Az Orkney-szigetek a történelem tengerén
Európa északnyugati átjárójaArday Attila
A térképeken barátságtalannak tûnik a Nagy-Britannia északi partjainál kezdõdõ szigetvilág. Mondják, nyáron itt sohasem megy le a nap; kár, hogy nem lehet látni, mert az ég alja mindig felhõs. Nem Norvégia, de nem is igazán Skócia; félig az Északi-tengerhez tartozik, félig az Atlanti-óceánhoz; zord vidék és mégis barátságos; a nap, a szél és az esõ birodalma, régies nevén: Orkádia. Tízezer éve a levonuló jégtakaró formálta a hullámzó tájat; a lankás dombok közötti völgyek lochjai (tavai) elmocsarasodtak; halfosszíliákban gazdag, devon homok- és iszapkõ építi fel a szigeteket; a partokon prekambriumi gránitsziklákat mos a tenger. Izgalmas a térség földtörténete, de nyomába sem léphet annak a történetnek, mely az ember megjelenését követte.
Ward Hill, a hetven tagból álló Orkney-szigetek legmagasabb pontja 479 méterrel emelkedik a tenger fölé Hoy szigetén. Innen jó idõben valamennyi szigetet belátni, pedig a legészakabbra lévõ North Ronaldsayig több mint ötven kilométer a távolság. Pontosabban majdnem minden sziget belátható, hiszen akad egy kivétel, furcsa módon a legközelebbi, az apró Rysa Little. S nem azért láthatatlan innen, mert olyan kicsike, hanem azért, mert Hoy meredek partjai eltakarják közelségét. Nemcsak a part meredek, hanem szinte minden hegyoldal; természetes, hogy a hosszú gyaloglás kimerít, mire Rackwick romvárosa fölé érek.
A fáradtságot azonban nemsokára utolérhetetlen látvány enyhíti. Egyszer csak felbukkan a messzeségben Õ, akirõl annyit álmodoztam. Vár a maga mérhetetlen magányosságában a sziget „legidõsebb lakója”: Old Man of Hoy. Pedig nem is lehet olyan nagyon magányos, hiszen rendszeresen meglátogatják a sziklamászók, igaz nem sokuknak sikerül meghódítani. 1966-ig senki sem mászta meg, bizony legtöbbjük bele is halt a fájdalomba. Sok ezer éve alkotta az öregembert a szél és a víz, devon idõszaki homokkõbõl és agyagpalából. Fennsíkon vezet az ösvény hozzá, ezért sokáig csak a kobakját látni, de hamarosan magas sziklapart peremén állok, arccal a Skót-felföld felé, s végre egészében is megcsodálhatom. Aki a geológiát élettelen természettudománynak nevezi, még sohasem találkozott vele. Százharmincöt méter magas, a fényképeken csak egy sziklatoronynak látszik, mégis él. Bár nem mond egy szót sem, mégis mesél. Mesél magányában is megõrzött méltóságáról, a végtelenségrõl és az elmúlásról, hiszen eljön az idõ, mikor az õ napjai is leáldoznak, bár végtelenül öregnek és halhatatlannak tûnik. Lassan-lassan elpusztítják azok az erõk, melyek oly régen formálták. Bár veled maradhatnék az idõk végéig, de továbbvisz a kalandvágy, és még a hajómat is el kell érnem, mely visszavisz Stromnessbe. Ég áldjon, öreg, szeretnélek még viszontlátni!
Utam Nagy-Britannia legmagasabb függõleges sziklafalához a 347 méter magas St. John’s Headhez vezet tovább. Õ négy évvel tovább állt ellen a hódítóknak, mint öreg barátja. Igaz, elsõ szerelmét olyan nagyon a szívébe zárta, hogy megengedte neki, hat napot nála aludjon egy függõágyon. Pokoli szélvihart és esõt küld a fogadásomra, minden erõmet be kell vetnem, nehogy több száz méter magasból a tengerbe zuhanjak. Szent János Feje, úgy tûnik, nem engedi meg, hogy a sziklák peremén felsétáljak a tetejére. Aki engem akar, az a tenger felõl másszon meg, ott, ahol a legnehezebb – figyelmeztet, és én tiszteletben tartom a döntését. Valamilyen barátságosabb helyet keresek. Eszembe jutnak a pompás tengeri madarak, melyekrõl annyit olvastam; Rora Headnél vándorsólymok, szirti sasok, csüllõk és alkák várnak rám.
Rora Head, a rendkívül tagolt sziklafal otthont, a tenger pedig táplálékot nyújt madárkolóniák sokaságának. Csak kicsit mintha távol lennének tõlem, így nemigen tudom lefotózni a repülés mûvészeit. Vagy mégis? Néhány méterre tõlem a bozótból hirtelen hatalmas, barna tollú madár röpül fölé a tájnak, egy szirti sas indul vadászatra. Hosszú, egyenes a csõre, félelmetes, kampószerû végzõdéssel. De hisz ez nem is szirti sas, hanem egy halfarkas! Sebaj, pompásan mutat majd a felvételen, csak jönne már közelebb. S jön, megindul felém, de jaj nekem, zuhanórepülésben közelít! Mindössze tíz-tizenöt centire jár fejem búbjától, mikor átcsap, s újra emelkedni kezd. „Ember vagyok, nem látod? Úgysem tudsz megenni!” Megint jön, zuhanórepülésben. Beljebb sietek a szárazföld felé. Most már három halfarkas vesz körül, gyûrûjükben teljesen védtelennek érzem magamat. Kétségbeesetten nézek körül, valami menedéket keresek a kopár szigeten. Sehol egy fa, sehol egy ház vagy legalább egy odú, s ami a legrosszabb, sehol egy ember. Újra meg újra lecsapnak, sorban egymás után, menekülésem közben. Hagyjátok már abba, ígérem, nem jövök vissza! Legalább száz méterre járok a parttól, amikor kezdenek elmaradozni. Mérhetetlenül egyedül érzem magam az ösvényen, amikor a rossz élmény, s oly sok magányos perc után, a távolban apró pontok közelítenek. Emberek.
Scapa Flow legendája
Hoy szigeti kalandjaim végét egy telefonfülkében eltöltött néhány órás olvasás és egy kocsmában elfogyasztott forró zöldségleves jelenti. A telefonfülkébe az újabb felhõszakadás idejére húzódtam be, míg a mikrobuszra vártam, mely elvisz a hajóhoz, a kocsmában pedig a hajóra vártam, mely visszavisz Stromnessbe.
A kis hajó fedélzetén velem utazik szinte mindenki, aki aznap Old Man of Hoy birodalmában megfordult, a mikrobusz sofõrjétõl a hegymászókon át a kocsmárosnéig; éjjelre mindannyian magára hagyják az öregembert. Valahol félúton rozsdás hajóroncs orra látszik ki a vízbõl, és emlékezteti az utazót Scapa Flow legendájára. Scapa Flow, így hívják az Orkney-szigetek legnagyobb tagjai által körbezárt tengeröblöt. A legenda pedig nem egyetlen történet, sokkal inkább emlékek láncolata, melyek a két világháború tengeri csatáiról maradtak meg a szigetlakók között. 1917-ben építették Hoy déli részén azt a töltõállomást, mely késõbb hatalmas katonai bázissá alakult. Valaha tizenkétezer ember szolgált itt egyszerre, valóságos várost építve a támaszpontból, saját templommal, mozival, színházzal és vasúthálózattal. A bázis az erre járó brit hadihajókat látta el üzemanyaggal a háborúk alatt. Márpedig igen gyakran járt erre a királyi flotta, hiszen Orkney kulcsfontosságú stratégiai helyet foglal el az Északi-tenger és az Atlanti-óceán között. Európa északnyugati átjárója maga Scapa Flow, amire persze nemcsak a britek jöttek rá. 1919-ben itt zárták gyûrûbe a németek hajóhadának egy részét, a fogságba esett tengerészek azonban elsüllyesztették hajóikat, mielõtt azok az ellenség kezére juthattak volna. Az elvesztett rombolókért a németeknek húsz évet kellett a bosszúra várniuk, ami azonban kegyetlenebbre sikerült, mint azt bárki is gondolta volna. Az öbölbe korábban kelet felõl négyféle vízi úton lehetett behajózni a kisebb szigetek között. A belsõ kikötõ védelmére az átjárókat elsüllyesztett hajókkal zárták el, hiszen az Északi-tenger nyüzsgött az ellenségtõl. 1939 októberében egy német hadihajó kihasználta a dagály miatti magas vízállást, és bejutott Scapa Flow vizére, majd megtorpedózta az ott horgonyzó Royal Oak csatahajót. A süllyedõ hatalmas test a legénység nyolcszázharminchárom tagját vitte magával a hullámok közé. Angolokat, skótokat, walesieket. A tengerbõl kiálló rozsdás hajóroncs az õ síremlékük.
A Churchill Barrier
Háborús emlékekkel búcsúzom a mindig viharos Hoytól, a háború szele azonban másnap reggel is megérint, de sokkal szelídebben, mint az elõzõ napon. A mikrobusz ablakán át Orkney legnagyobb szigetének, Mainlandnek lágy domboldalait bámulom a csillogó napsütésben, üde zöld réteket, a derült ég mély kékségét tükrözõ tavakat, miközben helyi vezetõnk úti céljaink, Lambholm, Burray és South Ronaldsay jelenkori történetérõl mesél. Ezek azok a szigetek, melyek Scapa Flow-t kelet felõl határolják; a történet pedig a háborúban játszódik, de nincsenek benne fegyverek, sem vérontás, sem halál. Túlélésrõl, élni akarásról és életörömrõl szól. Azt, hogy ma szárazföldön is átkelhetünk a délkeleti szigetekre, azoknak gátaknak és töltéseknek köszönhetjük, melyeket a ’39-es tragédia után építettek, hogy kirekesszék az újabb hívatlan vendégeket. A másfél mérföld hosszú, nagyrészt víz alatti kõfalat Churchill Barriernek hívják, s nem is építették, hanem inkább építtették a szövetséges haderõk.
A hatvanas tábor lakóit Észak-Afrikából szállították ide a britek; az 1940 novemberétõl 1941 februárjáig tartó hadjárat során estek hadifogságba. Messze elszakadtak szülõföldjüktõl, merthogy olaszok voltak, ezért azt hihetnénk, hogy Orkney számukra Szibériát jelentette. Kezdetben bizonyára így is lehetett, hiszen érkezésük után azonnal nekiláttak a több évig eltartó – szó szerint – kõkemény munkának. Összesen hatvanhatezer, egyenként tíz tonnánál is nehezebb kõtömböt helyeztek el a helyenként ötven méter mély vízben, melyekre közutakat építettek. De a hadifoglyok emberek voltak, és az emberek nemcsak dolgozni, enni, inni, meg aludni akartak, hanem igazi életre vágytak, ami felette áll mindennapi létük szükségleteinek ellátásán. A hadifogolytábor tizenhárom barátságtalan kunyhóját hamarosan járdával kötötték össze, a járdák mellé pedig virágokat ültettek. A sok száz fogoly egyénisége lassan kibontakozott; így akadt közöttük szobrász is, aki a kis „fõtér” közepére szögesdrótból és cementbõl megalkotta Sárkányölõ Szent György szobrát. Késõbb újabb házat emeltek és színháznak rendezték be, majd még egyet, amit „szabadidõközponttá” tettek, aztán betonból készített biliárdasztallal látták el. Valami azonban még mindig hiányzott, de annak megalkotására addig kellett várni, míg a táborba új parancsnok érkezett. Õ adott engedélyt 1943-ban arra, hogy a foglyok értéktelen hulladékokból kápolnát építsenek. Olasz kápolna: ma már csak így nevezik az elõszoba nagyságú templomot, mely Lambholmot a béke szigetévé tette. A háború nem ellenségeskedést, hanem barátságot szült Orkney állandó és átmeneti lakói között. A hadifoglyok hazatérése óta a szigetlakók az Olasz kápolnában tartják esküvõiket és gyermekeik keresztelõit, míg az egykori kõmûvesek családjaikkal többször visszatértek a hatvanas táborba. A kápolna tervezõje 1960-ban látogatott el újra Orkneyra, hogy részt vegyen a restaurációs munkákban, majd egy levélben otthonról ezt írta vendéglátóinak: „Drága barátaim! A szívem egy része mindig veletek marad. A kápolna most már a tiétek, hogy szeressétek és megõrizzétek. Elviszem magammal barátságotokat, és fiaimat majd arra tanítom, hogy szeretettel emlékezzenek rátok.”
Viking védõszent Orkney felett
A szigetek legnagyobb, de inkább egyetlen igazi városa, Kirkwall Mainland keleti felén terül el. Néhány ezren lakják csupán az õsi települést, melyet a 8. században a Skót-felföldrõl érkezett szerzetesek alapítottak. A 11. században már a viking hódítók leszármazottja, Thorfinn, majd az õ fiai, Paul és Erlend bitorolták az earli (grófi) címet a szigetvilág felett. Norvégia királya, Magnus 1098-ban személyes uralkodása alá vonta Orkneyt, visszahíva a testvérpárt Skandináviába. Halála után fia, Magnus és Paul fia, Hakon is a szigetek törvényes earljének tartotta magát. Kirkwall bölcs városatyái kibékítésükre találkozót szerveztek a kis Egilsay szigetére 1117-ben. A megállapodás szerint mindkét ifjú earl csak két hajóval jöhetett a szigetre, egyikük azonban nem tartotta a szavát. Hakon híveinek nyolc hajója körülvette Magnus hajóit, õt magát elfogták, megkínozták, majd kivégezték. Testét a nagyapja által építtetett kápolnában, Birsay szigetén temették el. Magnus király fia így szentté, halhatatlanná lett, neve azonban nem csak békés élete és ártatlan halála miatt marad fenn örökre. Unokaöccse néhány év múlva visszaszerezte az earli címet Hakon fiától, majd 1137-ben pompás katedrálist emeltetett nagybátyja emlékére.
A Szent Magnus-székesegyház nem az egyetlen ékessége Kirkwallnak, mellette áll az earl palotája, melyet Patrick Stewart kezdett építeni magának 1600-ban. Orkney akkor már több mint száz éve a skótok királyságához tartozott egy házassági szerzõdés hozományaként. Earl Patrick azonban a munka megkezdése után teljesen eladósodott, börtönbe vetették, majd kivégezték õt is, 1615-ben. A palota sohasem készült el, a félkész épület romokká vált, de romjaiban is lenyûgözõ. A francia reneszánsz legszebb példája egész Skóciában.
Magnus és Patrick: két fiatal élet, mely derékban tört ketté. Két earl, akik után nem maradt más, csak két épület egymás mellett: egy égbetörõ katedrális és egy pusztuló palota.
Letûnt civilizációk – újkõkor, bronzkor, vaskor
Az Orkney-szigeteken eltöltött harmadik napomat Mainland nyugati felének felfedezésére szánom, melyben segítségemre megint a kisbusz angol sofõrje, Adrian Hartley lesz. Idõutazásunk elsõ állomása Skara Brae, a tengerparton álló, fénykorában ötvenlakosú város. Egy brit utazó írta róla: „A kör alaprajzú település mikroszkopikus lényre emlékeztet, amelynek sejtjeit átjárókés csatornák szabályos hálózata köti össze.” Ágyak, öltözõasztalok, szekrények, edények, ékszerek: mind-mind kõbõl. Mintha csak most hagyták volna el házaikat az egykor itt élõ családok, talán a hátráló tengerpart miatti omlásveszélytõl tartva. 1850 volt, mikor egy szélvihar során felszínre került Skara Brae; addig viszont érintetlenül pihent egy homokdûne alatt, több mint négyezer éven át. Krisztus elõtt 3200 évvel alapították a várost és hatszáz évig lakták, míg – ma úgy tûnik – egyik napról a másikra itthagyták lakói. Talán a tenger miatt, talán nem – sohasem tudjuk meg igazán, miért.
Akár az elhagyott Skara Brae-rõl is származhattak azok az emberek, akik az idõszámítás elõtti III. évezred elején a sziget belsejében két gyûrût alakítottak ki álló kövekbõl: Ring of Stennesst és Ring of Brodgart. A több méter magas szikladarabok mindkét helyen két-háromszáz méter sugarú kört alkotnak, vagy alkotnának, hiszen az elõbbi helyen mindössze négy kõ maradt meg. Legendák sem maradtak ránk a körök céljairól, csak bizonytalan elméletek. Hogy azért vannak itt, mert Loch Stenness partján mindig süt a nap; hogy egyikük a Nap, másikuk a Hold temploma lehetett; meg hogy egyiküket a férfiaknak, másikukat a nõknek építették. A lényeg, hogy az építõk hittek. Mi más adhatott volna erõt nekik, hogy a hatalmas tömböket ideszállítsák a mérföldekre lévõ tengerpartról?
Az álló kövekkel csaknem egyidõs a pusztából kiálló „nagy halom”, Maes Howe Ring of Stenness közelében. Európa legnagyobb és legjobb állapotban fennmaradt kamrás sírhalmába tizenkét méter hosszú alagút vezet; a tágas kamrából három temetkezési cella nyílik. Nem szívesen zavarjuk a halottak nyugalmát, de sajnos itt már nincs kit zavarni; a vikingek megtették helyettünk, a 12. század közepén. Teljesen kifosztották a sírt, utána viszont – vigaszul – a falakba vésték hõstetteik történetét. Így vált Maes Howe az eltemetett kincsek lelõhelyébõl a rúnaírás jeleinek leggazdagabb lelõhelyévé.
Az Északi-tengerbõl felkelõ nap Krisztus születésekor titokzatos eredetû népet talált az Orkney-szigeteken, mely a mai Skót-felföld keleti részén is elterjedt. A Britanniát meghódító rómaiak rabszolgaportyákat szerveztek Kaledónia lakói ellen, akik tavakba épített mesterséges szigetekre, föld alatti járatokba és kerek õrtornyokba, brochokba menekültek. Arcukat és testüket színes mázzal kenték be, ezért aztán „festett emberek”-nek, vagyis pikteknek nevezték õket. Ezekrõl az idõkrõl tanúskodik a Mainland északkeleti peremén álló Broch of Gurness. A központi, toronyszerû építmény köré kettõs falat emeltek, az egész erõd köré pedig vizesárkot mélyítettek; a falak között lépcsõsor vezetett a tetõre. Bizonyára jól funkcionáltak a brochok mindaddig, amíg az ellenség rá nem jött, hogy elég a közepükbe égõ fáklyát dobni, és a kör alakú erõdök nagy hatásfokú kéményekké válnak. A tûzvész elõl az ellenség karjaiba rohanó harcosok sorsát innentõl már nem nehéz elképzelni.
A brochok lerombolása ellenére az északi nép megõrizte függetlenségét a római korszak idején is; Orkádia pedig önálló királyságot alkotott egészen 715-ig, amikor a – mondák szerint már ezeréves – pikt királyság része lett. Orkney kormányzója az alig néhány futballpályányi szigetet, Birsayt választotta helytartósága központjának. Az Atlanti-óceán partján fekvõ Birsayt csak apálykor lehet megközelíteni Mainlandrõl, egy néhány száz méter hosszú, és alig ötven méter széles földnyelven keresztül. Átkelésünk közben fókák vigyázzák utunkat, míg a sziklákon bájos lundák teszik barátságossá a mindig viharos tengerpartot. Ideálisabb és szebb helyet el sem képzelhetnénk a szigetek kormányzására, mégis, hiába keressük itt már a piktek nyomait. A 9. században minden elpusztult egy szimbólumokat ábrázoló kõlap kivételével, annak is csak a mása látható már a sziget délkeleti bejáratánál. Aligha kell mondani, hogy a tettesek megint a vikingek voltak, akik szintén felismerték a kis sziget stratégiai fontosságát. Felépítették hát a maguk erõdjét a pikt város romjain, melyet Earl Thorfinn székhelyül választott, kápolnája pedig Earl Magnus nyughelye lett.
Birsay szigetén bezárul a kör, mely idõben és térben a múlt legendáit elevenítette fel, s lassan körutazásom is véget ér. Az Orkney-szigeteken töltött utolsó éjszakám után már csak egy rövid séta vár rám a fényét vesztett kikötõváros, Stromness utcáin, míg a hatalmas hajót várom, mely kilencórás út során visszavisz a Keleti-felföldre. A nyári napforduló idején vagyunk, három hónapos ösztöndíjamból még hátravan a július Aberdeenben, mielõtt hazatérhetek Magyarországra. Hetek óta emészt már a honvágy, de Orkney emléke könnyebbé teszi majd a várakozást.
Természet Világa, 131. évf. 9. sz. 2000. szeptember
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
https://www.ch.bme.hu/chemonet/TermVil/
Vissza a tartalomjegyzékhez