Erdély középkori harangjai és bronz keresztelőmedencéi Benkő Elek munkájáról
(Teleki László Alapítvány, Budapest – Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002.)
Mióta a déli harangszót hetente más-más helyről közvetíti a Kossuth Rádió, számtalan haranggal, s harangján keresztül számtalan település történetével ismerkedhettek meg a hallgatók. E különleges kis országismereti műsor egyik meglepő tanulsága, hogy milyen kevés régi harang van az országban. 1526 előtt öntött harang mindössze 16 működik. A középkori székesegyházakkal, templomokkal együtt – a török hódoltság területén – a harangok is elpusztultak, vagy ha nem, hát hadi célra rekvirálták őket (Patay Pál, Corpus campanarum antiquarum Hungariae. Magyarország régi harangjai és harangöntői 1711 előtt, Bp., 1989). Erdélyben és a Partiumban ezzel szemben legalább 208 középkori harang maradt fenn, s ezek döntő többségét ma is használják. Ennek az európai viszonylatban is jelentős emlékanyagnak a számbavételét és mintaszerű tudományos feldolgozását Benkő Eleknek köszönhetjük.
Az 500-600 éves harangok nemcsak hangjukat őrizték meg máig, hanem sok fontos információt is a középkorra vonatkozóan. A rajtuk szereplő évszámok eligazíthatnak a templomok építését, átépítését illetően, mivel a harangöntés általában az építési munkálatok záró aktusa volt. Az ötvöstárgyak lenyomataiból készült igényes harangdíszek nagyszámú elveszett tárgyat reprodukálnak a művészettörténet számára. A harangok feliratai nemcsak írástörténeti szempontból érdekesek, hanem a díszekkel együtt megfoghatóvá tesznek bizonyos műhelyeket. A műhelyek elhelyezkedéséből, produktivitásából fontos ipar- és gazdaságtörténeti következtetések vonhatók le. Amilyen sokféle tudományág hasznosíthatja azonban a harangkutatás eredményeit, ugyanolyan sokoldalúan felkészültnek kell lennie magának a harangkutatónak is. Nem szólva a harangok felmérésének fizikai nehézségeiről, az alig megközelíthető kis falvakról, a templomkulcsok előkerítéséről, a galambok lakta, elhagyatott harangtornyokba való felkapaszkodásról, s hogy végül egy hatalmas felfüggesztett tárgyon kell méréseket végezni, díszeiről nyomatokat készíteni, feliratait papírra satírozni.
Benkő Elek fiatal erdélyi muzeológusként 1981 és 1984 között minden olyan középkori harangot felkeresett és dokumentált a magyar államhatártól a Kárpátokig, melyhez valamilyen írásos nyom vezetett. Nemcsak a lelkes munkatempó és a segítőkész tudós családi háttér kedvezett a monumentális vállalkozásnak, hanem a történelmi pillanat is. Még nem néptelenedtek el az erdélyi szász falvak, s nem ritkultak meg erőteljesen a magyar szórványok. A következő húsz évben az anyag tudományos és technikai feldolgozása folyt, miközben az elkötelezett fiatal kutató a téma nemzetközi szaktekintélyévé érett. E nagy munka eredménye a most megjelent páratlanul igényes harangtörténeti monográfia és katalógus, mely nemcsak a szakma számára lesz nélkülözhetetlen kézikönyv, hanem a társtudományok képviselői és az érdeklődő laikusok is haszonnal forgathatják.
A kötet első része alapos kutatástörténeti bevezetés után a harangok és a hasonló technikával öntött bronz keresztelőmedencék anyagával, készítésével, liturgikus használatával, felirataival ismerteti meg az olvasót, az általános európai jelenségeket mindig konkrét hazai példákkal is illusztrálva. A lendületes stílusban előadott szöveget számos fénykép, rajz és gondosan reprodukált egyéb dokumentum kíséri. A szerző kutatásainak legfontosabb új eredményeit az Öntőműhelyek Erdélyben és a Partiumban, illetve A középkori műhelyek mintakincse és kapcsolatai című fejezetek tartalmazzák. A legjelentősebb öntőműhelyek a XIII. századtól a XVI. század közepéig Nagyszebenben működtek. Hasonló feliratú, korai, dél-erdélyi harangokról joggal feltételezi Benkő, hogy nem importálták őket, hanem Nagyszebenben készültek. Az egymást követő mesterekhez köthető harangok térképmellékleteken szemléltetik a műhelyek hatósugarát. Az 1420-as évektől működő Lénárd mester Szászországban vagy Türingiában tanulhatott, mivel művei ottani jegyeket hordoznak. A tárgyi emlékek és az ugyancsak rendszeresen kutatott levéltári adatok folyamatosan igazolják, illetve kiegészítik egymást. Kiváló kvalitású művek kerültek ki a XV. század folyamán a segesvári műhelyekből is. Keresztelőmedencét csak Nagyszebenben és itt öntöttek a korban. Sikerült pontosabban körvonalazni a nagy tehetségű János mester pályafutását, akiről kiderült, hogy nem a német Wertheimből, hanem Berethalomból származott. Nagyszebenből már ismert harangöntőként került Segesvárra, ahonnan távoli megbízatásoknak is eleget tett, Beszterce számára, sőt egy moldvai kolostornak is készített harangokat. Besztercén is létesült harangöntő műhely a XV. század végén, ez azonban a korábbi feltevésekkel szemben nem a helyi rézbányászattal hozható kapcsolatba, hanem – mint másutt is – a városi fejlődés egy adott szintjével. A harangok, keresztelőmedencék díszítményei nem egyszerű domborművek, hanem, mint említettük, értékes fémveretek, ruha- és könyvdíszek, zarándokjelvények, érmék lenyomatai. Ezek jelentősége egy nagy kincsleletével ér fel. A szerző meghatározza az egykori tárgyakat, jelzi korukat és meggyőzően értékeli őket művelődéstörténeti szempontból. A ruhaveretek többek közt a XIV. századi szebeni patríciusok ízléséről és tehetősségéről árulkodnak, a zarándokjelvények pedig az erdélyi szászok XIV–XV. századi római, aacheni, kölni zarándokútjairól.
A könyv második fele három részből álló, nagyon alaposan dokumentált adattár. Ez elsősorban szakmabelieknek szól. Az első rész a harangokat, a második a keresztelőmedencéket írja le, a harmadik a díszítőmotívumokat tartalmazza. Az első két részben a tárgyak a helységek magyar nevének betűrendjében követik egymást. A katalógusban 391 harang szerepel, ebből mintegy 180 mára elpusztult, s csak a szakirodalomból ismert. A meglévő harangok leírásait minden esetben fényképek illusztrálják, melyeket a szerző maga készített. Ugyanitt megtaláljuk a harangfeliratok kicsinyített mását és olvasatát. A harangokkal azonos műhelyben készült keresztelőmedencékből mindössze kilenc van. Ezeket azonban a harangoknál jóval gazdagabban díszítették, így művészettörténeti jelentőségük is nagyobb. A két emlékcsoportról összegyűjtött és a katalógusban közölt díszítőmotívumok száma 226.
Benkő Elek kutatásainak és a kiadás gondos előkészítésének köszönhetően kitűnő tudományos művel gyarapodott a hazai medievisztika.
Madas Edit
Természet Világa, 133. évfolyam, 12. szám, 2002. december
https://www.chemonet.hu/TermVil/
https://www.kfki.hu/chemonet/TermVil/
Vissza a tartalomjegyzékhez