Csordultig tölti szívemet
s a völgyet az arany meleg.
Hogy zengnek lépteid, Isten!
Az erdő sóhajt mély gyönyörben,
virágtól részegen szakad
alá a megduzzadt patak,
a bimbók feje szinte pattog,
madarak nászéneke csattog,
fent aranyszárnyú fellegek:
szerelmi diadalmenet!

Mindenütt szeretnék heverni,
minden madárral énekelni,
menni szeretnék és maradni,
lenyűgözötten is rohanni.
Mint édesbús vágy, perzsel az
izzó és ujjongó tavasz,
ézem ellentmondásait:
megnyugtat és nyugtalanít,
oly otthonos és békevágyó
és oly idegen és messzejáró!

A fény ezer csodás színe
lelkem tisztán ragyogja be:
dermedt örömvillám e tűz,
aztán viharzó szédület,
égbolt, mely vándorútra megy,
lidérc, mely tétovázva száll,
de bús szívünket viszi már.
Lidérc, szállok az ég után,
mely záporozva hull reám!
Ó, tavasz! szívem mámora!
Tavasz, nem hagylak el soha.

Nicolaus Lenau: Tavasz
 (Szabó Lőrinc fordítása)
 

Lehet-e az írás címéhez találóbb idézetet választani, mint a Liszt-kortárs Nicolaus Lenau hangulati költeményét, akit nemcsak magyarországi születése és évei kötnek Liszt Ferenchez, hanem ihletőként számos verse, sőt életsorsa is? A romantikus életű, ugyanakkor érzései miatt a saját végzetét is elszenvedő osztrák költő verseit Liszten kívül tehát nem véletlenül választotta daltémául Schumann és Mendelssohn, sőt még a későbbi utód, Richard Strauss is. 

A VI. kerületben 1986 óta áll a Liszt Ferenc téren Marton László
szobrász, Finta József építész és ifj. Szlávits László iparművész
közös alkotása

Ilyen előzmények ismeretében könnyelműen egyeztünk bele egy ismeretterjesztő cikk megírásába a Természet Világa számára, tisztelgésül Liszt Ferenc kétszeres jubileumi éve: 200. születésnapja, 125. halálévfordulója alkalmából. Úgy gondoltuk, témánk a következő lehet: Liszt kapcsolata a természettel, vagy a Liszt-zene és a természet – és – némi csavarintással még ez is: a Liszt-zene természete. Hamarosan rájöttünk azonban, hogy (a harmadik téma kivételével) a banális, közhelyszerű megközelítésen túl, magán a zenén kívül alig találunk fogódzkodót. A lázas, hónapokig tartó kutatás (kéretik nem elfeledni, hogy ebben a témában amatőrök vagyunk!) számos olyan eseménnyel szolgált, ami messze több tudást és élményt szerzett számunkra, mint amit ebbe a szűkre szabott írásba besűríthetünk. A legfőbb haszon mindkettőnknek egy régen meggyökeresedett elkötelezettség-érzés elmélyülése volt, ami mindenkori kiállásra késztet bennünket Liszt Ferenc és muzsikája mellett. Ha valaki azt kérdezné, szükség van-e még erre, azt kell, hogy mondjuk: igen! Egyrészt, mert – Kocsis Zoltán véleményére támaszkodva – még az igényes közvélemény is csak a Liszt-életmű huszadát ismeri. Másrészt, mert az őt érintő méltánytalanságok a halála után is folytatódtak, ami a manapság is gyakori mellőzésben mutatkozik meg. Bizonyságul több hónapon át összehasonlító statisztikát készítettünk néhány komolyzenei adó műsorairól (ezt minden vádaskodást elkerülendő nem közöljük), és igazolva láttuk gyanúnkat. A Liszt-művek szerepeltetése mindenütt, így nálunk is leghátul áll. (Igaz, a Liszt-év folyamatában ez a helyzet sokat változott!) „Senki sem próféta...?” Nos, nincs már Kodály, aki még Rákosit is meghátrálásra késztette a kultúrpolitika dolgában. Harmadrészt a zenei közízlés világszerte siralmassá züllött, vagyis, hogy mindenhol a mindennél és mindenkinél hangosabb zsivajt szereti. Erdőzsongás? Szellősuhogás? Patakcsobogás? Madárdal? Az elektronikus dübörgésben a romantikus fátyol darabjaira hullik, megsemmisül. Assisi Szent Ferenc még elcsendesíthette a szertelen madarakat, miközben csekély értelmükkel felfogták az általa közvetített Egyetemes Hangot. Szent Ferenc Liszt egyik példaképe volt, Liszt pedig a szent zenei megidézője. Segítségükre támaszkodva kanyarodjunk hát vissza kitűzött témánkhoz.

Giotto híres freskósorozatának részlete: Szent Ferenc prédikál
a madaraknak (Assissi, Szent Ferenc templom)

Szent Ferenc és Liszt azonos alapállásból szerették és tisztelték az életet, a természetet: „Szent Ferenc gondolkodásának középpontjában a laudáció, a dicséret áll, Isten dicsérete, aki ezt a csodálatos világot, s benne az embert megteremtette. Ahhoz, hogy az ember megértse a természetet, és felfogja küldetését Isten dicséretére a teremtmények közösségével, felül kell emelkednie ember voltán, ennek módja pedig az alázat. Csak a kicsinyek képesek megérteni Isten titkait, akik ezzel az alázattal fordulnak a teremtés és a teremtmények felé. Az embernek a legkisebbektől, a madaraktól, a kabócáktól kell megtanulnia az alázatot. Minden teremtmény Istenhez vezet, ha Krisztus alázatával szemléljük őket, és élőlénytársaink, húgunk, a Víz, bátyánk, a Szél, nénénk, a Hold rávezetnek erre a szemlélődésre. Assisi Szent Ferenc legfontosabb üzenete a teremtmények testvérisége.” (fr. Lovász László Rajmund: Assisi Szent Ferenc természetfelfogása)

A Szent Ferenc legendák díszes francia kiadású kottája
a Liszt-hagyaték egyik féltett kincse

Senki sem vonhatja kétségbe, hogy ugyanez a mentalitás, hitvallás jellemezte Liszt Ferencet is. És még egy másik is! Ami talán nem is másik, csak némiképpen más. De mindenképpen „másik” az ihlető források között. Petrarcáról van szó. 1838-ban, olaszországi útján „bukkant” a költő Daloskönyvére, amelyben a LXI. Szonettben ezt olvashatta:

A nap, a hó, az évszak áldva légyen,
S az évet, órát, pillanatot áldom,
S a szép tájat, ahol elért sugárzón
Szép szeme, és rabul ejtett egészen. 
(Weöres Sándor fordítása)

Isten, természet és nő? Női szépség? Liszt életfelfogásában ezek az alappillérek, amelyek nélkülözhetetlenül összeférnek, összeszövődnek egymással. Áthatják egymást, csakúgy a lelkületében, mint zenéjében.

Hogy milyen sokat jelenthetett Liszt számára a természet, arról a zene hangjaival számtalan művében tett bizonyságot.  Annak ellenére, hogy a természet közvetlen közelébe legtöbbször csak az Európát keresztül-kasul szelő batárok (majd vonatok) ablakában szemlélődve jutott. Csak folytonos zötykölődés közben gyönyörködhetett a lovak vontatta kocsi mellett elsuhanó erdőkben, a megművelt földek tarkabarka foltjaiban, távoli hegyek párába vont kontúrjaiban. Meglehet, hogy gyermekkora óta nem érinthette a gabonatáblák beérett kalászait, a virágba borult fákat, a lelke mégis egyre mélyebbre szívta magába a teremtő föld és virágok illatát. Ha Liszt lelkébe nem vésődött volna bele a sok-sok természeti kép, akkor műveiben sem szólalhatott volna meg impresszióinak visszhangja. 

A gyermekkoron és az utazásokon kívül időnként más meghatározó természeti élményei is voltak. Közöttük kiemelkedő szerepe volt a Marie d’Agoult hercegnővel létesített kapcsolat miatti kényszerű svájci „emigráció” időszaka. Az Album d’un voyageur (1837) előszavában Liszt arról ír, hogy „amiként egy táj bizonyos hangulatokat képes éleszteni a szemlélőben, hasonlóképpen a zene is hangulatokat képes éleszteni a hallgatóban, ezért a zene segítségével bizonyos tájak láthatóvá tehetők. A zenét és a tájat a hangulat kapcsolja össze”. Erről tanúskodik az a zongorára komponált ciklus, melynek „Az Alpok dallamvirágai” címet adta. Ez a sorozat a szerelmi érzésvilágon kívül a svájci táj dicséretét zengi; hangzásvilága svájci népdalok és népdalszerű dallamok ihletésére jött létre. A gyönyörű táj lenyűgözően hatott a szerzőre, és bár sejteni véljük a legelésző állatok kolompját, a hegyi patakok zúgását, csöppnyi falvak harangjának csendülését is, egészüket tekintve mégis inkább azokat az érzéseket tolmácsolják, melyeket e bukolikus táj keltett benne. Nem véletlen, hogy az Obermann völgye, a Pásztordal, A forrás mellett, A vihar, a Honvágy, a Genfi harangok stb. mindmáig a népszerű, gyakran játszott darabok közé tartoznak. A svájci tartózkodás idején a huszonöt éves zongoraművész közös sétáik ihletésére és emlékére írt egy zongoradarabot szerelmének, Marie-nak is, mely A Wallenstadti-tónál címet viseli. 

A másik, sokkal későbbi, bizonyítottan ihlető helyszín a Róma közelében lévő közkedvelt kirándulóhely, Tivoli. Az itteni csendes, szemlélődő magányosságban eltöltött idő magas színvonalú művészi hozadéka két olyan zongoradarab, ami már a jövő, az impresszionizmus előhangján szólal meg: A Villa d’Este ciprusai alatt és A Villa d’Este szökőkútjai ezek. Alkotói élményéről ezt írta Wittgenstein hercegnének 1877-ben: „Az utóbbi három napot teljes egészében a ciprusok alatt töltöttem. Valamiféle megszállottság volt ez – képtelen voltam bármi másra gondolni – még a templomban is – öreg törzsük kísértett, és énekelni, sírni hallottam az örökké változatlan, lombkorona terhelte ágaikat! Végül is itt vannak, kottapapíron rögzítve; sok-sok javítás, törlés, újabb törlés, újra másolás után most már beletörődöm, nem nyúlok többé hozzájuk.” Molnár Antal jó fél évszázada elhangzott hozzáértő szavait idézve „az agg ciprusok a temető őrei, de egyúttal a természet örök élő képviselői is. Alattuk sétálva a költő végleg eltemeti elhalt szeretteit.” Sok-sok vesztesége után ezt az elmúlás–visszaemlékezés–belenyugvás hangulatot fogalmazta meg a Siratók ciklusban, ahova a nevezett mű is tartozik. 

Az Este-villa szökőkútjairól pedig, amit formailag ugyancsak a szimfonikus költemények modorában kidolgozott szabad fantáziának tekint, így vélekedik: „Liszt az elsők egyike, aki megelőzi az impresszionistákat: a természeti jelenségek csengő-bongó, izgő-mozgó, ingerlő játékaiból eleven zenei képsorozatot sző. De őbenne az impresszió – a benyomás – nem csak pillanatnyi hangulatvarázsra vezet. A játékszerű élmény mind mélyebben és mélyebben ragadja meg idegzetét, s ahogy elmerül benne, mintha a maga lelkének visszhangja támadna az elemek csevegésében. A kutak vízfüggönye mögött szivárványos csillogással zsolozsma zendül fel, s énekével át- meg áthatja a megbabonázott sugarakban fürdő világot.” (Hangfelvétel 1958-ból.) És azt se feledjük, micsoda következmények társultak évtizedek múlva e remekművekhez: „Respighi zenéje harangszót, lombsusogást, madárcsicsergést is társít a Villa Medici kútjának alkonyi csobogásába. A víz játékát örökíti meg Ravel zongoradarabja. Debussyé pedig az Alhambra víz-medencéinek holdfényes villódzásaiból fakadt: Este Granadában”. (Czigány György: Három Liszt-motívum)

Tivoli a d’Este-villával a szökőkutas park létesítése idején, 1560-ból

Liszt Ferenc Beethoven és Berlioz nyomdokán egyértelműen a programzene mellett tört lándzsát. Segítségével értelmezési kulcsot adott mindenki kezébe: „a program az a médium, amely a zenét a közönség gondolkozó és tetterős része számára hozzáférhetőbbé és érthetőbbé fogja tenni.” Kulcsot igen, de a filozófiai töprengéshez útikalauzt már nem ad, mint ahogy későbbi követői ezt gyakran és praktikusan megtették. (Aki például először hallja Richard Strauss Alpesi szimfóniá-ját, aligha veszi rossz néven a szöveges szerzői segítségnyújtást, az Egy kiállítás képei c. Muszorgszkij műről nem is beszélve). Liszt kalauz gyanánt tájakra (A wallenstadti tónál, Obermann völgye), hangzó vagy látható megnyilvánulásokra (Szürke felhők, A Villa d’Este szökőkútjai, Genfi harangok), hangulati elemekre (Tájkép, Esti harmónia, Hóvihar), költeményekre (Petrarca-szonettek, Dante-, Victor Hugo-, Lamartine-, Lenau-, Heine- és Schiller-versek) és festményekre (Raffaello – Eljegyzés) hivatkozott. Ennyit rendszerint elegendőnek tartott, ámde a műveit begyakorló tanítványaitól megkövetelte az ihlető forrás alapos ismeretét. Más esetben, mint a Lenau Faust-témájú költői műve alapján 1860-körül keletkezett Éjszakai menet c. zenekari műve partitúrájába maga írta be a megfelelő helyre a költemény megfelelő sorát, ezzel biztosítva a zene és a vers adta program azonosulását.

A prágai Eduard Hanslick kortárs zenekritikus egyébként így vélekedett a téma másik nevezetes darabjáról, a Mefisztó keringőről: „…Liszt a zene természeti törvényeit egyszerűen fejtetőre állítja és miután képtelen saját eszközeivel szépet alkotni, szándékosan csúfságokat gondol ki. A darab egész folyamán sokkal inkább a hegedűs sátáni természete, mintsem annak Lenau által kifejezett érzékeket elandalító, szíveket mámorba ejtő jellege jut kifejezésre…” (Ormay Imre: Megbukott zenekritikák Második, bővített kiadás, Zeneműkiadó Budapest, 1963) 

Az idézett értetlenség nem kis mértékben a liszti muzsika minden más korábbi zenétől való különbözőségében rejlik. Liszt zenei hangokban kifejeződő viszonyulása a természet (és a pszichikum) jelenségeihez olyannyira karakterisztikus, hogy megnyilvánulásukat akár (zenei) személyiségjegynek tekinthetjük. Ez többek között abban a tényben realizálódik, hogy Liszt kerülte a közvetlen áthallásokat. Nem annyira utánozni, de még csak stilizálni sem igyekezett a természet hangjait, sokkal inkább azok hangulati, költői, inspiratív és meditációs hatásait megjeleníteni. A direkt utánzás inkább csak fiatalkori műveiben érhető úgy-ahogy tetten. Mindezzel jócskán megelőzte az őt követő romantikus szerzői nemzedékeket, akik közül egyik-másik néha a minél tökéletesebb utánzásra törekedett. (Hallgasd Rimszkij-Korszakov Dongó-ját, vagy az Alpesi szimfónia számos részletét.)

Természetesen az utánzásból is fakadhat új. Ahogyan Bartók hallja és hallatja velünk a nyári éjszaka hangjait, abból már egészen más zene kerekedik, mint Liszté, vagy bármelyik romantikusé, impresszionistáé. 

És igen, ne feledjük, hogy Victor Hugo nyomán Liszt az Amit a hegyen hallani elnevezésű első szimfonikus költeményében olyasvalamit közvetít, ami nem a tenger  hangfelvétel-szerű morajlása, akármennyire is tudjuk, sőt érezzük, hogy a természet hangját az Örökkévalósággal egyenértékű tenger szólaltatja meg:

Egyik az óceán szava: fény, diadal!
A csevegő habok himnusza volt e dal;
Másik a föld felől áradt ki a világba,
Ez volt az embernek szomorú mormolása;
(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Mindez azért sem természetellenes, mert nem a végtelen víz illusztrációjáról van szó, hanem a Victor Hugótól fakadó belső (és velejéig romantikus) életérzésről: a természet közömbös az ember gyötrődésével szemben; az ember az, akinek saját sorsával (és mi már így érezzük: a természettel – ha úgy tetszik Istennel – is) meg kell békülnie. Íme, Szent Ferenc szelleme e mű komponálása közben is megjelent…

Ezek után a természetimádók közül utaljunk még valakire, méghozzá a Liszt Ferenccel sok rokon vonást mutató francia Olivier Messiaen-ra, aki 1952-től kezdve kezdte beépíteni műveibe magát a madárdalt. Ne olyan konkrét hangfelvételekre gondoljunk, mint amilyenekben Respighi fülemüléi csattognak római virágoskertek, szökőkutak, fenyők és ciprusok árnyékában, és ne is a modern Cantus arcticust idézzük fel emlékeinkben a kortárs finn Rautavaara jóvoltából. Messiaen azt valósította meg, amit a mi Szőke Péterünk is megtehetett volna, ha nem éppen Kodály ítéli tévútnak madárdal-madárzene kutatásait. 

A francia szerző felismerése ugyancsak égi sugallatnak bizonyult: ő ugyanis a madárdalból emberi zenét varázsolt. Ám az Egzotikus madarak-at hallgatva elámulhatunk a különbségen, ha összevetjük Liszt Assissi Szent Ferenc prédikál a madaraknak c. művével. Lisztnél az említett műben inkább a meseszerű, sőt misztikus, földöntúli hangulat dominál, amiben egy emberi értelem felett álló esemény ember által fogalmazott képzeletbeli hangjaira figyelmezhetünk. Messiaen-nál viszont a tudományos pontosságú, de lassított madárhang-utánzásra, ami azonban nem puszta illusztráció, ezért nem is megy a művészi kifejezés, egyúttal a műélvezet rovására, csupán másféle, korunkban „divatosabb” esztétikai kívánalmaknak felel meg. (Máskülönben megjegyzendő, hogy Messiaen írt egy Assissi Szent Ferenc c. négyórás csodálatos operát is.) 

A sárgarigó éneke az Egzotikus madarakban

Liszt sokat vívódó ember volt, akinek létét – közhelyszerűen szólva – a Menny (Istenség) és Pokol (elkárhozás) vonzása-taszítása szorította keretbe. Életre szóló Faust-témája is erről a vívódásról tanúskodik. Ám az élettörténetnél szerencsésebb, vagy többet eláruló forrás maga a liszti muzsika. Hiszen ebben az esetben is igaz, hogy a műalkotás maga a művész. Különösen, ha az a művész olyan magas szinten áll az önismeret dolgában, mint Liszt Ferenc.

Nem vitás, hogy az életművét önként és belátásból háttérbe szorító ember a saját hitvallásáról, világlátásáról zenéjével üzent az utókornak.  A felcsendülő akkordokban, zenekari hangzatokban egyféle kódolt üzenet szólal meg. Megfejtése a mindenkori utókor dolga. 

És csakugyan: Liszt halála után alig egy emberöltővel megszólalt Bartók, aki a világ tudomására hozta, hogy érti az üzenetet. 

Inspirációból mindehhez alig kellett több, mint egy nyári éjszaka az alföldi pusztaság csillagdíszes ege alatt. Az Éjszaka zenéje úgy szólal már meg, mintha Liszt Debussynek, illetve Bartóknak adná tovább a stafétabotot. Az apró hangfüzérek kísérteties nyári éjszakát varázsolnak elénk, melyben az éjszakai életet élő élőlények hangjai szólalnak meg. Bartók azonban mindegyiküknél tovább megy. A Fából faragott királyfi c. táncjátékban a fabábot élővé varázsolja, melyet óvó szeretettel vesz körül az Erdő zenéje. Így válik teljessé az élő természet és az élő ember kapcsolata. Az a megtartó erő, ami Lisztet is, Bartókot is a földi világ csodáihoz, és a csodálkozni tudó emberekhez kapcsolta. Mert a Természet és Zene megbonthatatlan és örök.

Zenét kedvelő tudósaink és tudományt tisztelő zenészeink titkokat felfedő tevékenysége bizonyára újabb és újabb eredményeket és hangzatokat hoz majd a világ tudomására. És ha az alkotás-teremtés meghitt magányában éppen Liszt zenéjét hallgatva születik meg az új gondolat, ha éppen általa ölel körül a természet csodálatos világa, ha segítségével csírázik ki az angyali „lisztferenci” jóság, elmondhatjuk: Liszt Ferenc nem élt hiába. És a tanítvány Ferruccio Busoni zseniális meglátása örök időkre érvényben marad: Liszt maga a napfény, ami az összes színt magában egyesíti. 

Irodalom 
Alan Walker: Liszt Ferenc élete  I. A virtuóz évek;  II. Weimári évek;  III. Utolsó évek. Editio Musica, Budapest, 2008
Alan Walke –Schmalhausen, Lina: Liszt Ferenc utolsó napjai. Park Könyvkiadó, Budapest, 2007
Gracza Lajos (szerk.): Ő volt Weimar napja. Liszt-olvasókönyv kezdőknek és haladóknak. Balassi Kiadó, Budapest, 2008
Guy de Pourtales: Liszt Ferenc élete. Athenaeum RT, Budapest, 1930 körül
Harsányi Zsolt: Magyar rapszódia; Magyar Elektronikus Könyvtár - https://mek.oszk.hu/03000/03086/
Liszt Ferenc: Válogatott írásai. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1959
Molnár Antal: Népszerű zeneesztétika. Széchenyi Irodalmi és Művészeti RT, 1940
Székely Júlia: Vándorévek (Liszt élete); Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1986
Takács Menyhért: Liszt Ferenc érzelmi világa (lélektani adalékok a romantikus zene esztétikájához). 1941 (OSZK kiadása)
Volkmann Róbert: Liszt Ferenc élete képekben, dokumentumokban. Zeneműkiadó, Budapest, 1978) 
Internet
https://hu.wikipedia.org/wiki/Liszt_Ferenc_munkássága
https://en.wikipedia.org/wiki/Olivier_Messiaen
https://papijoecivisek.blogspot.com/2010/10/fr-lovasz-laszlo-rajmund-o-f-m-assisi.html
https://picasaweb.google.com/hellereri/MesGravures#

---

Természet Világa,

142. évfolyam, 7. szám, 2011. július https://www.termvil.hu/ https://www.chemonet.hu/TermVil/