Szili István

Iszonyatos fák emlékerdeje
A fenyőfői ősfenyves

A Kőrishegy felől lezúduló déli szélben egyszeriben sárgálló virágporfelhőbe burkolózik a fenyőfői ősfenyves. A hosszú nyiladékon végigfutó tekintet elmosódó, látszólag ködbemártózó, girbe- gurba, időtől megviselt, méltóságteljes fenyők sziluettjeit látja. Mindez a régi kínai selyemfestmények hullóportól "ködös" fenyves tájait idézi. A nyiladékra dőlt, idejekorán elaggott, harkályok- lyuggatta, szúette fenyők roncsai akár bizarr ősállatokra is emlékeztethetnének. A szél hol zúgássá erősödik, hol suhogássá gyengül: vele együtemre meg- megismétlődnek a virágporrohamok. Még szerencse, hogy az erdeifenyő pollenje nem tartozik az allergiát okozók közé. A meleg májuseleji szél füttyögetésre gerjeszti a vöröslő ágak között meg- megvillanó, korán érkezett, hancúrozó sárgarigókat. Furcsamód a fák közt tekergőző út is vöröslik, sőt az utat szegélyező fák kérge, friss lombozata is. Méghozzá faji hovatartozás nélkül. Anakronisztikus élmény ez, térben és időben egyaránt. Mert ilyen vörös porral lepett utakat és fákat manapság leginkább csak az amazóniai tragikus erdőirtás képein láthat az ember. Vagy - a fenyők jelenléte miatt - azokon a fantázia szülte tájképeken, amelyek a perm időszak nagy klimatikus- biotikus átváltozásának lehetséges epizódjait igyekeznek felidézni.
 

Az utat és a fákat bevonó vörös por a bauxit- bányászat hagyatéka

Fenyőfő régi házait német telepesek építették és lakták

Itt azonban egészen másról van szó. A látogató szeme láttára éppen az évtizedekig tartó bauxitbányászat utolsó felvonása zajlik. Mindjárt sietek kijelenteni: a fájdalmas előzmények gyógyulást reméltető elégtétele gyanánt. Mert (legalábbis itt) már befejezéséhez közeledik a bányászkodás sebeit eltüntető rekultivációs munka. Imitt- amott fák közé kifeszített sárga műanyagszalagok és táblák figyelmeztetnek: a mögöttük alattomosan megbúvó hatalmas bányagödrök omlásveszélyesek, emiatt oda illetékteleneknek belépni tilos. A legtöbb bányagödör azonban már színültig betelt. Csak egy olyan akad, amelyik még vagonszám nyelhetné a valamikor félrerakott meddőt ahhoz, hogy megteljen. Pedig a feltárás legalsó szintje már nem is látható. Még így is legalább 8- 10 méternyi homokösszlet meredek fala jelzi, miben kapaszkodnak, mihez ragaszkodnak gyökérszakadtáig a fenyőfői fenyők. A legnagyobb, a Bakonyszentlászló felé csaknem kilométer hosszúságban kinyújtózó bányagödör (őseredetileg egy bauxittal kitöltött tektonikus hasadékárok) azonban már megszelídült völgyként igyekszik beleilleszkedni a bakonyalji tájba. A felsebzett föld vérvörös bauxitfoltjait egyre nagyobb területen fedi el az eredetileg is felszínen lévő szőkéllő- szürkéllő homoktakaró. Barázdált felszínén csak közelről válik láthatóvá az a sok tízezernyi fenyőcsemete, amit a közelmúltban (2002 tavaszán) beleültettek. A Pinus silvestris, az Északi- Bakony Kisalföldbe simuló előterének vélhetően őshonos fenyőféléje, az augusztusi esős idő beköszöntéig bebizonyította, hogy kiállta az első próbát: átvészelte a százévente egyszer adódó katasztrofális szárazságot. Átvészelte a nyers, meddőkőzetekkel (bauxitos agyaggal) összekeveredett, tápanyagtartalom nélküli, szél elől szaladgáló homok ellenére is, amelyen csak a (védett) fényes poloskamag (Corispermum nitidum) vöröslőn szétterülő bokrocskái (meg a szálegyenes betyárkóró) a méltó versenytársak a nélkülözésben és a területhódításban. Imitt- amott a jégkorszaki kitartó homokverés tanúiként fényesre csiszolt, élekkel, peremekkel, bordákkal tagolt, esetenként cipó- és kenyérméretű, mészkőből álló éles kavicsok kandikálnak elő a homokból.
 

Az utolsó "iszonyatos" fenyő viharokban csonkult  maradványa

Májusban a fehér madár- sisak is tömegesen virít

A védett sziklás pajzsika a gyep- szintben tömegesen él

Az erdeifenyő hazánkban (a Kárpátok egyéb nyitvatermő fajait nem számítva) a vörösfenyő, a boróka és a tiszafa mellett őshonosnak tekinthető. Az őshonosság az emberi beavatkozás nélküli megjelenést és fennmaradást jelenti. Zólyomi Bálint pollenanalitikai vizsgálatokra támaszkodó véleménye szerint "a Bakonyban a tölgykorban még nagy szerepet játszott az erdeifenyő, amely a középhegység északkeleti részén már hiányzik. ... A fenyő- nyír korba nyúlnak vissza a korszak tanúi ... a bakonyi Fenyőfő erdeifenyvesei".

Más vizsgálatok szerint a közeli, Győr környéki (Sokoró, Gönyű, Ács) előfordulásokkal szemben Fenyőfőnél (és az Őrségben) az őshonosság valószínű, vagy minden kétséget kizár. Az őshonos állapot szakmai megítélése tudománytörténeti háttérre támaszkodik. Pedig a fenyőfői erdeifenyő őshonosságának gondolata csak 1927- ben fogalmazódott meg a botanikus Gáyer Gyulában. Az erről folyó vita képviselői nem egyszerűen ellenzőkből és igenlőkből állottak és állnak, hanem még erdészekre és dendrológus botanikusokra is. Az őshonossági vita legalapvetőbb oka az, hogy a középkori említések után egészen a XVIII. század végéig semmiféle fennmaradt dokumentum, köztük még a katonai térképek sem utalnak Fenyőfő közelében fenyőerdőre. Egy középkorból, 1237- ből származó oklevélben a falunév "Feneufey" [= fenyőfej] formában szerepel, ami fenyőerdő kezdeteként értendő. A másik, 1258. évi oklevél a települést némi változtatással már Feneufeu- nek [= fenyőfő] nevezi. Ebben a latin nyelvű írásban szerepel az "ad pinetum" = "a fenyőerdőig" határmegjelölés is, ami az őshonosság hívei szemében igen fontos bizonyíték a fenyőfői fenyőerdő egykori létezéséről.
De hova tűnt az erdő? Mi lett a sorsa az idők folyamán? E kérdésre dokumentumok híján csak találgatással  válaszolhatunk. Ami bizonyos, Fenyőfő, és tágabb értelemben Pápa környékének török időket követő elnéptelenedését a  birtokló Esterházyak 1718- 1769 között német kolonusok letelepítésével szüntették meg. Az egykori lapályokon elterülő erdők helyén azonban egyre inkább a futóhomok lett az úr. Olyannyira, hogy a településeket (különösképpen Fenyőfőt és Bakonyszentlászlót) eltemetéssel fenyegette. Ez lehetett a fő oka annak, hogy a németországi megfigyelések és gyakorlat alapján a homokra erdeifenyőket ültettek. Ám a telepítések pontos körülményeiről (mint oly sok egyébről) nem maradtak fenn megbízható vagy elégséges adatok. A fenyőtelepítések lehetőségéről szóló első híradást Molnár Ferenc táblabíró tette közzé a Tudományos Gyűjtemény 1821- és 1822. évi kötetében. "Irományok" fogyatkozásában számtalanszor vizsgáltam Határunknak fenyvesét, de az eredetéről bizonyost nem állíthatok. Ha a szomszéd Fenyő- fő Helységnek nevezetét nézem: az Fenyvesre mutat, 's annyit jelent, hogy ezen Helység a' Fenyvesek tövénél épült; a' honnét azt kell kihoznom, hogy ezen vidék Bakonnyának Éjszaki homokos oldala, valaha ezen fenyőkkel díszlett, 's így, hogy a bölts Alkotó eme fenyőknek hazáját a' homokban határozta..."

Jóval korábbi keltezésű Kitaibel Pál 1799- ből származó, más vonatkozású szakmai vitához fűződő feljegyzése. "Pinus sylvestris: ez homokos területen, futóhomokon is nő... ...miután ilyen fenyőerdőt láttam Sz.Lászlónál a legterméketlenebb homokos területen, hazai példa nyomán kimutathatom, hogy ez a félelem alaptalan." (T.i. a vita tárgya az volt, hogy a hazai futóhomok művelése nem járhat sikerrel.)
Mindössze három évvel korábban Vályi András a következő megjegyzést tette Országleírásában. "A hegyek alatt veres fenyves erdője is van" - írja a Bakonyszentlászló- Fenyőfő közötti homokterületről "a Fenyőfő felől lévő részek Kásamezejének neveztetnek, minthogy repülő homok van rajta." Eszerint tehát Bakonyszentlászlón már igen, Fenyőfőn azonban még nincs fenyves, csak futóhomok!

Nagyobb arányú fenyőtelepítésekről azonban inkább csak az 1800- as évek első évtizedeiből maradtak feljegyzések. Ekkorra már a homokfásításról időközben megszülető (német nyelvű) szakirodalom is a telepítők rendelkezésére állt. A talán zirci ciszterciek szakirányításával elkezdődött XVIII. századi fenyőtelepítést a XIX. században erdészek folytatták. Egy 1812- ben kelt feljegyzés hírt ad Lábritz István fenyőültető tevékenységéről. Nevezett a határban lévő iszonyatos fenyők alatt újulatot fedezett fel, ezért a fennálló fenyves(?!)erdők egy részét legeltetési, fakitermelési tilalom alá vétette. Az idős fák alatt nevelkedő fenyőcsemetéket Lábritz irányításával földlabdával együtt átültették.

Az iszonyatos fenyő (vagy ~fa) elnevezés a mai napig érvényben van Fenyőfőn és környékén. Az átlagosnál nagyobb, százötven évesnél is jóval öregebb (tehát középkorú) magtermő fákat értették és értik alatta. Ilyen idős fák azonban a szóban forgó telepítések egyikéből sem származhattak. (Majer Antal* a Tilos erdőben talált egy 24 m magas, tövön száradt, 215 éves kort megért iszonyatos fát, mely 1769- ben természetes úton került termőhelyére. Ugyancsak Majer A. szerint 1950- ben még 25 ilyen öreg fa élt, ma viszont már csak egyetlen egy! Ez a példány is viharvert, szánalmas állapotú. Az erdőgazdaság mint értéktelen böhöncöket, legtöbbjüket kivágatta.) Feltételezhető, hogy ezek a századokat megérő idős fák egyedülálló példányokként az eredeti őshonos erdők túlélő mohikánjai voltak. Éppen e fák részletes dendrológiai vizsgálata igazolja legmeggyőzőbben az őshonosságot. Majer Antal nézete az, hogy az őshonosság bizonyos példányokra, faegyedekre, az iszonyatos fenyőkre vonatkozik. Az itt lévő fák genetikai eredete azonban az iszonyatos fák generációi jóvoltából mindenképpen az egykori őserdőkre vezethető vissza.

A fenyőtelepítést később, 1817- től Moyses Pál folytatta, két év alatt nyolcvannyolcezer fenyőcsemetét ültetett el, feltehetően  magtermő fák magjaiból nevelték őket. (Megjegyzendő, hogy a homok megkötése érdekében fehérnyárat, akácot, csertölgyet, diót és mandulát is ültettek. A mai - a bányarekultiválást végrehajtó telepítők is juhar- és tölgyfélékkel elegyes ültetvényeket telepítenek.)

A jelenkor fenyőfői, bakonyszentlászlói fenyvesei tehát minden kétséget kizáróan ültetvények. Ezt egyébként a társulástani vizsgálatok is alátámasztják. A fenyőfői erdeifenyvest ezért sajátos mészkerülő erdeifenyvesként írják le (Festuco vaginatae- Pinetum). A társulás gyepszintjében főleg olyan szárazságtűrő fajok élnek, mint  magyar csenkesz, pusztai csenkesz, homoki varjúháj, homoki vértő, vagy a fényes poloskamag. A bauxitbányászat által okozott bolygatás sokfelé tömegessé tette a leromlást jelző siska nádtippant. A hegyvidék közelségének hatására a kilúgozott, savanyú homokon helyenként ugyancsak tömeges a szálkás pajzsika, más páfrányok (így a saspáfrány) szórtabb megjelenésével együtt. A kis holdruta megtalálásához azonban jó szem és szerencse is szükségeltetik. Ugyanebben a környezetben a nedvesebb években fellelhető az ezüstperje és a körtikefélék, köztük a fenyőspárga (Monotropa hypopitys). A száraz tölgyelegyes erdőrészekben a fehér nőszőfű példányai helyenként csak méternyire virítanak egymástól.
Az erdeifenyő egyébként Közép- Európában éppen a Bakonyalján éri el legkeletibb kiterjedését. Az ettől keletebbre eső erdészeti vagy parkszerű előfordulások csak ültetés és gondozás következtében létezhetnek. Azt azonban, hogy a fenyőfői fenyvesek ültetvények, csak a szakember veszi észre.
Végezetül szóljunk a fenyőkről legrégebb óta hírt adó Árpádkori kis településről is. Aszfaltozott úton csak Bakonyszentlászló felől érhetjük el. Zsákfalu tehát, ahonnan legfeljebb  visszafordulni lehet. A statisztikai adatok szerint Fenyőfő települést jelenleg 241 fő lakja. Többen is lehetnének, ha nem sújtotta volna a háború után a németajkú lakosságot érintő kitelepítés, meg a kis településekre jellemző elvándorlás. A keresőképes lakosság már nem a bányákban, hanem az erőgazdaságokban dolgozik. A lepusztuló félben lévő házak mellett egyre több a rendbetartott. Akad néhány vadonatúj is. Üdülőfalu is lehetne a jövőben - a jelek szerint erre hajlik a lakosság közakarata is. A régi kövirózsás kőfalak, elaggott és felújított gémeskutak, diófás utcák, a madárdalos csend, a mindig friss levegő, és nem utolsósorban a békességet árasztó fenyves,  ide csábíthatja a pihenni vágyókat. És nem csak a távoli Németországból, az elvesztett szülőföld okán- jogán.
 
 

* Majer Antal Fenyves a Bakonyalján c. művében tesz erről említést, időpont megjelölés nélkül. Mivel a mű 1988- ban jelent meg, az iszonyatos fa fellelése az ezt megelőző évtizedben valószínűsíthető.