Daruházi Ágnes Emma

A kutya több mint tízezer éve kísérgeti az embert. Az elsõ évezred során, amikor az ember még vadászó–halászó–gyûjtögetõ életmódot folytatott, vadásztársként segítette a szelídített, ám még korántsem háziasított farkas (Canis lupus).

  A domesztikáció akkor kezdõdött el, mikor az ember a földmûves életre tért át. A háziasítás folyamatában nagy szerepet játszottak egyes, a farkasokkal kapcsolatos mágikus-kultikus elképzelések. Õsrégi mesék és mondák utalnak a farkas és az ember e mágikus-kultikus viszonyára (Edda-dalok, Romulus és Remus).

  Ezekben a korai idõkben az ember valamiféle megértéssel viseltetett más fajok iránt, lévén maga is a természettel összhangban élõ kõkorszaki vadász és gyûjtögetõ. Akkoriban az ember még az élet más, de vele egyenrangú megnyilvánulásait látta az állatokban.

  A farkas és az ember ekkor biológiai értelemben konkurens fajok voltak; hasonló módon táplálkoztak. Így könnyen elképzelhetõ, hogy vadbõség idején az ember megosztotta táplálékát a farkassal. Ha az ember nagy állatot ejtett el, a farkasok a tábor körül szaglásztak, és megették a maradékot. Így a hulladékeltakarító és esetenkénti vadászkísérõ farkas és az ember között mind szorosabbá vált a kapcsolat.

  A szelídített és domesztikált állat nem egy és ugyanaz. Az évezredek során az emberi hordák sok állatfajt megszelídítettek, de közülük csak kevés lett háziállattá. Sok feltétel kellett ahhoz, hogy a farkas házikutyává váljon. A legfontosabbak:

(1) aktív és passzív partner egyaránt szociális tagolódásban éljen (nyájban, falkában);
(2) aktív és passzív partner egyénileg kötõdjön saját, meglehetõsen szûken behatárolt életteréhez (territórium);
(3) az állat veleszületett módon tartsa tisztán környezetét.

  Nem tudjuk pontosan, hol és mikor kezdõdött el a háziasítás, valószínûleg több helyen. Nagyjából egyidõs leleteket találtak Dániában, Németországban, Angliában, Törökországban, Perzsiában, Japánban és Amerikában, melyekrõl egyértelmûen megállapították, hogy házikutyától származnak. Ha pedig ilyen távol voltak egymástól a domesztikációs központok, akkor feltehetõ, hogy kezdetben több generáción át az elszigetelten kialakult populációk között különbségek voltak a génállományt és a kromoszómaszerkezetet illetõen.

  Azt sem tudjuk pontosan megállapítani, milyen volt a vadállat, amelybõl a házikutya kialakult. Külsõ jegyek alapján a farkast, a sakált és a prérifarkast vehetjük számításba õsként. De a legfontosabb adatok – az utóbbi évek etológia vizsgálatainak eredményei – azt támasztják alá, hogy a fakras a kutya elõdje.

  Hasonlóságok:
(1) a farkashorda szociális szerkezete, jelzésrendszere;
(2) fogságban a farkas könnyen beilleszkedik a kutyákhoz, ahogyan a kutya az emberekhez;
(3) a farkas mimikájának nagy része, még ha csökevényes formában is, fennmaradt a kutyánál, s ezek a jelek érthetõek a farkas számára is.

  A farkas 42 foga megmaradt a kutyánál, ezek gyengébbek lettek, az agytérfogat pedig 30%-kal csökkent, s az arckoponya rövidebb lett. A rágóizomzat kisebb igénybevétele következtében a koponyán lévõ izmok tapadási pontjai csökkentek, így a koponya alsó része visszahúzódott.

  Bár Ázsiában a sakál, Észak-Amerikában a coyote is részt vett a házikutya kialakulásában, a morfológiai és az etológiai vizsgálatok eredménye egyöntetûen a farkas õsapaságát bizonyítja.

  A házikutya (Canis familiaris) a ragadozók (Carnivora) rendjébe, a kutyafélék (Canidae) családjába tartozik. Pontos jellemzése, minthogy fej, arcorr, fogazat, termet, farok, s általában az összes külsõ jelleg nagyon változatos, alig adható meg. Linné a kutyák egyik fõ jellemvonásának a balra hajló farkukat tekintette. Nagyságuk változó – a patkánytól kezdve az erõs farkasig. Termetük zömök, karcsú vagy vézna, arcorruk rövid és durva alkotású, vagy hosszú és hegyes, lábaik hosszúak vagy rövidek, fülük fölálló, lehajló vagy lecsüngõ, bundájuk rövid és simaszõrû, vagy szálkás és lompos, gyakran göndör, olykor selyemszõrû. Színezetük és szõrük mintája, továbbá természetük és képességeik rendkívül sokfélék. Némelyek érzékenyek, gyorsan reagálnak, mások jóval nyugodtabbak. Egyesek könnyebben taníthatók, mint mások. Némelyeket azért tenyésztettek ki, hogy erõszakos õrzõkutyák legyenek, másokat azért, hogy az ember kezelhetõ kedvenceivé váljanak. A kutyafajták számát több mint 400-ra becsülik. A kutyák általában igen tanulékonyak, jól úsznak és futnak, s igen éberen alszanak.

  Érzékszerveik rendkívül fejlettek. Fülük még a 45 kHz frekvenciájú hangokat is meghallja (egy fiatal felnõtt ember hallásának felsõ határértéke kb. 20 kHz). A hallás mellett a fül az egyensúlyozásban és a kommunikációban is segít, s mindemellett a kutyák egyik nagy elõnye, hogy fülüket képesek a hang irányába fordítani.

  Másik fontos érzékszervük a szem. A kutyák teljes látómezeje 250–280°, ebbõl, amit mindkét szemükkel látnak 75–85°, s igen jól látnak a gyenge fényben és a sötétben is. Nem fekete-fehérben látják ugyan a világot, színlátásuk azonban csak a kék és a sárga színre korlátozódik. A piros és a narancs színt sárgának, a zöldet szürkének, a lilát kéknek látják.

  A kutyák legfontosabb és legszenzibilisebb érzékszerve az orr. Az orrüreg több mint 200 millió receptorsejtet tartalmaz. Van egy, a szaglóideg által beidegzett különleges érzékszervük, a Jacobson-féle szerv, ez az orrüreg járulékos ürege. Segítségével még a trilliomodnyi koncentrációjú szagokat is megérzik.

  Pavlov kísérlete, mely bebizonyította, hogy az ún. veleszületett (congenitalis) reflexek mellett a külvilág ingereinek hatására az élet folyamán új reflexek keletkezhetnek, világszerte ismert. Köztudomású tény az is, hogy a kutyák füle igen érzékeny. Erre a két dologra építettem kísérletemet, mellyel célom az, hogy bebizonyítsam: a kutyák képesek megkülönböztetni a különbözõ dallamokat, azaz van ún. zenei hallásuk.

  A kísérlet alanyául Ada nevû 6 éves óangol juhászkutyámat választottam. Igaz, ahogyan sokféle kutyafajta létezik, úgy a megfigyelési ill. tanulási képesség sem egyforma mindegyiknél. Ada azonban eddigi élete során igen okosnak bizonyult, így hát volt okom bizakodásra a kísérlet sikeres kimenetelét illetõen.

  A kísérlet hozzávalói:
  1. Ada
  2. egy furulya
  3. egy „fõdallam”

  4. egy „csalidallam”

  5. kutyaeledel
  6. ÉN

  A kísérletet két részre osztottam.
 
 

1. táblázat

1. rész (1–4. nap) Az elsõ rész célja az, hogy Adánál kiváltsam azt a feltételes reflexet, hogy furulyaszó elhangzása után „enni kérjen”. Ezt a következõképpen végeztem.

  Néhány napon keresztül (1–4. nap) mindennap – többnyire délután, mivel egy nap egyszer: este eszik – 10 alkalommal eljátszottam neki a fõdallamot, s a dallam minden egyes elhangzása után kapott kutyaeledelt. Az elsõ napon egy-két alkalommal kapta fel a fejét a zeneszóra, egyelõre még csak kíváncsiságból. A második napon már többször figyelt fel, s néha meg is nyalta a száját, harmadnap pedig már mind a 10 próbára odajött, és nyalta a száját. A negyedik napi „adagot” mintegy megerõsítésként végeztem el. (1. táblázat)
 

2. rész (5–22. nap) A kísérlet második részében már konkrétan a kutya dallamfelismerõ képességét szándékozom bizonyítani.

  Több héten keresztül mindennap (egy-két kisebb szünettel megszakítva ) tízszer játszottam el a fõdallamot, és tízszer a csalidallamot, természetesen a kettõt keverve. A fõdallam elhangzása után Ada kapott eledelt, a csalidallam elhangzása után viszont nem. (A reakciók eredménye természetesen Ada kedélyállapotától is függött. Ha például nagyon meleg volt az idõ, s õ az árnyékban hûsölt, a lustaság legyõzte az éhségét, míg mikor szaladgálós kedvében volt, szívesebben odajött hozzám a zeneszóra.)

2. táblázat

 Látható a 2. táblázatban, hogy az elsõ két napon mindig ugyanúgy reagált: odajött. Ekkor még csak a furulyaszóra figyelt, s nem magára a dallamra.

  A következõ öt napban (3–7. nap) igen egyenetlen a táblázat fekete és fehér színeinek megoszlása, bár a fõdallam eljátszása utáni reakciók eredménye átlagosan még mindig pozitívabb, mint a csalidallam elhangzása után.

  Az ezt követõ hat napon (8–13. nap) kicsit variáltam a kísérletet. A fõdallamot már nem furulyáztam, hanem fütyültem, míg a csalidallamot a korábbiakhoz hasonlóan furulyával játszottam el; ezzel is próbáltam Ada számára úgymond elkülöníteni egymástól a két dallamot.

  A táblázatban jól látható, hogy napról napra kevesebbszer reagált a csalidallamra, bár nagy valószínûség szerint a kétféle zenélési módnak eleinte nagyobb szerepe volt a reakciók ilyetén alakulásában, mint a kétféle dallamnak.

  A 14. napon ismét változtattam a kísérlet módszerén. A füttyöt egybekötöttem a zongorával, vagyis a fõdallamot fütyültem és zongoráztam egyszerre, hogy erõsítsem a kutyában a dallamot. Ada természetesen mind a tíz alkalommal odajött.

  A kísérlet 15. napján elhatároztam, hogy a próbákat furulya–furulya felállásban végzem el. A szokásos módon, keverve játszottam a furulyán a dallamokat; hol az egyiket, hol a másikat. Legnagyobb meglepetésemre az elsõ 4-4 próba reakciói tökéletesek voltak: Ada egyedül a fõdallamra jött oda. A további 6-6 próba is ugyanilyen sikerrel járt. Ujjongásom nem ismert határt. A megerõsítés kedvéért még a következõ három napon is elvégeztem a próbákat. Az eredmény mindig ugyanaz volt: Ada csakis a fõdallamra jött oda.

  A tervezett kísérlet sikerült, az azonban még nem állapítható meg pontosan, hogy a dallam vagy a ritmus különbözõsége dominált a felismerésben; ez majd esetleg egy következõ kísérlet tárgya lesz. Az is lehet, hogy késõbb egy nehezebb zenei témával próbálkozom. Talán megfelelõ lesz Beethoven IX. szimfóniája...