Az úthálózatok kiterjedése az elmúlt évszázadban megdöbbentő méreteket öltött. Az Európai Unión belül 2017-ig létesült burkolt utak hossza csaknem ötmillió kilométer volt. Sűrűségük növekedése negatív hatással van a legtöbb élőlénycsoport előfordulására és az élővilág sokféleségére. Az utak általános negatív hatásai közé sorolható az élőhelyek feldarabolódása, az érintett életközösségek sérülékenyebbé válása, és hogy azokat az özönfajok könnyebben elérhetik.
Az utaknak, mint ökológiai folyosóknak a növények terjedésében betöltött szerepe jelentős, az inváziós fajok utak menti terjedése világszerte ismert és vizsgált folyamat. Ehhez több tényező is hozzájárulhat, ilyenek az útszegélyek kezelési folyamatai (kaszálás, gyomirtózás, sózás stb.), ugyanis az ezek által megváltozott körülményekhez az őshonos fajok sokszor kevésbé képesek alkalmazkodni. Az inváziós fajok megjelenését és terjedését megkönnyítik az útépítéshez felhasznált talajok is, mivel ezek gyakran távoli területekről származnak, így a helyi talajoktól eltérő összetételűek és idegenhonos, agresszíven terjedő fajok propagulumait (terjesztő képleteit: magokat, terméseket) is tartalmazhatják. A terjedést elősegíthetik a könnyű magvú fajok esetében a járművek által keltett légáramlatok, illetve a járművekre tapadt sár, amely jelentős mennyiségű magot tartalmazhat. Ezt jól szemlélteti egy olyan vizsgálat, melynek során csíráztatásos kísérlettel több mint 100 növényfajt mutattak ki egyetlen, 15 ezer kilométert megtett járműre tapadt sármintából. Más kutatások pedig igazolták az útszegélyek kaszálását végző járművek magterjesztésben betöltött szerepét.
A téli sózás és a halofil növényfajok
Az utak esetében fontos megemlíteni a téli sózást, amely az elmúlt néhány évtizedben általánossá vált csúszásmentesítő módszer. A leggyakrabban használt anyag a konyhasó. Ennek több negatív következménye is lehet a környezetre nézve, ilyen a felszíni, ivó- és talajvíz szennyezése, járművek, hidak korróziója. Az út menti vegetációra nézve is számos káros hatása ismert, ugyanis egyes fafajok esetében levélkárosodást okoz. A talajban megnövekedett sótartalom ozmotikus stresszt idézhet elő, befolyásolja a talaj pH-értékét, a tápanyagok elérhetőségét, egyensúlyát, és ezáltal megváltoztatja a vegetáció faji összetételét, elősegíti különféle stressztűrő, halofil (sótűrő) növényfajok terjedését az utak mentén. Halofil növényeknek (vagy halofitonoknak) a 200 mM fölötti sókoncentrációjú élőhelyeken túlélni és szaporodni képes fajokat nevezzük, melyek a világ flórájának körülbelül 1 százalékát teszik ki. Ezek között vannak olyanok, melyek sós körülmények között mutatnak optimális növekedést, mások viszont só hiányában. A legtöbb esetben azonban nem obligát halofitonokról beszélünk, hanem gyenge kompetíciós képességeik miatt szélsőséges körülmények közé kényszerült növényekről van szó. Ez a jelenség olyan szinten képes befolyásolni bizonyos sótűrú növényfajok elterjedését, hogy az őshonos előfordulásaiktól akár több ezer kilométert megtéve, az utak mentén új területeket hódíthatnak meg.
Tengerparti fajok hódító útja kontinensünk belsejébe
A jelenség egyik szembetűnő képviselője a csókalábú útifű (Plantago coronopus). E növényfaj eredeti elterjedési területe Európában a tengerpartok vonalát követi Skandináviától a nyugati partokon keresztül a Mediterráneumig, illetve a Fekete-tenger partvidékéig. Eredetileg sós tengerparti élőhelyekhez: homokdűnékhez, mocsarakhoz, sziklákhoz kötődik.
Az elmúlt néhány évtizedben azonban az utak sózásával és a megnövekedett nemzetközi forgalommal e növényfaj hódító útjára indult a kontinens belseje felé, elérve így hazánk területét is. A csókalábú útifüvet először 2013-ban az M1-es és az M7-es autópálya mellől dokumentálták Magyarországon, majd gyors hódításba kezdett és az ország közútjain ma már több mint 70 helyről ismerjük az előfordulását. Ennek kapcsán egyik kutatásunk tárgya volt e faj sikeres út menti terjedésének vizsgálata. Munkánk során az 1980 és 2019 közötti időszakból származó, összesen 203 szakirodalmi adatot gyűjtöttünk össze 11 európai ország területéről, melyek a csókalábú útifű út menti előfordulásaira vonatkoznak. Érdekes a dokumentált előfordulások számának alakulása az elmúlt negyven évben. Míg az 1980 és 2000 közötti időszakból mindössze 15 út menti előfordulást detektáltak közutak mentéről, ez a szám a 2000 és 2010 közötti időszakra 50-re, a 2010-2019 közötti időszakra pedig 153-ra növekedett. Becsléseink alapján körülbelül évi 70 kilométeres sebességgel terjed az európai közutak mentén.
A faj út menti feltérképezésére irányuló vizsgálatainkat nemcsak az újonnan meghódított Magyarország útjaira, hanem az eredeti elterjedési régióján belüliekre (Ciprus, Leszbosz és a kontinentális Görögország) is kiterjesztettük. Kíváncsiak voltunk, hogy milyen különbségek tapasztalhatók az idegenhonos és őshonos út menti előfordulások között. Azt találtuk, hogy a mediterrán régióban jóval gyakoribb a csókalábú útifű a közutak mentén, mint hazánkban, azonban az egyes út menti állományok nagysága között jelentős különbség nem tapasztalható. Tehát ahol megfelelők az út menti feltételek (szabad felszínek, taposás), ott mind vegetatív, mind ivaros szaporodással képes a populációméret gyors növelésére.
Vizsgáltuk a faj lehetséges magprodukcióját is. Becsléseink alapján egyetlen egyed akár ezernél is több mag létrehozására képes. Azt tapasztaltuk, hogy a konyhasó koncentrációjának növekedése negatív hatással van magjainak csíraképességére. Magjai viszonylag magas sókoncentráción is csíráztak, ami – szakirodalmi adatok alapján – már az a sómennyiség, amelyen csak a halofil növényfajok csírázása lehet zavartalan, egyéb fajokét már gátolja a só.
Úgy tűnik a csókalábú útifű esetében, hogy az európai utak menti sikeres terjedése mögött elsősorban nem a sótűrése áll, hanem inkább néhány igen speciális, a szaporodásához köthető tényező. Ilyen például a rá jellemző magdimorfizmus, mely annyit jelent, hogy egy toktermésben kétféle mag létrehozására képes, melyek alakban és méretben is eltérnek. Ezek a magok eltérően viselkednek vizes közegben, illetve eltérő a csírázási mechanizmusuk és ez óriási előnyt jelenthet egy olyan növényfajnak, amely több ezer kilométert „gyalogol” számos különböző klimatikus és környezeti feltétellel jellemezhető helyeken keresztül, hiszen a kétféle mag közül valamelyik típusú mindig előnyösebb lesz és nagyobb eséllyel képes csírázni.
Valószínűleg a tovább növekvő úthálózat és forgalom következtében további terjedése várható a csókalábú útifűnek a közutak mentén. Intenzív terjedése azonban természetvédelmi kérdéseket is felvethet. Nem ritka jelenség, hogy az először utak mentén terjedő idegenhonos növényfajok később utak menti természetes élőhelyeket is kolonizálnak, ezzel jelentős természetvédelmi problémát okozva. Mivel a kontinentális Európa többi részén nincsenek olyan kiterjedésben természetes szikes területek, mint a Kárpát-medencében, ezért nem tudjuk, hogy amennyiben az utak mentéről bejut ezekre az élőhelyekre, mennyire jelenthet veszélyt az őshonos szikes közösségeinkre, esetlegesen megváltoztatva ott az őshonos fajösszetételt. Fontosnak tartjuk ezért a szikes közösségek közelében lévő állományok monitorozását.
Őshonos sótűrő növényeink is útra keltek
Őshonos sziki növényfajaink, habár földrajzilag meglehetősen távol élnek a tengerparti sótűrő fajoktól, bizonyos szempontból mégis nagyon hasonlóak hozzájuk. Ez a hasonlatosság a sótűrés: e fajok hatékonyan alkalmazkodtak a sóban gazdag élőhelyekhez a különböző sókiválasztó rendszereik révén. Habár a tengerparti sós területek és a kontinentális szikesek sóösszetétele kémiailag különbözhet, mégis nagyon hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek az ezekhez az élőhelyekhez alkalmazkodott halofil fajok. Így nem meglepő, hogy őshonos, szikeseken élő növényeink is megtalálták létfeltételeiket a sózott utak szegélyein.
E jelenséggel kapcsolatos kutatásunk középpontjába öt őshonos sótűrő növényfajt helyeztünk. Ezek a közönséges mézpázsit (Puccinellia distans), a közönséges szikipozdor (Podospermum canum), a magyar sóvirág (Limonium gmelinii), a szárnyasmagvú budavirág (Spergularia maritima) és a veresnadrág csenkesz (Festuca pseudovina) voltak. Ezek kiválasztásakor az volt a cél, hogy olyan őshonos sótűrő fajok legyenek, amelyek tavasztól őszig megtalálhatók és különböző gyakorisággal vannak jelen az utak mentén, így a terjedési sikerességük okait is vizsgálhatjuk.
A terepi munka során 517 mintavételi ponton végeztünk út menti sótűrő növényfajokra vonatkozó vizsgálatokat, ebből 371 mitnavételi ponton legalább egy sótűrő növényfaj jelen volt. A leggyakoribb és legnagyobb egyedszámban megtalálható faj a közönséges mézpázsit volt, összesen 264 helyen csaknem 19 ezer példánya került elő, őt követte a veresnadrág csenkesz (186 hely, 11 ezer példány), a közönséges szikipozdor (102 hely, több mint 5 ezer példány), a magyar sóvirág (51 hely), míg a legcsekélyebb számban a szárnyasmagvú budavirág (6 hely) volt jelen a közutak mentén.
A csíráztatásos kísérlet során azt tapasztaltuk, hogy minden fajnál a 0,00%-os (kontroll) táptalajon volt a legtöbb a kicsírázott magok száma, ezzel bizonyítván, hogy fakultatív halofitonokról van szó, tehát a magok só nélkül is képesek csírázásra. Ellenben a magasabb sótartalmú táptalajokon egyértelmű volt a visszaesés a csíranövények számában. Habár korábban feltételeztük, hogy a jelentős magprodukció és a kis magtömeg fontos szerepet tölthet be e fajok terjedésének sikerességében, mégis a két legritkább út menti faj (a magyar sóvirág és a szárnyasmagvú budavirág) bizonyult a legnagyobb magprodukcióval rendelkezőnek. A közönséges mézpázsit és a veresnadrág csenkesz alacsony magprodukciójához kis magtömeg társul, míg a közönséges szikipozdor alacsony magprodukcióját repítőszőrök egészítik ki, melyek mind segíthetik a terjedést és „kompenzálhatják” a viszonylag alacsony magprodukciót.
Az út menti előfordulást befolyásoló tényezők vizsgálatakor az átlagos napi forgalom, a tengerszint feletti magasság, az adott ponton felmért egyéb sótűrő növényfajok száma és az adott faj környező flóratérképezési kvadrátokban való jelenlétének hatását vettük figyelembe. Az öt vizsgált sótűrő fajból négy esetében tapasztaltuk, hogy az átlagos napi forgalom és a környező tájban való előfordulás pozitívan befolyásolta az út menti megjelenésüket. Az egyéb sótűrő fajok is ötből négy esetben pozitív összefüggést mutattak a vizsgált fajaink út menti előfordulásával.
A világjáró magyar sóvirág
Összességében tehát a vizsgálatunk rávilágított arra, hogy e fajok számára is alkalmas élőhelyek a sózott útszegélyek, melyeken sótűrésük révén a vizsgált fajok előnybe kerülnek más stressztűrő fajokkal szemben. Sikerességükhöz hozzájárulhat sótűrésük, jelentős magprodukciójuk, alacsony magtömegük vagy egyéb terjedést segítő képleteik. Azonban jelenleg legnagyobb szerepe valószínűleg a környező tájban való előfordulásnak lehet, tehát őshonos sziki növényfajaink többnyire az út menti terjedésnek abban a fázisában vannak, amikor az eredeti élőhelyeikről az azokon áthaladó utak szegélyeit kolonizálják (elsősorban alacsonyabb kategóriájú utakat, melyek sok esetben természetes átmenetet képeznek a környező tájjal), majd ezekről juthatnak el magasabb kategóriájú utakra, autópályákra és kerülhetnek rá a nemzetközi úthálózatra. Ugyanakkor – habár egyelőre eseti jelenségnek tűnik – a magyar sóvirág cseh, osztrák vagy német autópályákon való előfordulása azt mutatja, hogy előbb-utóbb számíthatunk őshonos sótűrő fajaink megjelenésére a nemzetközi úthálózatban is. Jó példa erre a közutak mentén általunk leggyakoribbnak talált közönséges mézpázsit, mely faj kapcsán már nem volt kimutatható a környező táj pozitív hatása az előfordulásokra. E mögött pedig az állhat, hogy a faj már túl van terjedésének azon szakaszán, amikor csak az eredeti elterjedési területén belülre eső útszakaszokat kolonizálja. A közönséges mézpázsit egyébként az egész európai úthálózat mentén meglehetősen gyakori.
FEKETE RÉKA – BAK HENRIETTA – MOLNÁR V. ATTILA
Nyitóképünk: A csókalábú útifű egyedei az M7-es autópálya padkáján
Az írás a Növényi Egészség Éve alkalmából kiírt cikkpályázatunkon a II. díjat nyerte el.
IRODALOM
Fekete R., Mesterházy A., Valkó O. & Molnár V. A. (2018) A hitchhiker from the beach: the spread of the maritime halophyte Cochlearia danica along salted continental roads. – Preslia 90: 23–37.
Forman R. T., Alexander L.E. (1998) Roads and their major ecological effects. Annu. Rev. Ecol. Syst. 29: 207–231
Schmidt D., Bauer N., Fekete R., Haszonits Gy., Süveges K. & Molnár V. A. (2020) A csókalábú útifű (Plantago coronopus) folytatódó térhódítása Magyarországon.– Kitaibelia 25(1): 19–26.
Scott N.E., Davison A.W. (1982) De-icing salt and the invasion of road verges by maritime plants. Watsonia 14: 41–52
Von der Lippe M., Bullock J. M., Kowarik I., Knopp T., Wichmann M. (2013) Human-mediated dispersal of seeds by the airflow of vehicles. PLoS One 8(1): e52733
Von der Lippe M. & Kowarik I. (2007) Long-distance dispersal of plants by vehicles as a driver of plant invasions. Cons. Biol. 21(4): 986–996.
