Természet Világa

Folyóiratunk 142 éve Budapesten készül. Szerkesztőségünk ez idő alatt szinte mindig a főváros jól körülhatárolt kis területén, a mai VIII. kerületben működött.

Folyóiratszámaink őrzik szerkesztőségünk címeit: Eszterházy utca 16., Gyulai Pál utca 14., Somogyi Béla utca 6., Bródy Sándor utca 16. Természettudományos múltunk számos emléke vesz itt körül minket. Közelben Társulatunk egykori székháza (a mai Bródy Sándor utcaiban dolgozunk), kőhajításnyira szerkesztőségünk tagjainak alma matere, az Eötvös Loránd Tudományegyetem. A Gutenberg téren áll „közegészségügyünk első apostolának”, Fodor Józsefnek szobra (aki egy időben folyóiratunk főszerkesztője is volt), a Rókus kórház előtt az anyák megmentőjének, Semmelweis Ignácnak szobra… Közelünkben nagyjaink, egykori jeles intézményeink emléktábláinak sorát láthatjuk. Körülvesz minket a hely, a helyünk szelleme. A januárban útjára indított sorozatunk szerkesztőségünk szűkebb környezetének természettudománnyal összefonódó emlékeiről ad képet.

Szerkesztőbizottsági tagunk, Schiller Róbert írása egy közeli, neves tanintézmény születését és szellemiségét idézi.

Justh Zsigmond, amint naplójában olvashatjuk, félévi párizsi tartózkodás után, 1889 tavaszán visszatér Budapestre. A fiatal, tehetős földbirtokosnak, aki családját a XII. századból eredezteti, nagy irodalmi és társadalmi ambíciói vannak. Egy kötetnyi elbeszélése és egy regénye már megjelent, cikkeit rendre közlik a lapok. Társadalmi törekvései talán most, Párizsban nyertek határozott alakot. A franciául meghitten csevegő fiatalember az ottani arisztokrata társaság, a St. Germain negyed palotáinak szívesen látott, állandó vendége, ahol döbbent örömmel tapasztalja, hogy a gazdag pénzemberek, modern festők, költők, színészek, még akár emigráns forradalmárok is hogyan olvadnak be egy nagy szellemi közösségbe. Az arisztokrácia egyszerre élvezi őket, és tart persze távolságot tőlük – távolságot, ami úgy látszik, nem is áthidalhatatlan. Az évad nagy társadalmi eseménye egy hercegleánynak és a nagy színésznő, Sarah Bernhard törvénytelen fiának közelgő házassága. De nem csak a társasági szabályok lazulásáról van szó: a „modernizmus” és a „dekadencia” mint művészeti jelszó és mint a szellemi haladás programja, behatol az arisztokrata palotákba.

Ezek a párizsi tapasztalatok is alakítják azt a fontosnak gondolt és hasznosnak remélt szerepet, amit a hazatérő fiatalember itthon be kíván tölteni. Szépirodalmi munkái is jórészt arról szólnak, hogyan veszíti el történelmi szerepét és társadalmi súlyát a magyar arisztokrácia. Az ország új vezető rétegének úgy kellene létrejönnie, hogy ötvöződik a nagy múlt és vagyon meg a jövendőt alakító szellemi és művészi kiválóság. Ahogyan Párizsban találkoztak a magasztalt költők és irodalomtudósok, kiválónak tartott festők és színészek a St. Germain negyeddel. Kíséreljük meg ugyanezt itthon is! (A késői utókor olykor persze csodálkozik a kortársak értékrendjén.)

A párizsi arisztokrata negyed pesti változata ekkoriban már épülőfélben van. A Nemzeti Múzeum és a régi Képviselőház vidékét már a korabeli sajtó is „mágnásnegyedként” emlegette. A mai nevükön Bródy Sándor utca – Ötpacsirta utca – Pollack Mihály tér–Múzeum utca táján 1860 és 1890 között rendre épültek az arisztokrata paloták az Esterházy-, Festetics-, Károlyi-, Pálffy-család és a többiek számára – szinte a teljes Gothai Almanach. Ennek erős városszervezési ereje is lett. Volt előkelőség, aki köztisztasági és társadalmi okokból inkább a Várba költözött – de Batthány Zéline grófnőnek az 1840-es éveket idéző fogadásait kevesen látogatják, lévén háza „3/4 óra járásnyira az élő, a modern Pesttől”.

Justh igen tudatosan lát hozzá, hogy megvalósítsa a párizsi mintát. Minden pénteken fogadónapot tart, ahová arisztokratát és művészt egyaránt elvár. Megjelenik a hegedűművész Hubay Jenő, az író Bródy Sándor és Gozsdu Elek, az irodalmár Szana Tamás, festők: Feledi-Fleschl Tivadar, Ábrányi Lajos vagy Feszty Árpád … és időnként egy-egy arisztokrata barát is. Néhány hónap, és kiderül a kísérlet kudarca. „A tavasz beálltával beszüntetem ez unalmas délutánokat.”

Úgy látszik azonban, a város szelleme vagy kevésbé fennkölten szólva a várostervezés előrelátása, vagy még egyszerűbben a telekviszonyok közelebb hozták a megoldást, mint az ifjontian dilettáns jó szándék. A mágnásnegyedben kezdett megépülni a főváros szellemi központja. A Múzeum mellett a Műegyetem, kissé mögötte a Than Károly alapította kémiai tanszék épülete, távolabb az Egyetemi Könyvtár, a klinikák – az arisztokrácia és a szellem fővárosa egybeépülőben volt.

A Szentkirályi utca és a Trefort utca sarkán (Staar Gyula felvételei)

Ezek az épületek meglehetősen egyszerűek voltak, pusztán céljaiknak akartak megfelelni. Egy műegyetemi tanár például így ír az egyikről: „A csekély forgalmú Szentkirályi utca és a csöndes Trefort utca sarkán lévő épület eléggé meg van óva túlságos utcai zajtól és portól. A belső beosztás szintén teljesen megfelel a kitűzött célnak s felszerelésével együtt minden esetre a modern színvonalú iskolaépületekkel bátran kiállja a versenyt.” Dicséri a tantermek nagyságát és alakját, meg a központi fűtést, de keskenyelli a folyosókat és túlságosan komolynak tartja az épület homlokzatát. Azonban „[a] nálunk dívó malter architektura kizárásával, az architektus csakis teljesen szolid anyagokat, követ és színtéglát alkalmazott.” (Ez a barnás-vörös klinker tégla borítja a környék legtöbb iskolai és egyetemi épületét.)

Ami a kérdéses épület szerény megjelenését illeti, az egybevágott az intézmény vezetőjének kérésével: „Ezen intézetért nem fogunk szűnni mindaddig alázatos kérésünkkel járulni a Nagyméltóságú Minisztériumhoz, míg bajainkat nem orvosolja; mert nem szeretnők saját, szép virágzásnak induló művünk tönkrejutásának szemlélőivé lenni. Nem kérünk palotát, hanem csak szerény, az intézet céljainak megfelelő helyiséget, ahol nyolc évi vajúdás és kóborlás után már valahára megpihenhessünk…” Újabb nyolc évvel ezen levél után a kultuszminiszter, Trefort Ágoston intézkedés nyomán, 1887 tavaszára felépült Bobula János tervei szerint a Magyar Királyi Tanárképző Intézet Gyakorló Főgymnasiuma, rövid és öntudatos nevén a Mintagimnázium. Vagyis „a Trefort”.

A Tanárképző Intézetet és gimnáziumát a kiegyezés után a szükség hozta létre. A tanári képesítés szükségességét és a szaktanítás rendszerét az osztrák hatóságok már a szabadságharc utáni időkben megszabták. 1867 után ki kellett alakítani a hazai, állami tanárképzés rendszerét. Eötvös József, a kiegyezés utáni első kormány kultuszminisztere jól tudta, hogy a tanárképzés rendszerén is, szigorán is javítani kell. Szembe találta magát azonban a professzori kar merev felfogásával: az egyetem föladata a tudósképzés, ezt nem lehet a tanárképzés gyakorlati céljainak alárendelni. Eötvös ezért az egyetemek mellett két tanárképző intézetet állított fel. A gimnáziumi tanárokat képzőt a Pesti Egyetem Bölcsészeti Karához, a reáliskolai tanárokét pedig a Műegyetemhez kapcsolta. Rövidesen összevonták a két intézményt, ennek első igazgatója Sztoczek József műegyetemi tanár lett. A két egyetem kiváló professzorai közül kerültek ki az intézet oktatói.

Ez nagy lépés volt a tanárjelöltek elméleti képzésében, azonban nem oldotta meg a gyakorlati képzés, a gyakorló tanítás gondját. A németországi tanulmányútjáról hazaérkezett, fiatal Kármán Mór, megértve ezt a feladatot, elkészítette egy gyakorlóiskola tervezetét. Szervezeti Javaslatát a minisztérium 1872 májusában jóváhagyta, és a következő szeptemberben megkezdődött a tanítás az új tanintézetben. Ebben az évben született meg a Mintagimnázium.

Bejárat fölött a régi felirat

Az intézmény igen, de az épület még tizenöt évig nem. Lakásokban, bérelt helyiségekben, felszerelés és könyvtár nélkül szűkölködve, csekély diáklétszámmal, méltatlan viszonyok között folyt kezdetben a tanítás. Ilyen körülmények között kellett volna megfelelni az alapító okirat fennkölt céljának: „…oly mintaszerű iskolai életnek adja képét, amelyben a tanítványok erkölcsi és értelmi haladása az egész tantestület gondját képezi, és mely a tanárjelöltnek búzdító például, a tanárnak lelkesítő emlékül szolgáljon.” De hát minderre sokáig csak néhány asztal, szalmafonatú szék és két falitábla szolgált. Könnyű megérteni az egykori igazgató fent idézett „alázatos kérésének” indulatos hangját.

Az új épület természetesen nagyot javított az oktatás külső körülményein, de nem oldott meg minden gondot. Főképp a „tornacsarnok” hiányzott. Ezt a szomszédos telken, különálló épületben szerették volna létrehozni, erre azonban soha nem került sor. Az eredeti épület ugyan egy új szárnnyal bővült később, a tornaterem azonban végül a második emeleten épült meg. Lassan aztán került tanári könyvtár, diákkönyvtár, létrejött a fizikai szertár is; a pénzhiányra állandó ugyan a panasz, de az intézmény csak-csak gazdagodik. Kevés az osztályterem is, a teljes nyolc osztályos gimnázium csak az utolsó békeévre, az 1913/14-es tanévre épülhet ki. Az elhelyezkedés mai szemmel mégis kényelmesnek mondható. Sok tanári szoba, hogy mód legyen a jelöltekkel foglalkozni, díszterem a második emeleten, aula a neve, a földszinten az igazgató lakása, sötét igaz, de tágas.

Az építők modern központi fűtést létesítettek, mi azonban a háború után már csak vaskályhákkal találkoztunk, egy szegény, töpörödött fűtő hordta beléjük vas puttonyban a kokszot. Az 1900-as évek elején bevezették a villanyt; az egyik tanteremben azonban, a legkisebbikben, még a negyvenes évek végén is látni lehetett egy csuklós gázégő csövét kinyúlni a falból; a lepkeláng vagy talán a fehéren fénylő gázharisnya emléke. A szüneteket ugyan egy ideje már villanycsengő is jelezte, ami azonban igazán számított, az Csaszi bácsi csengője volt.

A fizika előadó egyetemi tantermet idézett emelkedő padsoraival, vetítési lehetőségével, a kísérletekre berendezett tanári asztallal. Mögötte meglehetősen gazdagnak látszó, tágas szertár. A kémiai előadó két hosszú laborasztalból állt, készen a diákok kísérleteire, oldalukból írólapokat lehetett kihúzni. A tanári asztalon a mérleg mellett ott álltak állandó demonstrációra készen a kémcsövek, gázfejlesztők és egy hidrosztatikus kád.

Az iskola azonban nem külső körülményeire, hanem módszerére és pedagógiai eredményeire volt igazán büszke. „Közoktatásügyi alkotásaink között a gyakorlógimnázium az egyetlen teljesen eredeti, mellyel a legműveltebb államokat is megelőztük, és a külföldön nemcsak mély érdeklődést, hanem meleg elismerést is szereztünk” – írta Beöthy Zsolt, a tanárképző intézet igazgatója az 1890-es évek elején.

Mikor engem, tíz éves gyereket, 1945 nyarán Zibolen igazgató úr kézfogással üdvözölt, magázva szólított meg, és hellyel kínált, nem tudhattam, hogy az iskolát alapító Kármán Mór pedagógiai elveit gyakorolja. „Az iskola a művelt élet módját igyekszik a tanulók közt meghonosítani, ezért a tanár már a legalsóbb osztályokban is magázza a tanulókat. Sőt mi több magánérintkezés során a tanár kezet is nyújthat tanítványának.” Ahogyan a kezdetektől fogva kiszabható büntetések között is megmaradt a „rosszalló arckifejezés”.

Megmaradt más is. Eötvös József nemzeti liberális felfogása szerint „…minden iparkodásaink és törekvéseink, hogy szabadságot és egyenlőséget biztosítsunk, hasztalanok, ha azon egyenlőséget nem tudjuk előállítani, mely a műveltség egyenlősége. Az egyenlőség nem jog, hanem tény, az egyenlőség pedig tény ott, hol az a műveltség egyenlősége”. Kármán számára ez a gondolat láthatóan evidencia, de ezt megtoldja egy etikai követelménnyel is: „A növendékek elé nem tűzhetni más célt, mint amire lelkiismerete mindenkit kötelez: az erényes életét.” Már most Kármán idejétől az én iskolás koromig meg máig nem kevés az, ami megváltozott, de liberális szemléletét és etikai igényeit az iskola meghökkentő módon meg tudta őrizni.

Azt hallottam már korábban, hogy ebben az iskolában nem létezik a diákregényekben hideglelős félelemmel idézett tanári notesz és kínzó feleltetés. Ez igaznak bizonyult, azzal együtt, hogy ebben az iskolában viszont nagyon is létezett az állandó figyelem, a rögtöni válaszadás és az önálló következtetés követelménye. A kérdve kifejtő módszer volt honos a Mintában. Ezt később, de már az iskola első évtizedében is sokan kifogásolták. Már 1884-ben azt írták, hogy az indukciós módszer előnyös ugyan a figyelem és a gondolkodási készség fejlesztésének szempontjából, de csak szellemileg válogatott tanulók esetén alkalmazható. Ha ez igaz, úgy az osztályban mind a harmincöten válogatott szellemek voltunk. Mindenesetre Tompa tanár úrral együtt fejtettük meg, hogy micsoda és mire jó az irodalmi archaizálás, Ujhelyi igazgató úr válaszainkat azonnal ellenőrizte demonstrációs kísérleteivel (ezek mindig sikerültek), Hajósy tanár úr krétáját követve közösen értettük meg, hogy merre fújnak az uralkodó szelek.

A diákkönyvtár természetesen pedagógiai eszköz is volt. Minden osztály más-más időpontban mehetett kölcsönözni: mire a gyerekek odaértek, a koruknak, vélhető olvasottságuknak és irodalmi nevelésük céljainak megfelelő könyvek halmai előkészítve várták őket a kölcsönzőben. Ezek között aztán szabadon lehetett válogatni.

Szeretünk azzal büszkélkedni, hogy milyen kiváló emberek érettségiztek a Mintában. (Írjuk le végre mai hivatalos nevét: ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola.) A névsor valóban meggyőző, ha akár csak a természettudósok között szemezgetünk: ifj. Szily Kálmán, Kandó Kálmán, Kármán Tódor, Teller Ede, Polányi Mihály, Kürti Miklós, Schay Géza, Kőnig Dénes, Erdey-Grúz Tibor … a számos-számtalan nagy ember tudományos világhíre valóban azt bizonyítja, kiváló hely ez az iskola. Azt hiszem azonban, hogy egy iskola színvonalát nem elsősorban a belőle kikerült nagy emberek még oly szemkápráztató sora bizonyítja. Az ilyesmi inkább arra utal – és ez is ok a büszkeségre –, hogy az iskola nagy hírneve vonzotta a tehetséges fiatalok gondos szüleit. Fontosabb, meggyőzőbb az a szint, tudásban, intellektuális igényben és emberi magatartásban mérve, amelyet a nagy többség, az átlagos képességűek hada elér. Ezt persze nehéz megmérni, képtelenség személyekhez vagy eseményekhez kötni. Meg kell azonban kérdezni ezt a derékhadat, hogyan emlékeznek – hogyan emlékezünk – az iskolára. Hálásan és büszkén szoktunk emlékezni.

[Lírai berekesztés] Külső formákra talán nem adott sokat az iskola. Diáksapka az intézmény címerével, meg aztán az érettségizők búcsúztatása. A tornateremben összegyűlt minden osztály, elől a ballagó nyolcadik, meg az őket követő hetedik. Három nyolcadikos behozta az iskola zászlóját („Intézeti zászló bevonul. Vigyázz!”), és a nyolcadik osztály átadta a hetediknek. („Őrizzétek becsülettel!” – „Becsülettel megőrizzük!”) Nem tudhatom, hogy az ilyen alkalmakkor ki, mit gondolt. De a zászlórúdon kívül valamit bizonyára még átadtak egymásnak, hiszen ez a valami biztosította a Minta szellemének kontinuitását. Az én időm vége felé a zászló többé soha fel nem nyitott tokjába került, és az ifjúsági könyvtár egy sarkában hányódott. De abban nagyon bízhatunk, hiszen az iskola mai munkája és eredményei ezt bizonyítják, hogy azt a valamit tanárok és diákok generációi ma is, ezután is átadják egymásnak.

IRODALOM
Justh Zsigmond Naplója (sajtó alá rend., bev. tan., jegyz. Halász Gábor) Athenaeum, Budapest [a könyvnyomtatás 500-ik évében]
Kiss Istvánné: A Trefort utcai „Minta”. Az ELTE Ságvári Endre Gyakorlóiskola története. ELTE Sokszorosítóüzem, h.n. 1987

Természet Világa,

143. évfolyam, 2. szám, 2012. február
https://www.termvil.hu/
https://www.chemonet.hu/TermVil/