Tizedik alkalommal adták át a Simonyi Károly-díjakat november 3-án, Miskolcon a Magyar Tudomány Ünnepének nyitó rendezvényén. A díjat Charles Simonyi alapította, édesapja emlékére. A fizikai díjat idén Gábos Zoltán kolozsvári professzor, az MTA külső tagja, a műszaki díjat Kurutzné Kovács Márta, az MTA rendes tagja vehette át Keszthelyi Lajos akadémikustól, a Simonyi Károly-díj szakkuratóriumának elnökétől.
 
 

A fizikus: Gábos Zoltán
A magyar elméleti fizika kiemelkedő képviselője, több tanár- és kutatógeneráció nevelésének meghatározó szerepet játszó tanáregyénisége.

– Professzor úr, mit jelent számodra ez a díj?

– Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy ajánlóim felterjesztettek a díjra, a bíráló bizottság tagjai pedig érdemesnek tartottak erre. Engem, egy kolozsvári fizikaprofesszort.

– Mit mond neked a Simonyi Károly név?

– Simonyi Károly a külhonban élő magyar fizikusok, fizikatanárok számára is sokat jelent. Tudjuk, hogy kiemelkedő tudóstanár egyéniség volt, aki örökre beírta nevét a magyarországi fizika történetébe. Teljes mértékben megfelelt azoknak az elvárásoknak, amelyeket a Nobel-díjas Richard Feynman maga számára megfogalmazott: „A mi kötelességünk, hogy megtegyük, amit tudunk, tanuljuk meg, amit csak lehet, jobbítsuk a megoldásokat, és azokat adjuk tovább.”

Simonyi Károly legendás hírű tanár, az elméleti villamosságtan külföldön is ismert és elismert művelője volt. A villamosmérnöki tudományok alapjait bemutató, több kiadást megért, több nyelvre lefordított könyveit Európa-szerte villamosmérnök generációk, de a fizikusok is haszonnal forgatták, forgatják. A szélesebb olvasóközönségnek írt A fizika kultúrtörténete könyve német nyelven is több kiadást megért. Úgy tudom, fia, Charles Simonyi jóvoltából nemsokára angol nyelven is olvasható lesz. Ebből az átütő sikert arató könyvből a más szakmabeli olvasó is megtudhatja, hogy a fizika mivel gazdagította a kultúra kincsestárát. Élete végén még megírta A magyarországi fizika kultúrtörténete XIX. századi fejezetét. A tudomány bővítésében is úttörő szerepet vállalt. Részt vett a hazai radarkísérletekben, és a Bay Zoltán által kezdeményezett híres holdradar-kísérletekben. A Simonyi Károly vezetésével megépített gyorsítóberendezés segítségével, hatvan évvel ezelőtt Magyarországon először ő valósított meg mesterséges atommag-átalakítást. Két évvel később, a tökéletesített gyorsító segítségével tanítványai figyelemre méltó eredményeket értek el, melyeket neves tudományos folyóiratokban publikáltak.

Hadd tegyek ezzel kapcsolatban egy rövid kitérőt. Pályámon több olyan vezető beosztású kutatóval találkoztam, aki a rá bízott kísérleti berendezés használatáért társszerzői jogot követelt. Simonyi Károly nem ilyen vezető volt. Számára nagy örömet jelentett, ha fiatal munkatársait az általa épített gyorsító segítette első tudományos eredményeikhez. Ő pedig úttörő tanulmányt írt a reaktorfizika, a reaktortechnika alapjairól, és számos dolgozatot közölt a fúziós energiatermelés elvi és gyakorlati problémáiról. A minden alapot nélkülöző támadások és méltatlan mellőzések közepette példát mutatott, hogy ezekre nem a megalkuvás a válasz, hanem a még színvonalasabb értékteremtő munka. Amikor intézetigazgatói, majd tanszékvezetői megbízását önként feladta, akkor azokat büntette, akik rossz szemmel nézték emberszeretetét, áldozatos munkásságát, amellyel elnyerte beosztottjainak ragaszkodó elismerését.

A fizika kultúrtörténete című könyve a magára hagyott, de hallgatóinak szeretetével támogatott tudós hatalmas alkotása.

– Sok mindent tudsz Simonyi Károly életútjáról. Személyesen is ismerted őt?

– Csak a könyveit ismertem, személyes találkozásra nem kerülhetett sor. Ő 1940-ben végzett a Műegyetemen, ezután Bay Zoltán atomfizikai tanszékére került. Én az 1943/44-es tanévben a Műegyetem gépészmérnöki karának elsőéves hallgatója voltam. A háború után műegyetemi tanulmányaimat abba kellett hagynom, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végeztem, 1948-tól annak elméleti fizikai tanszékére kerültem. A negyvenes évek második felétől tehát már nem is találkozhattunk. Jóval később, 1995-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjai sorába fogadott. Simonyi Károly betegsége miatt nem vett részt az akadémiai közgyűléseken, így ismét elkerültük egymást.

Egy levelét azonban féltett kincseim között őrzöm, ez hozott közelebb minket egymáshoz. Bizonyára emlékezel arra, hogy 1996 júliusában, csíkszeredai találkozásunk alkalmával említetted, Simonyi Károly nyolcvanadik születésnapjának megünneplésére készültök. Tisztelői közé tartoztam, ezért megkértelek arra, hogy ebből az alkalomból juttasd el hozzá ajándékomat, a Termodinamika könyvem egy példányát. Már megszoktam, hogy ezekre a figyelmességekre nem kell választ várnom. Az ő esetében azonban nem ez történt. Időt szakított rá, hogy egy velem készített interjúdból pályafutásomról tájékozódjon, és megtalálta a közös pontokat, melyek minket összekötnek. Elhoztam a levelét, legjobb lesz, ha az interjúhoz csatolod, abból ez kiolvasható.

– Életutatokban több hasonlóságot vélek felismerni. Tévedek?

– Nem tévedsz. A párhuzamosság azonban nem a véletlen műve. Egyazon történelmi időszak szereplői voltunk, pályaválasztásunkban döntő szerepet játszott a matematika és a fizika iránti vonzódásunk. Az érettségi vizsga után mindketten azt latolgattuk, hogy matematika-fizika szakos tanári, vagy mérnöki pályát válasszunk. Másokra is hallgatva, a mérnöki mellett döntöttünk. Simonyi Károly befejezte gépészmérnöki tanulmányait, én csak elkezdtem. A háború után kialakult helyzetben pályát kellett változtatnom, így lettem matematika-fizika szakos tanár. Az oktatói pálya nem volt idegen nekem, hiszen szüleim és apai nagyapám is tanítók voltak. Mindezek ellenére életútjaink továbbra is párhuzamosan haladtak. Mindketten a felsőoktatást szolgáltuk, ő a Műegyetemen, én a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen. Az oktatói munkáról azonos nézeteket vallottunk, ezt levelében is megerősíti. Tevékenységünkben fontos helyet kaptak az új eredményekről is tudósító, modern felfogásban írt tankönyvek, amelyek kivívták a szakma elismerését.

Kutatói tevékenységünkben is találhatók közös vonások. A gátló tényezők ellenére értékelt eredményeket értünk el, kevés segítséggel, de annál több egyéni erőfeszítéssel. Számára legnagyobb csapást az jelenthette, hogy a Központi Fizikai Kutatóintézetben végzett eredményes kutatómunkáját nem folytathatta. Esetemben a folyóirathiány, a külföldi kapcsolatok akadályoztatása, a nemzetközi konferenciákon való megmérettetés lehetetlensége jelentette a legfőbb nehézséget.

Nagyon sokat jelentett számunkra, hogy nehéz időszakainkban a legilletékesebbek álltak mellénk, erőfeszítéseinket ők értékelték – a tanítványaink. Elismerő szeretetük és ragaszkodásuk adott erőt nekem is a Simonyi Károly levelében említett „hősi helytálláshoz”.

Bolyai Farkas nyugdíjaztatási kérvényében a következőket írta: „Sok jó tanítványaim hosszú sorára örömmel nézve vissza búcsúzom azzal a reménnyel, hogy ha egy gyertya nem hozta föl a köznapot, az egymást gyújtottak sora hozza fel.”

Számunkra is az jelentette a legnagyobb elégtételt, hogy több ezer tanítványunkat láthattuk el olyan útravalóval, amelyre munkájuk során bízvást alapozhatnak. Örömmel tölt el, hogy tanítványaim közül, akiket az első lépések megtételében segítettem, többen akadémikusok, elismerésnek örvendő kutatók, egyetemi és középiskolai tanárok, vagyis kiváló szakemberek lettek.

– Újabb összekötő szál lehet a tudománytörténet.

– Valóban. 1990 után engem is egyre jobban foglalkoztatott a tudománytörténet. Az erdélyi fizika múltjának feltárására vállalkoztam, valamint a Bolyai-kutatók sorába léptem.

– A jó egyetemi tanár a kutatásba is belekóstol. A fizika mely területén vizsgálódtál mélyebben?

– Az általános relativitáselmélet, az elemirész-fizika és az elméleti mechanika területein értem el a legfontosabb eredményeimet.

Az egyetem feladatai közé tartozik a tudományos utánpótlás nevelése. Ez minket, tanárokat az új eredmények ismeretére, sőt, azok bővítésére, vagyis kutatómunkára kötelez. Különben hogyan tehetnénk eleget a diplomamunkák vezetésével, a doktori disszertációk értékelésével járó elvárásoknak. A hallgatók szemében is sokat jelent, ha tanárukat az elismert kutatók között tarthatják számon. E téren sincs hiányérzetem, számos tanítványommal ismertettem meg a tudományos munka műhelytitkait.

– A Simonyi-díjra ajánlóid szövegéből idézek: „Már a nyomasztó elszigeteltség idején, az ötvenes években elkezdett foglalkozni a forgó testek gravitációs kölcsönhatásával. Sikerült a Lagrange-függvényt általánosítania, mely a mozgásegyenletben egy sodró hatást és egy pörgető hatást leíró tag megjelenésére vezetett. Büszkék lehetünk arra, hogy a NASA által felkarolt és nemrég sikeresen lezárult Gravity Probe B műholdas kísérlet az általa adott, a haladó és forgómozgások összjátékát leíró mozgásegyenleteket is alátámasztja.” Mondanál kicsit többet erről a nem szakmabeliek számára is?

– Az űrkísérlet során azt vizsgálták, hogy a Föld gravitációs hatása miként módosítja a Föld körül keringő, űrhajó által hordozott gömb alakú tárgy, próbatest forgómozgását. A kísérlet sikerrel végződött. Az elmélet alapján jelzett értékekhez jutottak. Az általános relativitáselméletet igazoló kísérleti bizonyítékok száma ezáltal kettővel gyarapodott. A kísérlet számomra nagy elégtételt jelentett, mivel a számításokat elvégezhették volna az általam megadott mozgásegyeneletekkel is. Sőt, mozgásegyenleteimet a rúd és a gyűrű alakú próbatestekre is alkalmazhatták volna. A hazai folyóiratokban közölt eredményeimet utóbb, késéssel Victor Brumberg „fedezte fel”, aki az 1972-ben kiadott könyvébe rám is hivatkozik.

Ma az űrhajóval kapcsolatban már nem csak mozgásegyenleteimre, hanem Charles Simonyira is gondolok.

– Bizonyára más eredményeid is vannak, amelyekre szívesen emlékezel.

– Valóban, de ezek közül csak kettőt említenék. Egy új utat javasoltam a müon-neutrínó nyugalmi tömegének megadására. Számításokat végeztem, hogy a nyugalmi tömeg miként módosítja a pí-mezon bomlásakor keletkező müon polarizációs állapotát. Elképzelésemet Telegdi Bálint járható útnak tartotta. A másik eredményem a magasabb spin-kvantumszámmal rendelkező részecskék spin-állapotával kapcsolatos, és a részecskék kvarkösszetételére vonatkozó mai felfogást támasztja alá.

– Számos könyvet írtál, melyekkel megkönnyítetted az egyetemi hallgatók életét. Melyeket tartod említésre méltónak? Van közöttük legkedvesebb?

– Hét könyvem közül négyet emelnék ki. 1959-ben én jelentettem meg az első modern felfogású román nyelvű termodinamika könyvet, amelyet a szakemberek elismeréssel fogadtak. Közel áll hozzám a magyar nyelvű könyvtrilógiám, Az elméleti fizika alapjai, a Termodinamika és a Statisztikus fizika.

– Mi késztetett könyvírásra? Volt valamilyen különleges munkamódszered könyveid írásakor?

– Bizonyára meglepődsz, mert kérdésedre Simonyi Károly mondataival válaszolok, mivel azokkal teljes mértékben egyetértek. A könyv megszületésében döntő jelentősége van annak, ha előzetesen előadhatjuk a törzsanyagát. Tisztázódnak a kérdések, láthatjuk hallgatóinkon, hogy mit értenek, s mit nem, visszakérdezhetnek, és egyszeriben közös munka lesz az egyén erőfeszítéseiből.

– Fizikusok és fizikatanárok generációit tanítottad. Egyikük így emlékezett rád: „Ő volt és maradt is számomra a Tanári Példakép. Tanított kvantumot és statisztikus fizikát is, engem teljesen lenyűgözött minden előadása. Nem követett semmit, senkit, saját gondolatait írta fel a táblára. A fizika szépsége, mély összefüggései és egysége folyamatosan kerekedett ki az órák során. Nem volt egyetlen fölösleges mondata sem, és nem hagyott ki soha semmi fontosat. Tökéletes előadásokat tart.” Ebből is kitűnik, fontosnak tartottad az oktatást. Van valamiféle tanári hitvallásod?

– Erről már beszélgettünk. Akkor egy tanári tízparancsolatot fogalmaztam meg neked. Ezekből most kettőt szeretnék újra hangsúlyozni.

A könyveknek és az előadásoknak megvan a maguk sajátos szerepe. A könyv kijelentő mondatokat használ, a tudomány jelen állapotáról tudósít. Az előadás a jövő felé is mutat, rejtett kapcsolatokat tár fel, gyakori kérdő mondataival megoldásra váró feladatokra irányítja a figyelmet. A tanár az irodalom tanulmányozása után jusson el az „úgy látom én” szintre, mert csak akkor lehetünk meggyőzőek, ha előadásainkba egyéni színt viszünk.

 – A Simonyi Károly-díjat a Magyar Tudomány Ünnepének nyitórendezvényén adták át.

– A sors különös játéka, hogy ez Miskolcon történt, abban a városban, ahová kolozsvári matematikaprofesszorom, Borbély Samu került, és az egyetem matematika tanszékének vezetőjeként évekig irányította az oktató és kutatómunkát. Borbély Samunak sokat köszönhetek, nála írtam a Green-függvények című diplomamunkámat. Green-függvények! Újabb közös emlék, melyre Simonyi Károly is utalt levelében.

– Simonyi Károlytól is megkérdeztem, milyen három könyvet vinne magával egy lakatlan szigetre.

– Nekem nagyon nehéz erre a kérdésedre válaszolnom. Az biztos, nagyon jó lenne, ha A fizika kultúrtörténete ott is velem lehetne.

(Következő számunkban Kurutzné Kovács Mártával, a másik kitüntetettel készített interjút olvashatják.)

---

Természet Világa,

143. évfolyam, 1. szám, 2012. január https://www.termvil.hu/  https://www.chemonet.hu/TermVil/