LENTE GÁBOR Emlékszilánkok Soha
senki nem mondta nekem, hogy Beck Mihály a leghíresebb kortárs magyar kémikus.
Erre magamtól jöttem rá. Két komoly jel is utalt erre. Amerikában töltött éveim alatt bármerre is mentem, mindig akadt valaki, aki hallott már „Miska Beck” munkájáról. A Nobel-díjas Henry Taube-val beszélgetve már az első percben szóba került a neve. A Priestley-érmes Harry Gray részletesen felelevenítette azt az időszakot, amikor Koppenhágában Miska és ő munkatársak voltak. Csak egy magyar születésű kémikus neve volt az övéhez hasonlóan közismert: Oláh Györgyé, de ő amerikainak számított. A
másik árulkodó jel az volt, hogy a debreceni és szegedi kémiai tanszékeken
mindenki anekdotákat mesélt róla. Még az is, aki soha nem dolgozott vele. Debrecenben
a Fizikai Kémiai Tanszék gyakorlatilag minden, nálam idősebb oktatójának
pályafutásában meghatározó szerepet játszott. Egymás közötti vitáikban
számtalanszor hallottam azt a végsőnek szánt érvet, hogy Beck Mihály hasonló
helyzetben ezt vagy azt tette. A bennem bujkáló kisördög ilyenkor mindig arra
emlékeztetett szép csendben, hogy maga a példakép ezt az érvet minden bizonnyal
visszautasította volna, s a korábbi minták követése helyett az éppen fennálló
körülményekhez alkalmazkodott volna. Azt is egy kollégájától hallottam, hogy
pályafutásának nagy találmánya az volt, hogyan lehet igen szerény anyagi
forrásokra támaszkodva is, logikus és ötletes gondolkodás révén világszínvonalú
tudományos eredményeket elérni. Ezt a trükkjét mindig is nagyon szerettem volna
lemásolni. Még ma sem mondtam le róla teljesen. Nem
tudom pontosan, mikor hallottam Beck Mihály nevét először (valamikor az 1980-as
évek második felében lehetett), de arra egész biztosan emlékszem, hogy közéleti
szerepvállalása adott erre alkalmat: időnként a médiában vitatkozott általa
áltudományosnak tartott nézetekkel. Nem mondhatom, hogy ez az önként felvállalt
szerep számomra mindig rokonszenves fényben tüntette volna fel őt. Sőt, még ma
is kételkedem abban, hogy nyilvános szereplése használt-e annak az ügynek,
amelynek a javát szolgálni akarta. Most már persze azt is tudom, hogy mindez a
kutatásokhoz nem közvetlenül kötődő tevékenységének csak egy igen keskeny szelete
volt. Akadémikus-rektorként egészen kivételes energiával vállalta fel a tudományos ismeretterjesztést. Nehéz elképzelni, hogy a televízió vagy a nyomtatott sajtó szerkesztői kilincseltek volna nála különböző felkérésekkel. Az a gyanúm, inkább neki kellett harcolnia a lehetőségekért. Aligha véletlen, hogy a magyar kémikustársadalomban igazából senki nem próbálta meg követni őt ezen az úton. Beck
Mihály soha nem tanított engem. Már éppen leköszönt a Debreceni Egyetem Fizikai
Kémiai Tanszékének vezetői székéből, mire én hallgató lettem, diplomamunkám
készítése közben sem volt vele kapcsolatom. Személyesen először 25 éve, már
friss egyetemistaként találkoztam vele Budapesten, amikor a nemzetközi kémiai
diákolimpián szereplő magyar csapatnak adott át Szent-Györgyi
Albert-emlékérmeket. Csodálkozott is rajta, hogy Debrecenben még egyszer sem
futottunk össze. A
legnagyobb emlékszilánkjaim államvizsgámhoz kötődnek, ahol Beck Mihály
egyszerre volt a bizottság elnöke és a diplomamunkám bírálója. Fizikai kémiai
tételt húztam, ezt természetesen ő maga kérdezte. Meg is próbálkozott egy
tanári praktikával: amikor elmondtam, hogy a szabadentalpiára azért használják
a G jelet, mert Gibbs-függvénynek is nevezik, akkor gyorsan hozzátette, hogy
akkor a H nyilván a Helmholtz-függvényt jelöli. Ez persze nem így van, a
Helmholtz-függvény a szabadenergia, amelynek az elterjedt jele A (a német
„Arbeit” szó után). Nagyon elégedett volt, amikor én azonnal ki is javítottam
őt. Aztán még azt is megkérdezte: akkor az entalpia jele vajon miért H? Nem
tudtam. Mint kiderült, ez a válasz tökéletes volt, mert ő sem tudta. (Nemrég olvastam arról, hogy Josiah Willard
Gibbs amerikai fizikai kémikus az angol „heat”, vagyis hő miatt vezette be a
H-t, de ez nem teljesen meggyőző magyarázat, mert a Wikipédia szerint Gibbs az
entalpia kifejezést soha nem használta.) Szintén
az államvizsgán tapasztaltam először, hogy mennyire kritikus hangot tud megütni
a magyar nyelvhasználat kérdéseiben. Ez persze akkor és ott nem esett annyira
jól, hiszen éppen diplomamunkám bírálatáról volt szó. Emlékezetes maradt az, a
megnyitón előadott gondolatmenete is, amelyben az államvizsgáztatás rendszerét
minősítette ostobaságnak (ennél erősebb érzelmi töltetű szót használt).
Szerinte egy ilyen alkalom előtt legalább két hétre el kellene zárni mindenféle
kémiai szakirodalomtól vagy saját előadásjegyzettől a jelölteket, akiknek ezt
az időt kirándulással vagy pingpongozással kellene tölteniük. A vizsgán pedig
nem tételt kellene húzni, majd kidolgozás után előadni, hanem egyszerűen
beszélgetni. Ebben az elképzelésében már akkor is a lenyűgöző pedagógiai érzék
bizonyítékát láttam. Persze ő is tudta azt, amit én: ilyen típusú záróvizsga
soha nem lesz, mert ez az egyetemi oktatókat és a képzési rendszert legalább annyira
minősítené, mint a jelöltek felkészültségét. Tudomásom
szerint ő alkotta meg a tüskés mimóza (latinul Mimosa spinosa) fajmegjelölést
azon tudóstársai megsértésére, akik rendszeresen, s nem is feltétlenül teljesen
indokoltan bírálják mások munkáit, de a saját következtetéseikre vonatkozó
mindenféle kritikát személyes inzultusnak tekintenek. Ha én valaha is ilyen szellemes dolgot tudnék
kitalálni, azzal a célom biztosan nem pusztán a bölcs elmélkedés vagy az elmés
bölcselkedés lenne. Arra emlékeztetném magamat, hogy soha ne viselkedjek tüskés
mimózaként. Egy
alkalommal bizony még Beck Mihály dorgálására is rászolgáltam azzal, hogy Humor
a tudományban című könyvét könyvesboltban, teljes áron vettem meg röviddel a
megjelenése után. Ennek az lett a következménye, hogy a debreceni Kémiai
Intézet munkatársai számára elérhető kedvezményes vásárlási lehetőségről már
elkésve értesültem. Ettől még dedikálta nekem a kötetet, s nem sokkal később
egy kémiaoktatással foglalkozó brit folyóirat általa hosszú évek alatt
összegyűjtött köteteit is nekem adta. Az
utóbbi időben személyes találkozásaink alkalmával soha nem mulasztotta el
megjegyezni, hogy mennyire tetszik neki a Vegyészleletek rovat, amelyet a
Magyar Kémikusok Lapjában szerkesztek. Utolsó beszélgetésünk is azzal zárult,
hogy megdicsérte a júniusi számban közölt, 1867-ben publikált kémiai cikkekről
készített összeállításomat. Pedig én csak azt akartam megköszönni neki, hogy
jelölt engem a Hevesy Endre újságírói díjra. Mert ezt az elismerést az ő
támogatásának is köszönhettem.
|
||||