A Hajdú-Bihar megye északkeleti részén, Debrecentől 25–35 kilométerre elterülő Guti-erdő legegyszerűbben Nyíradony és Nyíracsád felől közelíthető meg. A két dél-nyírségi települést összekötő aszfaltcsík lényegében kettéhasítja a tárgyalt területet, mely hatalmas zöld foltként ékeskedik a megye peremvidékén. Az autóút nyugati oldalán Belső-, a keleti oldalon pedig Külső-Gut erdei terülnek el. A buckás vidékre hulló viszonylag bőséges csapadék (több mint 600 milliméter/év) előnyös a növényzet tenyészete szempontjából. A fás vegetáció több mint 5100 hektárnyi területet foglal el, ami az Alföld egyik legnagyobb kiterjedésű összefüggő erdejévé avatja a guti rengeteget. Az őshonos kocsányos tölgy és nyírfa mellett leginkább a fehér akác, a nyár, a fekete- és az erdeifenyő-állománya kiemelkedő.

Betegségtől sújtott vén diófa az erdő mélyén

A terület geobotanikai értelemben a nyírségi flórajárás (Nyírségense) része, természetföldrajzi megközelítésben pedig a Dél-Nyírség kistáj része. Ez egy nagyjából 1200 km2 kiterjedésű, 100–162 méter magas, szélhordta homokkal fedett hordalékkúp-síkság, aminek az anyagát az Északkeleti-Kárpátokból lefutó vízfolyások halmozták fel a pleisztocén során. A guti terület legmagasabb pontjai a Nyíradony szomszédságában található Kakas-hegy (166,8 m) és a belső-guti Tűzőrző-hegy, ami 166,3 méterre emelkedik a tengerszint fölé. Erre épült a térség egyik legmagasabb kilátója. A 32 méter magas geodéziai torony lapos tetejéről közel 200 méter magasból nézhetünk szét az erdős, ligetes tájon. Érdekesség, hogy az 1980-ban épült kilátó vendégei ezzel 15–16 méterrel magasabbról tekinthetnek körbe a széljárta vidéken, mint a Nyírség, s egyben az Alföld legmagasabb pontjának számító Hoportyóról (183 m), ami innen nem messze, Nyírmihálydi határában található.
A felszínt ÉÉK–DDNY csapásirányú völgyek tagolják, amit az erek és laposok futása is jelez. A térszínt 1–25 méter vastag futóhomok fedi, ami a würm eljegesedés végén képződött és utolsó mozgási fázisa a késő-glaciálisra tehető. A kistáj északi részein szélbarázdák és deflációs mélyedések, a déli területeken parabola- és szegélybuckák jellemzőek. A homokos talaj jellegzetes kísérőjelensége a kovárványosodás, ami Külső-Gut egyes részein jól megfigyelhető. A kovárvány a mészben szegény nyírségi homok sajátos képződménye. Olyan vasvegyületekkel összecementált agyagos talajréteg, ami vörösesbarna színével jól elkülönülő szalagokat alkot a bucka homokjában kb. 3–4 méteres mélységig. Az 1–30 cm vastag és átlagban 10–20 centiméterenként ismétlődő csíkok többnyire a felszínnel párhuzamosan futnak és gyakorta hullámosak, fodrozottak.

Modellt álló vaddisznó

A kovárványos és rozsdabarna erdőtalajok mellett elsősorban gyenge termékenységű humuszos homoktalajok és különböző réti talajok fordulnak elő a területen. Utóbbiak a mélyebb fekvésű buckaközi mélyedésekben és lefolyástalan nyírvíz-laposokban gyakoriak. Az ilyen vizenyős, helyenként lápos-mocsaras területeken többfelé gyepvasérc-telepek alakultak ki. Legismertebb lelőhelyei a közeli Nyírábránytól délnyugatnak tartó Daru-ér és a vele párhuzamosan futó völgyek holocén üledékkel borított lapályán ismertek, de kisebb mennyiségben a Guti-erdőben is elfordulnak. A felszínhez közeli rétegekben a rozsdavörös érc változatos méretben – a borsó nagyságú vasgolyótól az emberfej nagyságú konkrécióig – sokféle alakban megtalálható.
A Debrecen környéki erdők keletkezését a szájhagyomány Bocskai István fejedelem személyéhez köti, aki a legenda szerint több ezer szekér makkot hozatott Erdélyből, hogy a dél-nyírségi futóhomok további térhódítását tölgyerdők telepítésével megakadályozza. A történet kétségkívül érdekes, ám a tudomány képviselői prózaibb magyarázattal szolgálnak a térség beerdősülésére. A nyíri erdők kialakulása – így a Guti-erdőé is – a pleisztocén és a holocén határán, kb. 10 200 évvel ezelőtt bekövetkező klímaváltozással hozható összefüggésbe. Ez az időszak egy új szakasz nyitányát jelentette a térség fejlődéstörténetében.  Az éghajlat lassú felmelegedése következtében a területre korábban jellemző hideg sztyepp helyét fokozatosan erdős sztyepp váltotta fel. 7300–5000 évvel ezelőtt – az atlantikus fázisban – a mainál nedvesebb és melegebb klíma vált uralkodóvá. Ekkoriban egyre nagyobb területeket foglaltak el az erdők. A szubboreális (5000–2600 évvel ezelőtt) és a szubatlantikus fázisban (2600-tól) az erdők záródása tovább fokozódott és az elhagyott folyómedrekben, valamint a mélyebb széleróziós formákban lápszemek, mocsarak jelentek meg. A Nyírség déli részén és Debrecen környékén a pusztai tölgyesek (Festuco-Quercetum roboris tibiscense) és a gyöngyvirágos tölgyesek (Convallario-Quercetum tibiscense) állományai váltak uralkodóvá. A nedvesebb részeken sokfelé a nyírfa dominált, amiről a terület nevét kapta.

Átalakult növényvilág
Bár e kies homokvidék zöld lepelbe öltözése természetes folyamatok eredménye volt, a mai Guti-erdő már vetés és csemeték ültetése nyomán keletkezett sokadlagos erdő, mivel az ősi rengetegeket évszázadokon keresztül művelték és letarolták. A jelentős antropogén hatások következtében az eredetihez hasonló természetes vegetáció ma már csak kisebb foltokban tanulmányozható. A nyírvíz-laposok és mocsarak XIX. század végi lecsapolásával megváltoztak a talajvízviszonyok. A nívó alászállásával romlottak a nedvességet kedvelő növények életfeltételei és bizonyos erdőállományok kiszáradtak. A valaha hatalmas tölgytakaró szinte teljesen eltűnt, a külső-guti részen megmaradt maradványszigetek egy részét szerencsére még időben sikerült védelem alá helyezni. Ezek a Hajdúsági Tájvédelmi Körzet legészakabbra eső területei. Az első védett természeti emlékek 1939-ből ismertek Guton. Ez a magyar természetvédelem kezdő időpontja, a legkorábbi védetté nyilvánítások éve. Ekkor helyezték oltalom alá a jelenleg 250 éves Hubertus-tölgyet, a belső-guti templomrom környezetét, a ma már nem létező guti erdei vasút állomása előtti páfrányos bevágást és egy idősebb nyírfacsoportot az Asszonyrész nevű határban.

Az intenzív erdőgazdálkodás a lágyszárú flóra drasztikus elszegényedéséhez vezetett a Guti-erdőben. Az egykor széles körben elterjedt társulásalkotó fajok – mint például a gyöngyvirág (Convallaria majalis) – eltűntek vagy erősen megritkultak. A gyér cserjéseket kedvelő tátogó kökörcsin (Pulsatilla patens) – aminek biztos előfordulása volt a területen – mára kipusztult. Ugyancsak eltűnt a napfényes tölgyeseket kedvelő nagy ezerjófű (Dictamnus albus), aminek a hatóanyagait a népi gyógyászatban sebek ellátására, menstruációs problémák kezelésére és reuma ellen hasznosították. Mindössze egyetlen helyen ismert a kereklevelű körtike (Pyrola rotundifolia), ami a hangafélék (Ericaceae) családjába tartozó védett növény. A nagymérvű degradáció ellenére számos értékes növényfaj még mindig megfigyelhető az erdőben. Az ősi gyöngyvirágos tölgyeseket idézik az olyan növények, mint a sárga gyűszűvirág (Digitalis grandiflora), a tavaszi csillagvirág (Scilla bifolia), a debreceni csormolya (Melampyrum debreceniense) és az enyvecske vagy szurokszegfű (Viscaria vulgaris).

Téli fülőke

Szerfelett értékes a guti páfrányos vegetáció. Szórványosan megtalálható itt a szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana); az erdei pajzsika (Dryopteris filix-mas); az aranyos fodorka (Asplenium trichomanes); a fekete fodorka (Asplenium adiantum-nigrum); a közönséges tölgyespáfrány (Gymnocarpium dryopteris) és a közönséges édesgyökerű páfrány (Polypodium vulgare). Ezeken kívül előfordul itt a tavaszi kankalin (Primula veris); az odvas keltike (Corydalis cava); az ujjas keltike (Corydalis solida); az epergyöngyike (Muscari botryoides) és a békakonty (Listera ovata). A húszforintos érmén is látható – fokozottan védett – lila színű magyar nősziromnak (Iris aphylla ssp. hungarica) csupán két létező állománya ismert a területen. Ezek a külső-guti idős pusztai tölgyesben tanulmányozhatók. Erről a vidékről került leírásra a kardos madársisak (Cephalanthera longifolia) és a madárfészek páfrány (Neottia nidus-avis) is. A védett tarka sáfrány (Crocus reticulatus) és a fokozottan védett egyhajúvirág (Bulbocodium vernum ssp. versicolor) szintén előfordul az erdőben. Ezek a geofita növények tavaszi virágzáskor szemet gyönyörködtető látványt nyújtanak.

Ám a napfényes tisztásokon és az aljnövényzetben nemcsak ritka és szép vadvirágok nyílnak, hanem különböző gombafajok is nagyszámban tenyésznek. Nagyon gyakori az ehető nagy őzlábgomba (Macrolepiota procera), ami a hosszan megnyúlt alakjáról és terebélyes, szétterülő kalapjáról már messziről felismerhető. A figyelmes erdőjáró helyenként találkozhat gyapjas tintagombával (Coprinus comatus), ami általában növényi maradványokon és humuszban gazdag talajon él. A kidőlt fák korhadó törzsén vagy a magukban álló tuskókon nemritkán emeletes telepeket alkot a sokak által kedvelt kései laskagomba (Pleurotus ostreatus). Hasonló környezetben él a gyűrűs tuskógomba (Armillaria mellea), a nyálkás felszínű téli fülőke (Flammulina velutipes) és a bizarr megjelenésű judásfüle gomba (Auricularia auricula-judae). Mindhárom fogyasztható, bár az utóbbiból jelentős mennyiségre van szükség, ha valaki jól akar lakni az apró, fülszerű gombaképződményekből. A telepített fenyvesek szélén vargányák (Boletus sp.) tömzsi egyedei bújnak meg az avarban. A tinórukat több ízletes faj képviseli a guti rengetegben. De nem csak ehető gombák sorakoznak az erdő mélyén. A mérgező fajok, köztük a légyölő galóca (Amanita muscaria) és a halált okozó gyilkos galóca (Amanita phalloides) egyaránt jelen vannak itt, alattomos veszélyforrást jelentve a gombákat nem kellően ismerők számára.

Rejtőzködő állatvilág
A növényvilág átalakulása jelentős hatással volt a terület faunájára, hiszen nyilvánvalóan egészen más életfeltételeket kínál egy sűrű aljnövényzettel bíró természetes tölgyes, mint a helyére telepített, sokszor tájidegen faállományú mesterséges erdő. A Guti-erdő zoológiailag még alig feltárt terület. Jelenleg nem ismert olyan összefoglaló leírás, ami az erdő állatvilágát részletesen és összeszedetten ismertetné. Az elszórtan fellelhető és általában a tágabb környezet állatvilágára vonatkozó adatok azonban számos érdekességre hívják fel a figyelmet. A rovarok világa több különlegességet kínál. Az idősebb tölgyerdő-foltokban még előfordul a szarvasbogár (Lucanus cervus), ami leginkább a korhadó, öreg fákat kedveli. Hasonló környezetet részesít előnyben az orrszarvúbogár (Oryctes nasicornis) és a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) is. A tölgyesek peremén számos dekoratív lepkefajjal találkozhat a türelmes természetbúvár. Az ide vonatkozó leírások a nappali pávaszemet (Inachis io), a farkasalmalepkét (Zerynthia polyxena) és az atalanta-lepkét (Vanessa atalanta) szokták említeni. A vizek környezetében filigrán légi vadászokként különböző szitakötők (Odonata) járőröznek. A kisebb kiterjedésű vizes élőhelyek otthont nyújtanak különféle kétéltűfajoknak. Az erdei béka (Rana dalmatina), a mocsári béka (Rana arvalis), a barna varangy (Bufo bufo) és a pettyes gőte (Triturus vulgaris) egyaránt jól érzi magát ezeken a vízjárta helyeken. Ezek az állatok főleg a tocsogós nyírvíz-laposokban, a nedves erekben és az állandó vízborítású területeken fejlődnek, szaporodnak. A Guti-erdőben ilyen térszín a Bodzás-ér, a Guti-ér vagy épp a Tamási-tó környezete. Utóbbiba halakat, fogassüllőket (Sander lucioperca) telepítettek. A hüllőket a kecses mozgású vízi sikló (Natrix natrix) képviseli.

Álmatag macskabagoly egy elhagyatott
vadászház kéményén

A madárfajok közül külön említést érdemel a holló (Corvus corax), aminek az állománya jelentős növekedést mutat Guton. Ez a madár inkább hegyvidéki állat, de szereti a nagy kiterjedésű alföldi erdőket is. A guti rengetegben 1984 óta fészkel újra, ahol a magasabb fákra építi otthonait. A fekete gólya (Ciconia nigra) a nagyobb, kevésbé bolygatott élőhelyeket szereti és az öreg fák vastagabb ágaira rakja fészkét. Megfigyelhető itt galambász héja (Accipiter gentilis); verebésző héja vagy karvaly (Accipiter nisus); egerészölyv (Buteo buteo); macskabagoly (Strix aluco); erdei fülesbagoly (Asio otus); kuvik (Athene noctua); fekete harkály (Dryocopus martius); közép fakopáncs (Leiopicus medius); örvös légykapó (Ficedula albicollis); európai szajkó (Garrulus glandarius); erdei szalonka (Scolopax rusticola); fogoly (Perdix perdix) és fácán (Phasianus colchicus) is. Telente a félelmetes réti sas (Haliaeetus albicilla) is elkalandozik erre időnként. A kisebb mesterséges tavak vizében szürke gém (Ardea cinerea); szárcsa (Fulica atra); tőkés réce (Anas platyrynchos); barátréce (Aythya ferina); cigányréce (Aythya niroca); csörgő réce (Anas crecca) és nyári lúd (Anser anser) keresi táplálékát. Régebben nagyobb számban élt itt nyírfajd (Lyrurus tetrix), ám ezek a szép madarak kb. száz évvel ezelőtt kipusztultak a Nyírségből. 2005 óta folyik az a kísérleti program, aminek a keretében megpróbálják visszatelepíteni a Guti-erdőbe az oroszországi élőhelyeken „tyetyere” néven ismert szárnyasokat. A feladat nem könnyű, mert a külföldről importált egyedek repatriálása komoly nehézségekbe ütközik. A faj képviselői inkább a hegyvidéki tűlevelű erdőket és a hidegebb nyíreseket kedvelik.

Az emlősök között a nyuszt (Martes martes) és a vadmacska (Felis silvestris) jelentős értéket jelentenek. A rágcsálókat nagy számban képviseli a közönséges mókus (Sciurus vulgaris), ami a nyuszt természetes tápláléka. A mogyorós pele (Muscardinus avellanarius) a zártabb tölgyesek kedves aprórágcsálója. A ligetes erdőszéleken törpe méretű cickányok (Crocidura sp.), a lakott és magukra hagyott épületek környékén pedig házi egerek (Mus musculus), ritkábban közönséges görények (Mustela putorius) mozognak. A denevérpopuláció magas fajszámmal képviselt. A vaddisznó (Sus scrofa) és a közönséges róka (Vulpes vulgaris) nélkülözhetetlen tagjai az erdei vadközösségnek, de a mezei nyúl (Lepus europaeus) látványa sem ritka errefelé.

A Guti-erdő „elvarázsolt kastélya”,
a Zöld Ház (Fekete Szűcs Norbert
és Mező Szilveszter felvételei)

A vaddisznók időnként óriás méretűre nőttek a Guti-erdőben. Az egyik XIX. század végi forrás egy 107 cm marmagasságú és 177 cm hosszú „erdei remetéről” regél. Ebből az időből szürke farkasokról (Canis lupus) is számot adnak a ritka vadászleírások. Ismertek a földbirtokos Kovássy Ferenc (1844–1927) és fia, az erdész Kovássy Kálmán (1873–1963) guti feljegyzései, amelyek az 1865 és 1950 közötti időszakról számolnak be a szemtanú hitelességével. Ezekben a régi leírásokban és lőjegyzékekben egyebek mellett a Guti-erdő farkasairól is olvashatunk, amelyek az 1800-as évek utolsó harmadában még nagy számban járták az itteni pagonyok ösvényeit. Kovássy Ferenc írta naplójában, hogy szigorú teleken rendszeresen megtizedelték az erdő őzállományát a csapatban portyázó fenevadak. A szerző ugyan valódi farkasokról írt, de voltak olyanok, akik a későbbiek során megkérdőjelezték az állítás hitelességét és az említett kutyaféle ragadozókat az aranysakállal (Canis aureus) azonosították. Ezt a farkasnál kisebb termetű állatot régebben „agár farkas” vagy „nádi toportyán” néven emlegették. A nagyobb testű patások közül őzre (Cervus careolus) és a sokkal ritkább gímszarvasra (Cervus elaphus) régóta vadásznak errefelé. Velük ellentétben az erdő igazi kincsének számító dámvad (Dama dama) csak a XX. század utolsó harmadában kerülhetett a guti vadászok célkeresztjébe, miután a 70-es években lezajlott sikeres betelepítések nyomán nagyobb számban elszaporodott.            
 

FELHASZNÁLT IRODALOM

BÁNYAI József—OROSZI Sándor (szerk.): Ebestől Guthig. Kovássy Ferenc és fia, Kovássy Kálmán lőjegyzéke 1865—1950. Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztály, Budapest, 2004 
BOLLMANNÉ MÁTHÉ Györgyi: Debrecen és környékének környezetvédelme. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve, 1985. 12. szám, 77—89. oldal
BORBÉLY György (szerk.): A debreceni Erdőspusztákért 2001 Egyesület hírmondója. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2005 
BORSY Zoltán: Debrecen és környékének földrajzi viszonyai. In: Debrecen története I. (szerk.: Szendrey István), Debrecen, 1984. 13—27. oldal
BULLA Béla: Magyarország természeti földrajza. Tankönyvkiadó, Budapest, 1962
FÖLDVÁRY Miksa: Az első védett természeti emlékek Debrecen város birtokán. Természettudományi Közlöny, 1939. 71. kötet, 647—650. oldal
GYARMATHY István: A dél-nyírségi Erdőspuszták védett természeti területei. In: A debreceni Erdőspusztákért 2001 Egyesület hírmondója. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2005. 28–40. oldal
JUHÁSZ Lajos: Az Erdőspuszták természeti képe. In: A debreceni Erdőspusztákért 2001 Egyesület hírmondója. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2005. 18–27. oldal
LOVAS Márton: Az Erdőspuszta ritka, védett növényei. Magyar Diafilmgyártó Vállalat, Budapest, 1967
LOVAS Márton (szerk.): A Hajdúsági Tájvédelmi Körzet. Debrecen, 1993
MAROSI Sándor–SOMOGYI Sándor (szerk.): Magyarország kistájainak katasztere I. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest, 1990
MOLNÁR Antal (szerk.): Hajdú-Bihar megye településeinek természeti értékei. Helyi jelentőségű természetvédelmi értékek atlasza. Kamilla Könyvek, Debrecen, 2007
NAGY Jenő: Az erdő madárvilága. Tiszántúli Madárvédelmi Egyesület, Debrecen, 1936
PAPP László: Flóra és vegetáció. In: Hajdúsági Tájvédelmi Körzet (szerk.: LOVAS Márton Levente), Debrecen, 1993. 27–39. oldal)
PINCZÉS Zoltán: A megye földrajza. In: Hajdú-Bihar. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988. 5–19. oldal
RAKONCZAY Zoltán: A Hortobágytól Bátorligetig. Az Észak-Alföld természeti értékei. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2004
SÁNDOR István: Adatok a Guthi erdő természeti értékeihez. (Kézirat)

---

Természet Világa,

142. évfolyam, 9. szám, 2011. szeptember https://www.termvil.hu/ https://www.chemonet.hu/TermVil/