Ha az ember meg akar õrjíteni egy médiumot, zaklatni akar egy homeopatát vagy dühbe akarja hozni az asztrológusokat, csak ezt a bûvös szót kell ismételgetnie: „James Randi". Randi azon kevesek közé tartozik, akiket az Amerikai Fizikai Társulat különdíjjal jutalmazott az áltudományok leleplezésében elért rendkívül sikeres tevékenységéért.

Randi többek között könyvet írt Uri Gellerrõl, amelyben leleplezte csalásait, továbbá része volt a „manilai csodadoktorok" szemfényvesztéseinek bemutatásában is. A világhírû bûvészt a legutóbbi idõkben Geller bírósági perek sorozatával igyekszik elhallgattatni és anyagilag tönkretenni, kihasználva az amerikai jogrendszer hiányosságait.

Az angliai ITV televíziós társaság 1991 nyarán hatrészes tévésorozatot készített Randival, amelynek anyagát könyv alakban is kiadták. Randi kihívást intézett minden „paranormális" személyhez, hogy képességeit élõ közvetítésben, hallgatóság elõtt és megfelelõ ellenõrzés mellett demonstrálja. A mágus mindezt 10 000 dolláros pénzjutalommal tette nyomatékossá, amit a sikeres „paranormálisok" a helyszínen zsebre tehettek volna.

Az alábbiakban az angol The Skeptic folyóiratban megjelent cikk rövidített változatát közöljük, az interjút Steve Donnelly készítette.

James Randi hosszú karriert futott be mint hivatásos bûvész és bilincstörõ mûvész. Közönségét egyszer kivételes zenei élményben is részesítette: mágikus guillotinjával a színpadon lefejezte Alice Coopert, a híres rockzenészt. Manapság kivégzés helyett inkább leleplezéssel tölti az idejét, mint a paranormális jelenségek kutatója. Ehhez nagy segítséget nyújt neki a nagynevû McArthur Alapítvány 270 000 dolláros adománya. Magáról és életérõl így beszélt: - Kanadában születtem, nagyon-nagyon régen. Tizenhét éves koromban nagy benyomást tett rám az idõsebb Harry Blackstone bûvész elõadása. Érdekelt, hogyan csapják be az emberek magukat és másokat. Végül magam is ezt a foglalkozást választottam. Évekig bûvészkedtem, anyám azt hitte, kábítószert árulok, mégsem mondtam el neki az igazságot, nem akartam elszomorítani. Komolyra fordítva a szót, családom nem örült a választásomnak. Azt akarták, hogy tisztviselõ legyek a helyi telefontársaságnál, de éreztem, ez nem nekem való munka. Azt h iszem, apám a halála napjáig nem bocsátotta meg nekem, hogy a színpadot választottam. Én azonban nagyon elégedett voltam a munkámmal, jól meg is éltem belõle, bár gazdag nem lettem. Úgy 10—12 éve kezdtem lassan leépíteni a színpadi fellépéseket és inkább elõadásokat tartottam.

Az egyetemeken és fõiskolákon tartott fellépéseim során elterjedt a híre annak, hogy hajlandó vagyok a paranormális jelenségekrõl is véleményt nyilvánítani, ezért egyre több elõadásra hívtak. Ezekhez elegendõ volt egy aktatáskába csomagolható kellék, nem volt szükség teherautónyi felszerelésre, mint a színpadi szerepléseimnél. Azt is be kell vallanom, hogy ezek a fellépések egyre nagyobb örömet okoztak. Bár az elõadásaimmal is szórakoztatni akarok, akárcsak a korábbi show-mûsoraimmal - általában bemutatok egy-két trükköt, hogy illusztráljam, milyen könnyû becsapni az embereket —, ennél azonban fontosabbnak tartom azt, hogy a hallgatósággal ismereteket közöljek.

Randi nem támadja az emberek vallásos hitét - csupán az azokat gátlástalanul kihasználókat -, vizsgálataiban mégis gyakorta megesik, hogy konfliktusba kerül hívõkkel. Ez a szkeptikus világnézettel járó általános kockázat, pl. a torinói lepel hamisítványnak nyilvánítását vagy a keresztény „gyógyítók" csalásainak leleplezését sok hívõ a vallás elleni támadásnak minõsíti. Randi vallásos neveltetésben részesült, szorgalmasan járt templomba, sõt, egy ideig ministrált is, mégsem lett mélyen vallásos.

Nem látok elegendõ bizonyítékot Isten létezésére, bár az ellenkezõjét sem tudom bizonyítani. Nem vagyok dogmatikus hitetlen, inkább ateistának, mint agnosztikusnak tartom magam, mivel életem 62 éve alatt sohasem tapasztaltam olyat, ami istenség vagy természetfeletti erõk feltételezését tette volna szükségessé. Számomra ez ahhoz a konklúzióhoz vezetett, hogy az egész csak mitológia. Elismerem, igen érdekes mitológia és talán a társadalomban szükség is van rá.

Mindezekkel együtt inkább olyan kultúrában szeretnék élni, ahol az embereknek nem kell a természetfelettihez folyamodniuk, ha vigaszra van szükségük. Nem hiszem, hogy nehezebb azzal a világgal szembenézni, ahol az ember tudja, hogy egy napon megszûnik majd létezni. Hét könyvet írtam, három további megjelenés alatt van, ez az én halhatatlanságom, elégedett is vagyok vele.

A vallásos hit természetesen magánügy, a vallásos gyógyításról (faith healing) azonban Randinak igen határozott véleménye van. Azt hiszem, különösen veszélyes, ha ezt a „gyógyítást" egy nagy egyház lelkésze végzi, mivel neki az emberek mindent elhisznek, hiszen nem pénzért csinálja. Úgy gondolják, a pénz az emberek cselekedeteinek a fõ mozgatója. Ugyanakkor a pap esetleg azért folytatja ezt a tevékenységet, mert bizonyos hatalmat ad neki a hívõk felett. Ézt nem feltétlenül negatív értelemben mondom - vagyis, hogy esetleg az istenséggel való kapcsolatát akarja bizonyítani -, õ talán csak tekintélyt akar szerezni a gyülekezet elõtt. Engem az zavar, hogy félrevezeti az embereket, akik hisznek benne. Elfogadom, hogy ha valakinek részben pszichoszomatikus eredetû panasza van, akkor esetleg úgy érzi, segítettek rajta, de gondolkodjunk hosszú távon. Mi történik akkor, ha ez a személy rákos lesz, és sebészeti vagy kemoterápiás beavatkozásra van szüksége? Nyilván így vélekedik: a gyógyító segített az asztmámom, segített a migrénemen, azért nyilván segíteni fog a rákon is! Ilyenkor azt kérdezem, ha ez így van, akkor Isten miért sújtotta az illetõt rákkal? Isten talán olyan szeszélyes valaki, aki csak úgy játszik az emberekkel, mintha kockázna? Megdöbbentõnek tartom, hogy bárki elhihet ilyen ostobaságot, de hát az emberek sokfélék.

Határozott véleménye ellenére Randi akkor sem tiltaná be törvénnyel a hitgyógyászatot, ha egy nap netán elnök lenne. Õ inkább tanítónak tekinti magát:

- Ha hatalmam és befolyásom lenne, azt arra használnám, hogy neveljem az embereket. Én csupán olyan járókelõ vagyok, aki észreveszi, ha az autó elüt egy embert az utcán. Nem vagyok sem ügyvéd, sem orvos, mégis hívhatok megfelelõ segítséget. A balesetet szenvedettet a forgalom elõl félrehúzom, mentõt hívok, esetleg jogi segítséget is, de ez a legtöbb, amit tehetek. Ha a szerencsétlen vissza akar mászni a forgalomba, hogy másodszor is elüssék, talán másodszor is kihozom onnan. De ha ezért megharagszik rám és azt mondja: „Köszönöm, inkább gázoljanak csak el", akkor ráhagyom és folytatom az utam, bár megpróbálok az ilyen embereknek is törvényes segítséget adni. A hiszékeny embereket úgy tekintem, mintha „elgázolták volna" õket. Odamegyek, felszedem õket és azt mondom nekik: „Olyan erõk gázoltak el, amelyeket nem tudsz ellenõrizni. Meg akarlak tanítani, hogy megértsd azokat, és a jövõben ellenõrzésed alatt tudd tartani." Ha erre nem tartanak igényt, akkor békén hagyom õket.

Nem akarom törvényekkel megakadályozni, hogy az emberek úgy erezzenek, ahogy jónak látják, és azt csinálják, amit akarnak, ha ezzel másoknak nem ártanak. Azt hiszem, az embereknek joguk van arra, hogy buták legyenek, ha úgy akarják, mert az is lehet, hogy a dolgok között, amiket én „ostobának" minõsítek, egy új felfedezés rejtõzik.

Annak ellenére, hogy Randi tiszteli a tudományt és együttmûködik a tudósokkal, nem esik hasra a tudományos fokozatok elõtt:

— Van egy elméletem a tudományos fokozatokról. Amikor átnyújtják a doktori diplomát, abból a bõrön keresztül azonnal az agyba jut valamilyen vegyi anyag, s az megbénítja a beszédközpontot. Ez a központ csak két mondatot szabályoz, ezek: „Tévedtem" és „Nem tudom". Még soha nem hallottam, hogy e mondatok valamelyikét egy doktor kiejtette volna. Persze lehet, hogy tévedek, de az az érzésem, ha megpróbálnák bármelyiket kimondani, dadogásba fulladnának.

Tréfán kívül, az elmúlt évek során igen jól együtt tudtam mûködni tudósokkal, és olyan embereket mondhatok személyes jó barátaimnak, mint Isaac Asimov, Carl Sagan, Murray Gel-Mann és a néhai Richard Feyn-man, akinek igazán nagy hiányát érzem. Õk általában értékelték az erõfeszítéseimet és sok hasznos tanáccsal láttak el. Igazán elõkelõ társaság, és a jelenlétükben mindig elfog a csodálat. Természetesen sem az eredmények, sem a hírnév tekintetében nem vehetem velük fel a versenyt. Reputációm viszonylag kicsi, de azáltal, hogy igen szûk spektrumban dolgozom, igen hatékony lehetek. Azt hiszem, a szkeptikusok mozgalmának is szûk területen kellene tevékenykednie.

Randi tudása és gyakorlata példa nélkül álló. Mindazonáltal volt egy eset, amikor tisztán és jól hallhatóan azt kellett mondania: „Tévedtem".

- Ez egyáltalán nem paranormális téma volt, csupán rendkívül szokatlan dolog. Néhány évvel ezelõtt a Time magazin felhívott és megkérdezték, láttam-e a New York Times-ban azt a cikket, amelyben egy úr azt állította, hogy a hanglemezek felületét »el tudja olvasni«, azaz a mikrobarázdákat nézve megmondja a szerzõ nevét és a zenemû címét. Akkor még nem tudtam, hogy ez a képessége csupán a klasszikus szerzõkre korlátozódott — semmi avantgárd —, ami jócskán leszûkítette a lehetõségeket. Az újságíró azt kérdezte, mit gondolok errõl. Azt mondtam, nyilvánvalóan lehetséges, mivel az információ ott van a hanglemez felületén. Nekem azonban mindez valószínûtlen, de majd utánanézek. Még aznap az illetõ teljes megelégedésemre demonstrálta állításának igazságát, bár ebben nem volt semmi paranormális.

Miután egyszer már „tévedett", vajon valószínûnek tartja-e, hogy egy napon valaki sikeresen bemutatja paranormális képességeit és igényt tarthat-e arra a 10 000 dolláros csekkre, amelyet 25 éve hord a zsebében? Miként viselkedne akkor?

- Nos, az életemnek talán legizgalmasabb pillanata lenne, és higgyék el, minden centjét megérné a 10 000 dollárnak. Felkészültem a paranormális képességek valódi demonstrációjára, csupán rendkívül valószínûtlennek tartom. Másképpen kifejezve, már 35 éve ülök a kémény mellett és minden jel arra mutat, hogy a Mikulás bácsi megjelenése december 24-én (vagy az év bármely más napján) valószínûtlen. Másrészrõl, ha egy piros ruhás kövér apóka december 24-én valóban bejön a kéményen keresztül, akkor átadom neki a kért ajándékok listáját és elmondom, hogy jó kisfiú voltam!

Vajon a Mikulás bácsi elhiszi-e James Randinek, hogy az elmúlt évben jól viselkedett? Ebben még a hiszékenyek is szkeptikusak.