SZKEPTIKUS SAROK

Szeptemberi számunkban a Szkeptikus Lapok mellékletben három interjút közöltünk a természetgyógyászat témakörébôl. Ezúttal dr. Makó Jánosnak, a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kollégiuma elnökének véleményét adjuk közre.

– Tanár úr, a félreértések elkerülése végett mindjárt tisztázzuk, ön nem természetgyógyász. Hogyan került mégis kapcsolatba ezzel a témakörrel, hiszen az utóbbi idôben több rádió- és tévémûsorban is megszólalt?

– A Magyar Orvosi Kamara felismerte azt a társadalmi jelenséget, hogy a betegek egy része kiábrándult a hagyományos medicinából, mert nem kapták meg tôle azt, amit elvártak. Sajnos tudomásul kell venni, hogy nem minden betegséget tudunk meggyógyítani. Ilyenkor a betegek kétségbeesésükben szaladnak fûhöz-fához, ami érthetô reakció. Hallják tévében, rádióban, ismerôstôl, hogy vannak csodaszerek és csodatévôk, akik az ígérik, hogy segítenek a bajon. Az elfordulás, vagy kiábrándulás másik oka az, hogy a természetgyógyásznak több ideje van arra, hogy foglalkozzon a beteggel, mert nála nem állnak sorba úgy a páciensek, mint egy orvosi szakrendelésen, vagy egy kórházi osztályon. Különösen igaz ez most, hogy az ún. egészségügyi reform keretében az ágyszámot és az orvosok létszámát is csökkentették. Tehát kevesebb idô jut egy betegre. A természetgyógyász azzal kezdi, hogy beszélget a beteggel, személyesebb kapcsolatot tud vele kialakítani, ami természetes igénye a beteg embernek. Ezek tehát azok a fô tényezôk, melyek a hagyományos orvoslástól a természetgyógyászok felé fordítanak több beteget.

– Készséggel elfogadom ezt az indoklást, de érdekel a véleménye arról, hogy van-e, lehet-e egyéb oka is annak, hogy a betegek bizalma csökkent a hagyományos orvoslás iránt. Szerintem ugyanis vannak ilyen okok.

– Ezzel részben egyetértek. A rossz mellett meg kell látni a jót is, de az sajnos elképzelhetetlen, hogy a hagyományos orvoslásban a beteg csak a jót tapasztalja meg. Ennek is több oka van, az egyiket említettem: nem tudunk minden betegséget meggyógyítani. A másik, hogy ha száz orvosból 60 jól, 20 közepesen, 20 pedig nem megfelelôen bánik a beteggel, a társadalom szinte csak az utóbbi húszra figyel oda. Az orvosokban is van hiba, és ez csak részben magyarázható azzal, hogy kevesebb idô jut egy-egy betegre. A másik, hogy egyes orvosok szemlélete nem felel meg a szakmai kívánalmaknak. Az etikai kollégium szemlélete szerint az orvosnak szolgálnia kell a beteget, nem pedig szolgáltatást nyújtani. Ehhez a szolgálathoz azonban megfelelô társadalmi közeg is kellene. Olyan közeg, amelyben az elmúlt évtizedekben nem nézték volna le a szolgálatot, az áldozatvállalást, nem a személyiség megnyomorításának tekintették volna. Olyan közegben, ahol az anyagi javak és a minél magasabb egzisztencia elérése áll a középpontban, hogyan várhatnánk el egy olyan réteg kifejlôdését, amelyik nemcsak a pénzért dolgozik, hanem szolgálni akarja a beteg embert. Az orvosok is részei a társadalomnak és a társadalom jogosan vár el másféle mentalitást az orvostól – talán még a pedagógusok vannak hasonló helyzetben. Ilyen elvárások alapján az orvosnak szinte szentnek kellene lennie, de nem vagyunk azok. Mondom, a beteg elvárása jogos, de ennek megvalósulásához az egész társadalom szemléletének megváltozására volna szükség. Az orvosok ugyanebbôl a társadalmi közegbôl nônek ki és illeszkednek be. Hogyan lehetne varázspálcával megérinteni egy 18 éves, orvosnak készülô gyerek fejét azzal, felejtsétek el, mennyit fogtok keresni, amikor egy 60 év körüli, két-három szakvizsgával rendelkezô orvos ma bruttó 70–80 ezret keres vezetôi pótlékkal együtt! Amikor egy közgazdász kikerül az egyetemrôl, az elsô munkahelyén megkereshet 80–110 ezer forintot és egy-két év múlva továbbállhat esetleg a duplájáért. Ilyen körülmények között várják el minden orvostól, hogy százszázalékosan teljesítsen. Ha az orvosi munkát értékén alul kezelik, nem tudnak megélni, családot fenntartani a fizetésükbôl, és ilyenkor jön a paraszolvencia. Mindennek ellenére az orvosnak úgy kell viselkednie, hogy a beteg érezze, mindent megkap pénz nélkül is. Vannak, akik nem így viselkednek, s ez is oka annak, hogy a beteg ember haragszik az orvosra.

– Megértem, hogy a gondok gyökeréig mélyre kell ásni, de térjünk vissza oda, ahonnan kizökkentettem. Tehát mi történt, amikor erre a bizonyos felismerésre jutottak?

– A kamara 1991-ben hozott egy állásfoglalást, mellyel nem megszüntetni akarta a természetgyógyászatot – nem is lehetne –, hanem megfelelô mederbe terelni. Azt akartuk elérni, hogy ne okozzanak kárt a betegnek a természetgyógyászok.

– Ez Ienne a fô kritérium? Mindent szabad, ami nem árt?

– Igen. Nagyon régi orvosi elv a nem ártani! Tudok olyan esetrôl, hogy valakinek méhdaganata, miómája volt. Elment egy talpmasszôrhöz, aki azzal hitegette, hogy megszünteti a daganatát. Eközben a betegsége haladt elôre, végül ki kellett venni a méhét. Nem az volt a baj, hogy talpmasszôrhöz járt, önmagában a talpmasszázs nem okozott bajt, a hiba az volt, hogy nem vette igénybe a hivatásos orvosok segítségét. Nem baj, ha valaki elmegy egy természetgyógyászhoz, aki gyógyteákat javasol neki, ha hisz a bioenergiában, hát bûvölhetik is, kapjon életmódtanácsot – persze, azt is inkább az orvostól kellene kapnia –, mindent lehet, csak emellett vegye igénybe a hivatalos orvosi lehetôségeket.

– Elôfordult-e már az ön praxisában vagy akár ismeretségi körében olyan eset, hogy pl. diagnosztizáltak egy súlyos vesebetegséget, a páciens természegyógyászhoz fordult és az – természettudományos módszerekkel bizonyítható módon – meggyógyította?

– Ilyenrôl nem tudok, de az ellenkezôjérôl igen. Egy rendszeres mûvesekezelésre szoruló beteg természetgyógyászhoz fordult, aki állítólag orvosi diplomával rendelkezett. Azt mondta, megpróbálja ôt meggyógyítani és hat kezelés után tudja eldönteni, képes-e meggyógyítani vagy sem. Ez három éve történt, egy kezelés ára akkor 3000 forint volt. A természetgyógyásznak nagyon jól kellett tudnia – nem volt buta ember –, hogy egy rendszeres mûvesekezelést igénylô beteget nem lehet meggyógyítani. Ennek ellenére masszírozgatta a talpát, és hat kezelés után azt mondta, sajnos nem tudja meggyógyítani. Közben zsebre vágott 18 ezer forintot. A betegnek nem ártott vele, hiszen az közben járt mûvesekezelésre is, de mindez roppant erkölcstelen magatartás volt. Nem ártott, de becsapta a beteget. Az illetô nem volt hajlandó elárulni, kihez járt, de ha megtudtam volna, hogy ki az, etikai bizottság elé idéztettem volna.

– Tanár úr, volt-e olyan eset, hogy az etikai bizottság...

– Nem bizottság, hanem kollégium. A bizottság konkrét eseteket vizsgál, a kollégium általános etikai elveket fogalmaz meg.

– Köszönöm, hogy ezt is megtudhattuk Akkor vegyünk konkrét esetet. Tud-e arról, hogy a bizottság kuruzslásért elmarasztalt természetgyógyász orvost?

– Elmondok egy esetet, ami nem pontosan a kérdésére válasz, de jellemzô. Egy falusi körzeti orvos elküldte egyik betegét egy bioenergetikushoz – aki egyébként villanyszerelô –, hogy vele kezeltesse a vastagbélrákját. A beteg meghalt. Az etikai bizottság elinarasztalta az orvost és fél évre felfüggesztette a kamarai tagságát, ami azt jelenti, hogy addig orvosként nem dolgozhatott.

Ugyanez az ember rosszindulatú nyirokcsomó duzzanatban szenvedô gyereket is elküldött ahhoz a bioenergetikushoz.

Az egészségügyben nagyon sok nem orvos végez gyógyító munkát. Nôvérek, asszisztensek, gyógytornászok és mások. Egy beteg rehabilitációjánál az orvos nem azt mondja a gyógytornásznak, hogy ezt vagy azt csinálja a beteggel, hiszen azt a gyógytornász jobban tudja; az orvos diagnózist állít föl és javaslatot tesz a terápiára. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az orvosi diagnózis és a terápiás javaslat után a beteg szabad akaratából elmehet nem orvos természetgyógyászhoz is.

– Tehát ez azt jelenti, hogy az orvos akár javasolhatja is a természetgyógyászati kezelést?

– Elméletileg igen, de azt hiszem, elég kevés ilyen orvos van. A betegek nagy többsége önként, saját elhatározásából fordul természetgyógyászhoz. Elôször is definiálni kellene, valójában mi is a természetgyógyászat, hiszen nagyon sok minden belefér. A kormányrendelet úgy fogalmaz, hogy a természetgyógyászat olyan egészségügyi tevékenység, amely a tudományosan megalapozott gyógyítást egészíti ki. Amit a természetgyógyászat magának vindikál, az valójában sokszor a hagyományos medicinának a része. Például az életmód-tanácsadás orvosi tevékenység. Ha a beteg szívpanaszokkal jelentkezik és az orvos megállapítja, mi a baja és felír valamilyen gyógyszert, azzal még nincs megoldva a betegség. Mert hiszen azt valami elôidézte. Tudni kell pl. azt, milyen életmódot folytat, sokat dolgozik-e, mennyit dohányzik, mennyi alkoholt fogyaszt, mozog-e eleget, volt-e a családban hasonló betegség stb. Tehát mindezeket tudni kell ahhoz, hogy életmódtanácsot adhassunk. De ez nem természetgyógyászat! Ez az orvosi munkának szerves része és igazán jó tanácsokat csak az tud adni, aki ismeri magát a betegséget is. Az, hogy a beteg embert a környezetével együtt kell nézni, az nem természetgyógyászati, hanem hagyományos orvosi szemlélet, amit átvesz a természetgyógyászat is. Csinálják ôk is nyugodtan, de nem mondják rá, hogy ez természetgyógyászat.

– Tanár úr, azt hiszem, nem is az elvekkel, a szemlélettel van baj, hanem a gyakorlattal Beszélgettem egy orvos természetgyógyásszal is, aki majdnem ugyanezeket mondta el az elvekrôl. Ô éppen azért fordult el a hagyományos orvoslástól, mert azt tapasztalta, hogy az orvosi gyakorlatban ez a szemlélet nem, vagy csak alig érvényesül. Mi mindannyian, betegek, általában azt tapasztaljuk, hogy bemegyünk a rendelôbe, elmondjuk a panaszunkat és az orvos már gyártja is a recepteket. Ha tehát csak arról volna szó, hogy a természetgyógyász átveszi azt a szerepet, amit az orvos az ön által is említett okokból esetleg nem tud megadni, elfogadom, hogy kiegészíti a hagyományos orvoslást. Azt azonban ön is jól tudja, hogy a praktizáló természetgyógyászok egészen másfajta tevékenységeket is végeznek.

– Ami a természetgyógyászati tevékenység szabályozását illeti, persze, nemcsak a kiegészítô tevékenységekre gondolok, hanem tudományos alapokkal alá nem támasztott tevékenységekre, nem megfelelô végzettséggel rendelkezô személyekre is. Nagyon sok pszichoszomatikus betegség van. Ha a beteg bízik valakiben, legyen az természetgyógyász, elmondhatja a panaszát, kibeszélheti a problémáit, már javulhat az állapota. De nem a bioenergia segíti a gyógyulását, hanem a pszichés hatás, a megkönnyebbülés, hogy foglalkoznak, törôdnek vele. A gyógyítás hatását több betegségnél nagyon nehéz lemérni. Az én szakterületemen, a veseelégtelenségnél például lehet.

– Áttanulmányoztam a természetgyógyászatra vonatkozó miniszteri rendeletet, és a csak orvos által végezhetô természetgyógyászati tevékenységek körében számomra igen furcsa szakterületekre bukkantam. Kezdjük a homeopátiával.

– Sok homeopata megharagszik rám azért, amit most mondok. Egy alkalommal beszélgettem egy homeopátiával kezelô orvossal és megkérdeztem, van-e gyereke. Igen, válaszolta. És ha a gyerekének valamilyen komoly gyulladásos betegsége volna, milyen terápiát alkalmazna? Azt mondta, hagyományos medicinát. Nekem ennyi elég.

– Folytassuk a sort. Manuálterápia.

– Ez komoly dolog. Ha valakinek pl. gerincbántalmai, lumbágója van, és hozzáértô, megfelelô anatómiai ismeretekkel rendelkezô ember megnyomogatja az izmokat, a csigolyákat, egy kis sérv például ettôl rendbejöhet. A nem hozzáértô kéz azonban súlyos problémákat okozhat. Ismerek valakit, akinek itt fájt, ott fájt, s valakitôl hallotta, hogy manuálterapeutánál járt és az illetônek használt a kezelés. Ô is elment hozzá, de a kezelés után nemhogy javult volna, hanem még nagyobb fájdalmai lettek. Amikor ezt szóvá tette, az illetô gyógyító azt felelte, azért nem sikerült a kezelés, mert nem lazította el eléggé az izmait. Nem ô volt az, aki rosszul csinált valamit, hanem a beteg volt a hibás.

– Ezt egyébként sûrûn hallani különféle természetgyógyászoktól. Ha valami nem jön be nekik, rögtön a beteg nem megfelelô hozzáállását emlegetik.

Folytatom a sort a csak orvos által végezhetô természetgyógyászati szakterületekrôl: hagyományos kínai, indiai, tibeti gyógymódok. Nem kétlem, hogy ezek jók lehetnek bizonyos esetekben, de nem feltétlenül attól jók, mert egzotikusak és jó messze találták ki ôket.

– De van bennük valami igazság. Keleten ugyanis más nem volt, ott nagyon sokáig egyáltalán nem ismerték a nyugati orvoslást. Ezekhez a gyógymódokhoz filozófiák kötôdnek, nagyon sokáig tanulják és nagyon sok tapasztalat gyûlt össze. Ezt nem lehet pár hét alatt elsajátítani. Az akupunktúrának, akupresszúrának már Nyugaton is van létjogosultsága, megfelelô területen, megfelelô, hozzáértô ember által. Ha valakinek azért fájnak a csontjai, mert daganatos áttétje van, akkor nem manuálterápiát, akupunktúrát kell alkalmazni, hanem az alapokat kell gyógyítani, ha tudjuk. Sajnos a hagyományos orvoslás sem mindenható.

– Folytatom. Bioenergetikai módszerek.

– Ezzel van a legnagyobb bajom.

– Nem csodálom. Felolvasok néhány fogalmat a népjóléti miniszter által aláírt, a természetgyógyászok vizsgakövetelményeit is szabályozó rendeletbôl. Kérem, értelmezze nekem ezt a szót, hogy aura.

– Tudom, hogy mit értenek alatta, de nem fogadom el.

– Bioindikátor használata. Béky-féle isis inga.

– Nem ismerem ezeket.

– Kövek, kristályok, növények mint sugárforrások. Vagy mi köze a természetgyógyászathoz ilyesmikhez, mint körszimmetrikus és periodikus minták energetikai hatása? Piramis, sztúpa? Asztrológiai hatások?

– Ez borzasztó.

- Szerintem az igazán borzasztó az benne, hogy a népjóléti miniszter aláírásával szentesít egy sor áltudományt. Hiszen ezek mind vizsgakövetelmények.

– Ehhez annyit tudok hozzátenni, hogy az orvostudományi egyetemek rektorai a Magyar Tudományos Akadémiához fordultak, mondják meg, melyek azok a természetgyógyászati tevékenységek, amelyeket az Akadémia elfogadhatónak tart egyetemi képzés és vizsgáztatás részeként. Még nem született meg a válasz.* De képzeljük el azt a helyzetet, hogy az Akadémia azt mondja, a bioenergetika elfogadható. Ez a magyar tudomány lejáratása lenne.

– Tanár úr, azt hiszem, az Akadémia soha nem fogja azt mondani, hogy a bioenergetika orvosegyetemen oktatható volna. Vagy ha mégis, én mint tudományos újságíró illegalitásba vonulok. Még arra volnék kíváncsi, hogy a Magyar Orvosi Kamarát megkérdezte-e a Népjóléti Minisztérium, amikor a természetgyógyászok szakmai követelményrendszerét kidolgozták?

– A természetgyógyászati törvény megalkotása során az elsô tíz variáció kidolgozásában a Magyar Orvosi Kamara képviseletében én is részt vettem, aztán nem hívtak többet. A kamara Etikai Kollégiuma a Népjóléti Minisztérium kérésére véleményt nyilvánított a Természetgyógyászati Törvény általános részérôl. A természetgyógyászat egyes fajtáiról véleményünk szerint a Magyar Tudományos Akadémia kompetens nyilatkozni.

* Az interjú elkészülte óta megszületett az állásfoglalás. Ezt elôzô számunkban, a "Szkeptikus Lapok"-ban közöltük.

Vissza a tartalomjegyzékhez