Minden a Nagy Bummal, az ősrobbanással kezdődött, amely mintegy 15 milliárd évvel ezelőtt létrehozta a táguló világegyetemet. Ebben bolygónk kb. 4,6 milliárd éve járja meghatározott útját. Élet azonban csak akkor keletkezett a Földön, amikor a kialakulásához szükséges feltételek, a víz, az ősóceán és a benne lezajló kémiai evolúció létrejöttek. E hatalmas átalakulás a földtörténeti távlatok tükrében aránylag gyorsan, alig 1 milliárd év alatt történt.
Az élet valószínűleg a partközeli sekély zónában keletkezhetett, ahol a kémiai evolúció révén már számos olyan szerves vegyület halmozódott fel, amely fehérjék kialakulásához, az első élőlény megszerveződéséhez vezethetett – bár újabban ez is vitatott.

A kőzetekben talált bizonyítékok szerint az első élőnek mondható lények sejtmag nélküli, egysejtű baktériumok lehettek, amelyek az anyagcseréhez szükséges energiához kémiai folyamatok révén jutottak (kemotrófok). Első nyomaik már valamikor 4 milliárd évvel ezelőtt megjelentek. Akkor még vulkáni gázokból keletkezett oxigénmentes őslégkör burkolta bolygónkat, amely vízből, szén- és kén-dioxidból, valamint főként nitrogénből állt.

A leleteket megőrző mészkőszerkezetek (stromatolitok) bizonysága szerint a ma ismert fotoszintézis az energianyerés sokféle más átmeneti módja után kb. 3,5 milliárd éve alakult ki a kékeszöld moszatokban (cianobaktériumok). Ezek voltak az első, már valódi fotoszintetizáló, oxigént termelő, ma is élő, de még sejtmag nélküli egysejtű élőlények (prokariota). 

A sejtmaggal rendelkező egysejtűek (eukariota), amelyek már mind a növény-, mind az állatvilág közös ősének tekinthetők, mintegy 2 milliárd évvel ezelőtt jelenhettek meg, és újabb 1 milliárd év kellett a többsejtűek kialakulásához.
A következő nagy lépés a víz elhagyása lehetett, mivel az evolúció felgyorsulásához a szárazföldi élet kialakulása alapvető feltétel volt. Ez viszont csak akkor valósulhatott meg, amikor a bolygónkat burkoló ózonréteg olyan vastaggá vált, és a Föld felszínétől olyan távoli magasságban alkotott ózonernyőt, amely a szárazföldre kilépett növényzetet képes volt megóvni a Napból a földfelszínre érkező halálos UV-sugárzástól. Ezt a védelmet korábban a vízréteg nyújtotta. Mivel az ózon még 2 milliárd évvel ezelőtt is kevés volt a légtérben, és az is a felszín közelében volt, számítások szerint a szárazföldi élet legfeljebb a földtörténeti ókor, a paleozoikum kezdetén, valamikor 500–600 millió évvel ezelőtt (szilur) keletkezhetett, korábban nem. Legkorábbi biztos lelete eddig a felső szilurból van. 

E távoli, 3,5 milliárd éves múlt történései nagy vonalakban egy képzeletbeli repülőgép-utazással talán ma is felidézhetők, közelebb hozhatók.
Az első 3 milliárd év alatt olyan látványt nyújthatott Földünk, mintha ma vulkán pusztította, kopár, élettelen szigetekkel tarkított végeláthatatlan óceán felett repülnénk, hiszen az élet megjelenésére csak a prekambrium végétől van bizonyíték, és a felső szilurig (kb. 400 millió évvel ezelőttig) csakis a víz védelmében volt lehetséges. Ha gépünkkel most az északi hideg mérsékelt öv felé szállunk, a páfrányok (szilur, devon), nyitvatermők (karbon, perm) zord, zöld birodalma tárul elénk. Távolról nézve ehhez hasonló lehetett a földi táj képe – természetesen más klímában – több mint 300 millió éven át, a devontól a krétáig, a növényvilág legfejlettebb csoportjának, a zárvatermőknek a megjelenéséig, elterjedéséig.

A növényvilág ókori (kambrium, ordovicium, szilur, devon, karbon, perm) evolúciójának csúcsa a karbonban volt. Ekkor élték virágkorúkat az óriás pikkely- és pecsétfák (Lepidodendron, Sigillaria), ős-zsurlók (Calamites) és az ősi fák (Cordaites). Utóbbi kettő a permben is tovább élt, bár a perm szárazabb, meleg klímája jobban kedvezett az ekkor fellépő, szárazságtűrő alkatú szágópálmának (Cycas) és a páfrányfenyőnek (Ginkgo). Mindkét ősi nyitvatermő nemzetség ma is él. A nyitvatermők legfejlettebb csoportja, az ősi fákból származó fenyők már a karbon közepén megjelentek, de virágkorukat csak a jura végén és a kréta elején élték. Ettől kezdve, minden bizonnyal a zárvatermő virágos növények globális eluralkodása miatt, hanyatlani kezdtek. Ezért bár a fenyők a ma élő nyitvatermők legjelentősebb csoportja, Földünkön már mindössze 55 nemzetsége (alig 600 faja) él. 

Ha viszont délnek veszi repülőnk az irányt, egyszerre minden megszínesedik. Tarka virágos, lombos, majd örökzöld erdők uralta táj bontakozik ki. Még ott is van növényzet, ahol 300 millió éven át nem, vagy alig volt. Így a sivatagokban pálmaoázisok integetnek, a hatalmas zonális ázsiai sztyeppeken, észak-amerikai prériken, dél-amerikai pampákon és a fahatár feletti havas réteken színpompás, virágos, füves táj fogad. Ezeket a tájakat a földtörténet folyamán először csak a nagyfokú alkalmazkodásra képes egy- és kétszikű zárvatermők tudták benépesíteni. Így váltak az utolsó, mintegy 130 millió év alatt (az alsó krétától) a zárvatermő virágos növények Földünk jelenlegi, „utolsó” uralkodó növény csoportjává. 

A kréta után következő, mintegy 65 millió évig tartó harmadidőszak (paleocén, eocén, oligocén, miocén, pliocén) klímája igen változatos, a mainál melegebb, néha csapadékosabb, néha szárazabb, esetenként akár sivatagi volt.  Eleinte (oligocén végéig) melegégövi, trópusi, szubtrópusi növényzet volt jellemző Európában, így hazánkban is, majd lassú, fokozatos hűléssel és szárazodással egyre több mésékelt övi faj jelent meg. A harmadidőszak végén (pliocén) hazánk klímája és növényzete lassan a maihoz válik hasonlóvá, de még sok melegégövi faj színesíti, gazdagítja a flórát. Valószínű, hogy a változatos környezeti tényezőkhöz való folytonos alkalmazkodás kényszerítő hatására a zárvatermő növényzet specializációja felgyorsult. Ez számos különböző környezeti igényű zárvatermő csoport kialakulásához vezetett, például szárazságtűrők, nedvességet kedvelők, hidegtűrők, fényigényesek, szűk és tág ökológiai tűrőképességűek stb. Így a harmadidőszakban 2 fontos lépés is történt a Föld növényzetének alakulásában: a zárvatermők továbbfejlődése és bolygónk növényzetének a maihoz már igen hasonló alakulása.

Hazánkat tekintve fontos földtörténeti esemény a Kárpátok hegykoszorújának felgyűrődése, a Kárpát-medence kialakulása, amely a harmadidőszak végén kezdődött, és a negyedidőszak végén fejeződött be. 
A hozzánk legközelebb álló földtörténeti szakasz, a mintegy 2,5 millió éve kezdődött negyedidőszak elején drámai klímaváltozás történt.  Beköszöntött a jégkorszak (pleisztocén), amelynek folyamán jelentős klímaingadozásokkal (glaciális, interglaciális) kísért lehűlés történt. Az éghajlat a jégkor utolsó harmadában már olyan kedvezőtlenné vált, hogy a hűlések mértéke valódi eljegesedéshez vezetett, amikor az északi-sarki jégsapka mélyen lehúzódott a kontinensek belsejébe, elsősorban Észak-Európában és Észak-Amerikában, de a Kárpát-medencére ekkor sem terjedt ki. 

Máig ez volt az élővilág utolsó megpróbáltatása és mélyreható alakító tényezője, különösen az utolsó eljegesedés (glaciális) hideg maximuma (Würm3) idején, amely egyszersmind az egész pleisztocén leghidegebb, legszárazabb, legextrémebb klímájú időszaka. 
Az élővilág a jégárral el nem borított területeken is teljesen átalakult. A jégtakarót övező (periglaciális) területek, így hazánk növényzete is, a földrajzi viszonyoktól függően fátlan tundra, hideg száraz löszpuszta, gyéren fenyőfás, nyíres erdőstundra, és foltokban tűlevelű erdő lehetett a fosszilis leletek alapján. 

A harmadidőszaki, melegigényes növényzet néhány hírmondó kivételével kipusztult. A maradványnövények (reliktumok) kedvezőbb, védett menedékhelyeken (refugiumokban) vészelhették át a fagyos, zord időszakot. 

Az utolsó eljegesedés tetőzése után mintegy 5 ezer évig tartó (15 000–10 000 BP), kisebb hőmérséklet-ingadozásokkal kísért, de tendenciájában folyamatos klímajavulás következett be. Ezt a jégkor végi időszakot késő glaciálisnak nevezték el. 

A késő glaciális lehűlések – Dryas I., II., III. stadiális – egy fehér virágú tundrai növényről, a magcsákóról (Dryas octopetala) kapták nevüket, amely ma az Északi-sark körüli területek és a mérsékeltövi magas hegységek száz évig is élő törpecserjéje. A fossziliák alapján a Dryas a késő glaciális egyik igen jellemző, nagy elterjedésű és tömeges virága volt Európa akkor fátlan tundraklímájú  és -talajú területein.

A növényzet a mai sarkközeli és alhavasi tájhoz lehetett hasonló a leletek szerint. Majd az egymást követő, egyre enyhébb interstadiálisok alatt megkezdődött a beerdősödés is, tűlevelű fákkal, melyek közé a holocénhoz közeledve egyre több lombos fa is elegyedett. Először a pionír nyír, majd a melegkedvelő lombos fák, így a szil, tölgy és hárs is. 

A Würm végi Dryas lehülési fázisokkal véget ért a pleisztocén. Ezután, kb. 10 ezer évvel ezelőtt kezdődött a késő glaciálisénál is kisebb klímaingadozásokat mutató, de egyértelműen a klíma erőteljes felmelegedésével és a beerdősödéssel jellemezhető jelenkor (holocén). Ez egy újabb interglaciálisnak (Flandria) fogható fel, és a jégkorszak utáni erdőfejlődés máig tartó utolsó szakasza.

A holocén növényzete alapvetően különbözik a pleisztocén végi növényvilágtól. A lombosfák Dél-Európából és a Kárpát-medence refugiumaiból újra terjedve fokozatosan birtokba vették az európai mérsékelt övi zónát. A fenyvesek lassan elfoglalták mai területüket, az északi hideg-mérsékeltöv boreális tajgaerdő zónáját, illetve a hegyvidékek tűlevelű erdőit alkotva.

A mérsékelt övben, így hazánkban is a felmelegedést fokozatos beerdősödés kísérte. A kisebb klímaváltozás okozta föld- és vízrajzi, talajtani események azonban időről időre befolyásolták Magyarország növényzetének összetételét és képét. Az 1–2 ezer évig tartó változások nem nagy mértékűek, mégis a nagyszámú fosszilis mikro és makro növénymaradvány (pollen, faszén, kövült növényi részek) feltárása, elemzése alapján Magyarország posztglaciális vegetációtörténete részletesebben nyomon kísérhető.

A késő glaciális után, mintegy ezer éven át, főként a fenyők hona volt hazánk. Olyan lehetett a tájkép, mint ma az eurázsiai tűlevelű tajga erdő öv déli zónája. Ott az erdőket főként fenyő és hidegtűrő lombos fák, nyír, nyár, éger alkotják, de más lombos fák, például kőris, szil, juhar, hárs, sőt a tölgy is szórványos elegyfák. A hegyekben lombelegyes tűlevelű tajgaerdők voltak, a Kárpátokban már jelentős volt a lucfenyő, az Alföldön az erdőssztyepp, a sztyepp növényzet, de mindvégig, mindenhol az erdeifenyő és a nyír volt a jellemző. Ezt az időszakot az uralkodó fafajokról fenyő-nyír (preboreális) kornak, vagy fázisnak szokták nevezni.

Ezt követően egy ezer-ezerötszáz évig tartó, az előzőnél kedvezőbb éghajlatú szakasz következett, amely a lombos fák elterjedésének kedvezett. Ahol az éghajlat melegedéséhez a csapadék csökkenése is társult, például az Alföld nagy részén, ott megritkultak az erdők, terjedtek a sztyepprétek. A fenyő-nyír tajgaerdőket kezdetben lombelegyes erdei fenyves erdőssztyepp váltotta fel, sok fenyővel és fokozatosan terjedő tölggyel, hárssal, mogyoróval. Hasonló lehetett a táj képe, mint ma Ukrajna erdős tajgái. Majd a lombos fák fokozatosan kiszorították a fenyőt, és az elegyes-tölgyes erdőssztepp vált uralkodóvá. A Kárpát-medencében a hegyvidéken és az Alföld kedvezőbb tájain, például a folyók mentén melegkedvelő lombos erdők (szil, tölgy) éltek mogyorócserjékkel. A Kárpátokban terjed a luc, nyugaton a jegenyefenyő. Az Alföld bizonyos helyein, elsősorban a belső löszhátakon, homokfoltokon, szikes talajon ekkor lehettek a fátlan klimatikus puszta utolsó foltjai. Mivel a holocénben Európa-szerte, de különösen tőlünk nyugatra ebben a fázisban mutatták ki a legtöbb mogyorót, ezért gyakran nevezik mogyoró (boreális) kornak. Az újabb kutatások szerint az Alföld egyes területein már ekkor, sőt már a fenyő-nyír korban is kimutatható a flóra szubmediterrán jellegűvé válása, amely jelenség a következő holocén fázisban, a tölgy korban vált általánossá.
Az úgynevezett tölgy (atlantikus) kort a holocén klímaoptimumának nevezzük, mert a csapadékosabbra fordult, de továbbra is meleg és kiegyenlített szubmediterrán jellegű éghajlat optimálisan hatott az erdőfejlődésre és a mediterrán, szubmediterrán fajok bevándorlására. Az erdők Európa-szerte északabbra, és a hegyvidékeken magasabbra tolódtak. A síkságokon a lombos fák (főként a tölgy, szil, hárs) terjedtek el. A magas hegyvidékeken a bükk, a gyertyán és főként a luc nyomult előre, és jelentős a jegenyefenyő is. A Kárpát-medence beerdősödött.  Ekkor alakult ki az Alföld utolsó természetes képe, az elegyes-tölgyes erdőssztyepp. Először nyilvánvaló hazánkban az ember hatása a természetre az újkőkorszaki ember tevékenysége révén.

Mintegy ötezer évvel ezelőtt, az úgynevezett bükk (szubboreális) korban az éghajlat újra hűvösebbé vált, de továbbra is nedves maradt. Ez kedvezett az erdők záródásának, a hegyvidéki fafajok (bükk, gyertyán, luc és jegenyefenyő) terjedésének, és a lápi, mocsári növényzet térhódításának. A mintegy 2,5 ezer évig tartó periódus alatt középhegységeinkben terjed a gyertyános-tölgyes és kialakult a bükkös erdők zónája. A palinológiai adatok szerint az Alföld peremén is záródtak az erdők. Az Alföld közepén tölgyes erdősztyepp lehetett, amelynek összetétele azonban megváltozott, mert gyertyánnal, bükkel és azok kísérő fajaival együtt alkothattak kevert erdőket. A poszt­glaciális folyamán ekkor volt az Alföldön a legtöbb erdő, láp és leggyakoribb a bükk. A teljes beerdősödést csak a vízes-lápos területek, és a pásztorkodó, földművelő népek erdőirtó tevékenysége gátolhatta. Az Alföld természetes tája a szubboreális (bronzkor) folyamán kezd visszavonhatatlanul kultúrtájjá alakulni.

A szubboreálist követő szubatlantikus korban a klíma kicsit kedvezőtlenebb lett, csökkent a csapadék évi mennyisége. A hegyvidékeinken a tölgyesek, gyertyánosok és bükkösök, az Alföldön a kelet-európai nagy erőssztyepp zóna legnyugatibb előfordulásaként a tölgyes erdőspuszták alkotják a természetes növénytakarót. Az Alföldről a bükk – az Észak-Alföld kivételével – vissza­húzódott és a gyertyán is megcsappant. A Nyugat-Dunántúl Alpok közeli táján élő őshonos, jegenyefenyőben gazdag, kevert tűlevelű erdőfoltok a közép-európai tűlevelű erdőkhöz tartoznak. 

Az ember természetformáló hatása felgyorsult. A pásztorkodó, földművelő népek, majd a hazánkon átsöprő történelmi viharok egyre mélyrehatóbban befolyásolták az eredeti növénytakaró átalakulását. Mindezt a földművelésre utaló gabona- és gyomnövények: búzavirág, útifűfajok, porcsin, keserűfű és vadsóska pollenleletei is bizonyítják. 

Az elmúlt évezredek folyamán egyre több földet hódítottunk el a természettől. Hazánk természetes növényzetét a XVIII. században kezdődött  intenzív vízszabályozás, az egyszerű, majd műtrágyás és később növényvédő szeres szántóföldi művelés, a gépesített erdő- és vízgazdálkodás, az állattenyésztés elterjedése, a futóhomok megkötése, a szikesek javítása, a tájidegen fajok betelepítése, és ezzel egyidejűleg az adventív gyomok behurcolása nagyban átalakította.

Napjainkban a vegetáció egykori, ősi arcát megőrző, néhány reliktumtáj és maradványnövény kivételével hegységeink zömére az erdőhasználat, az Alföld egész területére pedig a természetes erdőspusztát felváltó kultúrtáj és kultúrpuszta a jellemző. Az egykori eredeti növényzet az ország területének alig egy tizedére szorult vissza.

Jelenleg a Földünkön élő növényfajok számát kb. 1 millióra becsülik. Élővilágunk olyan óriási felhalmozott kincs, olyan egyensúlyi rendszer, amelynek bármely apró részlete pótolhatatlan és sérülése beláthatatlan következménnyel járhat. Sajnálatos tény, hogy az ember máig nem tudott stabilan beilleszkedni a bioszférába, bár az emberi tevékenység egy ideig alig észrevehető, lassú, mára már súlyos, visszavonhatatlan változásokat idézett elő az ökoszisztémák többségében. A „teremtés koronája”, „az élővilág evolúciójának csúcsa” – ahogy előszeretettel nevezzük magunkat – gyakran többet ártott és árt ma is az élővilág biológiai egyensúlyának, mint a mindenkori természeti csapások. Mert az érintetlen természet képes az élőlények egyensúlyának fenntartására, vagy a megsérült egyensúly legjobb, leggyorsabb megújítására, amitől az ember sajnos még nagyon messze jár.  Túlszaporodásunkkal több oldalról is veszélyeztetjük Földünk élővilágának egyensúlyát. Egyrészt feléljük bolygónk sok millió év alatt felhalmozott energiakészletét (pl. fém, olaj, gáz), másrészt számtalan tevékenységünkkel előidézzük a légkör növekvő szennyezettségét. Olyan gázokkal például, melyek közvetlenül mérgezhetik az élőlényeket, vagy jelentős klímaváltozásokat idézhetnek elő (globális felmelegedés). 

Magyarországon ma mintegy 2400 virágos és 17 600 (baktériumok és vírusok nélkül) virágtalan növényfaj él. 40 faj már kipusztult, és legalább ennyit fenyeget a közvetlen kipusztulás veszélye. A veszélyeztetett növényfajok száma több mint ezer, ami a flórának mintegy 5%-a!

Becslések szerint az ember megjelenése előtt hazánk területének kb. 70%-át erdő borította. Ma 18%-os az erdősültség, de az erdőállományok legalább 10%-ában már jelentős károsodás észlelhető. Ugyanakkor az élővilág fenntartásában, a genetikai változatosság (diverzitás) megőrzésében az erdők a legfontosabbak. Erdeinkben él a hazai flóra közel fele, és a fauna jelentős része. Magyarország 93 ezer km2-ének csupán 9–10%-át borítja természet közelinek feltételezett növényzet.

Hazánk 470 növénytársulásából csak mintegy 350 tekinthető természetközelinek.  A természetes növényzetet képviselő növénytársulások közel kétharmada (218 növénytársulás) kíván egyszerű, vagy fokozott védelmet. A társulások jó része erdő (90 társulás), közülük 70 (82%!) szorul védelemre, 18-at a közvetlen kipusztulás fenyeget – 4 kipusztult. Ez jórészt a káros erdőgazdálkodási gyakorlatnak volt köszönhető. A mocsári és lápi növényzet 78 növénytársulásából 48-at védelemre javasolnak, kipusztulás fenyeget 17 társulást (5 kipusztult). Vízügyi szerveink szemléletében korábban a vízelvezetés technikája dominált, a vízvisszatartás stratégiája helyett.
Természetvédelem alatt az ország területének közel 8%-a áll. Eddig 10 nemzeti park és közel 200 tájvédelmi körzet, természetvédelmi terület létesült.
Sajnos, az eddigi tapasztalatok szerint a bioszféra regenerációs képességének megőrzésére a természetvédelem is legfeljebb akkor hatékony, ha nagyobb sérülés még nem érte. Az egyszer kiirtott faj vagy már alaposan károsodott ökoszisztéma jelenlegi tudásunk birtokában többé nem, vagy nehezen és ritkán állítható helyre. A veszély nagy, mindnyájunkat terhel felelősség! 

---

Természet Világa,

140. évfolyam, 5. szám, 2009. május https://www.termvil.hu/  https://www.chemonet.hu/TermVil/