A magyarországi bauxit „őshazájában” vagyunk. A Vértes déli nyúlványai közt megbúvó Gánt községtől néhány kilométerre délre fekvő Bagoly-hegyen tárta fel 1923-ban Balás Jenő bányamérnök az ország első művelésre alkalmas bauxittelepét, s 1925-ben itt indult meg hazánkban a bauxit üzemszerű bányászata, ami a későbbiekben a közeli Meleges, Újfeltárás és Hosszúharasztos dűlők területén lévő bauxit-előfordulásokra is kiterjedt (1. ábra). 

A közvetlenül a Gánt–Zámoly út mellett fekvő, szabálytalan alakú, mintegy 200x300 méteres feltárás képződményei uralkodóan a vörös és a sárga szín különböző árnyalatait mutatják. A szürkésfehér triász dolomit lepusztult, karsztos felszínére települő bauxit és az azt fedő, az ország egyik leggazdagabb és legjobb megtartású eocén kori puhatestű faunáját tartalmazó, változatos eocén rétegsor az egykori környezet és klíma mélyreható változásait tükrözi.  

1. ábra. A Gánt környéki bauxit-előfordulások helyszínrajza

Az a tény, hogy a triász kőzetek egyenetlen felszínére középső-eocén rétegek települnek, az eocén kor elején bekövetkezett nagymértékű lepusztulásra utal. A középhegység más részéről ismert, de innen az erózió által eltávolított rétegek összvastagsága sok száz méterre tehető. Ilyen mértékű lepusztulás csak akkor lehetséges, ha a szóban forgó terület jelentősen kiemelkedik. A környéken lerakódott mezozoos rétegeket az Alpok felgyűrődésével egyidős szerkezeti mozgások emelték szárazra, s ezeknek köszönhető a gyors és hatékony lepusztulás is. Az egykori szerkezeti mozgások emlékét őrzik a külfejtésben kitűnően tanulmányozható ún. vetősíkok, melyek mentén a kőzettömegek egymáshoz képest úgy mozdultak el, hogy a törési felszínt alaposan végig is karcolták. Ezek a vetősíkon megfigyelhető, lefelé hajló ferde barázdák a vetőkarcok, melyek irányából a geológusok pontosan rekonstruálni tudják az egykori mozgásirányokat, sőt a tektonikai mozgást kiváltó egykori feszültségek természetét is. Az elmozdulás akkor következik be, amikor a kőzetben a hegységképző nyomóerők miatt felhalmozódott feszültségek meghaladják a kőzet szilárdságát (2. ábra). A törés létrejöttét kisebb-nagyobb földrengések is kísérik. Ilyen értelemben tehát a törések és a vetősíkokon megfigyelhető karcok az egykori földrengések bizonyítékai is egyben. 

2. ábra. Töréses szerkezetek

A hajdani kiemelt és lepusztult dolomitfelszínt fedő bauxit arról is árulkodik, hogy milyen éghajlati hatások érték a lepusztuló térszínt. Mivel a bauxithoz hasonló megjelenésű és összetételű képződményeket ma a trópusi klímaövben a felszínt borító talajtakaróban találunk, okkal következtethetünk arra, hogy amikor a gánti bauxit képződött, akkor a mai Dunántúli-középhegység területén trópusi éghajlat uralkodott. Ez azért volt lehetséges, mert a középhegység akkor még a mai helyétől délre, a trópusi övezethez sokkal közelebb helyezkedett el és mert éppen abban az időben volt a Föld ismert klímatörténetének egy különlegesen meleg időszaka, melyet a szakemberek Paleocén–Eocén Termális Maximumnak (PETM) neveznek. 

A meleg, nedves időszak különösen kedvezett a talajtakaró bauxitosodásának: hazai bauxitkincsünk jelentős része ebben az időszakban keletkezett (Nyirád, Halimba, Bakonyoszlop, Iszkaszentgyörgy, Gánt). 

A különlegesen meleg periódus vége felé, a középső-eocénben a klíma lassan megváltozott, hűvösebb lett és kevesebb csapadék hullott. A változásokat a növénytakaró rosszul tűrte, a korábbi trópusi erdők pusztulni kezdtek, s egyre kevésbé voltak képesek megakadályozni a korábban képződött vastag bauxitos talajtakaró lepusztulását. 

Mi is bauxit? Nedves, trópusi klímán létrejött kémiai mállástermék, melyből a csapadékvíz a vas, az alumínium és a titán kivételével minden egyéb kőzetalkotó kémiai elemet kimosott. Nagy alumíniumtartalma miatt az alumíniumipar nyersanyagaként hasznosítják. Az alumíniumot hidroxidos formában tartalmazó bauxitból először timföldet állítanak elő, s ebből kohászati úton készül az alumínium. 
 

3. ábra. Az erózió nyomai a gánti bauxittelepen

A történeti Magyarországon az első bauxittelepeket 1895-ben az erdélyi Királyerdőben fedezték fel. Itt kezdte pályafutását az előbbiekben említett Balás Jenő bányamérnök, s az itt szerzett kutatási tapasztalatokat felhasználva jutott el a gánti bauxit felfedezéséig. Olthatatlan tudásvágya, szakadatlan kutatásai, a kutatáshoz és bányászathoz szükséges anyagiak előteremtésekor átélt események, csalódások, kudarcok szinte regénybe illő életsorsot vetítenek elénk. A hazai bauxitkutatás és -bányászat rövid történetével, a bányászati technológia legfontosabb elemeivel a bagoly-hegyi külfejtés melletti Bányászati Múzeum kiállításán és a föld alatti bemutató bányavágatokban ismerkedhet meg a látogató. A külfejtésben, a bányászat megszűntét követően a Bakonyi Bauxitbánya alakította ki a tanösvényt. 

A gánti bauxittelep anyagát tekintve ugyan a különlegesen meleg periódus tanúja, de üledékszerkezete (a kavicsos és iszapszerű rétegek kaotikus egymásba fogazódása) már a megélénkülő talajerózió nyomát őrzi (3. ábra). A növénytakaróját vesztett talaj, a ritka, ám heves esőzések következtében iszapos törmelék formájában halmozódott fel mai helyén. Ezeket a törmelékfolyásokat a szerkezeti mozgásokkal kapcsolatos földrengések váltották ki. A terület kiemelkedését követően ugyanis a mozgások nem szűntek meg, hanem időről időre megismétlődtek, s végül a középső-eocén vége felé a lepusztult bauxittal fedett karszttérszín lassú süllyedéséhez vezetett. A süllyedő térszínt fokozatosan hódította meg a tenger, mégpedig úgy, hogy elsőként a változatos karszt-topográfia legmélyebb pontjaira – a bauxittal kitöltött mélyedésekbe – nyomult be. Tehát a tengerelöntés itt Gánton nem a szokásos módon, a felszínen indult el, hanem alulról, a korábban kialakult karsztjáratokon, barlangüregeken keresztül történt (4. ábra). A karsztos mélyedéseket (dolinákat, uvalákat) – alulról – először a megemelkedő karsztvíz töltötte fel, kisebb-nagyobb édesvizű tavak alakultak ki bennük. Amint a tengerszint emelkedett, a víz egyre sósabbá vált, s csak amikor a vízszint már a mélyedéseket körbevevő karsztos gerincek legmagasabbikát is elérte, akkor borította el az egész területet a normális sótartalmú tenger. E folyamat történetét híven őrzi az utókor számára a bauxitot fedő rétegek ősmaradvány-együttese. 

4. ábra. A tengerelöntés alulról, a karszton keresztül történt

Hazánk egyik legjellegzetesebb eocén tenger-előnyomulási rétegsora a külfejtés nyugati falában tanulmányozható. A rétegsor néhány méter vastag, ősmaradványt nem tartalmazó tarkaagyag-réteggel kezdődik. Fölötte mészkő, mészmárga, agyag és kőszenes agyagpadok váltakozásából felépült rétegek láthatók. Ezt az összletet a benne nagy mennyiségben előforduló Melania distincta és Melanopsis doroghensis csigák után melániás mészmárgának nevezik. Mivel az itt előforduló ősmaradványok édesvízben élnek, e rétegösszlet a transzgresszió édesvízi szakaszát jelenti. E rétegek felfelé egyre agyagosabbak lesznek, s a bennük lévő, a tengervíz növekvő sótartalmához egyre jobban alkalmazkodó, igen gazdag puhatestű, molluszkafauna alapján mollszkumos agyagnak (Fornai Agyag Formáció) nevezik. Az összlet alsó részében megfigyelhető vékony agyagos kőszéntelepek ugyan a víz sótartalmának időnkénti csökkenését jelzik, de a rétegsor ősmaradvány-tartalma a normál sósvízi tenger lassú térhódítását mutatja. Olyannyira, hogy a rétegek felső részében már megjelennek a tisztán tengervízben élő korallok is. 

Ebből a néhány méter vastag rétegsorból páratlanul gazdag és kitűnő megtartású puhatestű-fauna került elő. Szőts Endre 1953-ban megjelent monográfiája több mint száz puhatestűt, többségében csigát írt le e rétegekből. Közülük a legjellegzetesebb a kőzetalkotó mennyiségben előforduló, 10 centimétert is elérő tornyos Cerithium subcorvinum, a szintén tornyos, de csak 4–5 centiméteres Tympanotonus hungaricus és Tympanotonus calcaratus, a gyönyörűen díszített Cantharus brongniarti és Clavilithes noae, valamint a pingponglabda méretű Ampullina perusta. A fríg sapkára emlékeztető Velates schmidelinek az ősmaradványok körében rendkívül ritka, színes héjú példánya is előkerült innen (5. ábra). 

5. ábra. Ősmaradványok Gántról

A rétegsornak a külfejtésben látható legfiatalabb tagja a miliolinás mészkő. Ebben is előfordul ugyan az előbbi molluszkákból számos példány, de e rétegekre az egysejtűek körébe tartozó, mákszemnyi fehér miliolinák kőzetalkotó mennyisége jellemző. 

Az eocénben az Adriai-mikrolemez észak felé nyomulása miatt a Dunántúli-középhegységi-egység, a Bükki-egység, valamint az Ausztroalpi- és Tátra-Vepori-egységet felépítő blokkok kelet felé kipréselődtek és a Tiszai-mikrolemeznek ütköztek, majd együtt sodródtak tovább a Magura-medence helyére. 

Az eocén során tehát a korábban kiemelkedett, szárazulattá vált Dunántúli-középhegység területe ismét süllyedni kezdett, fokozatosan tenger borította el, és az akkorra már beltengerekre, tengerágakra, kisebb-nagyobb öblökre tagolódott Tethys (Ős-Földközi-tenger) részévé vált. Voltak olyan területei, melyek leginkább a mai szigetvilágoknak megfelelő környezet képét mutatták. Itt atollok, korallszigetek és -zátonyok törték meg a nyílt víztükröt. A partokat gyakorta szabdalták a tengerről lefűződött kisebb öblök, lagúnák. Természetesen ennek a tagoltságnak megfelelően változott a vízmélység. A tagolt, igen változatos környezet gazdag és változatos élővilág megtelepedését tette lehetővé. Ilyen lehetett az ősföldrajzi helyzet egykor a Bakony és a Vértes, azon belül Gánt környékén is.  

---

Természet Világa,

142. évfolyam, 6. szám, 2011. június https://www.termvil.hu/ https://www.chemonet.hu/TermVil/