– Velem szemben folyóiratunk alapítójának, Szily Kálmánnak dédunokája ül, Lépine-Szily Alinka, a Săo Pauló-i Állami Egyetem fizikaprofesszora. Elképzelheti, mit jelent számomra a Szily név, hiszen már csaknem négy évtizede szolgálom a Természettudományi Közlönyt, mai nevén a Természet Világát. Köszönöm, hogy beszélgethetünk.

– Számomra megtisztelő az érdeklődésük irántam.

– Ennek a beszélgetésnek Ön a főszereplője. Életére, munkásságára lennék kíváncsi. A második világháború idején született, családját tragédia sújtotta. Beszélne erről az időszakról?

– Budapesten születtem, 1942 májusában. A tragédia, amire utalt, édesapám halála volt, 1945 áprilisában. Édesapám, Szily József a Műegyetem Vízépítéstani Tanszékének vezető professzora volt, amikor 1944 végén a német parancsnokság úgy döntött, hogy a Budapestet körülzáró oroszok elől a Műegyetem tanárait és diákjait Németországba menekítik. A háború utáni újjáépítésre gondolva elsősorban az építész-, a gépész- és a vegyészmérnököket vitték. Azokat a hallgatókat, akik nem akartak elmenni, katonaszökevénynek tekintették. Készült néhány éve erről egy dokumentumfilm „A menekülő egyetem” címmel. Nem tudom, látta-e?

– Sajnos, nem.

– Érdemes megnéznie, hitelesen bemutatja a menekülő műegyetemiek szenvedéseit, akik a háborús Európán át a hideg télben napokat gyalogoltak bőröndjeikkel, havas erdőkön, mezőkön át, miközben egyik oldalról az oroszok, a másikról a németek lőtték őket. 1945 februárjában eljutottak Halléig. Itt két hónapig vártak, majd a város bombázása után tovább menekültek. A német határ melletti kicsi cseh városban, Hazlovban egy amerikai repülő lebombázta a vonatukat. Édesapám 36 társával együtt ebben a légitámadásban vesztette életét. Ott vannak eltemetve, közös sírban. Hároméves voltam akkor, Ádám bátyám hatéves. 

Az édesapa, Szily József
(1907–1945)

Édesanyánk velünk menekült apám után, és csak néhány nap múlva értesültünk haláláról. Elképzelheti, milyen sokkhatás érte akkor édesanyámat. Nem mentünk tovább, jöttek az oroszok, egy gyűjtőtáborba vittek, ott voltunk egészen 1946 őszéig. Már nem emlékszem a hely nevére.

– Luckenwalde. Berlintől nem messze.

– Ezt meg honnan tudja?

– Somossy Zsuzsától, aki szintén ott volt. Akkor ismerkedett meg az orosz hadifogságból oda érkező Simonyi Károllyal, akinek később a felesége lett. Simonyi Károly évekig folyóiratunk szerkesztőbizottságának is tagja volt, 2001-ben hunyt el.

– Istenem, milyen kicsi ez a világ! Simonyi Károly nagyon jó barátunk volt. Sokat segített nekünk a gyűjtőtáborban, látva szegény megözvegyült édesanyámat a két kicsi gyermekével. Ennivalót szerzett nekünk, istápolt minket. Nagyon sajnálom, hogy később, amikor már felnőttem, személyesen soha nem találkozhattunk.

– Az édesapjára Ön nem nagyon emlékezhet…
 
– Egyetlen homályos emlékképem van, amikor engem a karjára véve, elbúcsúzott édesanyámtól. Az arcára azonban nem emlékezem. Mérnökember volt, a vízépítész szakon végzett a Műegyetemen. Megvédte a doktorátusát, viszonylag fiatalon professzor lett, majd kinevezték tanszékvezető egyetemi tanárnak. A 38. évében járt, amikor meghalt. Édesanyám, Sztehlo Márta is különleges személy, vegyészként végzett, s már fiatalon doktorátust szerzett. Az ő bátyja az a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész, aki a második világháború alatt közel kétezer gyerek életét mentette meg. Ezért megkapta a Világ Igaza címet, tavaly ősszel pedig szobrot avattak emlékére a Deák téri templom előtt. 1945 szeptemberében, sok száz menekült gyermekkel, a Hűvösvölgyben megalapította a Gaudiopolis gyermekköztársaságot.

Amikor 1946-ban lesoványodva, tetvesen, apám nélkül hazaértünk, édesanyám a bátyjának, Sztehlo Gábornak segített az árva gyermekek gondozásában. A svájci Vöröskereszttől szerzett pénzadományokból a Gellérthegyen újjáépítették a lebombázott Szily-villát. Édesanyám vezetésével ott helyeztek el sok-sok árván maradt kislányt. Velük nőttem fel, abban a házban. Ennek 1950-ben lett vége, amikor államosították a házat, a gyerekeket és a Szily családot kitették onnan. Vidékre mentünk a rokonainkhoz, pár hónapig ott jártam iskolába. Aztán feljöttünk anyai nagyanyámhoz, nála laktunk, a Mikó utcában, a Vár alatt.

– Nem lehettek jó emlékei erről az időszakról.

– Talán meglepő, de egyáltalán nincsenek rossz emlékeim ezekről az évekről, amikor sok, velem egykorú gyerekkel lehettem együtt. Édesanyám fantasztikusan jó pedagógus volt. Amikor becsukták az otthont, a szakmájában helyezkedett el, dolgozott a Nehézvegyipari Kutatóintézetben és a Chinoin gyógyszergyárban is. Nagyanyámat és két gyermekét is neki kellett eltartania, de négyünk számára nemigen volt elég a keresete. Ezért második munkaidőben fordításokat vállalt. A kétszobás lakás nappalijában én aludtam vele. Emlékszem, este, amikor lefeküdtem, ő még nekiállt dolgozni, az éjszakai órákig fordított.

– Jött 1956, amikor nehéz döntést hozott a családja.

– Igen, 1956 sorsforduló volt az életünkben. Amikor elkezdődött a forradalom, a bátyám eltűnt, és napokig nem jött haza. Ő az esztergomi Ferences Gimnáziumba járt, az utolsó gimnáziumi évében azonban édesanyám visszahozta Budapestre, hogy esélye lehessen az egyetemi felvételin. Amikor novemberben leverték a forradalmat, Ádám elkezdte mondogatni, hogy ő a barátaival együtt elmegy innen. Édesanyám, aki határozott asszony volt, most is döntött:   Sehova se mész egyedül, mi is megyünk veled! Ekkor elkezdtem keservesen sírni, hogy én bizony nem szeretnék elmenni. Édesanyám jó pszichológusként azt válaszolta:   Rendben van, akkor te itt maradsz a nagymamával. Erre még nagyobb zokogás jött rám:   Nem, nem, akkor én is megyek! A döntés tehát egyhangúlag megszületett.

Az édesanya gyermekeivel, Alinkával és Ádámmal

Az egészben az a furcsa, Ádámnak 1966-ban olyan honvágya lett, hogy visszajött Európába, közelebb akart kerülni Magyarországhoz. Ma már lakása van Budapesten, nyaralója Dunántúlon, csak azért nem tölt több időt idehaza, mert nyugdíjasként beiratkozott a hamburgi egyetem művészettörténeti és kriminológiai szakára. Persze, a családja – felesége, lánya és unokái – is Hamburghoz horgonyozzák.

– Hogyan megy el az ember az otthonából? Mit visz magával?

– Megvan még a naplóm, amelyben akkor mindezt részletesen leírtam. A forradalom leverése után viszonylag későn, 1956. december 3-án indultunk el otthonról. Először édesanyám barátnőjéhez mentünk, aki Mosonmagyaróváron lakott. Alig vittünk magunkkal valamit, hiszen kofferekkel nem mehettünk neki a határnak. Édesanyám a legfontosabb papírokat vette csak magához, és okos asszony lévén egy üveg rumot és egy üveg konyakot is betett a táskájába. Hideg tél volt, jól felöltöztetett minket. Mielőtt a szerelvény beérkezett volna Mosonmagyaróvárra, egy mezőn megállt, s azt kiabálták, aki disszidálni akar, itt szálljon le, mert Mosonmagyaróváron, az állomáson rendőrök várnak ránk. Édesanyám gyorsan határozott: fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk, nem szállunk le. Igaza volt, a mosonmagyaróvári állomáson nem várt ránk senki, viszont, amint később megtudtuk, a mezőn már vártak a leszállókra és összefogdosták őket. Édesanyám barátnőjénél két napig meghúzódtunk, addig ő a közeli faluban talált egy embert, aki vállalta, hogy majd átvezet minket a határon… Nem baj, hogy ilyen részletesen mesélem?

– Jaj, dehogy is, hiszen életük fontos napjairól beszél.

– A határ közeli falucskába busszal mentünk, amit orosz katonák megállítottak, kérték a papírjainkat. Látták, hogy budapestiek vagyunk, le akartak szedni minket a buszról. Ádám bátyámmal már tanultunk valamennyi oroszt, összemakogtuk nekik, hogy a budapesti lakásunkat szétlőtték, rokonainkhoz megyünk ebbe a falucskába. Végül elengedtek, megérkeztünk az emberünkhöz. Késő estig nála vártunk, majd együtt nekiindultunk a határnak. Mentünk, mentünk, vonatsíneken és autóúton húztunk át, volt, ahol kúsznunk kellett, mert a közelben katonák beszélgetését hallottuk. Időnként rakétákat lőttek fel, olyankor lelapultunk. A vezetőnk egyszer csak megállt s közölte, hogy innen már magunknak kell tovább mennünk. Megmutatta az irányt, mondta, két kilométer után felmehetünk az útra, balra már Ausztriában vagyunk. Számoltuk a lépéseinket, nehogy tévedjünk, majd a biztonságot jelentő  távolságban felmásztunk az útra. Tíz métert se mentünk rajta, amikor elénk toppant egy magyar határőr.

– Ez nem lehet igaz!

– De, így volt. Álltunk ott lemondóan, anya a két gyerekével, amikor megszólalt a jóember:   Mostanáig mindenkit bevittem a városba, az őrsre, ott aztán lefizették a tiszteket, és mehettek tovább. Ha van valamijük nekem, akkor átengedem magukat. Édesanyám akkor elővette az üveg konyakot, és odanyújtotta neki. Elvette, majd megenyhülten kérdezte: – Hová mennek? - Brazíliába! – mondta édesanyám, pedig akkor még fogalmunk sem volt, hogy végül ott kötünk ki. A határőr megmutatta az irányt, átértünk Ausztriába, s a sötétben leültünk egy árok szélére. Édesanyám elővette a másik üveget, odanyújtotta nekünk. Sorra kortyoltunk belőle. Akkor én 14 éves voltam, a bátyám 17 éves. Továbbgyalogolva egy osztrák faluba érkeztünk, ahol az iskolában meleg teát kaptunk, és az iskolapadokon aludhattunk. Édesanyám telefonált távoli rokonunknak, egy Bécsben élő nagybácsijának, aki másnap értünk jött, fekete Mercedesszel. Estefelé érkeztünk a csodálatosan kivilágított Bécsbe, ahol a kirakatokban már karácsonyi díszek csillogtak. Elképedtünk, mennyire más világ ez.

– Mért éppen Brazíliát választották új otthonuknak?

– Édesanyám, aki fiatalon elveszítette párját, a maradék családját mindenképpen óvni akarta, olyan messzire vinni, amennyire csak lehetett, ahol biztosan nem lesz háború. Ezen kívül a Brazíliában élő nagybátyánk is arra bíztatott, menjünk oda, ő majd segít túllépni a kezdeti nehézségeken. 1957 júliusában érkeztünk hajóval Brazíliába, ahol teljes jóindulattal fogadták családunkat. 

Édesanyjával az új autójuk előtt

Édesanyám elég hamar talált állást magának. Jól beszélt angolul, németül és franciául, így sikerült elhelyezkednie, még mielőtt a portugál nyelvet is megtanulta volna. Mind ő, mind mi, gyerekek, az elején főleg magyar társaságba jártunk. Ahogy megérkeztünk Săo Paulóba, kapcsolatba kerültünk az ottani magyar kolóniával. Mi cserkészek lettünk, nagyon jó baráti körünk alakult ki, velük máig tartom a barátságot. Édesanyám is főleg magyar társaságba járt, jó barátokat szerzett. Mindenki csodálta és szerette őt. Sajnos korán elhunyt, 1980-ban, 68 éves korában egy szívroham elvette az életét.

– Az Ön élete hogyan alakult Brazíliában?

– Megérkeztünk, s nekünk tanulnunk kellett. Nagymama elküldte a bizonyítványainkat, azokat lefordították portugálra. Vizsgáznunk kellett mindabból, amit odahaza nem tanultunk: angol, francia és latin, valamint a portugál nyelvből, és a történelmükből. Portugálul egy szót sem tudtunk. Elkezdtünk tanulni, mint az őrültek. A bátyám egy füzetből szótárt készített, abba írta a portugál szavakat, s azok magyar megfelelőjét. Naphosszat bifláztunk, magoltunk. Rémes volt, de levizsgáztunk! Igaz, azt is éreztük, hogy maximális jóindulattal viseltetnek irányunkban. Már jártunk iskolába is, mint hallgatók. Engem, a Magyarországról menekült kislányt, a francia apácák által vezetett iskolába fogadtak be. Végtelenül rendesek voltak velem, mert, bár ebbe az iskolába a gazdag emberek gyerekei jártak, engem felvettek úgy, hogy egyetlen fillér tandíjat sem kellett fizetnie édesanyámnak. Az egyenruhát, a tankönyveket, a füzeteket, mindent ingyen kaptam. Mindenben segítettek, mégis, eleinte nagyon nehéz volt ott nekem. Mindenkinek, aki hozzám közeledett, csak azt mondtam, nem beszélek portugálul. Ugyanúgy, mint most az unokám, aki a balatonszepezdi strandon „nem beszélek magyarul” felkiáltással védekezik.

– Ahogyan Ön a portugált, majd ő is megtanulja a magyart.

– Bízom benne. Később jó tanuló lettem. Különösen matematikából, fizikából és kémiából voltak sikereim. Kiváló tanárok tanítottak, kivéve a fizikatanárnőt, egy német származású apácát. Érthetetlenül magyarázott, igaz, ezzel rászorított arra, hogy igyekezzem önállóan elsajátítani a tananyagot. Gyakran voltak konfliktusaink, mert általában vitatkoztam vele. Javára legyen mondva, többször beismerte, hogy nekem van igazam.

– Elvégezte a középiskolát, jött a kérdés: merre tovább?

– A gimnázium utolsó évében engem még sok minden érdekelt. Nagyon szerettem a történelmet, arra gondoltam, archeológus is lehetnék. Egy teszten azonban kiderült, nagyobb tehetségem van a természettudományokhoz. Bátyám akkor már kémiára ment, édesanyám is vegyész volt, mondta nekem, milyen jó lenne, ha te is a kémiát választanád. Abban a pillanatban eldöntöttem, fizikus leszek!

– Hová felvételizett?

– Igazán csak a Săo Pauló-i Állami Egyetem jöhetett szóba, ami a mai napig is a legjobb egyetem Dél-Amerikában.

– Felvételiznie kellett? 

– Igen, akkor még írásbeli és szóbeli vizsgát kellett tennünk, ma már csak írásbeli van. A Săo Pauló-i egyetemnek ma 80 ezer hallgatója van, s évente kb. 10 ezer új diákot vesznek fel 150 ezer jelentkező közül a különböző szakokra. A fizikus szakon akkoriban mi ötvenen voltunk, ma kb. 250-en végeznek fizikusként. Az első években közös óráink voltak a matematikusokkal.

– Milyen hatások vonzották Önt a magfizikához?

– Tudtam, hogy az egyetemünk laboratóriumában működik egy kis Van de 
Graaff-gyorsító. Már az első egyetemi hónapjaim egyikén odamentem, és kértem, adjanak nekem itt munkát, bármit szívesen elvégzek, csak hogy tanulhassak. Odafogadtak, igaz, nem fizettek semmit, és kezdetben a legalantasabb munkákat adták nekem, de kitartottam, s idővel már értelmesebb feladatok elvégzésébe is bevontak. Nagyon megszerettem a kísérleti munkát, s ez maghatározta későbbi sorsomat. Ott együtt dolgozhattam Ernst Wolfgang Hamburger német származású magfizikus professzorral, aki erősen hatott rám. Ő később a fizika oktatásában és népszerűsítésében is jelentős szerepet játszott. 1965-ben fejeztem be az egyetemet. Oscar Sala olasz származású professzornál doktoráltam, aki az egyetemünk Van de Graaff-generátorát építette. Sala professzornak igen jó kapcsolatai voltak az amerikai Wisconsin Egyetemmel, ahonnan hozzánk jött doktorálni egy fiatalember, aki fantasztikusan jó kísérleti fizikus volt. Engem ő erősen befolyásolt, lelkesített, nagy szerepet játszott abban, hogy kísérleti magfizikus maradtam.

– Az egyetem elvégzése után hogyan helyezkedett el?

– Akkoriban a végzős fizikusoknak jók voltak az elhelyezkedési lehetőségeik. Egyetemünk bővült, a hallgatók száma nőtt, kérdezték, szeretnék-e asszisztensként bennmaradni az egyetemen.

– Talán nem véletlenül szóltak Önnek.

– Ez igaz lehet, mert akiket közülünk akkor meghívtak, azok később mindannyian szép karriert futottak be. Engem akkor félnapos állásba, kicsi fizetéssel vettek fel, persze, az egész napot végigdolgoztam. Elkezdtem a doktori iskola kurzusait, kvantummechanika, magfizika magasabb színvonalon, és sokat, intenzíven dolgoztam a laboratóriumunkban.

A posztdok fizikus és lányai, Marianne és Beatrice

1972-ben védtem meg a „Perturbed angular correlations in K-41 recoiling in Ar-40” című doktori értekezésemet. Ez még nem is annyira magfizika volt, inkább atomi spektroszkópiának nevezném. Ezután két évet Franciaországban, Saclay-ban töltöttem, ahol nehézionokkal kezdtem dolgozni. Amikor visszaérkeztem Săo Paulóba, az egyetemünk Fizikai Intézetének Magfizikai Laboratóriumában már felépítették a nagyobb berendezést, a Pelletron 8UD Tandem Van de Graaff-gyorsítót, mellyel nehézionokat is lehetett gyorsítani. A következő 15 évem ezzel telt, a nehézionok rugalmas szórásában nagy szögeknél megfigyelt anomáliát kutattuk. Arra jutottunk, hogy ez az alfa-klaszter szerkezetű magokon megfigyelt jelenség az alfa-átadással („rugalmas alfa-transzfer”) hozható kapcsolatba.

1992-ben már éreztem, hogy ez a téma kimerülőben van, valami mást kellene kutatni. A mi gyorsítónknál nagyobb energiára, különböző részecskenyalábok használatára már nem volt lehetőség. Újból elmentem Franciaországba, GANIL-ba (Grand Accélérateur National d’ Ions Lourds), a franciák nagy nemzeti nehéziongyorsító-laboratóriumába, mely Normandiában (Caen) van. Ott aztán átálltam az egzotikus magokkal végzett kísérletekre. Franciaországba magammal vittem két lányomat is, akik akkor már elkezdték tanulmányaikat a Săo Pauló-i Állami Egyetemen. Franciaország azért is volt jó számukra, mivel férjem is francia volt, gyermekeim jól beszélték a nyelvet, francia érettségit tettek. Franciaországban nehézség nélkül továbbtanulhattak, egyikük építész, a nagyobbik lányom gyógyszerész lett.

– Beszéljünk egy kicsit ezekről a különleges struktúrájú egzotikus atommagokról.

– Az egzotikus magokat jó ideje ismerjük, de nemigen tanulmányoztuk. Az összes atommag-modellt a stabil, vagy nagyon hosszú élettartamú atommagok tulajdonságainak értelmezésére dolgozták ki. A megfigyelések eredményeit ezekkel a modellekkel igyekeztek magyarázni. A stabilitástól nagyon távol álló, rövid élettartamú, úgynevezett egzotikus atommagoknál azonban olyan tulajdonságokat figyelhettünk meg, amelyeket nem lehetett magyarázni a meglévő modellek alapján.

A lítium-11 atommag mérete például jóval nagyobb, mint ahogyan azt a dogmaként elfogadott törvény megjósolja. Sugara majdnem akkora, mint az ólom 208-é, tehát óriási. Kérdezheti, miből áll ez a mag. Áll egy lítium-9 magból („törzsből”), és körülötte jó messze két ködszerű állapotban létező neutronból. Amennyiben a sűrűséget a távolság függvényében nézzük, azt látjuk, hogy a lítium-9 magban levő sűrűség normális, de azon túl, mint egy messzire húzódó farok, elég gyorsan lecsökken. Ezt senki nem várta, erre nem gondoltak. Ennek a felismerésnek befolyása lehet az atommagok fúziójára, a neutroncsillagok elméletére. Komoly következményei lehetnek tehát az asztrofizikában.

Caenban, a GANIL-ban ezeknek az egzotikus magoknak főleg két tulajdonságát mértem, a sugarukat és a tömegüket. Mindkét adattal fontos információhoz juthatunk. A tömegmérésből meghatározható a kötési energia, azaz a magot összetartó kölcsönhatás erőssége, ebből megtudhatjuk, mennyire stabilak az atommagok. A neutronban gazdag atommagoknál ma sem tudjuk, hol a határ, mekkora neutronszámú atommagok létezhetnek még. Ismeretlen terület, így is hívják: terra incognita. A rövid élettartamú, földi körülmények között csak a gyorsítókban előállítható egzotikus atommagok tanulmányozása megváltoztatta az erről a területről kialakult képet. A gyorsítókban előállított egzotikus magok roppant rövid idő alatt elbomlanak. Az asztrofizikai folyamatokban például egy szupernóva felrobbanásánál adott helyen, rövid ideig nagyon sok neutron van, tehát egzotikus atommagok sokasága keletkezhet. Mindezzel arra szeretnék rámutatni, hogy semmiféle nukleoszintézist nem magyarázhatunk meg az egzotikus magok tulajdonságainak ismerete nélkül. A tulajdonságaik megismerésére irányuló mérések tehát fontos kutatási célfeladatok.

– Kérem, mondja el egy emlékezetes magfizikai mérését.

– Talán az ón-100 speciális atommaggal végzett kísérletünket említeném, ahol a mérés megtervezésében fontos szerepem volt. A kísérletet két év előkészítő munka után végeztük el GANIL-ban. Az ón-100 nagyon különbözik a természetes óntól, hiszen 50 protonja és 50 neutronja van, ami duplán mágikus szám, s ez két zárt héjat jelent. Előtte senki nem ismerte a tömegét, még elő sem állították. Az ón-100 azért olyan különleges, mert viszonylag nagyon sok protont, és nagyon kevés neutront tartalmaz. A GANIL két ciklotron gyorsítója közül az egyiket arra használtuk, hogy előállítsuk ezeket a speciális atommagokat, a másikat pedig arra, hogy az abban több száz kört lefutó egzotikus magok forgásának frekvenciáját, vagyis keringési idejét megmérjük. Egy héten keresztül mértünk, tizenkét ón-100-asunk lett, így határoztuk meg azután a tömegét. Eredményünket 1996-ban a Physical Review Lettersben publikáltuk.

Utána a gallium, a germánium, az arzén, a szelén és a bróm neutronszegény egzotikus magjaival kísérleteztem. E magok sugarának mérése nagyon meglepő, váratlan eredményt hozott. Normális esetben, ha az atommaghoz hozzáadunk nukleonokat, akkor annak sugara növekszik, ha elveszünk belőle, csökken. Mi pedig azt figyeltük meg, ha ezekhez az egzotikus magokhoz neutronokat adtunk hozzá, akkor nem növekedett, hanem csökkent a magsugár.

–  Miért?

– Mert stabilabbá vált az atommag, és összébb húzódott. Amikor pedig elvettünk belőle neutronokat, akkor az atommag sugara megnövekedett. Az atommag felületén a protonok úgynevezett „protonbőrt” alkotnak, amitől egyre instabilabb és egyre nagyobb lesz az atommag. Ez meglepő eredmény volt.

Kutatócsoportja a Sao Pauló-i Állami Egyetem Magfizikai
Laboratóriumában

Kísérleteinket 2004-ig Franciaországban végeztük, ott mértünk, az eredményeket pedig munkatársaimmal, tanítványaimmal Săo Paulóban értékeltük ki. 1998-ban határozat született arról, hogy Săo Pauló-i laboratóriumunk gyorsítóját radioaktív nyaláb, vagyis egzotikus magok képzésére is alkalmassá tegyük. A tervezésért felelős munkacsoport vezetője lettem. A szolenoid megoldást választottuk, amellyel a legegyszerűbben lehet a másodlagos radioaktív részecskéket kiválasztani és fókuszálni. Egy amerikai cégtől rendeltük meg az ehhez szükséges két szupravezető szolenoidot. Tervünket alapítványi és pályázatokon elnyert pénzösszegekből tudtuk megvalósítani, 2004-re. Amióta laboratóriumunkban a szolenoidok működnek, a kis energiájú He-6, Be-7, B-8 és Li-8 radioaktív nyalábokkal már itt végezhetjük a kísérleteinket. Az asztrofizikai folyamatok tanulmányozásához elég ez az alacsony energia.

– Eredményét száznál több cikkben publikálta, köztük szakmája legnevesebb folyóirataiban, mint a Physical Review Letters, a Physics Letters B vagy a Nature. Ez szakmai előmenetelét is segítette, 1993-ban egyetemi magántanár lett, 1996-ban pedig az egyetem Fizikai Intézetének első olyan professzora, aki nem férfi. 2007 óta pedig az intézet Magfizikai Laboratóriumának igazgatója. Ezek az elismerések azért jóleső érzéssel tölthetik el.

– Igen, igen…, Brazíliában, mint mindenütt a világban, sokkal kevesebb nő van pozícióban. A nőknek jóval nehezebb karriert befutniuk. Unokatestvérem említette, hogy például a Magyar Tudományos Akadémia 292 rendes tagja között is csak 12 nő van.

– Ön szerint mitől van ez így?

– A férfiak, bármennyire is mondják, nem fogadják el egyenrangúnak a nőt. Ha két, azonos nívón álló ember közül kell valahol választani, s az egyik nő, akkor egészen biztosan a férfi mellett döntenek. A nőnek sokkal jobbnak kell lenni, hogy ő jusson előbbre. Ez az igazság.

– A nőknél visszahúzó erők is működésbe léphetnek. Itt elsőként a családot, a gyerekvállalást szokták említeni.

– A gyerekszülésben és nevelésben a férfiaknak nyilvánvalóan sokkal kisebb a szerepük. Bármennyire jó apák, és szeretik a családjukat, de reggel elmennek, délután visszajönnek, és ez természetes. Nekem szerencsém volt, mert Brazíliában az ember könnyebben talál gyermekei mellé segítséget. Így is, amíg kicsik voltak, évekig mindig korán hazajöttem, csak az óráimat adtam le az egyetemen. De az már problémát jelentett, hogy a doktori disszertációm megírása idején született az első kislányom. Nem volt könnyű, de így is sikeresen megvédtem a téziseimet. Meg lehet nézni, hogy a szakmai önéletrajzomban hol van lyuk, mikor szorult háttérbe nálam a fizika. Egyik konferencián német fizikusnővel beszélgettem, aki kifejtette nekem, nem megy férjhez, soha nem lesznek gyermekei, mert ő karriert szeretne építeni. Itt Európában a nőnek még választania kell: karrier vagy család.

Lányaival, vejével és unokájával. Lépine-Szily Alinka mellett
Marianne lánya, annak férje, Narcís Vendrell Estruch és másik
lánya Beatrice. Előttük Beatrice fia, Rafael

– Hála Istennek, azért vannak kivételek, Ön is élő példa erre. Bizonyítékaként annak, hogy a férfiak is mennyire elismerik, olvasom, 2005 óta professzorasszony képviseli Dél-Amerikát a fizikusok nemzetközi szervezete, a IUPAP magfizikai munkacsoportjában. 2008-ban pedig Brazíliából Önt választották a IUPAP Magfizikai Bizottsága tagjának.

– Szerencsém volt.

– Nem hiszem, hogy ez csak szerencse kérdése lenne.

– Elismerem, akkor már többen ismerték a nevem. Mégis, másokat is választhattak volna helyettem. Az is igaz, hogy utána a bizottságban jól megálltam a helyem, rendesen elvégeztem a rám osztott munkát.

– Úgy tudom, hogy Ön jó munkakapcsolatban áll hazája fizikusaival, legfőképpen a debreceni magfizikusokkal. Hogyan alakult ki az együttműködésük, miben dolgoznak együtt?

– A kilencvenes évek közepén Caenban mértem, ott találkoztam Cseh József debreceni elméleti fizikussal. Ő is magyar, én is az vagyok, beszélgetni kezdtünk, elmondtuk egymásnak, hogy mit kutatunk. Én akkor már az egzotikus magokkal dolgoztam. Emlékeztem egy korábbi, Săo Paulóban elvégzett szén-12 - magnézium-24 rugalmas szóráskísérletünk érthetetlen, furcsa adataira. Ez a jelenség az alfa-részecske klaszterekből felépülő atommagszerkezeteken volt megfigyelhető. A debreceniek pedig az atommagszerkezeti modellekkel számoltak, az ilyen fürtszerű atommagok szerkezetét számították. Velük közösen újra elvégeztük a mért adatok analízisét. Kiderült, hogy adataink rezonanciaállapot jelenlétére utalnak. Erről írt közös cikkünk a Physical Review Lettersben jelent meg, 1999-ben. Az utóbbi években együttműködésünk Cseh Józseffel és Darai Judittal új lendületet vett, például közös cikkben mutattuk meg, hogy héj-modell számításokkal is megjósolhatjuk az argon-36 hiperdeformált állapotát. De más közös cikkeink is születtek.

– Professzorasszony, Ön két kultúrában nőtt fel. Az új hazája kultúrájából mi vált részévé az életének? Mi az, amit abban tetszőnek tart?

– Erre a kérdésre könnyen válaszolhatok. Amit Brazíliában nagyon szeretek, s amit tőle eltanulhatna a világ, az a tolerancia. Ott az emberek sokkal türelmesebbek, elfogadóbbak a másikkal. Jól tudnak egymás mellett élni. Nem haragszanak a szomszédjukra azért, mert az arab, zsidó, kínai vagy cigány. Brazília hatalmas ország, fantasztikus fajkeverékkel, ahol nincs semmiféle diszkrimináció. Ebben nagyon sokat tanulhatna tőlük a világ. Ez az, amit nagyra tartok, szeretek, s ami részévé vált a kultúrámnak.

Amikor Magyarországra jövök, bevallom, sokat vitatkozom az itteni családommal és barátaimmal. Itt mindenki pesszimista, mindenki panaszkodik. Megállás nélkül. Tudom, nagyon sok a szegény ember, sokan éheznek is, de higgye el nekem, Brazíliában számosan még mélyebb szegénységben élnek. Mégis optimistábbak. Örülnek az elkövetkező új napnak, hisznek abban, hogy megváltozik, jobbra fordul az életük. Nem tudom, mitől van, de ők sokkal életigenlőbbek.

– Mi az, amiért szeret visszajönni Magyarországra?

– Még kérdezi? Azért, mert magyar vagyok! Igaz, nem vagyok olyan borúlátó, s bár tudom, az életnek van sötétebb oldala is, mégis, mindig abban reménykedem, hogy megjavul, jobb lesz.

– Milyen zenét hallgat szívesen?

– Leginkább klasszikus zenét. De mást is hallgatok. Gyermekeimnek, akik magyar néptánc csoportban tanultak táncolni, itt a karácsonyi vásárban vettem egy igazi népzenei CD-t. Azután vettem még két hímzett erdélyi párnát a lányomnak. Gyönyörűek, megmutatom… Ugye, milyen szépek?

– Valóban azok. Jó vétel volt.

– Igen, és képzelje el, Gyula, a székely néni olyan kedves volt hozzám! Látta, mennyire érdekelnek a munkái, dicsértem szépségüket, és ő, anélkül, hogy kértem volna, csökkentette az árukat.

– Ön biztosan olvas magyar irodalmat, mert szépen beszéli a nyelvünket, s ez arra enged következtetni.

– Ha tehetem, olvasok, de gyakran nézünk magyar filmeket is. Most is viszek a Săo Pauló-i Magyar Háznak hét magyar filmet DVD-n. És persze kolbászt is kell vinnem, meg pálinkát… 

– Tudja, ez megható. Ugyanakkor sokan azt mondják rá, hogy magyarkodás.

– Miért baj az, ha az ember vonzódik a szülőföldjéhez, annak kultúrájához? Ez még senkinek nem tette tönkre a fejét. Az ember mástól lesz problémás eset, nem ettől.

Săo Paulóban komoly magyar kulturális élet létezik, melynek egyik fontos oszlopa volt az ottani magyar cserkészet. Mi alapítottuk az emigráció első regős-cserkész őrsét. Az ott élő, második, néha harmadik generációs magyarok feladatunknak tartjuk az óhazához fűződő kulturális kapcsolataink felélesztését, ápolását. Nemzeti ünnepeink alkalmából Németh László, Illyés Gyula drámáit adtuk elő a több száz fős közönségnek. Az egyszeri előadásokat legalább féléves intenzív szövegtanulás és próbák előzték meg.

– A Magyar Tudományos Akadémia Lépine-Szily Alinkát 2010-ben Arany János-éremmel tüntette ki. Ezt az elismerést olyan külföldön élő tudósok, kutatók kaphatják, akik a külhoni magyar tudományos közélet szervezésében, irányításában, az egyetemi oktatásban kiemelkedő érdemeket szereztek. A kitüntetést attól az Akadémiától kapta, melynek egykoron a dédapja, Szily Kálmán a főtitkára volt. Mit jelent Önnek ez az elismerés?

– Természetesen nagy megtiszteltetésnek tartom. Amikor e-mail üzenetben megérkezett ennek a híre a Magyar Tudományos Akadémiától, felhívtam ottani legjobb barátnőmet, és megosztozzam vele az örömömet. Erre nagy felhajtást csináltak, díszvacsorát adtak tiszteletemre Săo Paulóban, a Magyar Házban. Nagyon sokan gratuláltak, az ország más részeiből is eljöttek a barátaim. Megható volt, amilyen kedvesen, együtt örülve ünnepelték meg az Arany János-díjamat. Az elismerés váratlanul ért, mert igaz, hogy együttműködöm a debreceni fizikusokkal, részt veszek nemzetközi bizottságok munkájában, mégsem hittem volna, hogy odahaza erre odafigyelnek.

– Szerencsére megtették. Térjünk vissza most a dédapához. Mit gondol, milyen képességeket örökölhetett Szily Kálmántól?

A Szily család három generációja. Középen a lapalapítónk, id. Szily Kálmán,
jobbján fia, Szily Kálmán, balján unokája, Szily József

– A természettudományokhoz, a fizikához való vonzódást biztosan tőle örököltem. Úgy tudom, nagyon jó fizikus volt, aki a termodinamikához járult hozzá komoly eredményekkel. Én is nagyon szeretem a munkámat, kedvvel és sokat dolgozom. Amikor 2007-ben a Magfizikai Laboratóriumnak a vezetője lettem, komoly krízishelyzetet kellett megoldanom. A megújuláshoz a gyorsítónk modernizálására, s lehetőségeinek jobb kihasználására koncentráltam erőinket. Ausztráliában van egy, a mienkhez hasonló gyorsító berendezés, ami fantasztikusan jól működik. Kapcsolatba léptem David Weisser laboratóriumvezetővel, aki már 25 éve irányítja az ottani munkát. Naponta levelezünk, rettentően sokat segített, ő egy igazi angyal! A laboratóriumunkat modernizáltuk, sok új feladat megoldására vagyunk képesek, egy alapítvány jóvoltából pénzünk is van. 2009-től újra megválasztottak laboratóriumunk igazgatójának.

– Jó látni, milyen ambiciózus.

– Igaza van, tele vagyok energiával és munkakedvvel. Nem tudom, dédapám ilyen szempontból milyen volt, de én nagyon türelmes is vagyok. Képes vagyok kitartóan, hosszú ideig koncentrálni egy-egy megoldandó problémára, s nem tágítok, míg el nem jutok a megoldáshoz.

– A dédapa jó szervező is volt.

– Azt hiszem, ezt is örököltem tőle. Nagy munkacsoportot kell irányítanom, és mindenki elismeri, hogy jól organizálom a laboratóriumunk munkáját.

– Azt olvastam, Ön őriz bekötött Természettudományi Közlöny évfolyamot Brazíliában.

– Így van, az egy XIX. századi évfolyam. A bátyámtól kaptam.

– Hoztam én is Önnek ajándékba egy kissé viharvert, háborús évfolyamunkat, az 1942. évből valót. Ezzel is szeretném megköszönni a beszélgetést.

– Én köszönöm a figyelmességét. És kérem, mondja meg Simonyi Károlynénak, Zsuzsa néninek, hogy szeretettel üdvözlöm.

– Örömmel megteszem.

Budapest, 2011 januárjában 

(Köszönettel tartozom Vizi E. Szilveszternek és Bencze Gyulának az interjú megszületéséhez nyújtott segítségükért.) 

---

Természet Világa,

142. évfolyam, 5. szám, 2011. május https://www.termvil.hu/ https://www.chemonet.hu/TermVil/