A természeti csapásokról az emberek többségének a váratlan időjárási események, árvizek jutnak eszükbe, esetleg említenék a földrengéseket és szökőárakat, ugyanakkor valószínűleg kevesen gondolnának a vulkánkitörésekre. Nem véletlen mindez, hiszen az elmúlt évtizedekben a 2010-es Eyjafjallajökull kitörést és a fel-felbukkanó, borzongást és félelmet keltő, álvulkáni híreket leszámítva nem sokat került címlapokra, médiahírek vezető helyeire a vulkáni működés. Ennek oka az, hogy most már hosszú ideje nem volt nagy, globális kihatású és komoly károkat okozó vulkánkitörés. A XXI. században eddig pontosan egy tucat olyan vulkáni működés történt, aminek nagysága elérte a 4-es fokozatot a VEI-skálán (ez több mint 0,1 köbkilométer mennyiségű vulkáni anyag felszínre jutását jelenti). Ezek, bár jelentős kitörések, hatásuk többnyire csak a környezetükben érezhető. 

A Novarupta kitörés színtere, jelölve a kitöréshez kapcsolódó vulkáni hamueső által érintett területeket

A XX. században viszont 12 olyan kitörés volt, ami ezeknél legalább egy nagyságrenddel nagyobb, azaz 1 köbkilométert meghaladó mennyiségű vulkáni törmelékanyagot hozott a felszínre (erősségük VEI=5–6 volt). Ezek közül több globális következményekkel is járt a légkörbe juttatott temérdek kén-dioxid miatt. A XIX. században legalább 8 ilyen nagy vulkánkitörésről tudunk, köztük van a globális kihatású Tambora és Krakatau kitörés. A nagy vulkáni működések ismétlődését csak számszerű statisztikákból persze nem lehet pontosan előre jelezni, azonban látni kell, hogy a kitörések a Föld életének, sőt a történelmi időknek is rendszeres velejárói. Ma már egyre több pontos információ van arról, hogy az elmúlt néhány ezer évben hány olyan vulkáni működés zajlott, ami jelentős mennyiségű kén-dioxidot juttatott a levegőbe, és ami néhány évig csökkenthette a globális átlaghőmérsékletet. A grönlandi és antarktiszi jégfuratminták elemzése alapján tudjuk, hogy az elmúlt 2000 évben több mint 50 globális kihatású vulkánkitörés történt, azaz évszázadonként átlagosan legalább 1–2 ilyen esemény. 

De vajon milyenek ezek? A Fülöp-szigeteki Pinatubo 1991-es kitöréséről már van tapasztalat, de még csak ez van igazán a tarsolyban. A személyes tapasztalat, a kutatók műszerarzenálja előtt zajló természeti események óriási tudáshalmazt adnak. A vulkanológusok ismeretanyaga is rohamosan gyarapodik az egyre több közvetlen megfigyelésnek köszönhetően. Azonban még hiányzik egy valahol a szárazföld belsejében hirtelen kitörő bazaltvulkán, egy valóban nagy (VEI>5) vulkánkitörés „élménye”. Ezek időbeli ismétlődése ugyanis olyan léptékű, ami nem vethető össze az emberi gondolkodás időléptékével. Sokan úgy gondolkodnak, hogy ami nem látható, arról el sem hiszik, hogy bekövetkezhet. Ezért nagyon nehéz mit kezdeni a ritka, de nagy veszélyt hordozó eseményekkel. Pedig sohasem lehet tudni, hogy mely generáció életében lesz egy Krakatau vagy egy Tambora méretű esemény! Nem haszontalan felidézni ezért a „közelmúlt” nagy vulkánkitöréseit, talán lehet ezekből tanulni. Ne feledjük, ma már több mint 600 millió ember, a Föld lakosságának mintegy 10%-a

él potenciálisan aktív, azaz a történelmi időkben már működött tűzhányó közelében, a modern, civilizált ember technológiai függősége pedig egyre nagyobb! 

A nagy vulkánkitörések tapasztalatainak számba vételére kiváló alkalmat ad a XX. század legnagyobb kitörésének 100. évfordulója. Cikkünkben e kitörés lefolyását és hatását mutatjuk be szemtanúk leírásai és vulkanológusok aprólékos tényfeltáró munkáinak eredményei alapján. A helyszín Alaszka, az időpont 1912. június 6.

Előtérben a Katmai vulkán az 1912 kitörés során
kialakult kalderával. A mélyedést tó vize tölti ki. Jobbra
háttérben a Mt. Griggs, a háttérben középen pedig
a vastag horzsaköves piroklaszt-ár üledékkel (ignimbrittel)
kitöltött Tízezer füst völgyének részlete látható.
(Fotó: Roy Wood, Katmai Nemzeti Park)

A Katmai vulkáni csoport és az előzmények
A XX. század legnagyobb kitörése 1912. június 6-án déltájban kezdődött az alaszkai Katmai vulkáni csoportban. A vulkáni működésnek, úgy tűnik, nem volt sok előjele. A Katmai-csoport területén élő bennszülött alutiiq emberek a megszokott tevékenységüket végezték, egyes családok már a vadászat és halászat során szerzett húst szárították és tették el a szűkösebb téli időkre. Minden biztatónak látszott, az idő remek volt, a termés bőséges, akárcsak a lazacok a vízben. Ki gondolta volna, hogy az élet egy csapásra megváltozik! 1912. május 31-én megremegett a föld. Ez elég nagy lehetett ahhoz, hogy Katmai tengerparti település lakói közül sokan veszélyt érezve bőrcsónakjukba (bidarkas) üljenek és elhagyják otthonukat. Akkor még nem voltak szeizmográfok, amelyek folyamatosan vették volna a rengésjeleket és nem volt vulkán obszervatórium sem, hogy figyelmeztessék a lakosságot. 100 év távlatából nehéz megítélni, hogy a kitörésnek mennyi előjele volt. Vajon valóban csak 6 nappal a kitörés előtt volt az első figyelmeztető földrengés? Nincs kizárva, hiszen hasonló példát többet is ismerünk a közelmúltból, mint például a chilei Chaitén 2008-as meglepetésszerű gyors kitörése esetében. A természettel együtt élő és annak rezdüléseit jól ismerő alaszkaiak azonban érezték, hogy valami készül. Az alutiiq bennszülöttek öregjei továbbadtak minden lényeges tudnivalót utódjaiknak, mint ahogy a következőket is: Gyűjtsetek és raktározzatok el biztos helyen annyi vizet, amennyit csak tudtok. Ha bármikor is hullani kezd a hamu, nem lesz ivóvizetek… Fordítsátok fejtetőre a kajakotokat, mert hamu lepheti el”. A „civilizált” ember mindig meglepődik, hogyan tudtak ennyi mindent eleink a természet folyamatairól! 
 

Katmai falu az 1912-es kitörést követően. A fűházakat
(barabaras) vulkáni hamu lepte be, a háttérben a település
orosz ortodox temploma.
(Fotó: G.C. Martin, USGS képgyűjtemény)

Az alaszkai Katmai-csoport vidéke valóban tűzhányók szorosan kapcsolódó láncából áll. Ez a mintegy 2500 km hosszan húzódó, a Tűzgyűrűhöz tartozó, több mint negyven, a történelmi időkben is aktív tűzhányóból álló aleuti vulkáni ív északkeleti vége. Itt a vulkánokat csupán néhány kilométer választja el egymástól. Tőlük északkeletre már csak elszórt, de az elmúlt évtizedekben annál rakoncátlanabb vulkán található, mint az Augustine (utoljára 2006-ban volt nagyobb kitörése), az Iliamna (legutóbb 1876-ban tört ki, de 2012-ben is mutatkoztak nyugtalanság jelei), a Redoubt (nagyobb kitörései a közelmúltban: 1966, 1967, 1968, 1989, 2009) és a Spurr (1953-ban és 1992-ben is volt egy-egy VEI=4 erősségű kitörése). A Katmai-csoport tűzhányói a történelmi időkben nem voltak túl aktívak, utoljára a Snowy Mt. vulkánja működött mintegy 250 évvel ezelőtt. Lehet azonban, hogy már csak ez is elegendő volt arra, hogy a térség lakói továbbadják emlékezeteiket. A modern vulkanológiai kutatások más perspektívába helyezik az itteni vulkáni működést. Judy Fierstein és Wes Hildreth az USGS Volcano Hazard Team tagjai évtizedeket töltöttek el a Katmai-csoport tűzhányóinak és az 1912-es kitörés megismerésével. Kutatásaik szerint az elmúlt 10–15 ezer évben a térségben legalább 15 nagy robbanásos kitörés történt. Ezek között a Katmai 12–16 ezer éve az 1912-es kitöréshez hasonló erejű működést produkált. A hosszú ív mentén zajló vulkáni működés oka a Pacifikus-kőzetlemez földköpenybe való alábukása. A vulkáni lánctól délkeletre, kb. 350 km távolságban bukik alá a mintegy 60 millió éves óceáni kőzetlemez, ami a vulkáni ív alatt már 100 km mélységben jár. Az alábukó kőzetlemezből felszabaduló vizes oldatok átjárják a felette lévő földköpeny kőzetanyagát, csökkentik annak olvadáspontját és elősegítik megolvadását. Ez a keletkező magma táplálja, építi a vulkáni ív tűzhányóit. Mikor és hol bukkan azonban felszínre a magma? Ezt nehéz megválaszolni és nem lehet előre jelezni! 1912-ben olyasmi történt, amire nemigen lehetett számítani, ami évtizedekre nehezen megfejthető rejtvényt adott a kutatóknak.

A Tízezer füst völgye vastagon kitöltve ignimbrit üledékével.
Háttérben a Katmai ésTrident vulkáni csoport hófödte
csúcsai. (Fotó: Game McGimsey, USGS képgyűjtemény)

Ahogy a közelben élők látták
A Katmai-csoport belsejében megindult működés magasan a XX. század legnagyobb vulkánkitörése volt, több mint kétszer annyi törmelékanyagot produkált, mint a Pinatubo az 1991-es kitörése során. Sőt, az 1912-es kitörés a történelmi időkben (az elmúlt bő 2000 évben) zajlott ismert vulkáni működések között is biztosan az első hatban van! A kitörés mindössze 60 órán keresztül zajlott 3 fázisban, amelyeket néhány órás szünetek választottak el egymástól. Ez a vulkáni működés az egyik legrejtélyesebb volt a történelmi időkben (legfeljebb csak azok szárnyalhatják túl, amelyeknek még a helyét sem tudjuk, mint pl. 1258-ban, 1452-ben és 1800 első éveiben történt kitörési események). A természeti csapás közvetlenül szerencsére egyetlen halálos áldozatot sem szedett. Ennek oka pedig az, hogy viszonylag kis népességű területen történt. Alaszkában ekkor elsősorban bennszülött, eszkimó alutiiq emberek éltek. A térség akkor csupán néhány évtizeddel korábban, 1867-ben került az Egyesült Államok fennhatósága alá. A korábbi egy évszázadban azonban sok orosz települt a zord időjárású, azonban kiváló vadászterületre, az orosz hatást számos településnév őrzi. Alaszka lakossága akkor nem volt több mint 50 ezer (ma már közel 700 ezren laknak itt, egyedül Anchorage-ben több mint 300 ezren), sokan a XIX. század végi aranyláz sodrásában érkeztek. Akkor nem jártak légterében sugárhajtású repülőgépek, a természet érintetlen szépségű volt, adta az élelmet, az öltözetet, az életerőt.

Tízezer füst völgye, ahogy azt Griggs
megpillantotta 5 évvel a vulkáni működés után,
alul pedig a térség madártávlatból. (Fotó: Judy
Fierstein, USGS képgyűjtemény)

A május utolsó napján történt erős földrengés sokakat megijesztett, azonban a következő napok nyugodtan teltek. Június 6. reggele azonban hatalmas detonációkkal indult, a robbanásokat 230 km távolságban (ez nagyjából Budapest és Bécs közötti távolság) is hallották. Délután 1 órakor pedig már látni is lehetett a több kilométer magasba tornyosuló hamufelhőt. A sötét, gomolygó hamufelhőben villámok cikáztak, ami ritka látvány volt ezen a vidéken. Rövidesen minden elsötétült és 3 napon keresztül „nem kelt fel a Nap”. A vulkáni működés megindulásáról hűen és megrázóan mesélnek a szemtanúk feljegyzései. A kitörés helyétől 50 km távolságban, Kaflia halászfaluban tartózkodó 6 éves Harry Kaiakokonok így emlékszik vissza a kezdeti órákra: „Valamikor délután, derült, meleg, szélcsendes időben kezdődött el a vulkáni kitörés. Olyan volt, mintha havazna, vulkáni hamuszemcsék és horzsakődarabkák hulltak sűrűn, hangos zajt csapva. A vulkáni szemcsék akkorák voltak, mint a rizs szemek, voltak kisebbek is, de nagyobbak is, némelyik akkora, mint egy fazék. A Kaflia-öböl vidéke, mind a szárazföld, mind az egykor kék víz lassan egyre inkább elfehéredett a lerakódott nagy mennyiségű vulkáni hamurétegtől. Minden, minden fehér volt és aztán az ég egyre inkább besötétedett. Sötétebb, egyre sötétebb lett olyannyira, hogy ha a kezünket mintegy 10 cm-re tettük az arcunktól, már nem láttuk… és akkor az emberek elkezdtek összegyűlni.” 

A vulkáni működés második és harmadik
szakaszában a kitörés helyétől
4 km távolságban felhalmozódott 12 méter
vastag hullott vulkáni hamuüledék.
(Fotó: Judy Fierstein és Wes Hildreth, USGS)

A felfelé gomolygó hamufelhő a gyerekekből nem a félelmet, hanem a végtelen kíváncsiságot csalta elő. Versenyt futva rohantak fel a szomszédos hegygerincre, hogy jobban lássák a még sosem tapasztalt természeti jelenséget, a „füstölgő” hegyet: „Rohantunk, ahogy tudtunk. Nem haza, hanem fel a hegyre. Versenyeztünk, ki lesz az első, közben pedig üvöltöttünk, hogy gyerünk fel a hegyre! Az egyik köztünk lévő gyerek vak volt, de még ő is üvöltve rohant velünk, jobban üvöltött, mint bárki más: Fel a hegyre! Egyszer csak elesett. Felsegítettem, mindkét kezét vállamra tette és így rohantunk együtt tovább fel. Felérve végre a hegyre láttuk, hogy az ég mindenhol teljesen elsötétedett, a sötét feketeséget cikázó villámok fénye törte csak át. Sosem láttunk még ilyet, ez teljesen ismeretlen jelenség volt számunkra. Nem is tudtuk mik ezek, csak bámultuk. Közben szüleink kiáltozni kezdtek, hogy rögtön rohanjunk le fűházainkba. A vak fiú kezeit vállamra tette és így rohantunk vissza…”. 

A vulkán közelében is volt még néhány ember – csoda, hogy túlélték a kitörést. Ezek közé tartozott Petr Kayagvak, aki az Ukak-folyó völgyében igyekezett észak felé, amikor megindult a kitörés. A völgyet néhány óra múlva izzó törmelékár lepte be. A kitörés kezdete így maradt meg emlékezetében: „A Katmai hegy szinte felrobbant, tűz csapott fel, majd egy tűzfolyam rohant le a hegy oldalában hatalmas füsttel. Felgyorsítottuk lépteinket. Vittük bőrkajakjainkat is, amelyek pokolian nehezek voltak...”  A hamueső három napon keresztül sötétséget hozott a térségre, a vulkán közelében lévőknek ez az időszak végtelennek tűnhetett: „A barabarast (a bennszülöttek fűházait) egyre inkább forróság öntötte el. Levettük minden ruhánkat. Vízbe áztattuk, és arcunkra helyeztük. Akiknek volt tőzegmohájuk, benedvesítették, és azt tették orrukra és szájukra, hogy így lélegezzenek. Egy idő után kinyitottuk az ajtót, hogy kinézzünk. Minden sötét volt, minden! Egy kis madár szállt be a barabarasba, nem látta, merre repül. Mi, gyerekek, kimostuk a szemét vízzel, és bent tartottuk házunkban”. Az emberek nem értették, mi történik, sokan azt gondolták, elérkezett a világvége, és rövidesen mindenki meghal. Három napon keresztül alig lehetett látni valamit, sűrűn hullott a vulkáni hamu, aki tehette, behúzódott a település templomába. Jessie Petellin fiatal leány volt a kitörés idejében, Kodiak sziget közelében, Afognak pici szigetén élt, amikor tőlük jó 100 km távolságban kitört a tűzhányó. 1921-ben az iskolában a következőket jegyezte le: „...A harmadik nap dél körül végre megláttunk egy vöröslő pontot az égen. Sokan azt hitték, hogy a holdat látjuk, de ez a Nap volt! Kimentünk és megpróbáltuk otthonunkat megtalálni. Minden teljesen máshogy nézett ki, mint ahogy otthagytuk! A fák ágai földig hajoltak a rájuk rakódott vastag vulkáni hamu miatt. A tehenünk tiszta fehér volt a vulkáni szemcséktől, minden lehangoló volt. Közel egy méter vastag vulkáni hamu borította házunk környékét...”. A vulkánhoz legközelebb lévő település, Katmai lakosságát, mintegy 115 embert, egy éppen időben arra járó hajó, a Manning vette fel és szállította őket Afognakba, majd Kodiakba. Ekkor már több mint 500-an voltak a fedélzeten! A Katmaitól északkeletre lévő halászfaluk lakossága azonban helyben élte át a borzalmakat. Amikor a 18 éves George Kosbruk először kibújt sötét rejtekhelyéből elképedve nézett körül. „... és jön a fény! Jóságos ég, minden fehér, mint a hó. Semmit sem lehet látni. Nincs egy ép fa sem. Minden fehér a hegyekig. Ez nem becsapás, a nagy folyó is fehér! Víz már nem folyik benne, teljesen feltöltődött, olyan mint a cement. Ezek nehéz idők voltak. Sok állat elpusztult, a medvék, a madarak, minden...”. A vulkánkitörés óriási rombolást végzett. Közvetlen környezetében mintegy 2100 négyzetkilométer területen több tíz méter vastag horzsaköves vulkáni hamuüledék halmozódott fel. Völgyek tűntek el, megsemmisült a növényzet (az 1 métert maghaladó vastagságú vulkáni hamuval fedett terület csupán 5%-án jelent meg újra növényvilág egy 2000-ben végzett vizsgálat szerint), állatok vakultak meg és pusztultak el, a vizek jó ideig ihatatlanná váltak, a korábban lazacokkal teli folyóvizek elnéptelenedtek. Az élet csak több évvel később kezdett normalizálódni és csak 1920 után érte el korábbi gazdagságát.

A vulkanológusok detektívmunkája
A 100 évvel ezelőtt zajlott esemény több szempontból is különleges volt. Ez volt Észak-Amerika legnagyobb vulkánkitörése a történelmi időkben. Mintegy 60 óra alatt 28 köbkilométer anyag került a felszínre (ez a Balaton vízmennyiségének kb. 14-szerese!), ami 12,5 köbkilométer magmának felel meg. A történelmi idők egyik olyan ritka vulkáni eseménye volt, amelyet kalderabeszakadás kísért, azaz a sekély mélységű, kiürült magmatározó felső része beomlott és a felszínen egy kör alakú, 4 km széles, 1 km mély üreg alakult ki. A kalderabeszakadást erős földrengések kísérték, köztük 14 haladta meg a 6-os magnitúdót. Az 1912-es kitörés az elmúlt évszázadok azon kevés vulkáni működésének egyike, amelynek során nagy szilícium-dioxid tartalmú, riolitos magma robbant a felszínre. További különlegesség, hogy a kitörés során hatalmas mennyiségű (kb. 11 köbkilométer térfogatú) horzsaköves vulkáni törmelékár üledék (ignimbrit) rakódott le, mégpedig szárazföldön (a Tambora és a Krakatau kitörése során ez a típusú vulkáni üledék alapvetően tengervíz alatt halmozódott fel), amire szintén nem nagyon volt példa. Az ignimbrit egy glaciális völgyet teljesen feltöltött, egyes helyeken több mint 200 méter vastagságban! A kilövellt vulkáni hamu kelet-délkelet felé sodródott és rövid idő alatt egészen Afrikáig jutott el. 

A kitörést követően globálisan visszaesett az átlaghőmérséklet az északi földtekén. Ennek oka azonban nemcsak a magas légrétegekbe jutó kénes gáz olt, hanem a légkörbe jutó hatalmas mennyiségű halogenid gázok (klór, fluor stb.) voltak. Különleges volt a kitörést tápláló magma is, ami kezdetben szinte kristálymentes riolitos olvadék volt, majd néhány óra múlva kristályokban gazdag, kisebb szilícium-dioxid-tartalmú magma (andezites és dácitos) is a felszínre jutott, sőt ezek keveredtek egymással. Sok esetben a különböző magmák megszilárdult anyaga egy kőzetdarabban is megfigyelhető, ahol világos és sötét sávokban váltakozik a riolit és andezit magma anyaga. A magmakamra folyamat tehát igencsak bonyolult volt és abban nem csupán egy magmatípus vett részt. És ezzel még nincs vége! A kitörés egyik legfurcsább eleme az, hogy hol volt egyáltalán a vulkáni működés központja. Normál esetben azt gondolnánk, ott, ahol a kalderabeszakadás történt, de miért és hogyan türemkedett ki egy viszkózus lávadóm ettől 10 km-es távolságban ott, ahol korábban csak üledékes kőzetek voltak. E különlegességek miatt nem meglepő, hogy évtizedeken keresztül az értékelések szinte mind tévesek voltak vulkanológiai szempontból és csak az 1950-es évek végétől sikerült feltárni a kitörés valódi eseményeit. 

A XX. század legnagyobb kitörésének kürtője lezárva!
A vulkáni működés végén egy 380 méter széles,
65 méter magas riolitos lávadóm türemkedett ki.
(Fotó: Lily Claiborne)

A Novarupta kitörés, bár egy évszázada történt és annak nem volt vulkanológus szemtanúja, mégis az elmúlt évtizedekben végzett vulkanológiai vizsgálatoknak köszönhetően az egyik legjobban ismertté vált vulkáni működés. A vulkáni üledékekben, a kőzetekben ott lapul a történet minden részlete, a vulkanológusok, mint például Fierstein, Hildreth és munkatársaik aprólékosan tártak fel ebből mindent, amennyit csak lehet. Igazi detektívmunka ez! A zord időjárási körülmények között is centiméterről centiméterre jellemezték a kibukkanó több méter vastag vulkáni üledéksorozatokat. Minden nyom, minden megfigyelés fontos részletét tárta fel a száz évvel ezelőtti történetnek. Azonosították az egymást követő kitörési fázisokat, meghatározták az üledékekben található horzsakövek (ezek a kitörés előtt felhabzó magma megszilárdult darabjai) összetételét és megállapították a különböző horzsakőtípusok viszonylagos mennyiségeit. Az ásványok belső szerkezete és kémiai összetétele, a bennük lévő apró üvegzárványok alapján rekonstruálni lehetett a mélybeli magmakamra folyamatokat. A tudományban a megfigyelések és elemzési adatok szilárd alapot adnak az értelmezéshez, ez azonban nem jelenti azt, hogy csak egyetlen megoldás létezik. Természetesen egy ilyen bonyolult kitörés során ez fokozottan igaz. Különböző vélemények csapnak össze elsősorban a vulkáni rendszer alatti magmás folyamatok azonosítása terén. Ez azonban nem a bizonytalanság jele, a viták elősegítik, hogy jobban megismerjük a nagy kitöréseket előidéző magmakamra-folyamatokat.

A Katmai-csoport kietlen területén végzett terepi munkák során egyértelművé vált, hogy a vulkáni kitörés 3 szakaszban zajlott, amelyeket néhány órás szünetek választottak el egymástól. Ez jó egyezést mutat a Kodiak településen megfigyelt hamueső időbeli változásával. Az első szakaszban került ki a 12,5 köbkilométer magma mintegy 70%-a. A kitörési felhő közel 30 km magasba emelkedett, majd délkelet felé sodródott (június 10-én már Virginia felett volt, egy héttel később pedig már elérte Algériát). Már az első nap délutánján sűrű hamueső hullt a vulkántól mintegy 170 kilométerre fekvő kisvárosra, Kodiakra. A 16 órán keresztül tartó kitörési fázisban nem csak fölfelé tódult ki a vulkáni hamu, hanem mint amikor kifut a tej a lábasból, oldalirányba is kicsapott a forró hamuanyag és észak felé az Ukak-folyó völgyében több mint 20 km távolságba jutott el. A több szakaszban lezúduló 11 köbkilométer térfogatú horzsaköves vulkáni törmelékár helyenként 200 méter vastagságban töltötte fel a széles glaciális völgyet. Az eltemetett folyó vize felforrt, átgőzölgött a vulkáni üledéken, és ahogy a néhány évvel a kitörés után a helyszínre érkező National Geographic expedíció vezetője, Robert Griggs megjegyezte: „ezernyi, sőt tízezernyi helyen” tört fel. Griggs ezért a Tízezer füst völgyének nevezte el ezt az újonnan kialakult területet. A legtalányosabb kérdés, amit a természet a kutatókra hagyott, hogy hol volt a vulkáni kitörés központja. A kérdés meghökkentőnek tűnik, mivel a vulkáni működés során egy méretes kaldera alakult ki a Katmai vulkánon, ami megadhatja a kitörés helyét. Csak fél évszázaddal később, Garniss Curtis alapos terepi vizsgálatai derítették ki, hogy a kitörést mégsem a Katmai tűzhányó produkálta! De akkor mi is történhetett? A kalderabeszakadást nyilvánvalóan egy hatalmas magmakamra kiürülése okozta. A magmakamra tehát valóban a Katmai alatt volt, azonban a kőzetolvadék nem fölfelé tört ki, hanem először oldalirányba szökött el és csak 10 km távolságban találta meg az utat a felszínre. Mivel magyarázható a sokféle magma együttes kitörése? Hildrethék kőzetvizsgálatai erre azt a választ adták, hogy a magmakamrában zajló kristályosodási folyamat egy réteges felépítésű szerkezetet hozott létre. Alul egy vastag andezites-dácitos kristálypép volt, felette pedig a kristályok közül kipréselődött riolitos összetételű maradékolvadék halmozódott fel. Egy ilyen, szinte tisztán olvadékból álló magmatest nem sokáig létezhet, ezért ahogy ez kialakult, onnantól kezdve tán néhány évtized alatt megindult a vulkáni kitörés. Ez kezdetben a riolitos olvadékot csapolta meg, majd a nehezebben mozgó, kristályokban gazdagabb andezites és dácitos magmaanyagot is kiszívta. Végül már nem maradt gázokban telített magma a tározóban és ezután már csak a rettentően viszkózus, gázmentes magma türemkedett ki a felszínre. A legutolsó lávakupac, egy riolit lávadóm végleg lezárta a kürtőt. E vulkáni központ neve Novarupta (=„új kitörés”) lett. A Katmai alatt még évtizedeken keresztül pattantak ki további földrengések, a Tízezer füst völgyében pedig még 4 évvel később is olyan forró volt a vulkáni üledék, hogy rajta felforrt a víz, a fumarolák egy része pedig még 15 évig működött.

Mi várható a jövőben?
A vulkanológusok a múltbeli történésekből körvonalazhatják a jövőbeli eseményeket. Biztosat nem lehet állítani, nem lehet megmondani pontosan azt, hogy hol, mikor és mekkora kitörés következik be. Azonban egy kétségtelen és ebben egyetértés van a szakemberek körében: egy Novarupta-kitöréshez hasonló nagyságú esemény a jövőben is várható az alaszkai vulkáni területen. A Katmaitól mintegy 300 kilométerre lévő Aniakchak-vulkánnak még nagyobb a kalderája, ami az 1912-es kitörést is meghaladó mértékű kitöréssel alakult ki 3500 évvel ezelőtt. A vulkáni üledékek kibukkanásait nem véletlenül elemzik minél nagyobb felbontással. Már eddig is 7 olyan vulkáni hamuréteget találtak a vulkáni ívtől több száz kilométerre, amelyek hatalmas kitörések során rakódtak le, mégpedig az elmúlt 6000 évben. Van, amikor sűrűbben, van, amikor ritkábban követték egymást ezek az események. Nincs szabályszerű ismétlődés, erre nem lehet támaszkodni. Az egyetlen lehetőség, jobban megismerni a vulkáni kitörések mechanizmusát, a kitörés előtti magmakamra-folyamatokat, a magmafelnyomulás során küldött jeleket, a várható környezeti hatást. Ez nem játék, most már százezrek életéről van szó, most már naponta ezrek repülnek utasszállító gépekkel az Aleuti vulkáni ív tűzhányói felett, most már a gazdaságra is kiható dollármilliókban mérhetők az esetleges károk. A kérdést messze nem intézhetjük el csupán annyival, hogy Alaszka messze van, mit számít az nekünk. A Földön több tucat területen van hasonló vagy akár ennél nagyobb vulkáni veszély, csupán az a kérdés, hogy melyik generációnak kell majd szembenéznie a XXI. század legnagyobb vulkánkitörésével! 

---

Természet Világa,

143. évfolyam, 8. szám, 2012. augusztus https://www.termvil.hu/  https://www.chemonet.hu/TermVil/