják. Magamat nyugodtan nevezhetem űrturistának, de ha a többiekkel szemben udvarias akarok lenni, akkor illendőbb a kicsit bonyolultabb "űrrepülés magán résztvevője" megjelöléssel illetnem őket.

A Nemzetközi Űrállomás hivatalos nyelve az angol. Ennek megfelelően az űrhajósok angolul beszélnek egymással és a két irányító központtal, a houstonival és a moszkvaival lehet angolul beszélni. Ugyanúgy van ez, mint a repülésben, a légiirányítókkal bárhol a világon angolul kommunikálhatunk. És akárcsak a repülésnél, a moszkvai irányító központtal oroszul is lehet beszélgetni. A fedélzeten a legtöbb dokumentum kétnyelvű - a Microsoft Word segítségével könnyen megoldható, hogy az egyik oldal oroszul, a másik angolul legyen. Ugyanez igaz egyes magyarázó feliratokra, például az űrvécé hírhedt vezérlőpultjára, ahol húsz kapcsoló és jelzőfény között kell eligazodnia a rászorulónak. Fontos szerepe van azonban a fedélzeten az orosz nyelvnek. Amikor az űrrepülőgép nincs az űrállomáshoz kapcsolva, akkor a Szojuz űrhajó a mentőcsónak, márpedig a Szojuz fedélzetén az orosz a hivatalos nyelv. Érdekes különbség az is, hogy az ISS fedélzetén a világidőt, azaz a greenwich-i időt használjuk, a Szojuzon viszont a moszkvai idő van érvényben. Visszatérve a nyelvekre, a kiképzés során meg kellett tanulnom oroszul, noha a nyelv alapjait - a cirill betűs írást-olvasást - iskoláskoromban el kellett sajátítanom. Ugyanakkor a legtöbb orosz űrhajós megtanul angolul, így mindkét nyelven tudunk kommunikálni. Ami engem illet, a magyaron és az angolon kívül németül, franciául és dánul is tanultam. Mindezen nyelvek közül az angol a legegyszerűbb, legalábbis olyan szinten, amire a mindennapi gyakorlatban szükség van. Minden bizonnyal ezért is vált a tudomány, a kereskedelem és a szórakoztatóipar világszerte elfogadott nemzetközi nyelvévé. Egyébként meg kell mondanom, hogy a legtöbb orosz űrhajós sokkal jobban beszél angolul, mint én (és a Csillagvárosban megforduló legtöbb amerikai) oroszul.

A súlytalanságot hamar megszoktam, nem is emiatt térek ki erre kicsit részletesebben, inkább a dolog fizikai háttere miatt. Sok félreértés él a köztudatban a súlytalansággal kapcsolatban. Talán személyes élményeimmel segíthetek jobban megértetni a helyzetet. Természetesen nemcsak az űrállomás 350 km-es magasságában, hanem még a Hold távolságában is hat a Föld gravitációja. Akkor hát miért van odafent súlytalanság? Testünk nem érzi magát a gravitációt, csak erőket érzünk. Azt az erőt, amivel a szék nyomja a hátsónkat, vagy a talaj a talpunkat. Ha kihúzzuk alólunk a széket, vagy a talajt a lábunk alól, akkor súlytalanságot érzünk. De csak egy pillanatig. Amikor a világűrben leállt a hordozórakéta utolsó fokozata, már semmi sem tolta előre a testemet. Hatott rám a gravitáció, de ezt nem éreztem. Csak azt éreztem, hogy nem hat rám olyan erő, amit érezhetnék. A szabadesésben súlytalan voltam. A súly érzése akkor tér vissza, amikor leszálláskor a kabin belép a légkörbe. A levegő nekifeszül a száguldó kabinnak, és azon keresztül nyomja a testemet. Annyira, hogy a megszokott súlyom többszörösét érzem. A gravitáció nem változott, csak a testemre ható erők. Különös, ugye? Mégis ez a valóság.

Ha fáradtak vagyunk a Földön, könnyű úgy elszunyókálni olvasás közben, hogy észre sem vesszük, mert egy pillanatra lebillen a fejünk és ettől rögtön felébredünk. Az űrben semmi sem húzza le a fejünket, így nem billen. Így könnyű munka közben véletlenül elaludni, ami elég vicces.

Aludni tehát könnyű és kellemes, nem így a tisztálkodás. Sajnos az űrállomáson nem lehet zuhanyozni. Fizikailag lehetséges ugyan, de a mai viszonyok között túl bonyolult és drága megoldás lenne. Ha majd a jövőben csökken a "tömeg" pályára állításának a költsége, akkor bizonyára lesz a fedélzeten "igazi" zuhany is. Addig be kell érnünk az előre benedvesített törülközőkkel történő mosakodással.

A fogmosás viszont semmi problémát sem jelentene, ha lenne egy olyan elszívónk, amilyent a fogorvosok használnak. De ilyen segédeszközünk nincsen. A kefe használata egyszerű, a fogkrémtől megszabadulni viszont kicsit illúzióromboló - egy száraz törülközőbe köpjük. A túlzásba vitt öblítés sem célszerű, marad tehát a fogselyem. A Szojuz fedélzetén még korlátozottabbak a lehetőségek, itt egy textil gyűszűt húzunk az ujjunkra, és azzal dörzsölünk egy kis fogkrémet a fogainkra.

A fedélzeten a legnehezebb az volt, hogy a tárgyakat egy helyben tartsuk, legyen szó akár tisztálkodásról, akár étkezésről vagy éppen munkáról. Ha két vagy három dolognál többel dolgozol, mondjuk papír és ceruza van a kezedben, de a fényképezőgépre is szükséged van, meg a lencsevédőt is tenni kell valahova, akkor egyes tárgyakat rögzíteni kell valahova. A legfontosabb persze, hogy a testedet is rögzíteni kell, leginkább valamilyen fogantyúhoz. Ha ezt nem teszed meg, semmilyen hasznos munkát sem tudsz végezni.

Az űrrepülés előtt kicsit aggódtam amiatt, mekkora sugárzás éri majd a szervezetemet. Ezért is örültem, hogy segíthettem egy magyar kísérletben, és a magyar gyártmányú Pille dózismérővel és a hozzá tartozó 10, termolumineszcens kristályt tartalmazó mérőfejjel. Az utóbbiak egyikét én vittem magammal, egy a hálózsákomban volt, a többi pedig az űrállomás belső terének gondosan kiválasztott helyein. A berendezés használata nagyon egyszerű, a fedélzeten fel is vettünk egy rövid filmet erről. A filmet a www.charlesinspace.com honlapon bárki megnézheti. Nos, az űrállomáson nincs más sugárvédelem, csupán maga az ISS fala és szerkezete, de ez egyben másodlagos sugárzás forrása is. A Pillén kívül persze egy sor más eszközzel is vizsgálják a sugárzási tér erősségét. Az ISS belsejében a sugárzás átlagos szintje elfogadhatóan alacsony, de a részletes mérések szükségesek és fontosak.

Balról jobbra ülnek: Charles Simonyi, Mihail Tyurin és Michael Lopez-Alegria

Űrrepülésem alatt az Egyesült Államok egyes területein elég viharos volt az időjárás. Fantasztikus élmény volt a magasból látni a villámokat. Könyvekben már repülésem előtt is olvastam erről, mégis meglepett, milyen nagyok a villámok. Úgy néz ki, mintha vízszintesen több tíz mérföldre is eljutnának, és még sokkal nagyobb területen világítják meg a felhőket.

Még fantasztikusabb látványt nyújtott egy vulkánkitörés az Indiai-óceánban fekvő Réunion szigetén, amire már repülés közben, e-mailen hívta fel valaki a figyelmemet. Egyik éjszaka a közelben repültünk el. A környéken viharos időjárás volt, hevesen villámlott, de a szigetet csak könnyű pára borította. Ezen keresztül tisztán láttam a lefolyó láva vérvörös csíkját - olyan vörös volt, mint a közlekedési lámpa fénye. Micsoda látvány!

Sajnos nem sikerült sarki fényt látnom a világűrből. Űrhajós társam, Sunita Williams azonban említette, hogy ő látott zöld északi fényt, amikor űrsétán volt. Egyik éjjel azonban láttam egy másik fényjelenséget. Először azt hittem, hogy sárgás-fehér felhők lehetnek, de amikor láttam, hogy a csillagfény átsüt rajtuk, rájöttem, hogy a legmagasabb légrétegeket látom. Arra is gondoltam, hogy talán állatövi fény lehet. Amikor hazamentem, utánanéztem a könyvekben, kiderült, hogy nem ez az állatövi fény. A leírásom azonban pontos volt, talán az északi fény valamilyen halványabb változatát láthattam.

Mindenképp beszélni szeretnék űrrepülésem egy különösen érdekes színfoltjáról. Az amerikai űrhajósoktól elvárják, hogy rádióamatőr-vizsgát tegyenek, és az űrrepülés és általában a természettudományok népszerűsítése érdekében amerikai iskolásokkal létesítsenek rádióamatőr-kapcsolatot. Emellett lehetőségem volt arra is, hogy két alkalommal magyarokkal, magyarul beszéljek a világűrből. Egyszer Magyarország fölött elrepülve úgy tíz perc alatt több mint két tucat rádióamatőrrel váltottam néhány szót - hívójelem KE7KDP volt. Másnap a Puskás Tivadar Technikum stúdiójában hat diák tett fel nekem kérdéseket. A diákok közül hárman a Természet Világa Diákpályázatán az édesapám által alapított A kultúra egysége különdíj nyertesei, ketten az édesapám nevét viselő Országos Elektrotechnikai Verseny első helyezettjei, egyikük pedig diákújságíró. Meg kell mondanom, nagy hatással volt rám a rádióamatőrök különös, összetartó világa és lelkesedésük. Még repülésem közben is kaptam üzenetet a honlapomon egy dél-afrikai rádióamatőrtől, aki azt kérte, hogy vele is forgalmazzak az űrből. Sajnos a szigorú fedélzeti időbeosztás nem engedte meg az efféle extra kérések teljesítését.

A fedélzeten pontos menetrend szerint zajlik az élet. A megadott időben ébredünk, tisztálkodunk és reggelizünk, bár az utóbbi étkezést a repülésirányítók "alvás utáninak" nevezik. Napi feladatainkat a 24. számú űrlap tartalmazza, ezt e-mailen kapjuk meg, de egy kis szoftver is megjeleníti. A napot az "alvás előtti" időszak zárja, majd nyolc óra alvás következik, bár én gyakran csak hat órát aludtam.

A Puskás Technikumban, abban a stúdióban,
ahonnan a rádióamatőr kapcsolatot létesítették az űrállomással,
amikor elhaladtunk Magyarország fölött

Érdekes feladat megmérni az űrhajós "súlyát a súlytalanságban". Ez persze csak szóvicc, az űrhajós szabadon esik, így nincs súlya. Hiába állnánk rá egy fürdőszobamérlegre, az velünk együtt szabadon esne, így nullát mutatna. Valójában a test tömegét mérjük, ami élettani szempontból nagyon fontos. Ehhez a testek egy fontos fizikai tulajdonságát, a tehetetlenségüket használjuk. Az űrállomás különleges "mérlegében" egy rugó található, amelyik pontosan kalibrált nagyságú erővel meghúzza az űrhajós testét, és megméri, mekkora gyorsulás jött létre ennek hatására. Ezután Newton F=ma törvénye segítségével egyszerűen kiszámítja az űrhajós tömegét. A valóságban, hogy a mérés pontosabb legyen, nemcsak egyszer rántja meg az űrhajóst, hanem ide-oda rángatja, rezgésbe hozza, és megméri a rezgés frekvenciáját. De a mérés elve ugyanaz.

Szemüveggel kifogástalanul látok. Távollátó vagyok, olvasáshoz 1,75 dioptriás szemüveget használok, de ez nem befolyásolta az alkalmasságomat az űrrepülésre. Az űrrepülés közben általában rajtam volt a szemüvegem, hogy el tudjam olvasni az 1 méter távolságban lévő kijelzők adatait. A szemüveg egyáltalán nem zavart a fedélzeten a munkában. A repülés utolsó fél órájában azonban szabad szemmel gyönyörködtem az alattunk elsuhanó tájban, és nem törődtem a leszállás előttünk álló viszontagságaival.

A leszállás közben a várt 4,5g helyett csak 3,9g túlterhelés lépett fel, de ez még egy percig se tartott. Felszállás közben 3,5g volt a legnagyobb túlterhelés, nem egészen egy percig a második fokozat, és két percig a harmadik fokozat működése közben. De mindez semmiség volt ahhoz képest, mint amikor kiképzés közben a centrifuga 18 méter hosszú karja végére erősített kabinban fél percig 8g hatásának tettek ki.

Más kérdés persze, hogy a hosszú súlytalanság után mit éreztem eközben. Amikor a műszerek a leszállás kezdetén 0,5g-t jeleztek, én már úgy éreztem, mintha a teljes földi súlyom rám nehezedne. Amikor a g-mérő 1-et mutatott, már kétszeresnek éreztem a súlyomat. Szerencsére, amikor elértük a 3,9g-t, akkor legfeljebb 4-et éreztem, semmiféle rossz érzésem nem volt. A leszállás után is jól voltam, mert megfogadtam az orvosok tanácsát: nem próbáltam felállni, és a lehető legkevesebbet mozgattam a fejemet.

A leszállás utolsó pillanataiban egy közeli helikopterről rádión bemondták a magasságunkat, és volt egy figyelmeztető lámpa is, a becsapódásunk tehát nem volt váratlan. Nem fájt egyáltalán, köszönhetően az ülésnek, amelyik egy gipszöntvény segítségével pontosan a testünk formájára készült. Azután csak várni kellett, mivel tudtuk, hogy a mentőegységek már ott is vannak, hallani lehetett, ahogy beszéltek kívül. A kapszulát azért forgatták csak egy picit, hogy pontosan hassal lógjunk lefelé, így az öv kikapcsolása után hason kúszva könnyű volt kimászni. Ha rendesen, háttal lefelé ültünk volna, akkor a gyenge állapotunkban sokkal nehezebb lett volna kikerülni a kabinból.

A leszállás után rövid rehabilitáció következett, majd első utam hazámba, Magyarországra vezetett. Nagyon örültem a meleg fogadtatásnak a Puskás Technikumban. Ez volt az első munkanapom a rehabilitáció után, és aznap az öt hivatalos találkozóm közül a negyedik. Azt hiszem, a nagy felhajtás és az autogramok osztása az űrrepülés velejárója, és ezt elfogadjuk, tudomásul vesszük.

Mindamellett hivatásom a számítógépekkel és a szoftverekkel kapcsolatos, és repülésem után igyekeztem minél hamarabb visszatérni a munkámhoz. Nem azért repültem, hogy ezáltal közszereplővé váljak. Persze, az űrrepülés közben szerzett élményeimről ahol csak tehetem, beszámolok, nemcsak ebben a cikkben, hanem a médiában és az interneten is.

Miután visszajöttem, többször váltottam e-mailt az űrállomáson maradt társaimmal. Sőt, Fjodor egyszer még a mobilomon is felhívott a világűrből - az volt ám a nagy szám! Még 2007 januárjában meglátogattam őt Görögországban. A szülei Thesszalonikiben élnek, édesanyja ugyanis görög származású. Mivel Görögországnak még nem volt űrhajósa, ezért a félig görög származású Fjodort nemzeti hősnek tekintik, ennek megfelelő fogadtatásban volt részünk.

Űrrepülésem egyik legmegragadóbb élménye a fényviszonyok váltakozása az űrállomáson. Amikor az ISS-t sütötte a Nap, de alattunk a Föld már sötétbe borult, akkor tudtam, hogy az emberek odalent fényes pontként látnak minket az égen. Pár perccel később mi is berepültünk a Föld árnyékába, ekkor az emberek talán azt gondolhatták, hogy lekapcsoltuk a lámpákat.

Örülök, hogy repülésem idején sokan nézték Magyarországról is a fölöttük elrepülő űrállomást. Mióta visszajöttem, az űrállomás még tovább nőtt és még ragyogóbb, mint azelőtt.

(A cikk magyar változata szerkesztőbizottságunk tagja,
Both Előd közreműködésével készült.)

Természet Világa,

139. évfolyam, 6. szám, 2008. június
https://www.termvil.hu/
https://www.chemonet.hu/TermVil/