1. RÉSZ Sokan úgy vélekedhetnek, hogy az ősmaradványok megtekintéséhez múzeumokba kell ellátogatni, vagy egyenesen terepre kell menni gyűjteni, pedig létezik egy harmadik lehetőség is. Voltaképp ki sem kell mozdulni szinte a komfortzónánkból. Városainkban díszítőkő és burkolatkő gyanánt rengeteg terméskövet használtak fel elődeink és használunk fel manapság is, amelyek némelyikében ősmaradványokra lehet bukkanni. Kétrészes cikkünkben ezek felfedezésére invitáljuk olvasóinkat.
Természetesen a földrajzi adottságoktól függ, hogy milyen terméskövek kerülnek felhasználásra, mivel a nehéz anyag odaszállításának költsége a távolság erős függvénye. Ott például, ahol közel s távol metamorfitok vagy magmás kőzetek vannak kizárólag jelen, nem számíthatunk ősmaradványokra a burkolatokban. Magyarországon elsősorban a földtörténeti középkorban képződött mészkövek alkalmasak építészeti célú felhasználásra, de a miocén korú lajtamészkő és szarmata mészkő, valamint a negyedidőszaki travertino is alkalmasak építészeti feladatokra, hogy csak az üledékes kőzeteket említsem.
A legősibb Magyarországon bányászott, építészeti célokra felhasznált kőzet a Rakacai Márvány (frasni korú, mintegy 385-374 millió éves) és a Polgárdi Mészkő (analóg alpi kőzettestek alapján talán alsó emsi korú lehet, azaz körülbelül 407-397 millió évvel ezelőtt képződhetett, de ezt eddig nem sikerült igazolni). Bennük az utólagos átkristályosodás miatt ősmaradványra nem lehet bukkanni, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Polgárdi Mészkő Formációban rossz megtartású stromatoporoidea (ősi szivacs) és stromatolit (cianobaktérium-telep) leletek azért előkerültek, a Rakacai Márvány Formációból pedig conodonták váltak ismertté. A conodonták (Conodonta osztály) ősi gerinchúrosok voltak, általában csak a fogaik maradtak fenn. A Bükk északi részén található, sötét színű karbon és perm időszaki mészköveket helyi felhasználás céljából fejtették. A felső perm időszaki (zechsteini, körülbelül 259-252 millió éve képződött) Balatonfelvidéki Vöröshomokkő Formációban ritkák az ősmaradványok, és ha voltak is, a megmunkált köveken már semmi sem ismerhető fel belőlük. A Balaton-felvidéken és általában a Dunántúli-középhegységben a triász mészkövek és dolomitok azok a legidősebb üledékes kőzetek, amelyekben kövületekre bukkanhatunk. A dolomitok nemigen alkalmasak tektonikus eredetű töredezettségük és a gyakori hidrotermális átkristályosodás miatt bekövetkezett porlódás miatt arra, hogy belőlük lábazati kő vagy burkolókő készüljön. Így a triász mészkövek tartalmazzák a legidősebb felismerhető fosszíliákat Magyarországon általában. A hazai termésköveken kívül számos importból származó kőféleség is előfordul.
A díszítőkövek nagy előnye, hogy felületük jóformán csiszolt és polírozott metszeteket szolgáltat a kövületekről, ami lehetővé teheti belső szerkezetük tanulmányozását is több, nem irányított síkból is. Így például láthatóvá válhat a brachiopodák (pörgekarúak) aszimmetrikus háti és hasi két teknője és akár a kartámasztó váza is, a belemniteszek rostrumának és phragmoconusának (a vázuk két fontos alkotója) szerkezete, valamint az ammoniteszek kamraválaszfalai. A régen rakott kőkerítések, várfalak és öreg kültéri burkolókövek az eróziónak kitett felületeken a kőzetszövet milyenségétől függően eltérően veszítenek anyagukból a fagy, az eső, a szél szállította porszemek vagy a sós hólé hatására. Ez a differenciált mállás mintegy kipreparálja a fosszíliákat a befoglaló kőzetből, aminél rendszerint keményebb anyagból épülnek fel maguk a kövületek. Tudományos értéke persze nincs ezeknek a leleteknek, hiszen sokszor nemhogy a rétegtani szint, de a pontos származási hely sem azonosítható utólag. Sok állat kövült váza a metszetekben csak nehezen ismerhető fel az esetleges metszési sík és az olykor jellegtelen küllemű metszet alapján. Pontos határozásról pedig csak akkor lehet szó, ha az erózió által kipreparált, jó állapotú példányokra bukkanunk. Ennek ellenére kiválóan alkalmasak arra, hogy segítségükkel földtörténeti sétát tegyünk, akár egy nagyváros szívében is.
Földtani túra
Épp az a nagyszerű a városi „földtani túrában”, hogy még csak bakancs sem kell hozzá, elég egy jobb tornacipő, egy kulacs tea, egy tábla csoki vagy szendvics, buszbérlet vagy metrójegy a kényelmesebbeknek. Továbbá nem árt, ha van nálunk egy telefon vagy fényképezőgép, amivel meg tudjuk örökíteni a látottakat. Nyáron nem árt a kalap, mert a déli falak előtt igen tikkasztó tud lenni a hőség ilyenkor. Kalapácsot és vésőt viszont semmi esetre se tegyünk a hátizsákba. Engedjük, hogy mások is gyönyörködhessenek a természet eme csodáiban a későbbiekben. Az is biztos, hogy a felfedezés öröme privát élmény, mivel felderítetlen terepről van szó, és kizárt, hogy valaki akárcsak egy konkrét város minden utcájának összes kövét ismerje.
A továbbiakban, ahol csak lehet, igyekszem kor és formáció szerinti tematika alapján bemutatni az épületek díszítésére, kerítések építésére használt kőzetféleségben található kövületeket.
Triász
Füredi Mészkő Formáció
A Füredi Mészkő számos középület, kerítés burkolatában és anyagában megjelenik Veszprém és Balatonfüred környékén. Bányásszák többek között Balatonfüreden és Pécselyen is. A Füredi Mészkő Formáció nyílt tengerben képződött (pelágikus), medencefáciesű képződmény. Amint az a mellékelt képen is érzékelhető, a kőzet színe világosszürke, a felszín hullámos és gumós megjelenésű. Az átmetszeteken látszanak a rendszerint sötétbarna-fekete színű tűzkőlencsék. A formáció Balatonfüred környékén a legvastagabb. Ammoniteszek (fejlábúak, Ammonoidea alrend) is előfordulnak. A kőzet jellemző ammonitesz-nemzetségei a Trachyceras, Sirenites, Neoprotrachyceras és a Frankites genusok (1. ábra).

A tűzkő radiolaria eredetű, a kovavázat építő sugárállatkák vázainak lerakódást követő feloldódásával, egyfajta „szilikagél” képződésén keresztül jött létre. A sugárállatkák egysejtű állatok, az óceánokban a zooplankton alkotói, manapság is képződik radiolariás iszap az Atlanti-óceán aljzatán. Úgy becsülik, hogy a vízmélység a Füredi Mészkő képződése idején néhány száz méter lehetett, de a fosszíliák tanúsága szerint a karbonátkompenzációs mélységet nem érhette el. Maguk a tűzkőlencsék már nem, de a befoglaló mészkő tartalmaz sugárállatka-vázakat. A formáció a triász időszak ladin és karni korszakainak határán, mintegy 227-228 millió évvel ezelőtt képződött (2. ábra).

Veszprémi Márga Formáció
A Veszprémi Márga Formációt egykor Veszprém számos pontján bányászták. A város régi kőkerítéseiben ez a kőzet fordul elő talán leggyakrabban mint helyi építőkő. A számos esetben már 100 éves kort is meghaladó kőkerítések felszínén az erózió által szépen kipreparált fosszíliák figyelhetők meg. A leggyakoribbak a kagylóteknők, egy monográfia szerint 92 kagylófaj fordul elő ebben a formációban. A Veszprémi Márga csigákban is nagyon gazdag, mintegy 120 fajt írtak le belőle. Számos pörgekarút (brachiopodát) találtak a kőzetben. Maguk a pörgekarúak a tapogatós-csillókoszorúsok (Lophotrochozoa) főtörzsébe tartozó ősi eredetű, az alsó kambriumban megjelent állatok, melyek a mai kagylókhoz hasonlóan két teknőből álló vázzal rendelkeznek. A kagylókkal ellentétben nem jobb- és baloldali, hanem háti és hasi teknőjük van. Nevüket arról az összepödörhető szervükről kapták, ami a plankton begyűjtését végzi, amivel ezek az állatok táplálkoznak. Számos kövült faj esetében az elmeszesedő kartámasztó váz alakját is rekonstruálni tudták sorozatmetszetek készítésével.
Ma legtöbb képviselőjük inkább a mérsékelt övi tengerek mélyebb övezetében él. A múltban a sekélytengerekben is gyakoriak voltak. Hajdan létezett 8 csoportjukból mára 5 kihalt és csak a Lingulata, Rhynchonellida és Terebratulida rendek képviselői léteznek. Ha olyan kagylószerű átmetszetet látunk, ahol az egyik teknő alakja (domborúsága, hosszúsága) eltér a másiktól, gyanakodhatunk pörgekarú jelenlétére (3. ábra).

A Veszprémi Márga tartalmazza a leggazdagabb triász kori korallfaunát hazánkban, mintegy 50 új faj került elő ebből a kőzetből. A szivacsok (Porifera törzs) sem ritkák, mészszivacsok (Calcarea osztály) átmetszetei gyakran megfigyelhetők a régebben rakott kőzetfalak felszínein. Metszetük kör alakú, központjukban mészkővel kitöltött üreg foglal helyet. A szivacsok álszövetes állatok, a többsejtű állatok legősibb jellegű képviselői. Ma elsősorban a sekély, meleg tengerekben élnek és így lehetett ez a múltban is. A kőkorallok (a csalánozók Hexacoralia alosztálya) jelenléte is sekély tengerre utal. A Veszprémi Márga tehát sekélytengerben képződött, mintegy 225-227 millió évvel ezelőtt, a triász időszak karni korszakában (4. ábra).

tartalmazó felszínei (az Eszterházy Antal utca kő támfalában és kőkerítésekben, Veszprém)
Laczkó Dezső 1899-ben a Veszprémi Márgából írta le a Jeruzsálem-hegyi kavicsfogú álteknőst (Placochelys placodonta Jaekel). Az eredeti feltárás a mai NSZKK Veszprémi Intézetének közelében volt. Ma ez a terület már teljesen beépült, kertvárosias. A kavicsfogú álteknős nem volt ténylegesen teknős, hanem a kihalt Placodontia rend képviselője volt. Az ősi tengeri hüllő nevét kavicsszerű, hajdan nagyon kemény fogairól kapta. Szüksége is volt rá, ugyanis a valamikori tenger molluszkáival, pörgekarúival táplálkozott, amelyek kemény teknőinek feltörésekor nagy hasznát vehette ellenálló fogainak. (5. ábra).

Dachsteini Mészkő Formáció
A Dachsteini Mészkő Formáció Lofer-ciklusos mészkő, ami a mai Bahama-padra emlékeztető, de annál jóval kiterjedtebb trópusi karbonátplatformon képződött. A világtenger szintje, ahogy ma is, ingadozott, aminek következtében a rendkívül kiegyenlített topográfiájú terület időnként tenger alá került, majd a tenger visszahúzódását követően árapálysíksággá vált. Ezt a ritmikus változást őrzik a mészkőben található, szárazföldi szakaszt képviselő paleotalaj-jellegű A-tagok, a víz alá kerülés idején a mikrobiális tevékenység által felépített sztromatolitos B-tagok és a normál sekélytengeri körülményekre utaló vastag C-tagok. A C-kőzettagban gyakoriak a Megalodusok teknői. A Megalodusok olykor emberfej nagyságot is meghaladó vázaikkal a felső triász legnagyobb gerinctelen fosszíliái közé tartoznak. Úgy gondolják, hogy a később, a kréta időszakban igen sikeressé vált rudista kagylók elődeit láthatjuk bennük. Dachsteini Mészkőbe mélyült például a már felhagyott eplényi kőfejtő. A formáció a triász időszak nori és rhaeti korszakaiban képződött, mintegy 216-206 millió évvel ezelőtt (6. ábra).

A Megalodusok a befoglaló kőzetben gyakran igen szabálytalanul helyezkednek el. Feltűnő azonban, hogy magányos teknőket nem látunk, ami felveti annak lehetőségét, hogy vagy valamilyen anatómiai ok akadályozta meg a teknők szétesését az állatok elpusztulta után, vagy a képződési körülmények voltak kifejezetten nyugodtak. Ez azért is érdekes kérdés, mert más kagylócsaládok esetében egyáltalán nem törvényszerű, hogy együtt fosszilizálódjanak a kagylóhéjak. Még az olyan nagy és nehéz héjú kagylók, mint az osztrigák is előfordulnak elkülönült héjakkal. Mivel a felső triász kori karbonátplatform sekélytenger volt, nehezen hihető, hogy ezek a kagylók ne lettek volna kitéve erős vízmozgásnak legalább a tengeri viharok idején. Érdekességként említhető meg, hogy a tatai Kálvária-hegyen a szürkésfehér felső triász korú Dachsteini Mészkő Megalodusaiban olykor rózsaszín üregkitöltések figyelhetők meg. Ez azzal magyarázható, hogy a kora jura kori tengerelöntés során a már felszínen fekvő és kipreparálódott Megalodusteknők üregeiben finom, mállástermék eredetű vöröses iszap ülepedett le. Eszerint a jura elején még megvoltak a kagylóhéjak által bezárt üregek, ahová a kőzetté válást megelőzően a finom mésziszap nem, vagy csak részben hatolt be (7. ábra).

Jura
Pisznicei Mészkő Formáció
Így nevezik a mélyülő alsó jurakori tengerben leülepedett iszapból képződött vastagpados, vörös, gumós mészkövet, ami a fentebb említett Dachsteini Mészkő fölött üledékhiánnyal, diszkordanciával települ. A Gerecsében évszázadok óta fejtik díszítőkőnek, a reneszánsz korban udvari szökőkutak is készültek belőle. Gyakoriak a kőzetben az ammoniteszek maradványai. A jurától a kréta végéig létező Ammonitida rendbe négy alrendet sorolnak: a fajgazdag Ammonitina, a szabálytalan alakokat tartalmazó Ancyloceratina, és a viszonylag konzervatív formákat egyesítő Phylloceratina és Lytoceratina. A liásztól a felső krétáig létezett Lytoceras, a Lytoceratina alrend típusnemzetsége. A Lytoceratina alrendet jellemzi a bő köldök, a kanyarulatok alig fedik egymást, a felület vagy sima vagy sugárirányban erőteljesen csíkozott, ami a kőbeleken nem ismerhető fel többnyire (nyitóképünkön).
A triásztól a liászig létezett Atractites nemzetség a fejlábúak Aulacoceras rendjébe tartozik és szintén gyakran látható a Pisznicei Mészkőben. Belsővázas lábasfejű volt, küllemében a tintahalakra emlékeztethetett.
Már a fennmaradt vázak is tekintélyes méreteket érnek el (deciméteresek), ezért maga az állat életében embernagyságú is lehetett karjaival együtt. Érdekes, hogy egyszerű kamrákkal ellátott phragmoconusa emlékeztet a paleozoós egyenesvázú nautiloideák vázára. Azokkal ellentétben azonban a szifócsatorna (meszes cső) az ammoniteszekhez hasonlóan nem centrális helyzetű. Számos neves középítményünk, mint például az Iparművészeti Múzeum, a Nemzeti Múzeum díszítésénél, kerítésalapok lerakásánál használták a nagy méretű, durván csiszolt vagy finoman polírozott Pisznicei Mészkő tömbjeit, lapjait (8., 9. ábra).


Solnhofeni litográf pala
A litográf pala (Bajorország, Közép-Frankföld) a késő jura korban (kimmeridge-i és tithon korszakok határán) rakódott le mintegy 151-145 millió évvel ezelőtt. Nevezetes a formáció a benne megőrződött számos, remek állapotban fennmaradt gerinces és gerinctelen maradványról. A mészkő egy oxigénszegény és túlsós vízű trópusi lagúnában rakódott le. A lagúnát a nyílt tengertől mészszivacsok alkotta zátonyok határolták el. A lagúnába bejutó úszó tengeri liliomok (Saccocoma-fajok), tőrfarkú rákok (Mesolimulus), tízlábú rákok, halak és tengeri krokodilok elpusztulásuk után az aljzatra süllyedtek és dögevők hiányában fosszilizálódhattak. A vízbe a viharok idején levegőből is sodródtak állatok a lagúna vizébe, így őrződött meg az Archaeopteryx lithographica (Meyer) maradványa is és számos pterosaurus-faj. Ammoniteszek, belemniteszek és mészszivacsok metszetei gyakoriak a burkolatok felszínén. A fagynak, sózásnak és vizesedésnek nem áll ellen, így alkalmatlan hosszabb távon a lábazatok burkolására (lásd: fényképek; (10. ábra).

A belemniteszek (a fejlábúak Belemnitida rendjébe tartoztak) a mai szépiákhoz, tintahalakhoz hasonlóan belsővázas lábasfejűek voltak. Kamraválaszfalakkal tagolt házukhoz (phragmoconus) járult a test végében található, tömör mészanyagból álló rostrum, ami a phragmoconus gáztartalmából eredő, a test elülső felét felemelni igyekvő felhajtóerő ellensúlyozására szolgálhatott, mint egyfajta ősvilági ballaszt. Aktív mozgásukat a fejen elhelyezkedő szifonból (csőszerűvé alakult köpenyüreg) kiáramló víz által szolgáltatott sugárhajtásnak köszönhették. Ez nem teória, mivel olykor fennmaradt lágytestük lenyomata is (11. ábra). Innen tudjuk, hogy kampókkal ellátott fogókarjaik voltak.

TRÁJER ATTILA JÁNOS
