Természet Világa

1990 és 2007 között Semmelweis Ignác (1818-1865) nyolcadik tanszékvezetői utódjaként sokat olvastam a nagy előd életéről és haláláról, korszakalkotó felfedezéséről és annak fogadtatásáról. Igyekeztem ápolni emlékét, és próbáltam a magam számára feloldani azt a sok ellentmondó adatot, amely a vele foglalkozó egész könyvtárat megtöltő orvostörténelmi munkákban található. Döntően a nagy felfedezéshez szükséges feltételek szerencsés összetalálkozása, reménytelen küzdelmei, halálának körülményei, négyszeri kihantolása és ötszöri temetése, névmagyarosítása és a vele kapcsolatos tudatos vagy véletlen tévedések foglalkoztattak.

A Semmelweis életével foglalkozó irodalmat végigkíséri egyfajta álszemérem, amellyel a „nagy” embereket általában megfosztják a valódi egyéniségüktől. Benedek István pszichiáter professzornak van a legnagyobb szerepe abban, hogy megszabadította a nagy orvost az évtizedek során rárakódott romantikus máztól és nacionalista elfogultságtól.

Semmelweis Ignác tudományos felfedezése látszólag, különösen mai szemmel nézve, igen egyszerű. Azt ismerte fel, hogy az orvosok és orvostanhallgatók – miközben belsőleg vizsgálják a szülőnőket – kezükkel olyan anyagokat visznek át a vizsgált szervezetbe, melyek halálos betegséget, vérmérgezést okozhatnak. Ugyanez a folyamat játszódik le a férfi szervezetében is, ha egy sérülésen át bejut a vérébe ez az anyag a boncolás során, mint Kolletschka professzor esetében is 1847 márciusában. Ez vált a nagy felfedezés dátumává.

Ha ilyen egyszerű volt a felfedezés, akkor vajon miért váltott ki évtizedekig tartó ádáz viharokat, indított el vitákat külföldön és okozott szinte áttörhetetlen ellenállást az elmélet és a klórvizes kézmosással történő megelőzés, mint megoldás? Az emberi tudatlanság vagy az egyéni, netán csoportos érdekek, a mélyen rögzült előítéletek húzódhatnak meg a háttérben?

Semmelweis az életét szentelte a gyermekágyi láz megértésének, megelőzésének. Az életében ért sok támadás, tudatos és tudattalan félreértés végül felőrölte szervezetét. Nagyon fiatalon, 47 évesen halt meg abban a kórban, ami ellen egész életében harcolt. Születésének 200. évfordulóján az utókornak megtisztelő kötelessége büszkén hirdetni igazságát.

A „gyermekágyi láz” nagy valószínűség szerint olyan régi, mint maga a szülés. A szakmai köztudatba a 17. század végén és a 18. században lépett be. Az első hivatalos megfogalmazás szerint „tejláz, amely a szülés utáni 3. napon jelentkezik, valószínűleg a lochia (a gyermekágyi folyás) okozta gyulladás következtében”. A 18. század végén a kórházakban fekvő gyermekágyasok betegségének kezdték tartani és a 19. század elején járványos halmozódások során néhány százalékos volt a kórházakban a halálozás.

Az orvostörténeti visszaemlékezések közül kiemelkedik a Londonban 1769-ben lejegyzett, a kórházban bentfekvő gyermekágyasok között magas lázzal és hashártyagyulladással járó megbetegedések halmozódása, majd a skóciai Aberdeenben 1789. december és 1792. január között figyeltek meg gyermekágyi láz járványt. Ez utóbbi részletesen lejegyzett adataival a briliáns epidemiológus, Alexander Gordon (1752-1799) foglalkozott behatóan és igényesen. 1795-ben egy egyedülálló beszámolót közölt az aberdeeni járványról, amelyben megállapította, hogy (a) a betegség contagiosus, egyik személyről (orvosról, szülésznőről, szülőnőről) terjed a másikra, (b) a betegség és az erysipelas (orbánc) között közvetlen kapcsolat van, és hogy (c) a vénaszekció az egyedüli terápiás esély.

A magyar kutató nagy érdeme nem a betegség terápiájának megújítása, hanem az, hogy éleslátásával a betegség megelőzésében sikerült radikális javulást elérnie. Bár a A Semmelweis-i aszepszis-szabályok betartása ellenére napjainkban is létezik orbánc (erysipelas), skarlát (scarlat), narancsbőr (cellulitis) és ennek súlyos formája a nekrotizáló fasciitis, heveny vesegyulladás (acut glomerulonephritis), méhen belüli (intrauterin) és újszülöttkori tüdőgyulladás (pneumonia), valamint gyermekágyi láz – melyekért az „A” csoportú Streptococcus fertőzés a felelős –, az érintettek száma kevesebb, mint tizedére csökkent. Az általános higiénés szabályok betartásának, a gyógyszeres, elsősorban antibiotikum-kezeléseknek és a korszerű sebészi beavatkozásoknak köszönhetően halálesetek ma már ritkán fordulnak elő. Az aszepszis elveinek betartása mindennél fontosabb.

A bécsi és számos más egyetem után az 1811/1812. tanévtől királyi hozzájárulással hivatalosan Pesten is önállóvá vált az elméleti és gyakorlati szülészeti („ars obstetriciae theoretica-practica”) tanszék. Élére a király 1812. április 7-én Frankenburg Jakab (1781-1814) sebész- és orvosdoktor szülészmestert nevezte ki, aki rövid működése során igyekezett az elhanyagolt állapotokon segíteni és az oktatást megszervezni, de Pest város tanácsa és a kórház igazgatója elzárkózott minden kezdeményezése elől. Csalódottan halt meg 1814-ben. A megüresedett tanszékre kiírt pályázaton hárman indultak, de az orvosi kar nem találta őket alkalmasnak, így 1814-től három évig Stáhly Ignác, a bonctan tanára oktatta megbízottként a szülészetet. 1816. december 16-tól lett ismét (négy évtizeden át) önálló vezetője a tanszéknek Birly Ede Flórián (1787-1854) személyében. Birly doktor szakirodalmi tevékenysége nem ismeretes, őt inkább a gyakorlatias szülészkedés mesterének tartották, a kíméletes várakozást követve szövődmények esetén. A gyermekágyi láz okát a belek tisztátlanságában látta és hashajtókat rendelt a betegeknek, közben a klinikát a gyermekágyi láz nagy aránya miatt többször be kellett zárni. Klinikai pályafutásának utolsó éveiben családi és társasági kapcsolatban állt az időközben Bécsből hazatért Semmelweis Ignáccal, akinek eredményeiről azonban nem vett tudomást. (Semmelweis egyébként 1851-től lett a Rókus Kórház Szülészeti Osztályának a vezetője, mint fizetés nélküli főorvos, és a kötelező kézmosás bevezetésével nagy örömére az osztályán 1% alá szorította az anyai halálozást.) A mai Baross utcai Női Klinikának az 1890-es években épült, Európa-szerte megcsodált épületének homlokzatán a bejárat felett két oldalt két szobor áll, Birly Ede Flóriáné és Semmelweis Ignácé. Az egyik ugyan tagadta a másik világra szóló felfedezését, de ez a 19. század utolsó éveiben, amikor az épületet átadták, még nem volt nyilvánvaló.

Semmelweisnek szülészeti pályafutása során szembesülnie kellett a gyermekágyi láz rettenetes kórképével, tehetetlenül együttéreznie az anyákkal, továbbá szenvedélyes és elszánt elhivatottságra, kitartásra és szorgalomra volt szüksége az ok megtalálására.

Ezen kívül szükséges volt a felfedezéséhez a bécsi kórbonctani irányzat (Rokitansky professzor patológiai intézetében elsajátított „kórbonctani elv”, hogy a betegségek kórokát a boncasztalnál is ellenőrizni kell, illetve meg lehet találni), és az eltérő oktatási elveket valló két bécsi szülészeti klinika is. A kizáráson alapuló diagnosztikai módszer, az éles klinikai megfigyelőképesség és a statisztikai anyag bizonyító erejének felhasználása kétségtelenül Bécsben vált a fiatal klinikus kutató Semmelweis orvosi gondolkodásmódjának és tudományos módszerének részévé. Kutatásának gondolatfelvetése a betegágynál indult és a megoldás is oda vezetett vissza. Ehhez a veleszületett tehetségére és képességeire, továbbá a magyar általános és középiskolai tanulmányai során szerzett felkészültségére is szüksége volt. Tehát nemcsak a kórbonctan bécsi virágzása, a nagy betegforgalmú bécsi klinikák összehasonlításra alkalmas nagy kórtörténeti anyaga, hanem Semmelweis személyiségjegyei is kellettek a felfedezéshez és annak bizonyításához. Meghatározó volt boldog és szerető légkörű gyermekkora, édesapja biztató és bőkezű támogatása tanulmányaihoz, szorgalmas diákévei, számos kiváló magyarországi tanára. Semmelweis Ignác felfedezése tehát nem a véletlen műve volt.

Az 1847 tavaszán megfogalmazott felfedezése akkor vált számára is meggyőzővé, amikor az előbb említett Jákob Kulletschka professzor, az Igazságügyi Orvostani Intézet tanára a boncasztalnál szerzett sérülését követően két héten belül, 1847. március 13-án vérmérgezésben meghalt. Semmelweis izgatottan olvasta a férfi holttest boncolási jegyzőkönyvét, melyben gyakorlatilag a gyermekágyi lázban meghalt nők patológiai leírását tapasztalhatta.

Semmelweis Ignác felfedezése egyes külföldi állításokkal ellentétben nemcsak a „bécsi iskola” eredménye volt, hiszen Semmelweis távozását követően nem akadt senki a bécsi egyetemen, aki Semmelweis kutatásait folytassa, illetve, hogy azt egyáltalán értékelje. Semmelweis „nem ragadott tollat, hogy közzétegye megfigyeléseit”, írja Benedek István. Két évig nem mert kiállni. Hallgatása elbizonytalanította környezetét. A bécsi tudományos üléseken élesen támadták, ő pedig képtelen volt megvédeni álláspontját. Semmelweis Bécsben megbukott.

Ha iskolateremtő magyar szülészorvost kell megneveznünk, akkor elsőként a pesti szülészeti tanszék élére 1855-ben kinevezett Semmelweis Ignác (1818-1865) jut eszünkbe. Jóllehet klasszikus értelemben nem hozott létre „iskolát”, halála után évtizedekkel mi, magyarországi szülészek őt tekinthetjük példaképünknek. Kortárs tanítványai közül Fleischer József (1829-1877) és Maizner János (1828-1902) neve érdemel kizárólag kiemelést, akik közül előbbit a Rókus Kórház Szülészeti Osztályára nevezték ki főorvosnak, utóbbi pedig Kolozsvárott lett az egyetem szülészeti és nőgyógyászati tanszékének első tanára. Semmelweis Ignác halála után mindketten szóba jöttek utódként, azonban a tanszéket Balassa János sebész professzor támogatásával a későbbiekben alkalmatlannak bizonyult Diescher János (1813-1883) kapta.

A Klinikán a szülészeti szakmai munka színvonala Diescher doktor működése alatt nagymértékben romlott. Nem tette magáévá Semmelweis elméletét a gyermekágyi lázról, és nem követte a megelőzést célzó utasításait sem. Semmelweis nevének említését is megtiltotta a klinikán. Miután a klinikán megszaporodott (6 százalékosra emelkedett!) gyermekágyi lázas eseteket megfékeznie nem sikerült, a tanári kar kezdeményezésére 1873-ban maga kérte nyugdíjazását. Semmelweis 1847. évi korszakalkotó felfedezését hazájában tehát sem tanszéki elődje, sem utódja nem fogadta el!

Ambró Jánosnak (1827-1889), a pozsonyi bábaképző intézet igazgató tanárának köszönhető, hogy Semmelweis neve és tanai egyelőre nem mentek teljesen feledésbe: az 1873-ban szlovák nyelven is kiadott népszerű bábakönyvét Semmelweisnek ajánlotta, és Pozsonyban a bábákat az ő szellemében nevelte.

Első éveiben Diescher János utóda, Kézmárszky Tivadar (1842-1902) sem kötötte Semmelweis nevéhez az aszepszis fogalmát, később azonban méltó utódnak bizonyult (1874-től haláláig vezette a klinikát). Elévülhetetlen érdemeket szerzett a Baross utcai Klinika épületének megtervezésében és „beüzemelésében”. Az épület fennállásának 100. évfordulóját a Klinikán országos rendezvény keretében megünnepeltük, ennek kapcsán egy magyar és egy angol nyelvű kötetet adtunk ki.

1903 és 1926 között Bársony János (1860-1926), majd két évig Kubinyi Pál (1870-1928), 1929 és 1948 között Frigyesi József (1875-1967), majd 24 évig Horn Béla (1902-1983), 1972 és 1990 között pedig Csömör Sándor (1919-2007) volt a klinika igazgatója.

Semmelweis Ignác nyolcadik tanszékvezetői utódjának 1990. július 1-jén engem neveztek ki, aki 17 éven át, 2007. június 30-ig vezettem a klinikát. Mint kései utód sokat foglalkoztam Semmelweis Ignác életével és munkásságával is, de igyekeztem a többi előd emlékét is ápolni többek között azzal, hogy Semmelweis Ignác szarkofágján kívül munkatársaimmal felkerestük és megkoszorúztuk 2004. szeptember 25-én a Fiumei úti sírkertben Birly Ede Flórián, Diescher János, Bársony János és Frigyesi József sírját is. Horn Béla sírját a Farkasréti Temetőben koszorúztuk meg. Kézmárszky Tivadar sírját halálának 101. évfordulóján, Lőcsén klinikai munkatársi kirándulás keretében 2003. május 17-én kerestük fel. Kubinyi Pál sírját egy miskolci utam során a régi temetőben 2004. november 28-án látogattam meg, így végül kizárólag Frankenburg Jakab nyughelyét nem sikerült kiderítenem.

Semmelweis mellett az iskolateremtő magyar szülészek másik nagy alakja Tauffer Vilmos (1851-1934). Ő már klasszikus értelemben is valódi iskolateremtőnek tekinthető. Nevéhez kapcsolható a korszerű operatív nőgyógyászat kifejlesztése hazánkban. Jelentős szerep jutott neki a szerencsétlen sorsú Semmelweis Ignác, nagy magyar elődje érdemeinek sajnálatosan megkésett hazai és nemzetközi elismertetésében. Ismert tevékeny közreműködése Hegar professzor monográfiájának megszületésében, aki már az 1870-es években elfogadta Semmelweis tanítását. Tauffer Vilmos tagja, majd elnöke volt a Kézmárszky Tivadar kezdeményezésére 1891-ben megalakult emlékbizottságnak, amely Semmelweis Ignác tiszteletére szobor és díszes síremlék felállítását határozta el. 1906. szeptember 30-án nemzetközi ünnepség keretében Tauffer Vilmos nagyhatású beszédével leplezték le az Erzsébet téren Stróbl Alajos alkotását, Tauffer professzor javaslatára nevezték el Semmelweisről a pesti Újvilág utcát, ahol az egyetemi klinika korábban állt.

Semmelweis Ignác nem egyszerűen egy hazai iskolát, hanem a világ szülészeti osztályainak szemléletét befolyásoló korszakváltást hozott létre. De ahhoz meg kellett halnia, hogy az utókor erre rájöjjön. A későbbiekben külföldön, főleg a német szülészek fel- és elismerték Semmelweis felfedezésének jelentőségét.

Az aszepszis fontosságának gondolatát azóta folyamatosan éberen tartani a nagy nemzetközi „Semmelweis-iskola” minden tagjának kötelessége. Iffy Lászlónak, az 1956-os forradalom után külföldre kényszerült, a 2016-ban bekövetkezett haláláig mindvégig elkötelezett magyarságú szülész professzornak kiemelkedő szerepe volt abban, hogy Semmelweis munkásságának aktualitása bekerült az amerikai köztudatba. Mint klinikai igazgató az aszepszis szigorú bevezetésével látványosan javította a New Jersey Egyetem Szülészeti Klinikáján a perinatalis eredményeket a 20. század második felében. Nagy lélegzetű, angol nyelvű, kétkötetes szülészeti tankönyvét Semmelweis Ignác emlékének ajánlotta.

A klinika igazgatásának utolsó éveiben küzdelmei megviselték Semmelweis professzor szervezetét, lelki állapotát és idegrendszeri tünetek léptek fel, viselkedése eltorzult, furcsa szokásokat vett fel. Az Orvosi Kar kezdeményezésére a gyermekgyógyász Bókay János megvizsgálta Semmelweis Ignácot és szervi eltérés nélkül mentálisan betegnek nyilvánította. Nem tudni, hogy milyen alapos lehetett a vizsgálat, mivel a leletben nincs utalás a jobb kéz középső ujjának akkor már nyilvánvaló és valószínűleg sebészi ellátást igénylő gangraenájára (sebüszkösödés). Nyolc nappal később, 1865. július 30-án az éjszakai vonattal felesége és néhány orvoskollégája Bécsbe utaztak vele, ahol régi barátja, Hebra professzor várta. Az előre letáviratozott akció szerint Hebra azt ígérte neki, hogy az új szanatóriumába viszi. Mint felesége 1905-ben nyilatkozta, férje a bécsi pályaudvaron nagyon megörült barátjának és követte őt az intézetbe, hogy megtekintse azt.

1865. július 31-én betoloncolták az Alsó-Ausztriai Elmegyógyintézetbe. Már első nap dühöngeni kezdett, hat ápoló alig bírt vele. Menekülni próbált, de összeverték, kényszerzubbonyba zárták, elsötétített szobában ágyhoz kötözték, feleségét nem engedték, hogy férjét meglátogassa. Alig két héten belül, 1865. augusztus 13-án generalizált vérmérgezésben meghalt. (A kórházi felvétel idején mutatott általános fizikális állapota nem magyarázta, hogy két héten belül paralysis progressivában (hűdéses elmezavarban), -–mint korábban feltételezték –, kellett volna meghalnia.) A gyermekágyi láz okának felfedezője a lasarettgasse-i elmegyógyintézetben durva erőszak, szennyes környezet és felelőtlen ellátás áldozata lett. Ezt erősítette meg a Rokitansky professzor irányításával történt kórbonctani leírás is, amelyet Silló-Seidl doktor több mint 100 évvel később (!) szerzett meg: a pyaemia (gennyvérűség) a jobb középső ujjának gangraenájából indult ki, és áttétet adott a bal kéz mutatóujjának kézközépcsontjába, a vesékbe, testszerte számos mélyre hatoló gennyes áttétje, a bal mellkasban perforáló tályogja volt.

Boncolás után Semmelweis tetemét 1865. augusztus 16-án a schmelzi sírkertben temették el. Első kihantolására a temető felszámolása miatt 1891. április 15-én került sor, földi maradványait a Kerepesi úti temetőben két nappal később a Walthier családi sírboltba temették el.

A harmadik temetésére 1894. április 21-én került sor, hogy a maradványokat díszsírba tegyék. 1929. november 23-án újra kihantolták és maradványait, valamint a márvány síremléket a mészkő szarkofággal együtt a „művész-író” parcellába helyezték át. Negyedik alkalommal 1963. november 6-án ásták elő maradványait, melyeket Bartucz Lajos professzor, az egyetem Embertani Intézetének igazgatója azonosított. Semmelweis Ignác halálának közelgő 100. évfordulója tiszteletére, 1964. október 15-én csontjait a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumba, szülőháza kertjébe, remélhetőleg már végső nyughelyére helyezték.

Évek óta hagyomány, hogy a Semmelweis Egyetem tanárai és diákjai minden évben a Dies Academicus ünnepségsorozat keretében megkoszorúzzák a tabáni szülőház kertjében felállított emlékfalat, és egy megemlékezés hangzik el.

6. ábra. Jelen cikk szerzője Semmelweis Ignác halálának 130. évfordulóján, 1995. november 6-án az egyetemi Dies Academicus keretében megemlékezését tartja Semmelweis Ignác végső nyughelyén, szülőházának kertjében

Egyes nemzetek még ma is a lexikonjaikban a nagy magyar orvost osztráknak tartják. Ezzel szemben Semmelweis Ignác német hangzású neve ellenére mindig magyarnak vallotta magát (Budán született), az általános és a középiskolai (a várbeli és a Piarista Gimnázium) nyilvántartásban „hungarus”-ként szerepelt. Magyarságát bizonyítja az is, hogy utódaira magyar nevet kívánt hagyni, ezért nevét 1849-ben Szemerényire változtatta. Ebben valószínűleg szerepet játszott, hogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején „a nemzeti felszabadulás aspirációiban” erősen lábra kapott a névmagyarosítás. A vezetéknevének Szemerényire történt változtatását egyébként az akkori hivatalos „Közlöny” az 1849. május 13-i számában hozta nyilvánosságra. Néhány hónappal később, a szabadságharc leverése után a bécsi kormány szigorúan megtiltotta a magyarosított nevek használatát, s mindenki köteles volt eredeti nevét visszavenni. Csak 1867-ben indulhatott meg újból a névváltoztatási mozgalom. Weidenhofer Mária, Semmelweis Ignác özvegye férje halála után ismét folyamodott az 1849-es határozat megerősítéséért, és a Szemerényi nevet a belügyminisztérium végül engedélyezte az özvegy és a gyerekek számára. Egyébként a család több tagja is magyarosította a nevét, többek között Ignác bátyja, Szemerényi Károly, aki Ignác és Mária esküvőjén az esketést végző lelkész volt. Természetesen számunkra a nagy magyar orvos neve mindig Semmelweis Ignác marad.

Készült a Szerzőnek az Orvosi Hetilapban megjelent dolgozata felhasználásával (159. évf. 26. füzet)

Antall J. A család és az iskola szerepe Semmelweis személyiségének kialakulásában. Orvostörténeti Közlemények 1968; 46-47: 95-126.

Bartucz L. Semmelweis négyszeri exhumálása. Természet Világa 1965; 546-550.

Gazda I. (szerk.) Semmelweis Ignácz emlékezete I-II. Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, Budapest-Piliscsaba, 2001.

Gortvay Gy, Zoltán I. Semmelweis. His Life and Work. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.

Loudon I. The Tragedy of Childbed Fever. Oxford University Press, Oxford-New York, 2000.

Nuland SB. The Doctors’ Plague. Germs, Childbed Fever, and the Strange Story of Ignácz Semmelweis. W.W. Norton & Company, New York-London, 2003.

Papp Z. (szerk.) Semmelweis Ignác klinikájának múltja és jelene. Jubileumi Emlékkönyv a Baross utcai Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika építésének 100. évfordulóján. Golden Book Kiadó, Budapest, 1996.

Papp Z, Csabay L. A megújult Baross utcai Női Klinika. Semmelweis Ignác Alapítvány, Budapest, 2002.

Papp Z. Semmelweis Ignác és Kézmárszky Tivadar nyomdokain. White Golden Book Kiadó, Budapest, 2008.

Silló-Seidl Gy. Semmelweis halála. Orvostörténelmi beszámoló. Metropolitan Verlag, Münchenstein, 1977.