Az ipari szereplők évtizedekig abban az illúzióban ringattak minket, hogy problémáikat jól kézben tartják, teszik mindezt a termelés növelése, a folyamatos technológiai fejlődés, valamint a fenntarthatósági szemlélet kíséretében. Az utóbbi két évtizedben mégis több műanyagot állítottak elő, mint a XX. század második felében összesen. Hol került hiba a gépezetbe?
A XXI. század egyik legfelkapottabb témája és legégetőbb kihívása az éghajlatváltozás, ám ebben nem tulajdonítunk akkora jelentőséget a műanyaghulladékoknak, mint kellene. A műanyagok előállítása már a XIX. század óta ismert, ipari szintű termelése azonban a XX. század elején kezdett erőteljesebben kibontakozni, amikor a cégek felismerték ebben az új matériában rejlő számtalan piaci lehetőséget. Nem tett másként annak idején a Prestone vállalat sem, amely leginkább a kereskedelmi forgalomban árusított, földgázból szintetizált fagyállói révén vált ismertté. E folyamat melléktermékeként etilén-diklorid keletkezik, ennek a káros anyagnak viszont sokáig nem tulajdonítottak gyakorlati hasznot, így aztán gyorsan, kezelhetetlen mennyiségben felhalmozódott. A cég megoldásként úgy döntött, hogy vinil-klorid monomer gyártásába kezd, amelyet ugyan a ’70-es évek óta rákkeltőként ismerünk, akkoriban viszont a kínálkozó profitlehetőség mellett ez keveseket érdekelt.
Sajnos ez nem egy elszigetelt példa, inkább annak szemléltetése, hogy a vegyi anyagok – köztük a műanyagok – termékfejlesztése hogyan bontakozott ki. A Carbide, és más, XX. századi petrolkémiai cégek számára minden egyes ilyen melléktermék új ágazatokat nyitott meg, amely pedig még több piaci lehetőséget kínált. Minden ilyen anyagnak, mely újonnan lép be a rendszerbe, végül jónak kell lennie valamire: akár csak annyira, hogy pénzt csinálhassunk belőle és utána eldobhassuk. Az imént említett Carbide is idővel eljutott a vinilhez, amelyet végül polivinil-klorid (Polyvinyl Chloride, PVC), valamint polivinil-acetát formájában tettek igazán jövedelmezővé. A vállalat éveket töltött azzal, hogy új felhasználási módokat találjon ki, illetve a vásárlói körét is bővítse. Ez kezdetben nem ment könnyedén, a celluloid, valamint a polisztirol is hasonló nehézségekkel küzdött. Aztán egyszer csak kitört a második világháború.
A háborús szerződések egycsapásra felgyorsították a szóban forgó anyagok fejlesztését. Az Egyesült Államok haditengerészete például több amerikai cég számára is elősegítette (DuPont, Union Carbide), hogy Európában (Nagy-Britanniában) is gyárthassák termékeiket, többek között a huzalok és kábelek szigetelésére (például a radarokban) használt polietilént. A DuPont számára ezen kívül a Manhattan-terv is páratlan lehetőséget kínált új fluorozott műanyaga, a teflon hódító útjának elindítására. A háború a különböző műgyanták (például a polisztirol) iránti keresletet is fellendítette, mintegy 32-szer többet gyártottak a világégés után, mint előtte. A polisztirol azonban egy másik, a modern gépesített hadviselés szempontjából is kulcsfontosságú alapanyaggá vált a sztirol-butadién gumi (Styrene Butadiene Rubber, SBR) révén, melyből tankok futófelülete, bombázórepülőgépek gumiabroncsa, valamint katonák által viselt csizmák talpa is készült.
A hatalmas német vegyipari óriás, az IG Farben a Buna-S gumival jelent meg a háború idején, éppen abban az időszakban, amikor az Egyesült Államok, elszakítva kelet-ázsiai természetes gumi készletétől, ugyancsak azon dolgozott, hogy szintetikus úton állítsa elő a hiányzó alapanyagot (amely végül a GR-S nevet kapta). Az amerikai és német vegyipar összecsapása talán csak az atombomba kifejlesztéséért folytatott versenyfutással mérhető össze. A háborús gumiigényhez történő felzárkózás érdekében az Egyesült Államok – a korábbi előállítási nehézségek ellenére – hirtelen óriási mennyiségben gyártotta az újonnan kifejlesztett, nélkülözhetetlen anyagot. Ám hasonlóan a vinil-kloridhoz, a sztirol is kockázatokkal járt – nevezetesen rákos megbetegedések lehetőségével. Ugyanez a helyzet állt elő a szintetikus gumi másik fő összetevőjével, a butadiénnel is.
Ennek ellenére az 1950-es évekre a kormány magánkézbe helyezte a gumigyárait. Több cég – köztük az amerikai Union Carbide is – így már olyan mértékben tudott sztirolt és butadiént előállítani, amely meghaladta a békeidőkben fogyasztható mennyiséget. Előbbit végül a polisztirol gyártása tudta magába szívni, amelynek jelentős részét háztartási felhasználásra optimalizálták. A műanyag háború utáni „háziasítása” egyenetlenül, sokszor erős rohamokkal indult meg. A kereslet felpörgetése érdekében az iparág jelentős összegeket fektetett a hirdetésbe. Eleinte a nőket tűzte ki célpontjának, hogy a műanyagok otthonaikban betöltött előnyeit megismertesse. Egy idő után azonban saját termékeivel már nem tudták tovább bővíteni piacaikat. Ekkor jött a képbe az a gondolat, hogy már nem közvetlenül háztartási eszközöket kellene előállítani, hanem más termékek rajtuk keresztül történő szállításában részt venni: vagyis megszületett az eldobható műanyagok fogalma.
Habár az 1960-as években, a vietnámi háború idején ismét hatalmas piac nyílt meg, a műanyagok – elsősorban csomagolóanyagok – iránti kereslet már jócskán felülmúlta a hadiipar igényeit. A 70- es évekre az élelmiszerboltokban a papírt fokozatosan műanyag váltotta fel: a tojástartó kartondoboz és a kenyércsomagoló tasak idővel eltűnt, ezzel párhuzamosan pedig megjelent a műanyag hústálca és a nejlonzacskó. A XX. század utolsó évtizedében az élelmiszerek zömét pedig már képtelenség volt csomagolásmentesen megvásárolni. Azóta sajnos csak egyre nehezebb meghatározni az összefüggést a közönséges műanyag csomagolás, a háztartási vagy ipari szennyezés, a politika, az éghajlatváltozás stb. egymással összefonódó, világméretű problémái között, és talán még nehezebb megtalálni azt, hogy hol is kellene beavatkozni.
Igaz, egyes műanyagok könnyebbé, hatékonyabbá teszik például a közlekedést, vagy a megújuló energiaszektort, mégis, napjainkban több mint 40 százalékuk pohár, csomagolóanyag, vagyis rövid felhasználású termék. Annak ellenére, hogy számtalan helyen buzdítanak rá: ne használj eldobható termékeket, a legtöbb embernek nem sok beleszólása van a csomagolások mennyiségébe az életében. A legtöbb helyen ezek használata elkerülhetetlenné vált, különösen a vidéki, vagy a fejletlenebb régiókban, ahol sok esetben az alternatívák elérhetetlenek vagy megfizethetetlenek. Persze számos jó kezdeményezést is látunk a fejlett világban, ilyenek például a csomagolásmentes üzletek, ahol elegendő akár egy befőttesüveget magunkkal vinnünk, amibe a kimért árut töltjük. Ám nem a hulladékfelhalmozódás az egyetlen, amely ellen akár kreatív megoldásokkal is fel kellene lépni – ilyen az éghajlatváltozás is. Bár hogy ebben egyénileg mit tudunk tenni az ipari szereplőknek kiszolgáltatva, az más kérdés. A műanyagok jelentős részét napjainkban már kőolajfinomítók és petrolkémiai üzemek szövevényes hálózatában készítik, 98-99 százalékukat pedig fosszilis tüzelőanyagok felhasználásával állítják elő. Emiatt a műanyagtermelés jelentős szereplője lett a világ szén-dioxid-kibocsátásának, mivel maga a petrolkémia is rendkívül energiaigényes ágazat. Az, hogy ez pontosan mennyi CO2-kibocsátásért felel, az alapanyagonként és típusonként eltérő lehet, de átlagosan minden egyes előállított metrikus tonna műanyagra majdnem kétszer annyi szén-dioxid jut. Egyes becslések szerint, ha az Egyesült Államok műanyagtermelése a jelenlegi ütemben tovább növekszik, 2030-ra az éghajlatváltozáshoz való hozzájárulása akár a széntüzelésű erőművekével is vetekedhet. De még ha a világ nagy része át is térne az alacsony CO2-kibocsátású termelésre, a műanyagok – részben előállítási tulajdonságaik révén – továbbra is jelentős, éghajlatváltozási szempontból fontos gázok kibocsátói maradnának.
A kutatók más területeken is vizsgálják a műanyagprobléma összetettségét, újabban például azt is meg kell nézniük, hogy a nyílt vízen úszó és napfény által mikroműanyagokra bomló hulladék hogyan befolyásolja a planktonok oxigéntermelési, valamint szénelnyelési képességeit. Ha ugyanis ez sérül, akkor a bolygó szén-dioxid-szint növekedésének egyik legnagyobb fékje mehet tönkre, nagyobb sebességet engedve az elszabaduló éghajlatváltozásnak.
SZOUCSEK ÁDÁM
A KEHOP-3.1.5-21-2021-00003. sz. projektet
támogatta Magyarország Kormánya
és az Európai Unió.
