A „gerecsei vörös márvány”, vagy más néven „piszkei márvány” már évszázadok óta igen kedvelt építőkő. A rómaiak szemében a vörös kőzet a méltóságot jelképezte, ezért értékes nyersanyagnak számított. A középkorban kőfaragók sora készített belőle művészi alkotásokat királyi megrendelésre. A kiegyezés után Budapest monumentális középületeinek építésénél használták, a XX. század elején pedig már nagy mennyiségben exportálták is. Bár hazánkban – több más polírozott mészkőhöz hasonlóan – márványnak nevezik, valójában nem is hasonlít a márványra, nem több, mint tömör mészkő, amely nem metamorfizálódott, azaz nem alakult át márvánnyá. 

A Gerecsében az elmúlt évszázadokban sorra nyíltak a bányák, melyekben a hegység legelterjedtebb és legnagyobb vastagságú jura képződményét, az úgynevezett Pisznicei Mészkövet termelték. Ennek köszönhető, hogy bányászatának nyomai sokfelé megtalálhatók a hegységben, bár napjainkban már csak egyetlen, ám igen jelentős előfordulásán, a tardosi Bánya-hegyen fejtik. Ha szeretnénk alaposabban is megismerni ezt a kőzetet, akkor látogassunk el a Tatai Geológus Kertbe, ahol a Szabadtéri Geológiai Múzeum természetvédelmi területén közelebbről is szemügyre vehetjük. Hogy kialakulását megértsük, utazzunk vissza 200 millió évet a földtörténeti időben, a jura időszak kezdetére!

Ekkortájt az a terület, ahol a mai Dunántúli-középhegység rétegsora képződött, a Pangea őskontinensbe keletről messze benyúló Tethys nyugati elvégződésében lehetett. Ezen a területen, a triász időszak végén, az óceánt szegélyező selfet egy több 10 kilométer széles és több 100 kilométer hosszú, teljesen összefüggő, sekélytengeri karbonátos pad, úgynevezett karbonátplatform alkotta. A triász végén kezdődött el a Tethys tengeröböl óceánná történő kiszélesedése, a jura elején pedig az Atlanti-óceán kinyílása. E szerkezeti mozgások a nagy kiterjedésű triász karbonátplatformot feldarabolták és az összetöredezett tengeraljzat darabjai változó mértékben lesüllyedtek. A kiemelt helyzetben maradt területeken tenger alatti hátságok, míg a lezökkent árkokban mély medencék jöttek létre. 

A tatai Kálvária-domb Természetvédelmi Terület. A fehér triász mészkőre települ a jura korú vörös, Pisznicei Mészkő (Babinszki Edit felvétele)

A tenger alatti hátságokon a jura kezdeti szakaszán még tovább zajlott a sekélytengeri karbonátok képződése, de később a platformok is lesüllyedtek és a fokozatosan mélyülő tengerben vöröses színű mésziszap rakódott le. Ebből keletkezett a testszínű, halványvörös Pisznicei Mészkő, amelynek vörös színét a hematit nevű vas-oxid rendkívül apró méretű ásványszemcséi adják. Szabad szemmel is látható ősmaradvány kevés van benne, bár apró pörgekarúak olykor előfordulnak és nagy ritkán jóval nagyobb méretű, ám sokkal rosszabb megtartású ammoniteszek is előkerülnek. Mikroszkóp alatt azonban szinte nyüzsögnek az egykori élővilág maradványai: tengeri liliomok váztöredékei, tengeri szivacsokból származó kovatűk és mészvázú egysejtűek (foraminiferák) maradványai is gyakoriak. 

A Pisznicei Mészkő tömött mészköveit „gerecsei vörös márvány” néven ismerik és bányásszák, hasznosítják évszázadok óta építő- és díszítőkőként. A barnásvörös színű, foltos, tömött mészkő rajzolatát a szabálytalan lefutású, kitöltött repedések adják. Megjelenésében sok hasonlóságot mutat az Ausztria területéről ismert adneti vörös gumós mészkőhöz, illetve a Verona környéki, ún. „rosso ammonitico”-hoz. 

A Pisznicei Mészkő mikroszkópos felvétele. A hosszú, fehér „tüskék” kagylóhéjtöredékek, a porózus szemcsék tüskésbőrű-maradványok, a kis, fehér, ovális maradványok foraminiferák (Lantos Zoltán felvétele)

A Gerecse „márványbányáinak” megnyitására nincsenek pontos adatok, de az biztos, hogy már a rómaiak is nagy volumenű kőbányászatot és kőfaragást folytattak a vidéken. A hegység területén több jelentős római katonai erőd és őrtorony, a tardosi Malom-völgyben virágzó római telep állt. Az ezeken a helyeken előkerült régészeti leletek (sírkövek, emléktáblák, épületmaradványok, mérföldkövek stb.) bizonyítják a gerecsei „márvány” felhasználását. A vörös kőzet a méltóságot jelképezte, értékes anyagnak számított, ezért a tardosi mészkövet a provincia távolabbi területeire is eljuttatták. Polgári és katonai műhelyekben faragták meg a köveket. 

A Római Birodalom bukása után, az V. és X. század között a Kárpát-medencén átvonuló, vagy itt ideiglenes megtelepülő népek kultúrája nem igényelte a díszítőköveket építkezéseikhez, ezért ezekben a századokban a bányákat elhagyták. 

A gerecsei vörös mészkő kitermelése a X–XI. század fordulóján kezdődött újra. Az államalapítás korabeli viszonyok nem engedték meg a görög és olasz márványok behozatalát, így az építészeknek közelebbi nyersanyag után kellett nézniük. Két bizonytalan emlék utal a korai Árpád-kori felhasználásra: az esztergomi Szent Adalbert bazilika romjai között talált oszloptalapzat, valamint a tihanyi bencés apátságban eltemetett I. Endre sírjának fedlapja készülhetett tardosi mészkőből. Biztos adatot egy oklevél szolgáltat, amely szerint 1204-ben, Imre király idején már bizonyosan bányászták. „Gerecsei vörös márványt” több építkezésnél használtak ebben az időben: ebből épült a pusztaszeri monostor kapuzata, a vértesszentkereszti kolostortemplom nyugati kapuja, de felhasználták a somogyvári apátság kerengőjének építésekor és a pannonhalmi apátság harmadik apátsági templomának építésekor is, az oszlopok és a lépcsők anyagául. 

A „gerecsei vörös márványból” készült Herkules-kút egyik kávalapja a visegrádi palota belső díszudvarán (Babinszki Edit felvétele)

A „vörös márvány” nagy volumenű bányászata a nagyobb várépítések korával és a reneszánsz elterjedésével bontakozott ki. Az Anjouk és a Mátyás korabeli építkezések idején már viszonylag nagy men.nyiségben használt építő- és díszítőkő volt, melyet gyakran művészien megmunkálva alkalmaztak. A helyi mesterek által faragott és fényezett vörös márványt számos egyházi és világi épületnél felhasználták. A leghíresebb a visegrádi palota 1473-ban készült díszkútja, melynek oldallapjait tardosi mészkőből faragták. Beatrix királyné óbudai építkezéseihez 42 hajórakomány követ szállítottak Tardosról. De itteni kőzetet használtak fel 1519-ben az esztergomi Bakócz-kápolna és 1506-ban a pécsi székesegyház építésekor is. A kőzetet ekkoriban már exportálták is: a Zsigmond lengyel király uralkodása alatt épült krakkói Jagelló-kápolna építéséhez is felhasználták. 

A török idők alatt a kőbányászat hosszú időn át szünetelt. A török hódoltság megszűnése után, a XVIII. század első felében a környékbeli templomok helyrehozatala igényelt követ, ezért a kőfejtés újraindult. 

A gerecsei kőbányászat és kőfaragás újbóli fellendülése a XVIII–XIX. század fordulójára tehető, amikor olasz kőbányászok és kőfaragók telepedtek le a környéken és sorra nyitották meg a régi bányákat, illetve újakat állítottak üzembe. A művelést kézi eszközökkel és erővel végezték. A XIX. század első felében épült az esztergomi bazilika, amely építésénél a vörös mészkövet már újra nagy mennyiségben használták fel. 

Az Oroszlános kút Visegrádon (Babinszki Edit felvétele)

A kiegyezés után, Budapest világvárossá fejlődésével párhuzamosan újabb lökést kapott a gerecsei kőbányászat. A nagy fővárosi építkezésekhez szállítottak óriási mennyiségben gerecsei „márványt”, melyet a kor építészei szívesen alkalmaztak a monumentális középületek építésénél (Magyar Tudományos Akadémia székháza, Operaház, Országház), csakúgy, mint a belvárosi és Andrássy úti paloták építésénél és a téglából készült bérházak lábazatainak burkolására, beltéri lépcsőinek, lépcsőházainak építésére. A jól megmunkálható kő iránt nagy volt az érdeklődés a Monarchia egész területén, számos középület, kastély építésénél felhasználták, ilyen például a bécsi Hofburg. 

 

 Ivókút a Lukács fürdőben (Lantos Zoltán felvétele)

A XIX–XX. század fordulóján sorra nyíltak a bányák és pár előfordulás kivételével mindenütt kisebb-nagyobb mértékű kitermelés folyt. A két világháború között a Mátyás-templom és a Budai vár restaurálása, valamint a szegedi Fogadalmi-templom építése adott munkát a gerecsei kőbányászoknak és kőfaragóknak. Ekkortájt lett külföldön is igazán keresett árucikk a vörös mészkő: nagy mennyiségben szállították Németország, Svájc, Dánia építkezéseire. Az 1950-es évek elején indult meg a kőbányák korszerűsítése, gépesítése. A vörös mészkő hasznosítása az elmúlt évtizedekben megváltozott, hagyományos építő-díszítőkőként, épületszobrászati célokra ma jóformán csak műemléki rekonstrukciók során alkalmazzák. Ennek ellenére hasznosítása sokrétű: legnagyobb men.nyiségben külső és belső, fal- és járófelületi, vágott-fényezett burkolólapként használják, valamint forgácsában műköves munkákhoz. A bányászat tágabb körzetében lábazatok, kerítések készítésénél is alkalmazzák. Tömbkőként és burkolólapokká feldolgozva exportálják is. 

 A cikksorozat következő részében megismerkedhetünk a Gerecse másik híres építőkövével, a „gerecsei fehér márvánnyal” és az egykori kőfejtők és kőfaragók mindennapi életével. .

Irodalom

Haas J. (szerk.) 2010: A múlt ösvényein – Szemelvények Magyarország földjének történetéből. A Magyarhoni Földtani Társulat kiadványa, Budapest
Hála J. 1995: Kőbányászat és kőfaragás a Gerecse hegységben, különös tekintettel a tardosbányai kőfejtők barlanglakásaira. In: Ásványok, kőzetek, hagyományok. Történeti és néprajzi dolgozatok. – Életmód és Tradíció 7. kötet – MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest, 400 o.
Motil L. 2004: A tardosi (gerecsei) kőfejtés történeti emlékei. – Helytörténeti Füzetek IV. – Tardos Községi Önkormányzat, 203 o.

---

Természet Világa,

146. évfolyam, 12. szám, 2015. december http//www.termvil.hu/