Eredetileg egy rövid kis esszét szerettem volna írni, de sorozatosan olyasmik történtek, amik mindig újabb irányokba terelték a gondolataimat. Ez is mutatja, hogy manapság miért nem lehet alapos munkát végezni. Ha az ember egy nap alatt nem fejez be egy cikket, akkor az végül benne marad a fiókban. Ezért most már nem is törekszem gondosan öszszeszerkesztett írásra. Csak pár futó gondolatot próbálok körbejárni, vagy inkább sietve körbeszaladni. 

Vegyük előre a klímatudomány becsületének kérdését 
A napokban csinos kis könyvecskét hozott a postás. A kiadvány a Magyar Tudományos Akadémia Tudományetikai Kódexe² címet viseli. Mérete és eleganciája folytán azt a régi Párbajkódexet juttatta eszembe, melyet apám könyvtárában szoktam volt olvasgatni hajdan, tíz éves fejjel, és titkon. 

Vártam erre a fontos kiadványra, és örömmel tölt el, hogy végre megszületett. Külön örülök annak, hogy az MTA elnöke írt hozzá nagyon becsületes előszót, mely a szívemből szól. Pálinkás József ebben leszögezi, hogy ez a kódex elsősorban nem egyszerű szabálygyűjtemény: sokkal inkább az erkölcsös és etikus tudományosság érvényesítésének kifejeződése és intézményesült gondolkodásmódja. És ez is emlékeztet engem a már említett párbajkódexre. Annak sem az volt (akkoriban így hallottam) a fő célja, hogy apró részletekbe menően szabályozza a vérontás módozatait, hanem az, hogy kifejezze: rendes emberek között illik betartani bizonyos erkölcsi és etikai szabályokat, melyek nincsenek ugyan jogilag szankcionálva, de mégis kellenek ahhoz, hogy jónak és tisztességesnek érezhessük magunkat szűkebb és tágabb világunkban.

(Lazán fogalmazva) én a köz sérelmére elkövetett olyasmiket tekintem etikai vétségeknek, amik jogi eszközökkel nem büntethetők, ámde erkölcsi alapon elítélhetők. A büntetés nem az, hogy levágják az ember fülét vagy megvágják az orcáját, hanem az, hogy az etikátlansága nyilvánosságra kerül.

Mivel a tudomány csak akkor tud hasznos lenni, ha van hitele, ezért ami rontja a tudomány hitelét, az a köz sérelmét okozza. És ehhez minden további nélkül hozzátehetjük, hogy világszerte egyre több dolog rontja a tudomány hitelét. Ilyen a korszellem. – Mordizomadta!

Nem fogok módszeresen végigmenni azoknak az etikátlanságoknak a lehetséges forrásain, melyek a klímaváltozás témakörében előfordulnak. Itt csak két témakört említek: a pályázati rendszert és a médiakitettséget. Ezek mellett egész sor más dolgot is említhetnék.

Ma általában első helyen a tudományfinanszírozás pályázatos rendszerét tekintik az tudományetikai problémák fő forrásának. Mindenképp érdemes volna erről a témáról akár egy monográfiát írni. Megjegyzem, hogy Szilárd Leó közismert sci-fi kötete³ tartalmaz egy novellát⁴, mely arról szól, hogy egy Mark Gable nevű gazdag ember szeretne valamit tenni az emberiségért. Hajlandó a zsebébe nyúlni azért, hogy mindenki érdekében lassíthassa a tudomány fejlődését. Tanácsot kér, és azt mondják neki, hogy hozzon létre egy alapítványt és írjon ki pályázatokat! 

A témához annyit tennék még hozzá, hogy kb. tíz évvel ezelőtt részt vettem a New York Academy of Sciences egyik munkareggelijén, ahol a kongresszus költségvetési bizottságának alelnöke tartott egy előadást, és többek közt azt mondta, hogy a pályázati rendszer a tudományfinanszírozás nem túl hatékony módja. Mire valaki felmordult, s jól hallhatóan azt mondta, hogy ugyanannak a tudományos eredménynek az elérése átlagosan ötször annyiba kerül, ha pályázatokból finanszírozzák, mint amennyibe intézményfinanszírozás esetén kerülhetne. Nem tudtam, hogy az illető milyen számítás alapján jutott erre az eredményre és megkérdeztem őt. Azt válaszolta, hogy nem a citációs indexre vonatkozó adatokat vette alapul, hanem a sikeresen befejezett projekteket. 

További etikai problémák forrása lehet a klímaváltozás tudományterületének nagyfokú médiakitettsége. A probléma néha abból adódik, hogy akik tényleg nagy tudásúak az adott területen, nem mindig jó interjúalanyok. Néha ártatlanul kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy félreérthető nyilatkozatot adnak. Máskor az interjúalany eredeti szándékától függetlenül olyan „produkció” jön létre, amin – okkal vagy ok nélkül – mindenki nevet. Ebben az a figyelemreméltó, hogy a tudományos etikával összeférhetetlen dolog anélkül is történhet, hogy az eset szereplője etikai vétséget követne el, ha a nyilatkozata úgy kerül a nagyközönség elé, hogy effektíve károsítja a tudomány tekintélyét, becsületét és hitelét. (Adott esetben a műsorszerkesztő szándékosan állíthat elő ilyen helyzetet, amint ezt pár esetben láttam.) 

Világ vége és más hasonlók 
Kosztolányi Dezső „Tinta” című könyvéből, melyet Kner Izidor adott ki Gyomán, nemrég találtam egy példányt a Központi Antikváriumban. A könyv 1916-ban jelent meg, és van benne egy „Világ vége” című írás, mely egy „égi varangy” nevű üstökösről szól. Ez a varangy a jóslatok szerint nincs tisztában a világmindenség etikettjével és fenyegeti a Földet, illetve az emberiséget. – És azután? – kérdi Kosztolányi a vészhírt ismertetve, majd válaszol is: „Csak emberek vannak, Péterek, Jánosok, …..az emberiség csak papírosfogalom. Péterért, Jánosért kár, az emberiségért nem kár.” – „A Föld pedig tovább rohanna a maga útján. Még csak le se csavarnák világító lámpását, a Napot. Szikrázó fényben égne tovább az üres színpad és vége lenne az előadásnak.” – „A pesti ember pedig megkérdi: előadás után melyik kávéházban találkozunk?”

A kicsi ember csak a lába elé néz, az ilyen hírekre fel se emeli a fejét, és azt is gyanítom, hogy annál kevésbé figyel oda, minél többször hallja az egészet. A klímaváltozásnál jobban érdekli őt, mondjuk, a „mágneses derékalj”. Az információs forradalom egyik következménye, hogy el vagyunk árasztva hírekkel, és ebből nem jól informáltság származik, hanem érdektelenség. Aztán azzal együtt, ahogy a haszonelv eluralkodik rajtunk és a világon, már el is veszítjük minden érzékenységünket a hosszabb távú gondolatok iránt. Márai Sándor kérdezi: „A mennyiségi elv kérlelhetetlen érvényesülésének időszakában lehet-e fogékony valaki a távolabbi jövő minőségi problémái iránt?”⁵

Szerepek, szerepvállalások, csapdák
Az emberi kiteljesedésnek több útja lehetséges. Arról beszélek, ha valaki el akar indulni a csillagok felé. A modern ember számára (hacsak nem dúsgazdag) a politikai, tudományos és vállalkozó/alkotó/szabadpályás utak jelentik a kínálatot. Tehát van választási lehetőség, de választani kell (!), mert ezeket a szerepeket nem nagyon lehet keverni. Ami persze nem azt jelenti, hogy a keverésre nincs számtalan példa, hanem csak azt, hogy ha valaki keveri, akkor abból bonyodalmak, netán tragédiák is származhatnak.

A klímaügyet úgy is fel lehet fogni, mint a világ megmentésének szent ügyét, és ez a lehetőség csábít a szerepzavarokra. Például, aki a klímaügyhöz prófétai küldetéstudattal akar közelíteni, az hajlamos lehet a politikusi utat választani. Viszont a tudományos kihívás óriási. Ez ugyancsak vonzó. Van, aki egyikről sem tud lemondani. Steve Schneider erről a dilemmáról a következőket írta⁶: „Bár mi (természet)tudományos kutatók nem teszünk formális hippokratészi esküt, mint orvos kollégáink, mégis vannak etikai kötelezettségeink, pl. olyanok, hogy az igazat keressük, bárhová vezessen is az, vagy bármilyen kedvelt hiedelmeket is ingassanak meg az általunk feltárt új ismeretek. Ugyanakkor emberi lények is vagyunk. Többnyire szeretnénk a világot jobbá tenni, mielőtt búcsút mondanánk neki. Ez kettős etikai kötöttségre vezet. Egyrészről, a tudományos módszerhez való hűség megkívánja, hogy ’az igazságot, a teljes igaz­ságot és csak az igazságot’ kövessük, s ez a tudományos közlésekkel kapcsolatban azt is jelenti, hogy minden ellentmondást és kétséget nyilvánosságra kell hoznunk. Másrészről, e világ lelkiismeretes polgáraiként szeretnénk magunkat hasznossá tenni, s ezért szeretnénk e világról alkotott nézeteinket széles körben érvényre juttatni.
Ez akkor lehetséges, ha képesek vagyunk felkelteni a közfigyelmet, ami gyakran azt jelenti, hogy egyszerű és drámai kijelentéseket kell tennünk, mivel ez a legegyszerűbb módja annak, hogy a sajtó foglalkozzon velünk. Közfelfogásra apelláló és közvetlen hatású metaforákra és mindenesetre jól ismert kifejezésekre van szükség, hogy nézeteink egyáltalán behatolhassanak a tömegkommunikációba, mert az ismert klisé szerint: média nélkül nincs üzenet. A vázolt kettős etikai kötöttség folytán tehát a nagyközönségnek szánt tudományos közlésekben meg kell találnunk a mértéket, hogy hatásos ügynökei legyünk az elérni kívánt változásnak, de ugyanakkor becsületesen tárjuk fel az adott dologra vonatkozó tudásunk korlátait. … Nincs egyértelmű formula arra a dilemmára, hogy miképpen egyensúlyozzunk a hatásosság követelménye és a teljes igazság feltárásának követelménye között, mert ami egyikünk számára tiszta ügy, mások szemében felelőtlen túlegyszerűsítés lehet. Mindnyájan azon kísérletezünk, hogy megtaláljuk a legjobb ösvényt, mely e csalóka és veszélyes tájon át vezet.”    

Mit tehetnék ehhez hozzá, azon kívül, hogy egy dologban egyetértek Steve 
Schneiderrel: ez az ösvény valóban csalóka és veszélyes tájon át vezet. De bámulom, hogy milyen bravúrosan bátorította önmagát arra, hogy egy slukkra hajtson fel egy korsó sört, miközben jódlizik. 

Ami engem illet, azt hiszem, hogy a tudományos kutató, aki kiáll a köztérre prófétaként szerepelni, sokat kockáztat. Könnyen elveszítheti a hitelét, és a sajátjával együtt képes lehet rongálni az egész tudományos vállalkozás hitelét is. Két külön-külön teljesen tiszta és jó ügy is képes lehet kompromittálni egymást, ha köztük gyanús kapcsolat jön létre. Például a klímaügy és a fosszilis energiahordozók kifogyására való hosszú távú felkészülés, két jó ügy. De ha nem világos az, ahogy a kettőt összekapcsoljuk, akkor árthatnak egymásnak. 

Elismerem, hogy annak megértéséhez, amit épp az előbb vázoltam, kell némi fantázia. Szükséges elképzelni tudni azt, hogy az emberek hogyan reagálnak egy olyan feladványra, mely lehetőséget ad két érvelés szembefordítására. Azt akarom kihozni ebből, hogy ha a klímaváltozás kockázatát komolyan vesszük, elsősorban a tényeket kell alapul vennünk, bárhová is vezet az, amit eredményül kapunk, és úgy kell a felismeréseinket kommunikálni, hogy ne támadhasson olyan látszat, hogy csak azért mondjuk ezt vagy azt, mert valamilyen egyéb okból ez az állítás általunk jónak tartott ügyet szolgál. Az egész gondolatmenet végül is azzal zárul, ami – ha jól emlékszem – benne volt az iskolai katekizmusban, hogy ki-ki teljesítse „állapotbeli kötelességét”. A kutató tárja fel a tényeket (objektíven!), a politikus pedig lásson hozzá és győzze meg az embereket arról, amit tenniük és vállalniuk kell.

A tudomány belső világa 
Úgy adódott, hogy a klímaügy kibontakozásának szakaszában az amerikai tudományos elit néhány szereplőjét alkalmam volt közelről megfigyelni. Főleg az tűnt fel, hogy a kulcsszereplők, az igazán fontos kutatók mind telve voltak bizonytalansággal. Pusmogva rejtélyes kérdéseket tettek fel, puhatolóztak, próbálkoztak, mondatokat félbehagytak és vakarták a fejüket. 

Ebben az igazán disztingvált körben egyetlen olyan „top scientist” sem akadt, aki megpróbált volna „tekintélyes” lenni. Habozás nélkül beismerték tanácstalan voltukat, és folyton kérdeztek, kérdeztek, kérdeztek. Ez nemcsak szimpatikus magatartás volt, hanem számomra megnyugtató és bizalomkeltő is. Az, aki a bonyolult világ tényeinek kusza halmazából ki akarja szűrni a lényeget, nem lehet képes eljátszani a törzsi varázsló szerepét.

Azt hiszem, hogy ez a megfigyelés beleillik abba a képbe, amelyet az kap, aki olyan helyeken néz körül, ahol valami igazán új dolog történik. Szeretnék kicsit általánosabban fogalmazni. Amikor valami új születik, vagy amikor merőben új fordulatot vesznek a dolgok, azt általában a rögtönzöttség, esetlegesség, némi zűrzavar és hézagosság (sőt néha a komolytalanság látszata) kíséri. És a tudós legyen inkább nyitott és bizonytalan, mint megátalkodottan biztos önmagában.

Csak amikor a rutin veszi át az ügyek vitelét, akkor alakul ki egy rendnek látszó állapot, akkor öltenek a dolgok méltóságteljes és komoly színezetet. Igazán csak egy bürokrata – a rutin kulcsembere – lehet biztos a dolgában, és csak ő tudja magát felfújni, teljesen fontosnak érezni (és mutatni), mert ő az, aki minden intézkedését és döntését pontosan lefektetett szabályokra alapozhatja. Ez viszont szinte kizárja, hogy ahol ő jelen van, ott bármi új történhessen. 

A klímaügy elrablása
A klímatudomány becsületét és hitelét nem csak, és nem is elsősorban az vitte veszélyes útra, amiről eddig szó esett. Az igazi bajt a klímapolitikai erőtér okozta, vagyis az, ami a mai klímapolitikát bizonyos burkolt célok mentén  kényszerpályára terelte és mozgatja. Nem a hazai klímapolitikáról beszélek, hanem arról, ami a nagyvilágban történt és történik. A probléma megvilágítása érdekében tegyünk egy tiszteletkört. 

Körülbelül 40 évvel ezelőtt vetítették a mozik Serge Korber és Pierre Roustang forgatókönyvírók „Fennakadva a fán”⁷ című felejthetetlen filmjét, melyben a főszerepet (Henri Roubier urat) Louis de Funes játszotta. Roubier úr öntörvényű ember, nem tiszteli a szabályokat, még azokat sem, amelyeket ő maga állít fel. Egy nap útközben felvesz az autójába két stoppost. Szelesen vezet és hármukkal együtt a kocsi lecsúszik az útról. Egy fa menti meg őket, amelyen a kocsi egy szakadék fölött fennakad. Aztán ott billeg a fán – és bármikor tovább zuhanhat. A segítség sokára érkezik, de közben megjön a tévé, ami komplikálja az ügyet. Míg a fa tetején billegő autóban hárman a segítségre várnak, sok mindent megtudunk róluk, és arról is, hogy milyenek vagyunk mi, emberek általában. E helyzet vázolásában van a forgatókönyv és a film zsenialitása. Most utólag nem is akarom elhinni, hogy a szerzők nem a klímaügyről készítették ezt a filmet. 

A dolgok balsikerű alakulásának van bizonyos jellegzetes anatómiája, aminek megvannak a szakértői (én nem vagyok az). De bátorkodom megjegyezni (talán maradjunk a példánknál), hogy Roubier úrnak és a két stopposnak a problémája nem akkor kezdődött, amikor fennakadtak a fán, hanem akkor, amikor az autó lecsúszott az útról, és a baj elkerülésére az lett volna a lehetőség, ha Roubier úr megfontoltabban vezeti az autót. 

Ennyit a metaforáról, mellyel érzékeltetni szeretném a globális klímapolitika szerintem eléggé különös helyzetét. Kimondom: ezt a helyzetet nem a klímaváltozás kérdésének tudományos kutatói (döntően meteorológusok, levegőkémikusok, ocea­nográfusok, paleoklimatológusok) hozták létre, hanem egy-két jó szimatú üzletember, akik felismerték, hogy a klímaügy kitűnő politikai kártya, és óriási üzlet van benne. Ez vezetett oda, hogy a Környezet és Fejlődés Világkonferencián⁸ 1992-ben Rio de Janeiróban a világtörténelem új irányt vett, de nem azért, amire mindenki gondolna! – Nem a környezeten volt ott a hangsúly, csak arról beszéltek. A fontos az volt, hogy akkor indult meg a világ gazdasági térképének átrajzolása. 

Ebben nem akarok vájkálni, de javaslom, hogy akit érdekel az ügy az keressen rá az interneten az UNCED-re, és menjen szépen körbe a neveken és címszavakon! Kiderül majd, hogy Rióban a politikai kártya mellé a spekulációs kártya is bekerült a pakliba. 

Egészen a riói csúcsig a klímaváltozás konfrontációmentes téma volt. Erre mutat, hogy 1989. március 2-án az ENSZ Közgyűlése ellenszavazat nélkül fogadta el (Málta előterjesztése alapján, amit történetesen én fogalmaztam) a 43/53 sz. határozatot⁹ a globális klíma védelméről. Akkor még béke honolt a klíma olajfás hegyén. Azonban a riói csúcs előkészületeinek idején az UNCED kanadai főtitkára brutális kijelentést tett egy sajtókonferencián. Szó szerint a következőket mondta: „Véget ért a hidegháború és most kezdődik a környezeti háború”. És ezt a háborút az érdekeltek meg is indították. Valaki bedobta a jelszót, miszerint a klíma megmentése a fejlődő országok rovására történik. Megfosztják őket a fejlődés lehetőségétől. – Több nem is kellett.  

Már az 1970-es években hallottam előadásokat arról, hogy a fosszilis tüzelőanyagokra alapozott energiarendszerek, melyek a világot működésben tartják, belátható időn belül kifulladhatnak, és átállításuk fenntartható alapokra évtizedeket igénylő gigantikus feladat. Arról is szó esett, hogy minél később pattan ki az energiakérdés, annál nagyobb lesz majd a politikai durranás, mert a Föld népességének növekedése súlyosbítja a gondot. Azt is mondták, hogy éppen ezért a durranást előbbre kell hozni! – Nem kellett hozzá sok idő, hogy valakik felismerjék, hogy a klímakártya ideálisan alkalmas az energiakérdés elképzelt durranásának előbbre hozatalára. 

Machiavellitől tudhatjuk, hogy a sikeres politika titka az, hogy a ráció mellett (ami fontos) szükség van valamilyen maszlagra is a tömegek számára (mert a rációra a tömegek ritkán vevők). No mármost, ha az energiaügy a ráció és azt a klímaügy mögé eldugják, akkor ez azt jelenti, hogy a klímaügyet maszlagnak tekintik. Ez megnyitotta a baromfiudvar kapuját a rókák előtt. Maurice Strong és társai kigondolták és kimondták a harcos „szennyező fizet” elvet. Ez piszok jól hangzott, és eleinte nem is vettük észre, hogy mi, kis emberek mindnyájan szennyezők vagyunk, vagyis a mi megvágásunkról van szó, nem csak, s nem is elsősorban a nagybefektetők megvágásáról. Miközben felemelték a gáz és az áram  árát, és a nyakunkba tették az adókat, melyekkel (úgy gondolták) majd a piac terel minket a helyes útra, a nagybefektetők adókedvezményekkel, állami szubvenciókkal, a tőlünk elvett pénzzel, és tokkal-vonóval megindultak a Föld legnagyobb és legolcsóbb munkaerő-tartalékai felé. Így a politika mögé bújva beindult az évezred talán legnagyobb üzlete: a klímabiznisz. 

Globális klímaváltozás: hírek és tények
Olvasom, hogy 2010. október 30-án a Sanghajban rendezett világkiállítás meteo­rológiai pavilonjában látogatást tett Ban Ki Mun, az ENSZ főtitkára. Meglepődött, mikor közölték vele, hogy a pavilonnak előtte már majdnem egymillió látogatója volt. Ugyancsak meglepte, hogy a világkiállítások több mint 150 éves története során ez volt az első alkalom, hogy egy önálló meteorológiai pavilont is berendeztek. Azt mondta, hogy az időjárás, a klíma és az ökoszisztémák ügyei a legalapvetőbb globális problémák. Egyebek közt azt is mondta, hogy a klímaváltozás nem valami ködös jövőbeli szcenárió, hanem ami máris jelen van életünkben és meghatározza a globális jövőt.

Az üvegházhatású gázok kibocsátása 2009-ben ugyan átmenetileg csökkent, de azóta újra emelkedik. A szén-dioxid-kibocsátók nagyságrendi sorrendjében Kína áll az első helyen, már jelentősen megelőzve az Egyesült Államok kibocsátását. Utánuk, negyedakkora értékkel India következik, majd Oroszország és Japán. Ezek öten a fő kibocsátók. Az egy főre eső kibocsátásban Szaúd-Arábia áll az első helyen, utána következik az USA, majd Ausztrália és Kanada. (Van ebből tanulság?) 

A WMO által évente kiadott Greenhouse Gas Bulletin legfrissebb hírei szerint az üvegházgázok légköri koncentrációja mostanra rekordszintet ért el, és a globális melegedés hatására az arktikus régiókban a metánemisszió további növekedése várható. A hosszú légköri tartózkodási idejű gázok által okozott sugárzási kényszer 1990 és 2009 között 27,5%-kal nőtt. – 2008 és 2009 között egy százalék volt a növekedés a közben bekövetkezett gazdasági viszszaesés ellenére. Egyre több szó esik a korallzátonyok pusztulásáról, amiért jelentős mértékben a tengervíz felső rétegének melegedése lehet felelős.

Mika János az előadásában, melyet 2011. január 26-án tartott Szombathelyen, a VI. Euroregionális Természettudományi Konferencián, kitűnő összefoglalást adott a legfrissebb helyzetről. Az általa elmondottak lényege röviden: 1) a globális klímaváltozás tény; 2) azt 90 százaléknál nagyobb valószínűséggel az emberi tevékenység okozta; 3) a sarki jégsapkák és gleccserek olvadnak; 4) a tenger szintje kétszer gyorsabban emelkedik és az óceánok több hőt „süllyesztettek el”, mint a modellezők becsülték; 5) az időjárás szélsőségesebbé válik; és végül 6) nő a légkör vízgőztartalma. Négy, egymástól független kiértékelő központ¹⁰ adatai szerint az óceán fölött a levegő vízgőztartalma majdnem mindenhol növekedett, ami magyarázat lehet arra, hogy világszerte több helyen okozott károkat a szélsőséges csapadék. Nagyjából ezek a tények, melyeket célszerű volna kiindulópontként figyelembe venni. 

Fizikusok és meteorológusok 
A klímaváltozás témájáról Berényi Dénes professzor úr több cikket is írt az utóbbi időben. Januárban a Magyar Tudomány hasábjain jelent meg egy ilyen tárgyú cikke¹¹, majd a Természet Világában egy másik¹². Részletesen nem reflektálok a két cikk tartalmára, csak annyit mondanék, hogy együtt érzek vele, amikor a jelenlegi klímapolitika tarthatatlan voltát emeli ki. 

Azok a dolgok, amiket Berényi akadémikus teljes joggal kétségbe vonhatónak tart, egyik részről a paleoklíma-kutatások téves interpretációival, másik részről a globális átlaghőmérséklet menetét bemutató diagrammal kapcsolatosak. Ezekkel az állításaival is egyetértek, de egy-két dolgot ehhez mégis hozzá szeretnék fűzni. 

Először is fel kell tennünk azt a kérdést, hogy miként lehet a paleoklíma vizsgálatok hasznát a téma szempontjából felfogni? Abból indulok ki, amit Berényi Dénes is kiemelt: a paleoklíma-adatokból kitűnik, hogy a klíma a múltban is változott, mégpedig mindenféle emberi hatástól függetlenül is, tehát hasonló természetes klímaváltozások a jövőben is történhetnek. Ez tény, mi is mindig hivatkozunk rá. Igaza van abban is, hogy ezekből a régmúlt változásokból nehéz bármiféle következtetést levonni a jövőben várható klímaváltozásokra nézve. Ugyanis a múltbeli körülményekről, amelyek között azok a változások lezajlottak, távolról sem tudunk eleget. Még az óceán, a légkör és a krioszféra jelenlegi állapotáról is hiányosak az ismereteink, annak ellenére, hogy az űrben meteorológiai és oceanográfiai műholdak keringenek, az óceán mélyén autonóm szondák rajzanak és mérnek, és a különféle mérőállomások, dedikált hajók, bóják és műszeres repülőgépek tömegével ontják az adatokat.

A legtávolabbra visszamenő jégminta adatsort az antarktiszi EPICA projekt¹³ jégmagfúrásai szolgáltatták. Ennek révén ma már van egy majdnem 800 ezer évre visszamenő adatsorunk. Ami nagyszerű, de ebből az adatsorból mégsem tudjuk a globális klíma 800 ezer éves történetét rekonstruálni, és így olyan analógiákat sem tudunk keresni, amelyek révén, esetleg, bármiféle előrejelzés lenne készíthető. Summásan azt lehet mondani, hogy a paleoklíma-adatok nagyon hasznosak annyiban, hogy érdekes kérdésekre hívják fel a figyelmet, de nem elégségesek arra, hogy válaszokat is kapjunk.

A másik megjegyzésem a globális átlaghőmérséklet jelenleg gyakran mutatott ezer éves diagramját illeti. Nincs olyan meteorológus (legalábbis remélem, hogy nincs), akinek ez a görbe (akár hokiütővel, akár anélkül) tetszene, s persze hozzáteszem, hogy nincs semmiféle hokiütő elmélet. Ez egy kutyaütő vulgarizálás, mely a bulvársajtóból származik, de mivel marhaság és eléggé egyszerű, a való világ intelligenciaszintjére süllyesztett emberek képzeletét meg tudta ragadni. Egyáltalán, a globális átlaghőmérséklet is egy nonszensz. Nem meteorológusok találták ki (azoknak a hátán égnek állt a szőr tőle), hanem azok a médiatanácsadók, akiket a Nobel-díjas IPCC¹⁴ igénybe vett. Az volt a legfontosabb szempontjuk, hogy olyan indikátort válasszanak, mely közérthető. Ezért döntöttek úgy, hogy „fő indikátorként”a globálisan átlagolt felszíni hőmérsékletet fogják használni. Ez egy nagyon marha döntés volt, mert ez a paraméter: 1) pontosan nem definiálható, 2) nem eléggé érzékeny a globális klíma rendszerében bekövetkező változásokra, és 3) a kiszámításához a globális meteorológiai megfigyelő rendszer nem nyújt elég jó adatfedést, 4) az esetek nagyobb részében nem tükrözheti a konkrét változásokat, és 5) nem is passzol a problémához. Vagyis totálisan alkalmatlan indikátor.

Ha olyan formában történik jelentős klímaváltozás (ami elméleti alapon eleve várható volt, és a valóságban tapasztalható is), hogy a sarkvidéki övezetekben jelentős melegedés következik be, miközben az alacsonyabb szélességek övezetében a növekvő felhőzet folytán inkább lehűlés történik, a globális átlag nem emelkedik. Az ellentétes irányú változások a globális átlagolás során egymást nagyrészt kiegyenlíthetik. Ráadásul, ha ténylegesen bekövetkezik egy komolyabb klímaváltozás, annak legkevésbé valószínű menete volna egy fokozatos melegedés. Különféle dinamikai okokból az éghajlatot alakító komplex rendszer működése drámai ingadozások során állna át a megváltozott peremfeltételekre. Ilyen és ehhez hasonló okokból a klímaváltozás kimutatása leginkább az integráló paramétereken keresztül lehetséges, és e tekintetben a legfontosabb az óceánban és a krioszférában (a jégakkumulációk világában), valamint az erdei növényzetben lezajló változások megfigyelése. 

Pár gondolatot a meteorológia és fizika viszonyáról is kifejtenék, mert fizikus barátaink fizikusként közelítenek a problémához, és nem érzékenyek annak felismerése iránt, hogy a két szakma, mely régen közel állt egymáshoz, az utóbbi időben mennyire eltávolodott. Arról van szó, hogy a klímaváltozás tudománya (és általában a meteorológia is) műszaki tudománnyá vált, ahhoz hasonlóan, ahogy Glatz Ferenc nagyon idevágó meglátása szerint „az űrkutatás az elméleti tudományból – matematikából és fizikából – műszaki tudománnyá, azaz tapasztalati tudománnyá is nőtt”¹⁵.  

A klímaváltozás multidiszciplináris kutatása során a kutatók újabb és újabb kölcsönös összefüggések felismerésére jutottak, és az egyszerűsítő feltevések egyre nehezebben voltak igazolhatók. Amikor a komplexitás szintjének emelkedése elért egy kritikus pontot, a tradicionális tudományos módszerek helyébe a mérnöki metodológia lépett. Korábban a tudományos cél tipikusan az volt, hogy (fizikus módra) addig redukáljuk a problémát, amíg érthetővé válik a folyamat lényege; ezzel szemben a mérnöki közelítés azt jelenti, hogy a problémákat teljes komplexitásukban kell megoldani.  

Ezen a területen a kutatómunka mérvadó része nagy kutató központokban történik. A kutatást szinte kizárólag team-munkában végzik. A nagy amerikai, német, japán, francia, angol, orosz, kínai vagy ausztráliai kutatóközpontok egymással versengenek. Sok száz, sőt sok ezer kutató jól ellenőrzött együttműködéséről van szó. Szolidaritás és csapatszellem a két kulcsszó. Nagyon vigyáznak a tudományos etika szabályainak betartására. 

Que fer quan ens pica una medusa?¹⁶
Az interneten több nyelven is találhatunk szépen rendezett válaszokat olyan kérdésekre, hogy mi a teendő, ha pl. ellopták a lízingelt autót?, ha nem adták ki a boncolási jegyzőkönyvet?, vagy mi a teendő földrengéskor?, cunami esetén? stb. A bölcsességek eme gazdagsága olyan nagyra törő gondolatra készt, hogy megkérdezzem, akad-e valaki, aki világosan fogalmazott, gyakorlatias, és bölcs iránymutatást tudna adni klímaváltozás esetére? (Eltekintve persze attól a tanácstól, hogy gyorsan költözzünk át egy másik bolygóra.) 

Az biztos, hogy én nem tudnék jó tanácsot adni. Nem tudom, utódaink, száz, vagy több száz év múlva mit tehetnének majd, ha drámaian megváltozna a klíma, és ugyanakkor szűkében lennének annak az energiának, amely ma még áthidalhatóvá tesz bizonyos problémákat. Talán mély föld alatti üregeket áshatnának, mint az opálbányászok Ausztráliában? Vagy víz alatti városokat építhetnének, ahogy Nemo kapitány tette? Kérdés azonban, hogy mekkora Nautilus kellene tízmilliárd, vagy még több embernek? És persze itt van még az a kérdés is, hogy mit ennének ezek az emberek? Vagy mennyire szeretnének a víz alatt élni, és napfényt sose látni?

És ezzel eljutunk az értékek kérdéséhez, amiről a klímaváltozással kapcsolatban nem sokan beszélnek. Hogy egészen pontos legyek, egyedül a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevelében¹⁷ találtam erről a témáról kellő felelősséggel megírt gondolatokat. Meggyőződésem, hogy az értékek megőrzése kulcskérdés!

Egy dologban abszolút biztos vagyok: a klímaügyet és az energia-jövők ügyét külön kell választani! A kettő összekeverése megakadályozza, hogy bármelyiket érdemben kezelhessük.  

Ha Magyarország szempontjából nézzük a klímaváltozás problémakörét (és miért ne néznénk így), és a legközelebbi évtizedekre, maximum egy évszázadra gondolunk, fontos annak tudatában lennünk, hogy elsőrendű nemzeti érdekünk: ne kövessünk el mulasztást a máris folyamatban lévő klímaváltozásokhoz való alkalmazkodás terén! Az, hogy mi miként próbálunk talpon maradni, senki mást nem érdekel. Ha a változó feltételekhez nem jól alkalmazkodunk, abból csakis nekünk származik kárunk. Nekünk lesz még több bajunk a kritikus infrastruktúrákkal, ár- és belvizekkel, földcsuszamlásokkal, aszályokkal, és sok minden egyébbel. 

Ennek kapcsán szeretném felhívni a figyelmet a legfontosabb ide vonatkozó hazai kutatási anyagra, ami a klímaváltozás témakörében rendelkezésre áll. Ez a Láng István akadémikus irányítása alatt elkészült ún. VAHAVA jelentés, melynek kimunkálásában több száz hazai kutató vett részt. Az anyag széles áttekintést ad a teendőkről, amelyek a mostani klíma trend folytatódása esetén a mezőgazdaság, vízgazdálkodás, energetika, közlekedés, egészségügy, katasztrófavédelem és más területeken felmerülhetnek.¹⁸
 

Jegyzetek
1 Cseh Tamás: Tangó. „Játsszuk ma újra el, hogy mindenki másról beszél”.
2 Tudományetikai Kódex, MTA, Budapest, 2010
3 Szilárd Leó, 1961, The Voice of the Dolphins and Other Stories
4 Címe: The Mark Gable Foundation
5 Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyé­ben
6 Schneider, S. H., 1990: Global Warming. Lutterworth, Cambridge
7 Sur un arbre perché
8 United Nations Conference on Environment and Development (UNCED)
9 43/53 sz. ENSZ határozat a globális klíma védelméről az emberiség jelen és jövő generációi számára 
10 1) NASA Goddard Institute for Space Studies, 2) Met Office Hadley Centre, 3) NOAA National Climate Data Center, és 4) Japan Meteorological Agency
11 Berényi Dénes, 2011, Klímaváltozás, globális felmelegedés, CO₂-hatás – kritikus szemmel. Magyar Tudomány 2011/1.
12 Berényi Dénes, Hogyan állunk a klímaváltozással? – Természet Világa 2011. március
13 EPICA projekt: tíz európai ország közösen finanszírozott projektje.
14 Intergovernmental Panel on Climate Change = Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC).  
15 Glatz Ferenc, A világnézeti forrongás kora, História, 2010, 9–10.
16 Mi a teendő, ha megcsíp egy medúza?
17 Felelősségünk a teremtett világért. – Szent István Társulat, Budapest 2008
18 A globális klímaváltozás: hazai hatások és válaszok. A VAHAVA jelentés. Szaktudás Kiadó Ház. Budapest 2007

---

Természet Világa,

142. évfolyam, 4. szám, 2011. április https://www.termvil.hu/ https://www.chemonet.hu/TermVil/