– A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat ez év áprilisi közgyűlésén a Társulat alelnökévé választottak. Az ismeretterjesztésben mindig is aktívan részt vettél; évtizedek óta írsz tudományos ismeretterjesztő cikkeket, esszéket, könyveket. A Természet Világában, az Élet és Tudományban, de a Népszabadság, a Magyar Nemzet, az Origo és az Index tudományos rovatában is rendszeresen jelennek meg népszerűsítő írásaid. Kedvelt vendége vagy a rádió és a televízió tudományos műsorainak, és számtalan tudománynépszerűsítő előadást tartottál már itthon és külhonban egyaránt. Miért tartod fontosnak, hogy a tudományos eredmények mindenkihez eljussanak?

– Azért, mert világ 99,9 százalékában mindannyian laikusok vagyunk. És mivel az ember eredendően kíváncsi, ezt a kíváncsiságot ki kell elégíteni. Kíváncsiságom miatt elvárom ettől a 99,9 százaléktól, hogy úgy beszéljen munkájáról, azt én is értsem, amit a saját szakterületemen szintén megteszek. Nyilvánvaló, hogy minden tudományágnak megvan a maga szakzsargonja, vagy olyan nyelvi és szerkesztési logikája, ami a sajátja, de úgy érzem, hogy azok az eredmények, kérdések, kudarcok, gondolkodási mintázatok, amit egy tudományban használnak, mindenkire tartozik. Fontos, hogy a tudomány ne misztikus, érthetetlen, steril magasságban lebegjen valahol virtuálisan, hanem valamilyen formában az emberek megtalálják hozzá a csatornát. Ennek egyik eszköze a kíváncsiság felkeltése, hiszen ez a legalapvetőbb tulajdonságaink egyike. Magam is roppant érdeklődő voltam világ életemben. Már gyermekkoromban is azokat a könyveket szerettem, amelyek rejtvényekről, rejtjelekről, titkos ajtókról, fiókokról, kódokról, jelszavakról, titkosírásról szóltak. A tudomány pedig, a maga belső logikájával és dinamizmusával kinyit valamit ebből a gyönyörű, fantasztikusan gazdag és szépséges világból.  

De a tudomány esztétikai öröm és művészet is. Az igazi tudomány és a művészet között alig tudok határt vonni, bár természetesen mindegyik másról szól, más a tárgya, mások az eszközrendszerei. A tudományos kísérletben fantasztikus szépségek vannak; például a logika, az ötletek, a megoldási utak originalitása. Szent-Györgyi Albert mondta egyszer, hogy azt látni, amit mindenki más látott, de olyat gondolni, amit még senki nem gondolt – hihetetlenül szép dolog. Tehát egy cikket elolvasni, ahol az eredményekről számolnak be, és van róla diszkusszió, bennem különleges izgalmat kelt, és egyben esztétikai örömöt is, amit annyira jó megosztani másokkal – például az ismeretterjesztés révén. Be kell tehát avatni a laikusokat, a nagyközönséget is ebbe az örömteli alkotó munkába. 

– Ismeretterjesztés, beavatás, örömteli alkotó munka…Téged is beavattak ebbe a munkába?

– Igen, már gyermekkoromban, bár még csak olvasóként, az Élet és Tudománnyal, amit a szüleim vettek rendszeresen, és a Scientific Americannel, amit az ’56-ban Kanadába disszidált nagybátyámék küldtek nekünk. Fantasztikusan jó cikkek és szép képek voltak a Scientificben, és angol tanulásom csiszolgatása miatt is nagyon jó volt lapozgatása. Mindkét folyóiratban elolvastam az őslénytani kutatásokról szóló cikkektől kezdve a napkitörésekkel, pszichológiával, zeneelmélettel foglalkozókon át az azték-maja kultúrákkal foglalkozó írásokig mindent. Akkor még nem gondoltam, hogy később tudománnyal, tudományos kutatással és annak népszerűsítésével foglalkozom majd. A művészetek, például a zene, akkor még jobban érdekeltek, mint a tudomány. 

– A világ minden csodájára nyitott gyerekből  hogyan lett végül genetikus?

– A biológia, az élet tudománya embereken, emberek lelkesedésén, csillogó szemükön keresztül jutott el hozzám. Például Szentiványi Mátyáson, az élettanászon keresztül, aki a szívműködés kutatásával foglalkozott abban a kórházban, ahol édesanyám is dolgozott. Mivel akkoriban nagyon izgatott a szívműködés mechanizmusa, elkezdtem bejárni hozzá a laboratóriumba, békaszíveket vizsgálni. A szív a kísérlet során egy kis üvegtölcsér végén pulzált, vert sok órával azután is, hogy a béka szervezetéből kivágták. Ha a szív megfelelő tápoldatokat kapott, azzal mindenféle működést ki lehetett próbálni, például mérni az összehúzódás erősségét és gyakoriságát. Izgatott, hogy van valami, ami mozog, ami él, amihez, ha anyagokat adnak, gyorsabban vagy nagyobbakat húz, vagy gyakoribban húzódik össze. A működést egy hengeren forgó kormozott papíron folyamatosan regisztrálni is lehetett. A papírt aztán lakkal fixálva egy nagy füzetbe ragasztottam, és boldogan nézegettem utána napokig. Indultam a középiskolai tanulmányi versenyen is (országos 7. helyezést értem el), és egy dolgozatot írtam egy Vasopressin nevezetű anyag működéséről. Emlékszem, hogy beleírtam ebbe a dolgozatba egy hipotézist is, ami arról szólt, miként okoz vérnyomás-emelkedést ez az anyag, ami egyben antidiuretikus is, tehát vízvisszaszívást idéz elő. Az elképzelés nagyon naiv és nagyon mechanikus volt, én mégis bátran elmerészkedtem vele Ádám György professzorhoz, aki azt kedves megértéssel fogadta. Ádám professzor később első főnököm lett, aki ma is figyelmes, segítő idős barátom.

De nagyon nagy élmény volt számomra az is, amikor harmadikos gimnazista koromban elmehettem a SOTE Orvosi Vegytani Intézetébe egy középiskolásoknak szervezett, Straub F. Brúnó vezette szakkörre. Így ismerkedtem meg Straub F. Brúnóval, az intézet igazgatójával és a fiatal, csillogó szemű kutatógárdájával, Venetiáner Pállal, Csányi Vilmossal, Mile Imrével, Gaál Ödönnel, Mányai Sándorral, Tóth Miklóssal. 1963-at írunk ekkor. Mindannyian elképesztő lelkesedéssel beszéltek az új genetikáról, a DNS-ről, amelynek modelljéről pont tíz évvel azelőtt, 1953. április 25-én jelent meg Watson és Crick, valamint munkatársaik tollából az a cikk, amelyben úgy beszéltek az életről, mint egy kódrendszerről. Ez volt az a mozzanat, ami a genetikához kötött. 

Nem akartam én azelőtt biológus lenni, eszembe se jutott. Ha akkor egy lelkes textilfestővel találkozom, lehet, hogy ma a textiliparban dolgozok. 

A Tudományos Újságírók Klubjának rendezvényén (2004).
Gimes Juli „vallatta” az immunológia csodálatos világáról

– Az alelnöki posztot előtted a közelmúltban elhunyt Gergely János akadémikus töltötte be, aki az ELTE Immunológiai Tanszékének volt a professzora. Sokszor és sok helyen elmondtad már, hogy pályaválasztásodra is nagy hatással volt. Milyen embert ismertél meg Gergely Jánosban?

– Gergely Jánostól hallottam először immunológiáról úgy 1967–68 környékén, az ELTE-n, a speciális kollégiumokon, mert az immunológia itthon akkor még nem volt külön tárgy; hol a mikrobiológiához, hol a kórélettanhoz, esetleg a különböző klinikai tárgyakhoz tartozott. Az immunológia egy kicsit molekuláris biológia és sejtbiológia, valamint informatika, de persze genetika is – az egyik leginkább információ gazdag biológiai szaktudomány. 

Gergely János, aki eredetileg belgyógyász volt, külföldi ösztöndíjai hatására kezdett el immunológiával foglalkozni. Ő alapította meg később Magyarország legjobb immunológiai iskoláját. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a kezdetekben a hallgatója lehettem. Az első „évfolyamába” jártam, sőt az egyik első munkatársa voltam diákként, előbb, mint Rajnavölgyi Éva, Erdei Anna, Sármai Gabi vagy Sándor Mátyás. 

Gergely János nagyon szeretett az immunológiáról beszélni. Kitűnő előadásokat tartott, melyekből érezni lehetett, hogy a tudományterületet izgalmasnak tartja, ami olyan, mint egy akciófilm cselekkel, átverésekkel, álruhákkal, trükkökkel, döbbenetes, szellemes, ötletes dolgokkal. 

A „Tanár Úrban” – mert mindenki így hívta – sok minden tetszett. A viselkedése, a közvetlensége, a stílusa, a humora, egyszerű, de mély gondolkodása, szervezőkészsége.  Egy ember megítélésében, az emberi tulajdonságok mellett, nekem talán a stílus a legfontosabb. A tudományt, a tudást, azt meg lehet szerezni, a motivációt föl lehet csípni különböző érdekekből, mint karrier, pénz, ösztöndíj, de a stílus, az tényleg maga az ember.  

Gergely János nagyon jó tanító és útitárs volt. Arra gondolok, hogy felemelte magához a fiatalokat, hatalmas tudása sosem lenyomott, hanem magával ragadott. Sokszor megfordultam otthonában. Az volt a szokás nála, hogy amikor távozott tőle egy zenét szerető vendége, megajándékozta őket egy-egy hanglemezzel. Első két Maurice André lemezemet is így kaptam. Mindenről lehetett beszélgetni vele: tudományról, zenéről, emberekről, társadalmi viszonyokról, művészetről, politikáról.

Élete végéig nagyon jóban voltam vele. Néhány nappal a halála után volt akadémiai rendes tagi székfoglalóm. Magam előtt sem volt kitérési lehetőségem nem megemlékeznem róla, és ez volt a legnehezebb az egész székfoglalóban. Végig, miközben a szakmai ábrákat vetítettem, azon izgultam, hogy nem fogom-e elsírni magam, el tudom-e nyögni, ki tudom-e mondani azokat a szavakat, amelyekkel talán valamelyest méltatni lehet „Tanár urat”.

Szóval, Gergely János maga volt a stílus. Az a spontán humor, ami Jánost jellemezte, egyszerűen csodálatos volt, ahogyan rendkívül szellemes, kapcsolatteremtő megoldásai is. A fél világ szerette. Elképesztő konszenzusteremtő képessége, „sarastroi” egyénisége alkalmassá tette a legádázabb szakmai, vagy akár személyes viták elsimítására is. 

– Biztosan van közös élményed Gergely Jánossal, vagy valamilyen Róla szóló sztorid, erről is szívesen hallanánk...

– Nagyon sok emlékem van róla. Egyszer, amikor panaszkodtam neki, hogy képtelen vagyok megismételni egy fontos kísérletet, csendesen elmosolyodott és azt mondta: „Tudod András, van erre egy mondásom, az, hogy a kísérlet átka a kontrollkísérlet”. Természetesen János minden munkáját különleges figyelemmel végezte és mindig volt nála és közeli munkatársainál is „kontrollkísérlet”. 

Gergely János emberi, stiláris eleganciája, ha szabad azt így mondani, „csuklóból” jött. Kedvessége, férfias figyelmessége miatt nagyon szerették Jánost a hölgyek, mert, ahogy többen mondták, társaságában „nőnek” érezték magukat.  Sose felejtem el, hogy amikor felkértem arra, hogy nálunk, a Semmelweis Egyetemen a német nyelven tanuló hallgatóknak ő tartsa az immunológiát, és az órák előtt együtt teáztunk, ez alkalmak előtt titkárnőm mindig fodrászhoz ment, hogy nagyon csinos legyen, mert János sosem mulasztotta el, hogy ha három szóval is, de mondjon neki valami kedveset, figyelmeset. Tudom, bár akkor még nem voltam az Osztály tagja, hogy az MTA Bio­lógiai Tudományok Osztályát is nagyszerűen, figyelmes empátiával és sok humorral vezette.

– Az egyetem elvégzése után az ELTE Élettani Intézetébe kerültél, Ádám György professzorhoz, ahol neuroimmunológiával foglalkoztál, és ahol még egyetemistaként TDK-dolgozatodat is készítetted. Aztán jött az ORFI, és az alkalmazott immunológia. Majd a Semmelweis Egyetem Biológiai Intézete, ahol az immunológiai kutatás mellett az oktatás is fontos feladatod. Az intézetnek, amelynek 1994 óta Csaba György professzor utódjaként az igazgatója vagy, ma Genetikai, Sejt- és Immunbiológiai Intézet a neve.  Miért e változtatás? 

– A névváltozás egyfajta koncepcióra utal. Ma az intézet genetikát és immunológiát oktat, de természetesen a nélkülözhetetlen sejtbiológiai tradiciókkal és háttérrel. Ez a módosítás a modern biológia önfejlődéséből fakadt, a genetika-genomika ma már az egész experimentális orvosbiológia egyik meghatározó sarokköve, a genetikai-epigenetikai rendszerszemlélet pedig az orvosok, fogorvosok, gyógyszerészek számára is központi, koncepcionális alapállássá vált. Immunológia azt megelőzően nem szerepelt önállóan az egyetemi kurrikulumban, bevezetése – úgy hiszem – előrelépés volt az egyetem életében.

– Mekkora kihívás számodra az oktatás? 

– Kihívás is, élvezet is. Ebben hasonlítani szeretnék azokra a tanáraimra, akik értelmes, vonzó, érdekes előadásokat, gyakorlatokat tartottak, miközben csillogott a szemük, akiken látszott a katedrán, hogy örömöt éreznek tanítás közben és azt meg is osztják velünk. A tanításnak egyetlen értelme van, az, hogy átadjunk valamit érthető, kezelhető, emészthető, használható módon. Végül is teljesen mindegy, hogy a nevemre emlékszik-e a majd a hallgató, vagy sem, csak az a fontos, hogy érezze a diák, valaki beavatta valamibe. Az a lényeg, hogy együtt éljük meg az élményt, és ne küldjük, hanem együtt menjünk a könyvhöz, a tudományhoz. Az ember a hallgatóitól iszonyú sokat tanulhat. Például a visszajelzésekből. Nálunk az immunológiában a sok hallgató miatt tesztvizsgák vannak. Ha a tesztekben ugyanazt a hibát követik el sokan, akkor nemcsak arra gondolok, hogy egymásról másolták a válaszokat, hanem arra is, hogy valamit rosszul csináltam. Rólam mindenki tudja, hogy az utóvizsgán mit fogok kérdezni; azt, amit elrontott. Ez kiszámítható, ami nem baj, hiszen a lényeg az, hogy a diák megtanulja, amit nem tudott.

És a hallgatókon kívül szót kell, hogy ejtsek a PhD-sekről is, akikre nagyon büszke vagyok. A környezetemben dolgozók közül most szerzi meg PhD fokozatát a harmincnegyedik fiatal és hamarosan további hét.

– Milyen jellegű kutatások folynak az intézetben?

– Sok éven át, és az ugyanitt működő akadémiai kutatócsoportban is, a hisztamin-kutatás volt a legfontosabb témánk. Mi hoztunk létre először (japán és kanadai kollaborációban) a transzgenikusan módosított, hisztamin-hiányos egértörzset. Ma főleg arthritis/gyulladás-immunológiával, asztma- és leukémia-genomikával, illetve a kemotaxiskutatással foglalkozunk. Nagyon fontosnak tartom, hogy sikerült létrehoznunk egy professzionális bioinformatikai, „computational biology” munkacsoportot, és hogy munkánkra, legalább is szándékaink szerint, a „systems biology”, a rendszerszemléletű biológiai megközelítés a jellemző. 

Ami a saját kutatásaimat illeti, pillanatnyilag a nem-kódoló RNS-ek, például a mikroRNS-ek világa izgat, és újonnan feltárt szerepük a génszabályozásban.
Az intézet területén egy nagy kapacitású „microarray” (chip) rendszer központi laboratóriumként segíti a génexpressziós kutatásokat. Emellett korábban a Richter Gedeon Rt. és a Semmelweis Egyetem közötti megállapodás alapján egy DNS-pontmutációkat detektáló rendszerrel is dolgozhattunk. Ma ugyanerre az eljárásra más technológiát veszünk igénybe.

– Klinikai felhasználása van már eredményeiteknek? És milyen a nemzetközi visszhangjuk?

– A hisztaminkutatás hozott néhány fontosabb eredményt egyes hisztamin-antagonisták potenciális mellékhatásának azonosításában és mechanizmusuk feltárásában, de a gyulladás-immunológiai csoport szénhidrátokkal kapcsolatos vizsgálatai, az asztma-genomikai csoport új, az asztma betegségre hajlamosító DNS variánsainak feltárása, a gyógyszer-mellékhatások előrejelzése DNS-variánsok alapján, és a kemotaxis csoport gyógyszer-célbajuttatási eredményeit mind gyakorlati haszonnal jártak, csak hogy néhányat említsek. Nagyon népszerű lett az elmúlt években a mikrovezikulum-kutatás az intézetben. Ezek a kis, membránnal határolt hólyagocskák hordozói a sejtek között megvalósuló – most megismert – kommunikációnak, amennyiben fehérjéket, mRNS- és miRNS-molekulákat visznek át egyik sejtből a másikba. 

Mindezek remélhetően segítik a bio­medicina legnagyobb ígéretét, a „személyre szabott orvostudomány” sikerét is.   Ami a nemzetközi megítélésünket illeti, ahhoz csak annyit; genomikai munkacsoportunk nemrégiben egy Nature Genetics cikkben szerepelt, gyulladás-immunológiával foglalkozó kollégáinkat pedig egy nagyon rangos Marie-Curie-pályázatba hívták meg.

– Hol folynak hasonló jellegű kutatások itthon és külföldön? Léteznek-e ezen a téren az intézmények között együttműködések? 

– Sok együttműködésünk van itthon és külföldön, a „systems biology” szemléletű kutatási attitűd ma egyre inkább elterjed az egész világon. Itthon is rengeteg a kollaboráció, de nem panaszkodhatunk a külső kapcsolatokra sem, mert többek között német, svájci, amerikai, finn, argentin kollegákkal pályázunk és dolgozunk együtt. Jelenleg hat fiatal kollegánk van külföldön, akik ösztöndíjuk lejártakor remélhetően hazatérnek. A Magyar Tudományos Akadémia koncepcionális irányító szerepét a tehetséges fiatalok hazahozatalában és itthon tartásában kulcskérdésnek tartom. Kitünő és hasznos kezdeményezés ebben a törekvésben a „Lendület program” bevezetése és fenntartása is.

– Milyen külföldi műhelyekben fordultál meg eddig, ahonnan fontos kutatási témát, vagy perspektivikus kapcsolatokat hoztál haza, és ami akár sorsfordító volt pályafutásodra? 

– Először Dániában dolgoztam a nyolcvanas évek elején, Odense-ben, innen az immunkomplex kutatáshoz akkor használt fehérjeblot- („western”) eljárást hoztam haza. A nyolcvanas évek közepén két évig a Harvardon dolgoztam Bostonban, itt komplementkutatással foglalkoztam és a molekuláris genetikai technikák alapjait sajátítottam el, DNS- és mRNS-módszereket. Pár év múlva Japánban, Osakaban kaptam lehetőséget, a téma itt egy jelentős gyulladásos citokin, az interleukin-6 receptorának vizsgálata volt, innen a citofluorimetria és a génamplifikáció technikát sikerült hazahoznom.

– Mennyire vagy elégedett a kutatási területetek finanszírozásával?  

– Finoman szeretnék fogalmazni: nem nagyon. A hazai kutatásfinanszírozás helyenként felháborítóan etikátlan fonákjairól elég sokat nyilatkoztam már, talán az OTKA rendszere az egyetlen (számomra legalábbis) átlátható, jól átgondolt. Itt viszont sajnos a pénzeszközök jelentősen korlátosak. 
Külön kérdés a magánszféra részvétele, ahol az adózási feltételek szerintem elavultak és kedvezőtlenek. Úgy érzem, valódi lehetőség csak a nemzetközi pályázatokban rejlik, de ez a terület hihetetlenül kompetitív. Sokat bírálok európai pályázatokat, csak és kizárólag a legkiválóbbaknak van esélyük arra, hogy nagyobb kutatási forráshoz jussanak. Ezért különösen veszélyesnek tartom egyes hazai pályázati rendszerek korrupciótól sem mentes puhaságát, mert az erkölcsi métely mellett „leszoktatjuk a fiataljainkat” a valódi, kőkemény nemzetközi megmérettetésről.

– Amikor a legújabb tudományos eredményekről, például a transzgenikus élőlényekről, a klónozásról, az őssejtkutatásról, a szintetikus biológiáról, abortuszról, eutanáziáról beszélgetünk, óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy meddig etikusak ezek a kutatások?

– Úgy gondolom a genetikával foglalkozva, hogy vannak határok és ezeket meg kell tartanunk. Sőt, szerintem egy tudomány attól jogosult magát tudománynak nevezni, ha ismeri a határait. Úgy gondolom, hogy a genetikai, a genomikai, a rendszerbiológiai kutatásoktól – legalábbis társadalmi szinten – a jogi, etika és világnézeti kérdések elválaszthatatlanok. Hangsúlyozom, hogy megkülönböztetendő, de – különösen a kutató ember szintjén – elválaszthatatlan kérdésekről van szó. Az őssejtkutatás terén hatalmas lehetőségnek látszik az indukált pluripotens őssejt- (iPS) megoldás, a rohamosan fejlődő szintetikus biológia vonatkozásában pedig nem előítéletekkel, általánosságban kell véleményt (döntést) alkotni, hanem mindig az adott, konkrét eredmény alapos, szakmai és bioetikai körüljárásával.

– A családi háttér, a gyökerek mindig óriási hatással vannak az ember életére, gondolom, ez nálad sincs másként.

– Szüleimtől, nagyszüleimtől hatalmas szeretetet, figyelmet kaptam, ez életre szóló, sőt továbbadandó örökség.

A feleségem évfolyamtársam volt. Három felnőtt gyermekünk van, két lányom közül az egyik tanítónő, a másik orvos, a fiunk geológus. Immár tíz unokánk van, és tavaszra várjuk a tizenegyediket. A legnagyobbak 12 évesek, a legkisebb 11 hónapos. Csodálatos kincsek ők

– A hivatáson túl számos „szerelem” van az életedben, az unokákon kívül a versírás, a zene, és a mindig tanulni vágyás...

– Az írás fontos része életemnek, gyermekkorom óta írok, és ez rendkívül sokat, különleges átlényegülést jelent számomra, és merem hinni, hogy talán másokra is. A zene, hangversenyek formájában ma már „csak” passzív élvezet, régebben zongoráztam. Szeretem a jó színházat, a mozit, a képeket, egy időben festettem is. Ezen túl, sokáig szeretnék tanulni még, például matematikát, hogy még jobban értsem a bioinformatikát.

– Műveltségközpontú középiskolai oktatás, biológiai tankönyvhöz háttéranyag, a tudomány kommunikációja – sok új kezdeményezésnek vagy a zászlóvivője... 

– Legfeljebb sokakkal együtt aktív közkatonája. Úgy gondolom, hogy a tudományt be kell hozni a napi életbe, a napi motivációba. Létezési formának kell lennie már az iskolában, sőt az óvodában is. Szerintem nincs külön ifjúsági és felnőttoktatás, csak oktatás van. Az oktatás pedig alapvetően a műveltségen alapszik. Az a mániám, hogy a középiskola nem a szaktudás megszerzésére való, hanem a világban való művelt, tájékozott mozgásra, orientációra való készségnek a megszerzésére. Állítom, hogy a latin, a görög, az irodalmi, a matematikai műveltség, mint az absztrakciós képességeknek a kibontakozása, éppúgy fontos egy leendő orvosnak, mint egy leendő újságírónak vagy önkormányzati ügyintézőnek, színésznek, villanyszerelőnek. Tehát a műveltségközpontú középszintű képzést tartom a legfontosabbnak. Nagyon rossz és olcsó tendencia az, hogy úgy akarjuk az egyes szakkönyvek színvonalát fokozni, hogy egyre több teljesen felesleges szakmai részlet „levitelével” egyetemi tananyagot tanítunk. 

Az MTA Biológiai Osztályán Freund Tamással és Papp Lászlóval együtt kezdeményeztük, hogy a biológia tanárok részére készüljön egy háttéranyag, aminek célja az, hogy betömje a lyukakat a biológia tankönyvben, és mindehhez adjon a középiskolai biológia tanárok számára rövid, világos, emészthető háttéranyagot. Ez a munka elindult, úgy negyvenen dolgozunk rajta, melyet a biológia tanárok irányítanak. Nem tankönyvet akarunk írni, hanem biztos alapot nyújtani a biológia tanároknak. 

Elindult egy folyamat alulról jövő kezdeményezésként, ami szerintem az Akadémia egyik legfontosabb feladata, és ez a tudomány kommunikációja a társadalom felé. Az MTA-nak és az egyetemeknek is a trendeket, az új irányokat, a legmodernebb, legértékesebb trendeket kell megmutatni és nemcsak a szakembereknek, hanem azoknak is, akik közvetítik ezt a tudást, továbbá az egész társadalomnak. Itt a legfontosabb célközönség a biológia tanár, az újságíró, és a politikai döntéshozó, aki valahol eldönti, hogy abból a nyilván szűk költségvetésből mennyi költhető erre a célra. Ez a Magyar Tudományos Akadémia számomra egyik fontos, ha nem a legfontosabb feladata. 

– És a TIT alelnökeként mit írnál arra a „stafétabotra”, amit Gergely Jánostól vettél át?

– Talán azt, hogy örülj annak, ami megadatott neked; a teremtett világ megismerésének, a tudomány művelésének és továbbadásának a lehetősége. Ha rajtad ez érződni fog, azt mások is látni fogják, és közösségi él­ménnyé alakíthatod ezt az örömöt. Tehát azt, hogy arról, amit tudunk, emberi módon, érthetően, vonzóan kell beszélni, hogy igazat kell mondani, hogy humanizálni kell azt a gyönyörűséges, de időnként túlságosan elvont, steril, máskor pedig teljesen misztikussá torzított világot, amit tudománynak nevezünk.
 

---

Természet Világa,

141. évfolyam, 12. szám, 2010. december https://www.termvil.hu/  https://www.chemonet.hu/TermVil/